Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Jog és Irodalom – A cenzúra

Pruzsinszky Sándor sorozta

Voltak a  hatalom számára kellemetlen gondolatok eltüntetésének különleges módjai is, ezeket összefoglalóan  virtuális cenzúrának nevezhetjük.

Ilyen például  a szerző virtuális eltüntetése.

A  romantika korának  népszerű osztrák drámaírója, Franz Grillparzer (1791-1872) írja  Urának hű szolgája  (Ein treuer Diener seines Herrn)  című darabjának bemutatása kapcsán történtekről: „A darab elé a cenzúra semmi akadályt nem gördített és a bemutató, anélkül, hogy egyetlen szót is töröltek volna belőle, óriási sikerrel lezajlott, 1828. február 28-án…Másnap délelőtt  magához hivatott a Rendőrség Főfelügyeletének vezetője, gróf Sedlnitzky…A gróf roppant barátságosan, de kissé zavartan fogadott. Közölte, hogy a császár megbízásából fogadott: Őfelségének roppantul tetszett a darabom…, annyira, hogy szeretne a mű kizárólagos tulajdonosa lenni.  Megkérdeztem, hogy értsem ezt? A válasz: le kellene adnom a kézirat eredeti példányát, a színház beszolgáltatná a súgópéldányokat meg a szereplők munkapéldányait s így az összes példány a császár magánkönyvtárába kerülne, aki ily mód  a művet kizárólagosan birtokolhatná, hiszen annyira tetszik neki.  Teljes kártérítést kapnék, megtérülne a színházi bemutatókból és a mű kiadásából várható minden bevételem, sőt, véleménye szerint bátran követelhetnék bármekkora összeget, Őfelsége hajlandó áldozni az ügyre.  Ellenvetésemre: tényleg ily nyomorult alaknak tartanak, aki pénzért hajlandó a művét eltüntetni a Föld színéről, azt a választ kaptam: arról, hogy ez megtörténjék-e, Őfelsége nem kíván vitát nyitni, legfeljebb arról, hogyan történjék?”         

Esetünkben a legfőbb cenzor tehát rájött, hogy az alattvalói hűség szélsőséges formájának, a mértéktelen alázatosságnak ábrázolásával  megírt, irónikus hatást keltő darabon – ha már egyszer a nyilvánosság elé bocsáttatott – már annak népszerűsége miatt is nehéz lenne cenzúrajogi eszközökkel fogást találni, ezért a szerzői minőség olyan megszüntetésével próbálkozott, melynek során az alkotó és a cenzor személyiségi jogai – természetesen a cenzor személyében – egyesülnek.

Nyilvánvaló, hogy a cenzúra e körmőnfontnak elképzelt módja nem lehetett sikeres, hiszen  egy, bármilyen módon már nyilvánosságra hozott műalkotást végső soron nem lehet „visszavonni”, hiszen annak irodalomtörténeti  léte kitörölhetetlen.

A virtuális cenzúrának, mint cenzúrapótló eszköznek ennél sajnos jóval hatékonyabb módja magának a kritikai szellemnek (vagyis az ítélőerőnek)  az „eltüntetése”, olyan módon, hogy a kritikát gyakorló személyt a hatalom  egyszerűen „elmeháborodottnak”  tünteti fel.  Egy ilyen valóságos esetet mutat be egy klasszikus színmű, Gribojedovnak  Az ész bajjal jár  című darabja,  amely  Csaadajevnek, Puskin barátjának vesszőfutásáról szól.  Csaadajevnek, a pétervári ifjúság bálványának 1836-ban egy irodalmi lap nyilvánosságra hozta  — a kártyajátékban elmerült cenzor „figyelmetlensége” folytán – Filozófiai levelek egy hölgyhöz  című írását. Ebben a bátor filozófus a cári önkényuralom biztos támaszait, az ortodox egyházat és a pravoszláviát  merte támadni: „Az igazi vallásosság szomorú módon különbözik attól a fojtó légkörtől, amelyben mi mindig éltünk…A vérünkben van valami, ami visszataszít minden igazi haladást”— írta s ez a cári Oroszországban már akkora abúzusnak számított, hogy mindenki várta a látványos büntető ítéletet.  De a cár rájött, hogy ez azt jelentené: birodalmában  — még ha büntetendő is — létezhet kritika, egyáltalán: magánvélemény.  Csaadajev véleményét tehát nem létezőnek  nyilvánította.  Megparancsolta Moszkva rendőrfőnökének, akadályozza meg, hogy „az értelmében megzavarodott” filozófus „ki legyen téve a nyirkos, hideg levegő hatásának, mely súlyosbíthatja betegségét”. Ez azt jelentette: tartsák állandó orvosi ellenőrzés alatt, házi őrizetben.  Az őrültnek  nyilvánítás,  mint a cenzúra legprofesszionálisabb helyettesítője, valószínűleg  itt jelenik meg először történetünkben.

A  cenzor lélektana

Szó esett már rovatunkban az öncenzúra lélektani hatásairól.  De a kép nem lenne teljes  azon pszichés  következmények elemzése nélkül, amelyek a cenzori tevékenység gyakorlásával jártak (járnak).  

Goethe  írta: „Sértésnek venném. ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná”…-  Mintha a cenzor tilalma éppen az irodalmi minőség elismerése lenne, sőt a mű szinvonalának hivatalos megvallásával érne fel!  A nagy klasszikus mondása a cenzori működés alapvető, igazából feloldhatatlan ellentmondására utal.  Arra, hogy egyrészt a mű betiltásának célja, hogy azt a hatóság  az irodalmi-művészeti kánon, a társadalmi köztudat számára nem létezővé tegye, másrészt viszont éppen a betiltás aktusa lehet az a tényező, amely a közvélemény figyelmét mindennél jobban ráirányítja a műben rejlő „botrányos” (tehát különleges vonzerőt jelentő) gondolatokra.  Ez a „reflektor-hatás” mindig is komoly felelősséget rótt a cenzorokra, ezért is jelentett  ez a munka többnyire pszichés megterhelést és járt gyakorta traumatikus következményekkel, előhíva  a gondolatrendőröknél  ismert „cenzorpszichózist”.

(Folytatjuk)