Minden körbeér

Szétveti a szenvedély, mit kelt keblének kohója.

A tavaly nyári csók óta vár a Találkozóra.

Pucolva a porta, ünneplőben állva, pántlikában

Téblából, míg ráfordul a legény zörgő kapujára.

 

Ám ekkora hőmérséklet- ingadozásra nem számított,

Szívén elsőnek zúzmara nőtt, majd jégpáncél vastagodott.

A fiú őszinte, nem kertel, nem haboz.

Bevallja, hogy más leány oltárán áldoz.

 

Eszébe ötlik, hogy régi szeretőjét ő is megcsalá;

Akkor jött a férfi hozzá, mikor egy másik babusgatá.

Emiatt bár elébb dörömböl az ér falán a vér,

Nyugodtan nyújtva kezét köszön el, minden körbeér.

Franc Prox

Fotó: Imre Dóra

Béke

Te külföldre szeretnél menni,

Mert itt magányos vagy

Azt mondod nincsenek olyan emberek, akikkel tudnál kapcsolódni

Nem értékelnek

Nem látnak

Itt nem találod Önmagad

 

A béke benned kell legyen

Körülöttem összeomlik a világ

Vagy én omlok össze a világban

A legnagyobb boldogság közepette is távol kerülök tőled

Olyannyira elnyelem saját magam

 

Te a világon szeretnél segíteni

Szomorúvá tesz, amit látsz

S ezt fontosnak tartod elmondani az embereknek, akikkel találkozol

A gondolataidtól terhesen iszod a fröccsödet a műanyag poharadból

De persze, majd minden a szelektívbe kerül,

Mert jobbá teszed a világot

 

Nehéz vagyok

Valami a földre húz, ahelyett, hogy a világűrbe repítene

Pedig nem szeretnék maradni

Nem lenne jobb, ha most mellettem ülnél

Próbálnál segíteni, de nekem nem mozog a szám

Az is túl nehéz

Ezt eljátszanánk mindennap, amíg meg nem unod

 

Te családot szeretnél a kedveseddel,

De bizonytalan vagy, „erre a világra?”

Nem diagnosztizált depressziódat egy másik személynek tulajdonítod

Ha itt lenne

Ha megtenné ezt

Ha nem mondta volna azt

Ha elhagyná a volt feleségét

Akkor boldog lennél

Ez ennyire egyszerű?

 

Egy üveg fájdalom

Vagy életképtelenség

Hova tűnik az öröm?

A fáradtságtól is nehéz az ember

Elfáradt, kiégett, elégett a lélek

Mitől fáradtál el?

 

Az érzéseimet nem tartod relevánsnak

Nem vagyok megvilágosodott

Máshogy kellene látnom a világot

Észrevenni a perspektívát

 

Magadhoz ölelni a problémákat,

Mielőtt te leszel a probléma

Megtalálni a belső békédet

Találkozzunk, ha sikerült

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Nélküled

Indulj!
De utoljára tedd kezed kezembe,
ülj mellém egy percre, mint aki egy kicsit megpihen,
mert hosszú útra indul.
Oda, hova nekem utam már nem vezet.
Aztán csendben csukd be az ajtót magad után,
ne halljam távolodó lépteid.
 
Hiányod máris fáj.
S csak egy kicsit halok bele.
 
Holnap aztán megint felkelek.
Visz a megszokás:
semmitmondó szavaimat veszem számra
a neked szánt mosoly helyett.
Csak a kabátom melegít ölelésed emlékét őrizve,
az emlékét, mely fájdalmasan is elvarázsol;
   idéz múltat,
   sirat jelent,
   temet holnapot.
Lépteim nem visznek sehova,
mert már nem vagy ott, hová együtt indultunk,
s hol nem mondod: itt vagyok.
 
A mára elvetélt vágy nyüszítve földre teper,
lépteid hiánya fülembe dübörög,
a kín megvakít.
Magánytól didergő szívem ütemét lassítja a céltalanság,
átfonja a semmi, semmikor, sehová.
 
Tudom,
idővel a holtomiglan ígérete kifakul,
értéke talmivá silányul;
vásári csillogása szürke por kezeimben.
Viszi a szél, ha szétszórom,
megmérgez mindent ahová hull,
   belep múltat,
   takar jelent,
   megöli a jövőt.
 
A lét peremén elvesztve egyensúlyomat
a semmibe zuhanok,
hogy ne érezzem – már nem érzem -,
 
nélküled semmi vagyok.
 
Könczöl Mária

Vasárnap

Néha magányos utazni, hosszú az út, az ember tízszer belehalhat, mire odaér

Nem tudja, hogy hol a helye a világban

Éppen mifelé tart, melyik vonatra szállt fel vagy honnan jön el

Talán egy vonatút alatt ki lehet találni?

Az a jó benne, hogy nem vagyok sehol se? Se itt, se ott, csak úton?

Eltévedni azért jó, mert utána valóban hazatalál az ember?

Szabadság lenne ez?

 

Egész életemben mindennél jobban, csak szabad szerettem volna lenni

Nem abban az értelemben, hogy felelőtlenül rohanok a világba magam mögött hagyva mindent

Nem abban az értelemben, hogy emberi kapcsolatoktól mentesen éljek

Nem abban az értelemben, hogy elmeneküljek a nehézségek elől

Abban az értelemben, hogy az ember igenis felállhat olyan helyzetekből, amikről úgy érzi, hogy nem hozzá tartoznak

Az ember igenis elmehet olyan helyekről, amelyek nyomasztóak a számára

Ahova le lehetett ülni, onnan fel is lehet állni és fordítva

 

Néha jó eltévedni

Magamban, benned, a világban

Amikor sok az impulzus, az érzés

Megtelek, befordulok és meghalok

Néha félek és remegek

Hogy mitől? Ne kérdezd

Ha akarnám se tudnám, tudnád, tudnánk

Mindenhol ott akarsz lenni, s mindenkit cserbenhagysz

Szeretni meddig tudsz és hogyan?

Egy darabig, az első hibáig, az ötödik veszekedésig vagy élethosszig?

Akarod, hogy egy őszi délután a sárga fényeket nézzem veled?

Akarod, hogy egy réten piknikezzünk és a holdfényben megjelenő magányomról beszéljek neked?

Téged milyen érzésekkel tölt el a hold látványa? Kicsinek érzed magad, megnyugtat, szorongató?

 

Itt esni fog

A szívemben is esik

Induljunk el haza

Hallgatom, ahogy kitörlöd a becenevemet

 

Csak találjon haza az ember

Én csak önmagam szerettem volna lenni

Sokan ezért magánnyal fizetnek

Tudom, hogy megérted

Mit jelent önmagadnak lenni?

Te azért indultál el, hogy eltévedj, s ezt nem értette senki

Egész életedben el akartál tévedni

Aztán hazajöttél

S ez elmúlt

Most már félsz eltévedni

Azt is mondtad, ha eltévedek, akkor majd igazán hazatalálok, viszont, ha célirányosan indulok el hazafelé, akkor soha nem érek oda

Szerintem az ember egyszer hazatalál

Lehet te vagy otthon

 

Talán fontosabb dolgokkal kellene foglalkozzak, például, hogy kevesebb embert kövessek az instagramon, mint amennyien engem követnek, azt mondják, az fontos.

 

Imre Dóra

Diagnosztika

Hogy vagy?

Jól, rosszul vagy sehogy?

Nem tudod meghatározni? De hát, te vagy a saját életed szakértője.

Döntésképtelenség? Meglehet.

Mi az, hogy ez nem ilyen fekete-fehér? Hosszan akarod kifejteni? Kinek van erre ideje?

Változó? Egyik nap ilyen, a másik olyan?

Hol laposabb, hol nagyon intenzív, mint egy hullámvasút?

Alapvető késztetések és impulzusok szabályozási problémái. Felírva.

Néha azt érzed a boldogságod csak illúzió?

Hol örülsz a redőnyön át beszűrődő napsütésnek, hol minden közömbös számodra evilágon?

Erős a nyomaték, hanyagul megrajzolt tetőcserepek. Szél ábrázolása vagy projekciója, felhő, rossz időjárás.

Depresszív állapot vagy veszélyeztetettség. Lakik veled valaki? Azért néha nézzen rád.

Zavarban vagy? Szokatlanul megkésett a válaszidőd.

A szorongás lesz a megoldás. Másoknak sokkal rosszabb, azzal ugye tisztában vagy?

Szokatlanul kicsi a rajzméret, apró és távoli hatást keltő ház. Az önértékeléseddel minden rendben? Túlzottan is?

Nem szokták ezt kérdezni tőled? Á, csak nem szoktak megvárni a választ? Egyedül érzed magad még emberek között is? Akkor miért beszélsz velük? Csak mert szóba állnak veled?

Kiábrándultál a felszínes beszélgetésekből, a rozéfröccsök illata sem hat már rád?

Társas kapcsolatok beszűkülése. Érzelmi vagy társas alkalmazkodási zavar, elkerülő viselkedéssel.

Hogy néz ki egy napod?

Teszed a dolgod és mosolyogsz az emberekre, mintha minden rendben lenne? Csak magadban fortyogsz, aztán elmeséled valakinek, aki egyetért vagy nem ért egyet?

Pszichológiai értelemben vett védekezési igény.

Van egyáltalán jövőképed? Hol képzeled el magad 5 év múlva?

Nem tudod? Mindig csak egy napra koncentrálsz? Ennyire nem lehet a jelenben élni.

Kompenzációs elhárítással kezelt alkalmatlansági érzés.

Házasság, gyerek, ház, autó?

Nem szeretnéd?

A konvenciók semmibe vétele.

Generalizált elégedetlenség.

Keress egy hobbit.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Holecz Vivien – Létező és nemlétező

Létezik ott benn, túl az agyadban, kinn az eszedben

Valami, ami szunnyad, alszik, még nem ébred fel, sem rá

Márciusban nem jön tavasz, nem jön tavasz

És nem létezik júniusban a nyár

Szeptemberben nincsen ősz

Nem valósak a haldokló fák, amik

Ledobják a színes loboncot

Levél – frizurák

Levél – frizurák

Decemberben nem lesz tél se’

Nem létezik a hideg, a hó, a fagy

Hazugság a didergés az ereidben

Nincsen halál, hidd el, hogy nincsen halál

A hallgatásbéli létben

Ereszt gyökeret a méreg

És virágzik a csalán

Nem baj, ha még vársz, nem baj, ha még vársz

Nő a fű, szúr az ég, vihar jön, betakar, neheztel rád

Üvölts egyet, kérlek, hidd el, hogy attól jobb lesz tényleg,

Azt mondom én is, hogy nesze:

Itt egy kabát

Lángsugarakból lángsugarakba’

Fonta miattad a nyár

 

Amire azt mondtuk, hogy

Nem, soha nincsen

Azt már helyettünk

Mind kitalálták

Mind kitalálták

Tagadás

Létezik ott benn, létezik itt kinn

Szuszogva halkan mégis a Minden

Hogy találjunk valamit, ami még nincsen

 

És miközben nő az ég és zöldell

A rét meg egy apró, zsugorodó kék test

Ő vár, epedve téged

A Napokat miattad írta

Az itteni Isten, az itteni Isten

És az estéknek, amikor csillagokon nyugszol

Tétje nincsen, tudd, hogy tétje nincsen

Rab madár vagy a képzeletedben

Nálad a kulcsod, hajítsd fel egyszer

Magasra, magasra

Adj okot, hogy érdemes vagy

Az életedből a múltra

Mert az még ott van előtted

A jövőt ne kutasd, azt ne hidd

Ami véges, ne nézd meg

Dobd el

Mélyre, mélyre

És hogy meg ne találhasd

Indulj az ellenkezőbe’

Előtted a semmi

A hátad mögött minden

Ott egy meredek szakadék, megtart

Feküdj le

 

Amire azt mondtuk, hogy

Nem, soha nincsen

Azt már helyettünk

Mind kitalálták

Mind kitalálták

Tagadás

Létezik ott benn, létezik itt kinn

Szuszogva halkan mégis a Minden

Hogy találjunk valamit, ami még nincsen

Kép: Polgár Vera

Franc Prox: Húsvét

I.

“…Hozsánna a Dávid fiának!

Áldott, aki jön az Úr nevében!

 Hozsánna a magasságban.”

Mt. 21, 9.

Hallik a kiáltás, hallik a dal,
A szamárkanca Királynak fial,
Hozsánnát kiáltó, örvend
ő tömeg,
Pár nap múlva gyilkos szörnyeteg.
Akkor is kiált, de nem áld, hanem átkoz:
Feszítsd meg, szögezd a fához!
Pálmaágakat lóbáló kezek
Voltak, most vért
ől vöröslenek…

II.

“…az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát,

 amelyből azonnal vér és víz jött ki.”
Jn. 9, 34.

 

Hadjárat próbálta keményfa nyelét,
Nem látta eddig a Koponyák hegyét,
Fagyos acélja oly sok vért kóstolt,
Fényes hegye most isten-oldalt csókolt.
Ám ember alkotta gyilok éltét ki nem olthatta
-Végestelen szeretettel azt Önmaga adta
 
Vér és víz jött már csak ki  a szúrás nyomán rajta.
Szent testén mégis ott a seb,
Melyet a sírbarlang mélye elfedez.
Tanítványok könnye, édesanyja kínja,
A szombatot gyászával teleírja.
 

 

III.

“…illatos keneteket vásároltak,

 hogy megkenjék Jézus testét.”

Mk. 16, 1.

Harmadnap a friss gyolcs és balzsam felesleges,
Ő az, ki bekötöz, és a halál többé nem mételyez!

 

Mondd!

Mondd! Voltál már úgy? 
Kerested önmagad az emberek között. 
Mentél volna már, mert semmi nem kötött. 
Kezedben a lámpás már nem világított.
Nem marasztaltak üres hajnalok.
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy nehéz volt a lét? 
A magas kötéllel repültél volna, 
De nem fogott a kéz. 
Messze volt a közel, öled már kihűlt, 
Magány kínja rettent üres szemed mögül. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a szép is bemocskolt?
Mostad volna arcod, a forrásból vér folyt. 
Bénított a közöny, s a jó szó is rémített. 
Félelmed a sötét nappalokból falakat épített. 
 
Mondd! Voltál már úgy, 
Hogy a pokol tüze sem melegített? 
Bamba, kiürült arcok erdejében tétován botladoztál, 
Hideg, szélverte válladra felhőket terítettél  némán, 
De reszketéseden a meleg eső sem segített. 
 
Mondd! Voltál már úgy,
Hogy a semmi volt a jó? 
Kihalt körülötted minden, 
S a kopár hegytetőn a hó
Temetett mindent, élő érzést, mulandót, 
S a hegy lábánál jó volt lebegni csendben. 
 
Mondd! Voltál már úgy? 
Mondd! 
 
Könczöl Mária

Fotó: Imre Dóra

Hajnal-Alkony

ahogy telik a nap
úgy múlik el
a bableves
ahogy fogad az Isten
úgy lesz majd ki ad
tíz percet még,
hogy levegyem kalapom
kabátom és sálam
összehajtva
egy székre tegyem
és fáradt lábam
beszínezze a lemenő
nap, míg este lesz
és üljek ott
puhán befedve sötéttel
ahogy telik a nap
úgy múlik el
mi volt, s mi lesz
egykedvűn a hajnal
 
Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Holecz Vivien – Lélek elvitelre

(Ezt a verset Siklósi Örsnek ajánlom. Köszönet mindenért, kiváltképp a Lelket vennék című dalért.)

Egy kora tavaszi délután

Sétálok egymagamban

Az égen felhők úsznak

Kinyújtom a kezem

Mi történne akkor, ha egyet

Megérintenék?

Szeretnék az égbe nyúlni én is

Érezni, ahogy a szél visz el

És az ég a szívemig ér

Talán akkor megszülethetnék

Csak céltalan megyek

A cipőm orrával

Kavicsokat rugdosok

Mellettem mennek el az emberek

És én fel se nézek

Árnyékká olvadnak emberek

Ugyanúgy csak megyek

Ez olyan jelentéktelen

Velük olvadok én is

A fülemnek oxigén a csend

Ahogy egy tizedmásodperce

Magam elé meredek, tudom hogy

Nincs úticélom, és mégis odaérek

A székre hajítom a kabátom

Csak úgy magam mögé

Be tudja burkolni a szőrme a bánatot

Vajon az megmelengetné?

Egy picit még szobor maradok

Szótlan, feszes, tömör

Kicsit magába húz

Ez a kőtömbség

Mikor felvenné a rendelést a pincér

Hogy menjek vagy maradjak ülve

Őszintén, tanácstalan vagyok

Mit mondjak akkor, hogyha

Érzem a null állapot

Fojtását a nyakamon

És kávét köhögök fel az étlapról

A legegyszerűbb döntés is nehéz

Mert nem tudom, merre induljak

Lehúz, maga alá temet egy

Agyra dobott papírnehezék

Hé te ott, te szőke lány

Akit nem ismerek

Te a szembe asztalnál

Meséld el, hogy mit szeretnék

A pincér türelmetlen

A tollát kattintgatja a kezében

Lehorgasztom a fejem

Életre éhezem

De ezért a vallomásomért

Mégis fejem venném

Nem tudom hangosan kinyögni

Hát csak éppen hallom még

Hogy egy lélek nélküli emberből

Ugyan mit teremthetnék?

Elvitelre kérek egy falat lelket

Ha elviszem magammal

Úgy lesz a legszebb

 

Szeretnék az égbe nyúlni én is

Érezni, ahogy a szél visz el

És az ég a szívemig ér

Talán akkor megszülethetnék

 

Egy lélek nélküli emberből

Ugyan mit teremthetnék?

 

Elvitelre kérek egy falat lelket

Ha elviszem magammal

Úgy lesz a legszebb

Fotó: Imre Dóra