élességállítás
túl jó a felbontás, ennyit nem vagyok kíváncsi
sem a világra, sem magamra,
kátrányba írok csatornalével kacarászva szösszenteket és a magam álságos lekicsinylő semmibevétele
hangoztatásával felsőbbrendűségem ismertetem el a
beavatottaknál, akik ugyanígy beszélnek
maradvány nyelveken, mintegy titkos kézfogással, hogy közéjük tartozom
és, hogy más ne kacarászhasson itten, vagy ha ezt teszi váljék nevetségessé mindörökké
meg egy nap, míg a világ
értékítéleteket mondok tudományosan, egész jó költő volt ez a József
ahhoz képest, hogy pszeudóproletár volt
dehogy
káromkodnék most, csak azért nem teszem b@ssz@+, mert Karácsony van és ilyenkor éppen nem
szokás
hét kabátom van már, hogy elmúlt az idő, kit érdekel,
nem beszelek nyelveket ámde
súlyos titkokat kiabálok ki naphosszat, és bár nem vagyok sem
pszeudo sem apokrif sem semmiféle proletár, sem szavakban sem tettekben,
soha nem is voltam, földből szakított őseim szigorú tekintete szerint sem
lehetek más mint magasabb polcra került alsóvárosszéli patakparti
papsajtmajszoló egyedem-begyedem tengertánc
na, hát így hiába van hét vagy akárhány kabátom, és hiába káromkodok karácsonykor senkinek semmiféle érzelmére nem tarthatok számot, sem igényt nem
jelenthetek be ugyancsak,
fontos dolgokat hagyok magára nap nap után
majd lesz holnap és akkor újra belefoghatok levelek megírásába valakinek
valahová, a tollam megvan a szándékom hiányos, mint fogsorom
az első száz év után, amiért túl kemény szilvákba és szavakba haraptam
harsogón és nem bántam, hogy szemem vakítja szó-tett-hangulat- élmény
amit a József-város adni tudott, akart vagy elvenni képes voltam,
valaha reggel vagy éppen este hat után, most amikor
nem játszom gonosz játékot lelkekkel már
és nem viszek virágot üres temetőkbe, nem kérek szavakat
sem sóhajtást, sem elnéző mosolyokat
elég, ha érzem a kezem alatt a hámlott vakolatú tégla kerítés érdes
terrakotta nyári színét és számon azt az ízt, amit szerettem volna még egyszer
érezni, de a fecskék elrepültek, a havak lehullottak és a cipőnyomot
elmosta a szél,
mely szavak fejezik ki legjobban a magányt, talán a túláradó végtelen tüll- hömpölygés,
bíborbrokát, selyemharang, kézzel kötött, és hófehér csipke függöny vagy
szemenként öldösött-horgolt terítő a biedermeier fekete zingi-zongorán, ami elfedi
az aranybetűket, és levendula öregasszony szaggal temetőt idéz
vagy ennyi:
kör ász
nem nyerhettem, soha nem volt halvány esélyem sem
de nem tudhattam, hogy idegeim és véredényeim hiába hullámzanak
életre sebzett mérges kígyóként , és marnak halálra mindenki mást
aki egyszer is szóba állt velem, mit se’ segít vagy ad hatalmat, esélyt,
hogy értse bárki is szavam
mint ahogy azt sem tudtam, mit sem számít ez,
elég ha élek, és néha káromkodom, és benőtt körmöt vágok
borotvapengével módszeresen péntekenként a nagy lábujjamon,
túl nagy a felbontás, én mondtam
ennyire nem érdekelhet senkit a világ
ötmillió pixel, ennyit nem lát a szem, ami amúgy is vaksin hunyorog
saját barlangjából
senki
ki nem talál
Brunner Tamás