cikk - teltház

25/08/202003/05/2021

Imre Bence életképei

Ebben a hónapban egy feltörekvő fiatal fotóssal, Imre Bencével beszélgettünk.

Hogyan jellemeznéd magad 3 szóban?

Legyen 4 szó. „Sokat kell még tanulni!”

Mikor kezdted el a fotózást?

2017 őszén kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Sok minden érdekelt mindig.

Egy pályázat keretében nyertem az első fényképezőgépem és elkezdtem tanulgatni, elmélyülni ebben a dologban és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem komolyabb hozzáállást igényel, hogyha magasabb szintre szeretném emelni a “hobby-t”.

Melyik fotódat szereted a legjobban?

A kedvenc képemet a macskámról készítettem, számomra ez nagyon kedves emlékeket idéz fel.

A kép címe: Gyuri a macska

Sok sikert kívánunk a további munkáidhoz Bence!

21/08/202025/02/2022

Lábnyomok a sárban

Könyvbemutató, szerző Pfeiffer Gábor

Lábnyomok a sárban

Pfeiffer Gábor :

1967. december 16-án születtem, tudtommal száz százalékig sváb családba. Legalábbis a nagyszülőkig visszamenőleg. A dédszüleimet nem ismertem. Igaz az egyik nagyapámat sem, mert ő korán meghalt egy bányaomlásban. Mindig is Csolnokon éltem, a bányászhagyományokkal rendelkező sváb faluban. Nálunk az emberek, több mint százötven évig a bányából éltek. Az általános iskolát Csolnokon végeztem ahol végig tanultunk németül, de már előtte az óvodában is. A bátyám 1963-ban születtet, de ő csak az óvodában tanult meg magyarul, mert otthon szinte csak svábul beszéltünk. Középiskolába Esztergomba jártam, ahol vezetékes távközléstechniaki műszerész szakmát szereztem. Ekkoriban kezdtem el zenélni, de már gyermekkoromban nagyon szerettem a zenét. Azokban az időkben írtam néhány dalszöveget, novellakezdeményt. 1987-ben vonultam be katonának, ekkor a zenélés abbamaradt, és több mint húsz évig alig volt a kezemben hangszer. De a zene szeretete mindig megmaradt. 1986-től 1990-ig egy szénbányában dolgoztam, majd több mint 22 évig egy hulladékégetőben. 2012-től 2018-ig Ausztriában dolgoztam heti ingázással, majd 2018 őszén hazajöttem és egy autóipari cégnél helyezkedtem el. 1990-ben nősültem és két fiam született. A kisebbikkel együtt zenélek. A nagyobbik grafikus. A feleségem nem német nemzetiségű, így az én családom már nem tiszta sváb. Az irodalomhoz a zenén keresztül kerültem közel.
A Hobo Blues Band szerette meg velem a verseket. Gyermekkoromban többnyire Delfin és Sirály könyveket olvastam. Középiskolában, érdekes módon nem a magyar, hanem az orosz tanárnőm ajánlott nekem jó könyveket. Mostani kedvenceim, akik hatással vannak rám, Kosztolányi, Márai, Harmos Ilona, Tar Sándor, Háy János, Móra Ferenc. Legközelebb az életrajzi regények állnak hozzám. Viszonylag későn, a negyvenes éveim végén kezdtem el írni. Lábnyomok a sárban című regényemmel szeretnék emléket állítani a családom tragikus sorsú tagjainak és a szüleimnek. Szeretnék mesélni a sváb hagyományokról, hétköznapokról. Fontosnak tartom, hogy a ma embere is megismerje az akkor történteket. Népünk kevéssé kibeszélt fejezetei ezek. Hiszem, hogy hiánypótló lehet a könyvem. Bár korábban nem foglalkoztam a témával, ahogy korosodom, úgy lesz ez egyre fontosabb nekem. Tervezem a regény folytatását. Két másik rokonról szól majd. Bele is kezdtem, de még sok kutatás vár rám. Fel kell keresnem apai nagyapám öccsének fiát Németországban, hogy anyagot gyűjtsek. Sajnos egyre kevesebb ember van már köztünk, akiktől ezekről a dolgokról lehetne kérdezni. A második kötet témája szintén a második világháború, és 1956 lesz. Különösen érdekes lehet, hogy az utolsó rabtábor Csolnokon egy bányában üzemelt az ötvenes években. 1956 októberében szabadult fel. Elkezdtem egy másik regényt is írni, ami inkább napló. Az Ausztriában velem történt kalandokról mesélek róla benne, korábbi verseimmel, novelláimmal megtűzdelve.

Lorelei a suszterájban

Josef Hoffer, a szépreményű, huszonkét éves budakeszi suszterinas, csirizes mutatóujját szájába kapva, hunyorogva nézett fel az alagsorból, a valaha szénledobóként szolgáló világítóablak irányába. Épp az előbb ütött a bütykére a kalapáccsal, mikor a szomszéd antikváros cipőjét sarkalta. A szögeket dühösen hajította szét a műhely négy sarkába. Ritkán szentségelt, de most rendesen kikelt magából. A kalapács pattogva ért földet a macskaköves padlón. Ahogy felefelé kukucskált, szemeit nemcsak a délelőtti napfény beszűrődő sugarai vakították el, hanem két, hosszú szoknya alól éppen csak kikandikáló formás női boka is, melyek tétován toporogtak az ablak nyílásában. Az ócska fekete spánglis cipőről sok szépet nem tudott volna elmondani szakértőként, de a lábikrákról annál többet. Bár azt inkább laikusként. Hány ilyen lábbelit hoztak már hozzá a sváb lányok? Ugyan csinálja már meg nyikorgósra!
Mikor a vádlik tulajdonosa kopogva elindult lefelé a lépcsőn, azonnal észrevette, hogy a gumikarikával rögzített fehér cérnaharisnyába bújtatott lábszárak kissé görbék. Csak remélni merte: a felsőbb testrészekben sem fog csalódni. Türelmetlenül számolgatta a hátralévő lépcsőfokokat. Még három, kettő, egy koppanás, és ott állt előtte teljes valójában az ismeretlen, naiv tekintetű, szépséges cselédlány. A bokák és a görbe lábszárak folytatása minden képzeletét felülmúlta. Kissé kerekded, sötétbarna fürtökkel koronázott, csillogó szemekkel megáldott arca igazán elbűvölő volt. Barna szemei első látásra kissé borúsnak tűntek, de a figyelmes szemlélő könnyen felfedezhette benne a huncutságot, a cserfességet is. A haja összefonva hátul hullámcsattal, karikában feltűzve, az ajkai cseresznyepirosak. A beszűrődő napfényben mintha maga Lorelei lépett volna elő a mondából, kosárral kezében. Josef egy szempillantás alatt megfeledkezett hasogató ujjáról. Akár egy német divatlap címfotója: lapos mell, keskeny derék, széles csípő és nagy fenék, amit a lány öltözködésével is igyekezett kihangsúlyozni. Bár a széles csípő lutri lehet, mert a soványabb sváb lányok előszeretettel varrtak arasznyi vendégszoknyát szoknyájuk derekára. Így kerekebbnek tűntek.
– Előbb utóbb erre a titokra is fény derülhet – gondolta Josef, és tovább tanulmányozta a tüneményt. A feszes, testre simuló, maga készítette, állógalléros, elöl gombos hemd remekül állt rajta. Fölötte leiblit viselt. Derekán szorosra kötötte mintás kékfestőből készült szoknyáját, melyet még egy kétoldalt hímzett kötény is díszített.
Közben Rosa is alaposan szemügyre vette a suszterinast. Mikor útnak indult, még valami mogorva, öreg cipészre számított, de végül nem csaltak a reggeli megérzései. Ma valami csodának kell történnie. És tessék, ez a fess legény akadt az útjába.
– Micsoda szikár fiatalember! – gondolta. Dús, hullámos, lenszőke haja viasszal kordában tartva, hátrafésülve. Kékeszöld szigorú szemei magabiztosságot és biztonságot sugároznak. Penge ajka fölött szintén szőke, alig észrevehető bajusz. Orra nemes ívű. Rosát a náci propagandalapok címlapján szereplő férfiakra emlékeztette. Vastag ceig nadrágja itt-ott ugyan foltozott, de tiszta. A nyakába akasztott, derekán pertlivel megkötött, csupa csiriz kötény alól kikandikált színes, kockás pamutinge. Rosa anyjától mindig azt hallotta, ha egy férfi egy fokkal szebb az ördögnél, az már főnyeremény. De titokban azért mindig ilyen férfiról ábrándozott.

– Szép napot, angyalszemű kisasszony! Mivel szolgálhatok? – kérdezte Josef Rosára kacsintva, kissé rámenősen. Maga is meglepődött, milyen vakmerő. Valami módon belébújhatott az ördög, de a szebbik fajtából.
– Szép napot! – pirult bele Rosa a megszólításba. – A Böhm uraság új cipőjéért küldött asszonyom. Készen van-e?

– Erre a fekete, finom bőrből készült alkalmi cipőre tetszik gondolni, kis naccság? – kérdezte Josef, és egy suszterkölteményt emelt le a polcról.
– Én nem tudom, fiatalúr. De ha Böhm van ráírva, akkor bizonyára arra – válaszolt tettetett közönyösséggel a lány. De a szíve toporzékolt az inas kedvességétől.

– Hogyan szólíthatom, kisasszony?
– Rosa Koch a becsületes nevem.
– Josef Hoffer suszterinas szolgálatára! – húzta ki magát a gavallér, majd kissé előrehajolva finoman rálehelt a cipőre. Egy puha ronggyal letörölte róla a krétát, és kicsit még glancolt is rajta. Nem volt különösebben rámenős alak, de érezte, azonnal cselekednie kell, ha nem akarja elszalasztani ezt a cekkeres tündért.
– Kedves Rosa kisasszony! Ha nem vagyok túl tolakodó, meghívhatom egy süteményre? Mondjuk jövő vasárnap? Feltéve, ha kap kimenőt – szólt megjátszott nyugalommal. De szíve neki is majd kiszaladt a torkán.
– Először is kisasszonyok nálunk nem teremnek a faluban. Másodszor meg nem vagyok olyan lány, aki első szóra ugrik egy ilyen kis meghívásra, ha érti, mire gondolok – nevette el magát Rosa.
– Egy sütemény csak nem bűn, kisasszony? – nyomta meg a mondat végét Josef, ügyet sem vetve Rosa, megszólítását rossznéven vevő szavaira.
– Azt nem tudom, bűn-e, de a kimenőt valóban meg kell beszélnem a nagyságával – válaszolt már valamivel magabiztosabban Rosa, miközben párosával vette a lépcsőket kifelé a suszterájból.
– Jövő vasárnap a Margitszigeten? – szólt a lány után reménykedve a suszter.
– Talán – mosolygott Rosa, miközben sejtelmesen visszanézett. Már majdnem felért az utcára, mikor Josef kétségbeesetten felkiáltott:
– Héj, hahó! Rosa kisasszony! A cipő! – Rosa zavarodottan szaladt vissza. Szó nélkül kikapta Josef kezéből a lábbeliket, és hóna alá csapva őket, sarkon fordult.
– Vasárnap, Dohány utca huszonnyolc. A kapuban várom négykor! De pontos legyen, mert én nem várok ám senkire! – vetette még oda rátartian, és az utolsó lépcsőfokban megbotolva kiesett az utcára.

A randevú

Bárhogy húzta az időt, már háromnegyed négykor ott ácsorgott a kapubejáró előtt, kezében az otthonról hozott tulipánnal. A boltív kőoroszlánja kíváncsian méregette az ismeretlent.
Rosa igazi „úrilányhoz” méltóan tizenöt percet váratott magára.
– Csókolom a kezeit, kisasszony! – alélt el majdnem a gyönyörtől Josef, mikor megérezte a kölni illatát Rosa kecses kacsóján.
– Üdvözlöm, Josef! Nos, hát hová is megyünk? – vette át a tulipánokat megjátszott közönnyel, miközben belül boldogan ugrándozott a kis szíve.

– Milyen figyelmes ez a Josef! –gondolta. Elisabeth valamit tudhatott.
– Nemrégiben hallottam egy nagyon elegáns cukrászdáról a Margitszigeten, kellemes kerthelyiséggel – próbálta megjátszani a nagyvilági úriembert Josef.
– Nem lesz az túl drága egy suszterinasnak? – szólt kissé lekezelően a frissen szabadult úrilány.

– Ne is törődjön vele, drága Rosa! Nem gondolja, hogy pénz nélkül jöttem! Édesapám igen gavallér módon megajándékozott öt pengővel. De én sem keresek ám rosszul a Kiricsi mesternél.
– Akkor indulhatunk is! – karolt bele hangosan kacagva Rosa Josefbe.
A körútig sétálva Rosa locsogásától hangosan tették meg az utat.
– Josef, maga nem is tudja, nekem mennyi gondom van a nagyságáéknál a gyerekekkel, a főzéssel, de főleg a nagyságos úrral, aki bizony néha igazán furán nézeget. Ma is láttam, amint utánam leskelődött, mikor magához indultam.
– Ezen nem is csodálkozom, Rosa. Ma különösen szép ebben az ünneplőruhában.

–Szóval a hétköznapiban már nem is tetszem? Pedig ha legközelebb a suszterájba szalajtanak, nem fogok ám csak a maga kedvéért kiöltözni. Abban biztos lehet.
– Most miért mond ilyet, Rosa? Nekem úgy is nagyon tetszett.
– Na, jó! Most az egyszer még megbocsátok. De azért a Böhmre kicsit féltékeny lehetne. És ne vágjon folyton közbe, mert még elfelejtem, mit akarok mesélni! Hol is hagytam abba? Szóval tudja maga, mennyi ott az ezüst? Egy álló nap nem tudnám az egészet kiglancolni. Ezek olyan gazdag emberek. Maga olyat még nem is látott. A fiúk meg olyan szemtelenek, alig állom meg, hogy taknyon ne tenyereljem őket néhanapján, pedig én aztán igazán türelmes lány vagyok. De az Évikét, azt nagyon szeretem. Egy ilyen aranyos kislányt szeretnék én is, ha egyszer majd férjhez megyek – kacsintott sokatmondóan Josefre. – Tudja, olyan kis raccsolós. Meg kell zabálni. Hanem az a sok szoba, a mosnivaló, a virágok, a főzés, a mosás. Aztán még a befőzés is az én feladatom minden ősszel. Még jó, hogy édesanyám erre is megtanított. Bár nem nagyon szeretem azt a sok pancsolást. Na de tavaly télen is dugig volt a speiz befőttel, paradicsommal, savanyúsággal. A naccsága meg dicsekszik vele, mintha legalábbis ő rakta volna el. Az amúgy fösvény egy nőszemély. Tíz faluban nem találni még egy ilyet. Képzelje, a múltkor azt mondja nekem: „Rosa, a maga főztje minden pénzt megér.” Na, abból a minden pénzből én semmit sem látok. De amúgy szeretek azért ott lenni. Van náluk sokkal rosszabb is. Mesélik a többiek. – És csak mondta és mondta. Josef nem nagyon jutott szóhoz. De nem bánta. Örömmel hallgatta Rosa édes csivitelő hangját.                                                                                         – Ha van egy kis szerencsém, egész életemben ezt hallgathatom – gondolta. Elképzelte, ahogy leendő gyerekeikkel játékosan zsörtölődik a még csak gondolataiban létező anyuka.
A körúttól villamossal mentek a Margit hídig. Onnan gyalogosan folytatták útjukat. A híd alatt éppen akkor kúszott át a Zsófia gőzös, kéménykalapját tisztelettudóan hátracsapva. Rosa vidáman integetett a kirándulóknak, és egy kislány visszalobogtatta neki a kendőjét.

– Ma minden olyan tökéletes. Nem gondolja, Josef? De jó is lenne, ha ez a nap sosem érne véget!

A víztorony kecses, égbenyúló, jogarszerű épületénél kicsit elidőztek. Rosa elérzékenyülve nézte a piknikező családokat. Képzeletben már ő is ott uzsonnázott Joseffel, három szép fiukkal és az ő kis Évikéjével.
A szabadtéri színpadon éppen a Szakítani nehéz című darabot próbálták. Rosa olvasott róla az Estben, amit asszonya „véletlenül” a konyhában felejtett. Frida asszony szerette, ha a lány kicsit művelődik. Divatosnak számított okos cseléddel hivalkodni a társaságban. A többieket hadd egye a sárga irigység.

– Bilicsi Tivadar és Kiss Manyi! Istenem, ha egyszer láthatnám őket a nézőtérről! Josef, ígérje meg, hogy egyszer elhoz ide! – könyörgött Rosa.

– Én ugyan még sosem voltam színházban, de ha ez a vágya, megígérem.

– Vigyázzon, mert még a végén még a szaván fogom!
– A legnagyobb örömmel, Rosa.
Egy rövid séta után megérkeztek az egykori Nádor kastélyban üzemelő Róna és Flóris cukrászdába.

A cukrászda kerthelyisége már majdnem teljesen megtelt vendégekkel. A pincér nem akarta beengedni őket, mert rögtön kiszúrta, kikkel van dolga. De Josef a kérést egy pengővel megtoldotta, így mégiscsak talált nekik helyet a fonott székek, asztalok között. A nők kiskalapban, kosztümben, a férfiak zsakettben és cilinderben ültek, hanyagul, a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedésüknek megfelelő önérzettel. A sarokban az ernyők alatt már hangolt a szalonzenekar. Rosa kíváncsian fixírozta őket.
– Mivel szolgálhátok, tékintetes urám? – kérdezte a pincér gúnyosan, hangjában érezhetően némi felvidéki akcentussal. Josef azért sem reagált az élcelődésre. Tudta, a felszolgáló valószínűleg még nála is kevesebbet keres.
Rosának egy ischlert és egy párizsi szeletet rendelt, majd később még egy eperhabot, valamint magának egy málnafagylaltot.
A szomszéd asztalnál – micsoda véletlen – pont Löwék ültek. Rosa kicsit kényelmetlenül érezte magát. Óvatosan odaintegetett, de azok gyorsan félrenéztek. Nem vettek tudomást róluk. A lány úgy döntött, nem engedi elrontani ezt a szép napot. Kellemesen elbeszélgettek az édességek mellett. Mindketten meséltek a családjukról, az otthonukról, a munkájukról, a vágyaikról, a terveikről. Rosa ismét szabadjára engedhette a nyelvét. Táncolni nem nagyon akarózott nekik, mert mindketten inkább csak a sramli zenét ismerték, a zenekar meg jobbára Gershwin és Kalmár Pál dalokat játszott. Egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy kinevessék.
A végén ittak még egy finom feketét. Josef nem mert fröccsözni, mert nem akart rossz benyomást kelteni rögtön az első randevún. Aztán hét óra körül elindultak vissza a Dohány utcába. Rosa nyolcig kapott kimenőt.

– Hát ez nagyon zsenánt volt – szólalt meg belekarolva lovagjába, csakhogy fitogtassa a bulvárlapokból összeollózott műveltségét.

– Ha ennyire tetszett, eljöhetünk máskor is – húzta ki magát büszkén Josef.
Rosa ajkán bugyborékoló nevetés tört ki.
– Josef, tudja maga egyáltalán mit jelent az, hogy zsenánt?

– Mivel így rákérdezett, nem igazán.
– Hát azt, hogy kellemetlen, – nevetett még mindig a lány.
A kapualjban végre egy óvatos csókra is sor került. Egyikük sem bánta. Amint összebújtak, Josef észrevette, hogy a zsebében kissé összelapulva ott rejtőzik anyja réges-régen elfelejtett meggyes pitéje.
– Kedves Rosa, megkínálhatom még egy kis süteménnyel? – kérdezte nevetve. – Édesanyám sütötte. Elisabeth-féle, világhíres meggyes pite – vette elő az összenyomorgatott finomságot.
A lány boldogan elfogadta, és miután elmajszolta, ujjait nyalogatva megjegyezte: – Josef, ez sokkal finomabb, mint az összes puccos édesség a cukrászdában. Mintha édesanyám sütötte volna igazi csolnoki meggyből! De azért hozhatott volna egy kis sarkát is. Én azt szeretem a legjobban, ami egy kicsit odakapott.
Jutalmul ígéretet tett a következő randevúra.

És még valami. Pfeiffer Gábor barátom basszusgitáros. Én is basszusgitáros vagyok, így nem hagyhatjuk szó nélkül a zenekarát. Ha arra jártok majd hallgassátok meg őket.

Sonia Zambrano, a szép emlékű Sonia és a Sápadtarcúak énekesnője, „Janis Joplin magyar hangja” hosszabb kihagyás után 2017- ben tért vissza a színpadra.

Sonia 2016-ban ismerkedett meg a Blues and Roll tagjaival, akikkel Sonia és a Blues and Roll néven kezdett el újra koncertezni. A zenekart 2009- ben alapította apa és fia.

A zenekar tagjai: Sonia Zambrano – ének, Peru, Zsámbék

Áron Andrea – billentyűs hangszerek,vokál. Párkány, Felvidék

Pataki László – dob,ének,vokál, Esztergom

Pfeiffer Ákos – gitár,ének, Csolnok

Pfeiffer Gábor – basszusgitár,ének, Csolnok

20/08/202025/02/2022

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

A cenzúra által évszázadokon át gyakorolt gondolatrendőri hatalommal szemben az írók legáltalánosabb védekező reakciója az öncenzúra (avagy belső cenzúra) volt.

E kifejezés azt a folyamatot jelöli, amikor az író – alkotás közben vagy már kész kéziratának megcsonkításával, utólag, minden hatósági beavatkozás nélkül saját maga teszi a művét „cenzúraképessé”, vagyis az általa ismert cenzori elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően átformálja, jobb szóval „megerőszakolja” saját gondolatait. E művelet pszichés hatásai, ha lehet, még rombolóbbak az alkotóra nézve, mint a külső cenzúra beavatkozásai. Erről szól Illyés Gyula verse:

Eltéptem, mit tegnap írtam, meglelheti valaki,

Elfeledni is igyekszem, ki találnám vallani.

Elkezdtem, de abbahagytam, mi eszembe ma jutott

és megfojtom ezt is, ezt a most mozgó vers-magzatot-

Rúgkapálsz még benne, eszme? Nem maradsz meg eleven. (Illyés: Rangrejtve).

A vers kitűnően érzékelteti a megjelenés érdekében végrehajtott „irodalmi harakiri” pszichés következményeit. Valóban: a terhesség megszakítást, vagyis az egészséges magzat megölését kísérheti az a depressziós állapot, amit kiérzünk a fenti sorokból. „Elfeledni is igyekszem” , írja Illyés a másik következményről, amit leginkább az ihlet elfojtásának — a gondolkodás szándékosan előidézett betegségének — nevezhetünk. „A cenzúra abból indul ki, hogy a betegséget normális állapotnak, illetve a normális állapotot, a szabadságot betegségnek tekinti” – írja Marx is, és a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai szempontból szinte megsemmisítő következtetésre jut: „Mivel a nép kénytelen a szabad írásokat törvénytelennek tekinteni, hozzászokik , hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek és a törvényest a nem szabadnak tekintse. Ily módon a cenzúra megöli az államszellemet”. (Karl Marx: Viták a sajtószabadságról. Rheinische Zeitung, 1842). Nem túlzás hát azt mondani: ahogy az öncenzúra az egyes alkotók mintegy szellemi öngyilkossága, ugyanúgy az állam cenzúrája magának az államnak eszméjét — mely nem más, mint a közszabadság biztosítása — rombolja le.

Egyáltalán: elmondható, hogy az emberi szellem története két oldalra szakadt: egy láthatóra és egy láthatatlanra. Utóbbi a cenzúra és az öncenzúra következtében napvilágot nem látott gondolatok temetője. Nyilvánvaló, hogy ezeknek ismerete nélkül a látható — az írás segítségével megörökített — szellemi kultúránk örökre hiányos marad. Hisz nemcsak a láthatatlan — a cenzúra által megsemmisített — oldal marad előttünk ismeretlen, (hacsak nem bukkan fel belőle valami a levéltárakból vagy elrejtett családi relikviákból), de arra is legfeljebb következtetni tudunk, hogyan hatott a cenzúra és az öncenzúra a látható oldalra: a létező, megjelent művekre. A megsemmisített, halálra ítélt (tehát meg nem örökített) gondolatok többségének rekonstruálása természetesen legfeljebb annyi eséllyel lenne megvalósítható, mint mondjuk, egy tengerbe vetett érme megtalálása. Az öncenzúra középkori elnevezése, a reservatio mentalis, vagyis „a gondolat tartalékolása”, kevésbé tragikusan hangzik és azt az érzetet kelti, hogy az egyszer megszületett gondolat nem pusztítható el. Azt a lehetőséget sejteti, hogy az alkotó, ha most nem is, de talán később egy másik művébe átmentheti majd azt, vagy leleményes átformálásával elrejtheti a cenzor szeme elől. Mint ismeretes, különösen Heine volt nagymestere a gondolatelrejtésnek, mely a „bujtatott írónia” segítségével szinte állandó stíluselemévé vált a nagy német klasszikusnak. 1848-ban, a cenzúra eltörlésekor például ezt írta: „Nem tudok a cenzúra nélkül írni! Elvették az ártatlanságomat.” (H. Houben: Gespräche mit Heine, 1948). Kant reakciója nem volt ily szerencsés. Amikor a porosz uralkodó 1794-ben szemére vetette, hogy filozófiáját „a Szentírás némely főbb s alapvetőbb tanának elferdítésére és meggyalázására” használja, s ezért, „továbbra is engedetlenkedvén, óhatatlanul kínos rendelkezésekkel kell számolnia”, a megfenyegetett filozófus megígéri, hogy azontúl „önmegtartóztatást” gyakorol. Közben titkon ezt jegyzi fel: „Belső meggyőződésünk megtagadása és visszavonása alávalóság”.

Sajátságos jelensége a társadalmi életnek az , amikor „a közvélemény nevében” fellépő egyes, nem az államszervezethez tartozó személycsoportosulások — a politikai irodalomban magánhatalomnak nevezik ezeket — fejtenek ki az alkotókra öncenzúrára késztető hatást. Jó példa erre az állami cenzúrától már megszabadított francia sajtó egyik kiemelkedő alakjának, Camille Desmoulinsnak, a Le Vieux Cordelier cimű forradalmi szatirikus lap kiadójának esete. aki lapjában kritikát mert gyakorolni, legjobb barátjának, Robespierre-nek a forradalmi terror fokozására irányuló téziseit illetően. A diktátor 1794 januárjában a forradalmi közvéleményt reprezentáló Jakobinus Klub ülésén „barátilag” megdorgálta kedvencét: „Jó gyermek ő, akinek jók a képességei, de a rossz társaság elkényeztette, írásai veszélyesek”. Valaki a klub tagjai közül ekkor azt javasolta, hogy „a Szabadság kezelje úgy Desmoulinst, mint egy szeleburdi gyereket” s lapját a jakobinus szekció tagjai égessék el ott helyben, a terem közepén. Robespierre és a Klub tagjai kijelentették: egyetértenek ezzel…Ez lehetett az a pillanat, amikor – egy látszólag baráti vita közben — cenzúra hivatal nélkül is űjra működni kezdett Franciaországban a cenzúra és Desmoulins lapja nem jelent meg többé . a „szeleburdi gyerek” pedig a guillotine-n, a nyaktilón végezte…-

Az agresszív magánhatalom fellépése a megtámadott kritikai szellem fokozódó izolációjához vezet. A közvélemény (fenti példánkon „a szabadság”) nevében fellépő magánhatalom csak azért látszik erősebbnek a kritikusan gondolkodóknál, mert a mögötte állók — a politikai hatalom támogatásáról tudva — tömegesen készek kiállni az elit által tematizált „nézetükért”, a többiek – noha nincsenek kevesebben, sőt! — izoláltak vagy félnek az izolációtól s ezért elhallgatják a véleményüket. Ez a hallgatók gyengeségének hamis képzetét kelti. Eredmény: egy párt vagy csoport véleménye tűnik a többségi véleménynek s ez a kritikával élőket, akik azt képzelik, ők a kisebbség, félelemmel tölti el. Így egyre nagyobb késztetést éreznek véleményük elhallgatására. Ezt az öncenzúrát kiváltó jelenséget nevezik a politikatudomány művelői a „ hallgatás spiráljának.”

(Folytatjuk)

20/08/202014/04/2023

A kollektív irodalom haldoklása

Szabó Orsolya

A KOLLEKTÍV IRODALOM HALDOKLÁSA

„Nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék.”

Az irodalom szerepe ma is az, ami régen volt: a lelkünk és gondolkodásunk formálása. Ez a szerep, most a 21. században, a szubjektív narratívák korában égetően fontossá vált. Olga Tokarczuk így fogalmazott az irodalmi Nobel-díj átvétele alkalmából mondott beszédében:

„Évszázadokig élt az a vélekedés, hogy minél többet tud egy ember a világról, azaz a tényekről és azok összefüggéseiről, annál boldogabb, egészségesebb és gazdagabb lesz, és ha a sok ember válik műveltté, akkor az egész társadalom jobbá válik. Annyi párhuzamos, szubjektív narratíva érkezik most már az emberek felé, hogy kiveszőben van az univerzális látásmód, nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék, amelyeknek ismeretei érthetővé tették eddig a történeteket. Nincsenek érvényes hivatkozási pontok, példák, amelyek ugyanazt jelentik mindenkinek. Az élet események sorozatából áll össze, és ha ezeket az eseményeket nem lehet érvényesen elmesélni, akkor azokat megérteni sem lehet”

Elemzésem során megpróbálok rávilágítani, hogyan haladunk a kollektív élettől az egyéni lét felé és hogyan hagyjuk magunk mögött közös meséinket.

A modern társadalom értelmezése

Számos tudományos diskurzus folyik az átalakuló rendszerekről, a digitalizált világról, globalizációról, de nincs átfogó képünk arról, hogy mi is történik magával a társadalommal. Az emberi együttélés változó szabályait és motivációt tanúságos lehet közelebbről megvizsgálni, hiszen kapcsolataink minősége határozza meg életünk és végső soron a társadalom egészének minőségét.

A premodern kori állam, funkcionálisan differenciált társadalommá vált, melynek következményeként teljesen átalakultak az évszázados együttélés szabályok valamint személyes emberi viszonyok is.

Azt is fontos látnunk, hogy a közszféra és a magánszféra kapcsolata történetileg a média közvetítésével alakul és formálódik. „Az új elterjesztő médiumok által szárba szökött nyilvános diskurzus épp a piedesztálra állított pártatlansággal szemben meglehetősen egyoldalú világlátást képviselt.” ( Bognár 2015: 25)

Történelmi háttér/ Paradigmaváltás

A történelmi távlat az, amire szükség van, ha meg akarjuk érteni melyek azok a nagy társadalmi és kulturális változások, amelyek ebben a pillanatban közvetlenül érintenek bennünket, ha meg akarjuk érteni jelenkori társadalmunk összetevőit és határait.

A családmodell átalakulása

A modern társadalomban létrejön a polgári magán autonómia és a gazdasági átalakulás eredményeként az új család. Ebben a modellben ugyan a tagok gazdasági tevékenységen kívül is gondoskodnak egymásról (ifjúkori szocializáció, öregkori ellátás), azonban a család elveszti a korábbi: nevelés, védelem, gondviselés, irányítás, alapvető tradíció és orientációs funkcióit. Az emberek, kiváltképpen a gyermekek szocializációs folyamatára pedig egyre nagyobb hatást gyakorol a tömegkommunikáció.

A tömegkommunikáció hatásai

A tömegkommunikáció története valójában a polgárság megerősödésével indul. A modern gazdasági növekedés által felgyorsul az urbanizáció, a térbeli és strukturális mobilitás. A magánhoz fűződő viszony átalakul és megjelenik a magántulajdon fogalma, valamint a hírközlő média szerepe is változik, megerősödik. „A történetmesélés iparosítása a gőzgép feltalálásával kezdődött. Nem volt szükség személyes találkozásra ahhoz, hogy hasonló módon gondolkozzunk a világról, elég volt ugyanazt olvasni hozzá.” (Andok 2015:114) A polgárságnak új igényei jelennek meg: információrögzítés, tárolás, és továbbítás, valamint a technika fejlődése is felgyorsul. „A modernizálódó és rétegződő társadalomban a média valóságos csoportos együttlétet helyettesítő funkcionális elem, mert már lehetetlenné vált, hogy „mindenki egyszerre jelen legyen” egy találkozáson” (Alexander 2007:150)

Míg korábban az egyén számára a család jelentette az emocionális központot és látta el a kontrol szerepét, addig az új társadalmi rendszerünkben a média tölti be ezt a szerepet ̶ állítja Sherry Turkle Reclaiming Conversation kötet szerzőnője (Turkle 2015). Ebben az új típusú rendszerben a család, mint elsődleges közösség egyre szükségtelenebbé válik és maguk a közösség tagjai is lemondanak erről a tevékenységükről.

„A problémát a szociológus Stuart Hall abban látja, hogy egyrészt a posztmodern kor a szubjektum átalakítása során elveszi azokat a támpontokat, amelyek a modernitásban kulturális rögzítettséget, biztos sarokpontokat jelentettek az identitás kialakításában, másrészt a globalizáció eltávolít azoktól a kulturális elemektől, amelyek hagyományosan meghatározták az egyén szociális kötődéseit, a család, a csoportok és a nemzet szintjén egyaránt. „ (Lehmann 2017: 375). Ugyan a gyermekeket az első szociális hatások még mindig a családban érik, de mi történik akkor, ha már a szülők is széttöredezett identitásokból alakították ki a maguk identitását, és a gyermeki szubjektum ezt képezi le?

„A gyerekek ma olyan családokban születnek, ahol napi több órán át be van kapcsolva a televízió (Magyarországon kicsivel több, mint napi négy, az USA-ban napi hét órán át). A televízió szolgáltatja számunkra a mindennapi szimbolikus környezetet. A belőle áradó történetek nem a családtól, iskolától, egyháztól vagy a szomszédtól származnak, hanem idegenektől, azaz:

Nem is a saját kultúránk.
Valamit el akarnak nekünk adni.

A történetek egyre jobban hasonlítanak egymásra, mert a jól bejáratott formulákat működtetik. Ezek a formulák pedig azokat a hatalmi viszonyokat tükrözik, amelyek létrehozták őket, és arra szolgálnak, hogy ezek a viszonyok érintetlenek maradjanak. Vagyis a kultúra fő árama totális ellenőrzés alá került. A kultúra sokszínűsége illúzió. Például a kereskedelmi médiában nincs helyük a szegényeknek, kivéve, ha a velük kapcsolatos esemény a bűnhöz, a droghoz vagy az erőszakhoz köthető.” ( Andok 2015: 114)

Az elmagányosodó ember

„Korábban a rétegzett társadalom rendi tagozódásán túl a kommunikáció stabil hierarchiáját biztosította a vallásos világképben kifejeződő egységes világlátás is. (Istennek tetsző vagy nem tetsző megkülönböztetés)” (Bognár 2015: 22) Az uralkodó elit az egyház nevében szabályozta az élet minden területét. Az emberek könnyen hozták meg „nagy” döntéseiket, azt kellet tenniük, amit a szüleik tettek annak idején. Engedelmességük és hűségükért cserébe viszont megkapták az állandóság és tartozni valahová érzését, valamint az identitás tudatunkat. Ugyan kevés szabadsággal rendelkezett a korabeli ember, de soha sem volt egyedül.

Idővel a polgárság elkezdi kivonni magát a társadalmi szakralitás viszonyrendszeréből és saját gazdasági potenciálja alapján kezdi el definiálni magát. Ennek következményeként Isten központi szerepét az ember veszi át, szakralitást megjelenítő struktúra meggyengül és a társadalmi kommunikáció kimozdul az egysíkúságból. Az emberek óriási szabadságot kaptak, de egyúttal megtapasztalták a magányos létezés fogalmát. A kollektív élettől való eltávolodás eredményeként, (a történelem során először) az ember a romantikus kapcsolatotok és a média felé fordul, annak érdekében, hogy enyhítsen egzisztenciális magányán.

Óriási változást okozott a huszadik században a korábbi médiumok mellett megjelenő internet, a hálózati kommunikáció. Míg a premodern korban a legtöbb felmerülő szükségletek elsődleges kielégítésére a korabeli ember a falu teljes közösségét, addig a mai fiatal generáció már a közösségi médiát választja (Andok 2015).

Herbert Macuse, a modern médiakutatás egyik neomarxista kutatója szerint így könnyen egydimenziós emberekké sorvadunk. Úgy véli a média a társadalmi kontroll hatékony eszközévé vált. A tömegmédia olyan szükségleteket generál, mely hátráltatják az emberek autonómiását, magát az emberré válás folyamatát. A média elhiteti befogadóival, hogy bizonyos tárgyak birtoklásával válnak teljes értékű emberré. Ez rendkívül komoly anyagi erőfeszítést igényel. A reklámok által generált vágyálom nem eredendő emberi szükséglet. Modern rabszolgákká, fogyasztói lényekké válunk. Ez persze jót tesz a fennálló rendszer logikájának, hiszen kevesebbet művelődünk, érintkezünk művészetekkel, olvasunk, így nem gondolkozunk el azon, hogy ki és mi korlátoz. A modern társadalmi helyzetet ezzel megerősítjük. Elválaszt attól, hogy saját autonómiából érdemben reflektáljunk a világra. Ki vagyok én? Mi az én dolgom? Miért vagyok én? Ahelyett, hogy ezekről a dolgokról elmélkednénk, önmagunkkal találkoznánk, a reklámok hatására az anyagai javak megszerzése vált fontossá. Marcuse szerint nem válaszoljuk meg életünk nagy kérdéseit, így emberi komplexitásunk megszűnik (Marcuse 1990).

Sikeresen újjáépítettük a falvainkat digitális térben, azonban a személyes érintkezés hiánya és az állandó online jelenlét döntő változásokat eredményezett. Korábban minden emberi konfliktusról és együttlétről tudtak az egy közösségben élő emberek, ma senki sem tudja, hogy ténylegesen mi történik mások életében. Ez az izoláció és fizikai magány azonban megterheli, a több ezer éves kollektív élethez szokott ember tudatát.

Lelki és mentális szükségleteink nem feltétlenül alakulnak a társadalmi szerkezet átrendeződésével. Az élet értelmének keresése az ember szakrálisan végtelenül nyitott természetének egyik alapvető tulajdonsága maradt függetlenül a társadalmat érintő változásoktól. Ezért is nehéz egy szekularizált, a racionalitás keretei által lezárt, véges világban élnünk, ahol már nem kapunk egységes, szent és sérthetetlen választ életünk célját és értelmét illetően. Korunk és hétköznapjaink legtöbb feszültsége leginkább abból ered, hogy saját tapasztalataink és belátásunk alapján kell választ találnunk bizonyos kérdésekre, „az emberi szenvedés nyomasztó terhére – a betegségre, a rokkantságra, a gyászra, az öregedésre és a halálra”, amelyekre az általános felfogás szerint „minden kornak megvolt a maga elképzelhető válasza” (Anderson, 2006: 24).

Összegzés

A modern társadalomban megszűnik az a világ, ahol a születéstől kijelölt pozíció alakítja a dolgokhoz való viszonyunkat és ebben a vonatkozásban jelenik meg az egyén. Szálakra bontjuk a régi hierarchikus rendszert, és egy új világot teremtünk mely tele van véleményekkel és választásokkal.

Ady óta tudjuk, hogy minden Egész eltörött, a kerek, elejétől a végéig tartó történet is már a múlté. Azonban az ember alapvető késztetést érez arra, hogy a világot egyben lássa. Vajon meddig mehetünk el a történetlenségben? Maximálisan egyetértek Tokarczukkal abban, hogy szükségünk van a lezárt, kerek mesékre és az érvényes hivatkozási pontokra, melyek legalább kísérletet tesznek arra, hogy elhitessék, a világunkban van valamiféle rend, amely megismerhető és fenntartható. Eddig ember által még soha nem tapasztalt szabadságot kaptunk, de ennek eredményeként időről időre igenis újra kell tárgyalnunk mindent.

Felhasznált szakirodalom

Andok Mónika 2015. Médiahatások. In: Aczél Petra (szerk.): Műveljük a Médiát! Budapest: Wolters Kluwer Kft. 114.

Alexander, Jeffrey 2007. A tömegmédia rendszerszemlélete történelmi és összehasonlító nézőpontból. In: Angelusz Róbert ̶ Tardos Róbert ̶ Terestyéni Tamás (szerk.): Média ̶ Nyilvánosság ̶ Közvélemény. Budapest: Gondolat. 149-151.

Bognár Bulcsú 2015. A könyvnyomtatás és a nyilvánosság szerepe a modern társadalom kialakulásában. Replika. 6: 22-25.

Turkle, Sherry 2015. Reclaiming Conversation. The Power of Talk in a Digital Age. New York: Penguin.

Lehmann Miklós 2017. Kulturális identitás a mobilkorban. In: Karlovitz János Tibor (szerk.): Válogatott tanulmányok a pedagógiai elmélet és szakmódszertanok köréből. Komarno: International Research Institute. 375.

Marcuse, Herbert 1990. Az egydimenziós ember. Budapest: Kossuth.

Anderson, Benedict 2006. Elképzelt közösségek. Budapest: L’Harmattan & Atelier. 24.

https://444.hu/2019/12/08/a-21-szazad-uralkodo-mufaja-mar-a-filmsorozat-mondta-az-irodalmi-nobel-dij-atvetelekor-tokarczuk (Részlet Olga Tokarczuk beszédéből.)

20/08/202025/02/2022

Terek és formák

Langó Katalin képeit látják.

Igazi városi képek. Most fekete fehér fotókat kértem tőle, ezek azok. A terek és formák mestere Ő, én azt mondanám indusztriális képek ezek, ember nélkül, de emberi környezet megmutatásával.

Itt élünk, ez az a város.

Langó Katalin jogász és amatőr fotós vagyok.

Nincs profi felszerelésem, fotós képzettségem, csak a két szemem és az ebből fakadó világlátásom. 2010-óta fényképezek, akkor varázsoltak el a fények. 2014-ben Analóg sóhajok címmel Vásárhelyi Antal grafikusművész rendezett egy főleg lakatosműhelyben, „emberarcú és lelkületű” gépekről készült fotóimból álló kiállítást a Galéria IX.-ben, ami a soproni Torony Galériában is látható volt.

Nyitott szemmel járok és próbálom megragadni az adott dolog abban a pillanatban érvényes, de azon túlmutató lényegét. Minden érdekel, de leginkább az enyészet, a különleges szerkezetek és épületek, a geometria, a fény és az árnyék izgalmas játéka. Minden képnek – hitem szerint – üzenete van, s bár az önkifejezés eszköze, de nem öncélú.