Egy hegyoldalban egy színpad, a színpad előtt egy homokkő szobor, amorf, mellette bokrok. Tudom hogyan kerültem ide, otthonról indultam el, és ezt a helyet kerestem. A szobor miatt jöttem, és nem vagyok egyedül, de nem tudom ki a másik. Nappal van. A színpad bejárattá formálódik, íves bejárattá, magas falakkal, oszlopokkal, de épület nem tartozik hozzá. Mint egy hatalmas templom bejárata. Az oszlopok is eltűnnek, marad egy ívelt fal, szürke, rajta karcolt jelek, nem mintáznak semmit, kriksz-karkszok. Ketten vagyunk, látom, ahogyan a társam – akiről nem tudom ki – de korban hasonló hozzám, és férfi, barna nadrágban, egy kőműves spaklival az amorf szobrot formálja. Egyszerre átveszem tőle az eszközt, és gömb alakot formálok a kőből, ami könnyen alakítható. A fal – a félköríves panteon fala-, megtelik titokzatos jelekkel, a szürke falon, fehér csíkok, számtalan jel, háromszögek négyzetek rombuszok, íves nincs közöttük. Én faragom tovább a követ. A bokrokon túl egy út, az út egy közeli faluból indul látnia házakat. Az úton érkezik két alak. Ők a tulajdonosai ennek a helynek itt, ezt tudom. A fal magas kerítéssé formálódik, de előtt egy pillanatra egyszerre látom, az egészet, a szobrot, ami varázslatos kavargó izgalmasan mozgalmas szoborrá vált, és a falat, amin a jelek sugallnak valamit, hasonló titokzatossággal, lenyűgöző látvány. Nagyon tetszik, és izgatott leszek, örömteli érzés. Az emberek közelednek. Egyszerre észreveszem, hogy a fel tején egy vas traverz áll, amelyre egy szobrot lehet emelni. A traverz rozsdás, Közelebb lépek, a fal mögé bújok, az alakok már a szobor előtt állnak. Egy daru emel, fel a magasba, hogy felül is megnézhessem a szobor helyét, közben vészjelzések hallhatóak, és egy sárga fényű lámpa villan fel néhányszor. A társam eltűnt, és már a két embert sem látom a magasból. Nem nézek szét, kissé tartok a magasságtól. A daru leereszt, és a fal mellett egy ösvényen elszaladok a bokrok takarásában. Az úton megyek a falu felé, egyszerű falu, az utcán emberek gyalog, és kerékpárral mennek valahová, férfiak nők, olyan ruhákban, mint amiket a hatvanas években hordtak vidéken. Egy bolthoz lépek, kerékpárt szeretnék, ez itt egy játékbolt, de mire odaérek már lottózóvá válik. Nincs kerékpár csak szappanbuborék-fúvót lehet kapni. Azt nem veszek. Az eladó nő néz utánam, kék szoknya van rajta és rózsaszín blúz, a haja szőke. Fiatal. Tovább megyek, a bolt mellett kocsma, előtte a földön kerékpárok hevernek. Esni kezd, szakad az eső. Visszafordulok, és egy maga ráhagyott buszmegállóban keresek menedéket. Esik, de nem érzem a vizet. A buszmegálló koszos, homokos pad van benne, inkább mint egy háza lábazattal, magas sima felülettel, amire nem épült fal, csak a az alumíniumvázú buszmegálló bevakult üvegekkel. Az eső eláll, én visszaindulok amerről jöttem. Nem tudom, hol lehetek, de innen egy völgybe látok a völgyben talán folyó folyik. Egy üzletbe megyek be, ami elölről teljesen nyitott, ideiglenes építménynek tűnik. Esernyőt keresek, egy egészen kicsi ernyőre hívja fel a figyelmem egy néni. megköszönöm, de nem veszem el. A boltosokhoz lépek, akik egymással beszélgetnek. Egy ernyőt kérek, ekkor a falra mutatnak, ahol fegyverek vannak és sétabotok, a fegyverek játékfegyverek. Az eladók, egy fiatal férfi és egy nő, beszélgetünk, elmondják, hogy van olyan ernyő, amit ezeknek a tárgyaknak a végére lehet felszerelni, kérdem, hogyan, de nem mondják, megint egymással beszélgetnek, nem tudom mit. Egyszerre a férfi elmondja, hogy Bajaiak, ennek megörülök, mert ott voltam katona. Elindulok, az út lejt, mellette végig házak, gyorsan haladok, leérek arra az útra, amely a folyó mellett fut, megnyugszom, bár a helyet nem ismerem fel, ismerős a víz, ez a Duna, a folyás irányból megállapítom, merre kell mennem, már haza fogok találni. Balra nézve magas házakat látok, nem is csak házak, hanem hatalmas boltíves kupolás templomok, egymás mellett több is. Van, amit most építenek, fel van állványozva. Ez érdekes., ilyet nem láttam máshol a Duna mellett, gondolom, de kicsit bizonytalan vagyok. Egy robogós – kövérkés férfi fejére tolt sisakkal, dohányzik – mellém gördül, a járda mellett megáll. Tovább megyek, az út mellett nincs járda autók haladnak el mellettem. Jobbra egy lépcső vezet, sárga fokokkal, a nap süt, a lépcső balra fordul, széles lépcsősor látszik, amin felfelé halad egy ismerős pár a férfit biztosan ismerem, talán ügyfelem volt, kérdem tőlük innen megy-e a HÉV Pestre, mondják, igen, itt előre még, megyek tovább.
Brunner Tamás