Bankrablás

A kis zöld Renault megállt Siant-Varen főutcáján, a bank előtt. A kocsiban két férfi ült, mielőtt kiszálltak maszkot húztak. Már sötétedett, öt óra előtt néhány perccel lehetett. Esett.

A bankban hárman voltak, a pénztáros, egy ügyfél és a biztonsági őr.

            – Ez egy bankrablás, kezeket fel – kiáltott az elsőként belépő férfi. Arcvonásai nem látszottak az álarcban, de mozgása fiatal emberre vallott, cingár volt, vékonypénzű, a több számmal nagyobb ballonkabát lógott rajta. A másik, testesebb férfi, egy zsákot dobott a   rémült pénztáros elé.

            – Rakja bele! Mindent rakjon bele! Gyorsan! És semmi meggondolatlanság! Ne válogassa, dobjon bele mindent! – agyondohányzott hangon recsegte az utasításokat

            A pénztáros egymás után rakta a zsákba a pénzt, kicsi és nagy címleteket, papírt és aprót, csekket, nyugtát, váltót, mindent, ami a kezébe került, még a tollát is beledobta a zsákba. Megakadt egy pillanatra, a tolla után nyúlt.

            – Ne vacakoljon! Adja ide. – A férfi kikapta a kezéből a zsákot.

A cingár, a fegyverével felváltva tartotta sakkban az ügyfelet – ő magas, nyakigláb férfi, minden elszántság nélkül arra, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe -, és a biztonsági őrt. Azok nem mozdultak.

            – Gyerünk – mondta a tagbaszakadt. Hátráltak, ő ugrott elsőként az ajtóhoz, kilökte és kilépett a bankból. A visszacsapódó lengőajtó megütötte a társa vállát, a kezében megbillent a fegyver. Ekkor az őr elővette a saját pisztolyát és egyetlen lövéssel lelőtte az ajtóban rekedt rablót. A férfi a földre csuklott, az őr odalépett fölé, a fegyvert elrúgta a kezétől, lehajolt és lerántotta az a maszkot.

            – Meghalt – mondta.

            – Megölte? De miért ölte meg? – kérdezte az ügyfél magas, sipító hangon.

Az őr a pénztáros felé fordult guggoltában.

            – Megyek a másik után, maguk hívjanak rendőr! – Az őr kilépett a bankból, és a másik fegyveres után indult. A Renault nagy gázzal, rángatva indult a Toulonba vezető úton. A biztonsági őr, mintha lenne reménye arra, hogy a száguldó autót elérje, utána iramodott, rohantában felborította Maurice-t a helybéli rendőrt, aki a kerékpárján, kék esőkabátban éppen a délutáni körútján most ért a bank közelébe.

– Rablás! Megyek utána! – kiáltotta oda kurtán Maurice-nek az őr, majd a néhány méterrel arrébb parkoló autójába ugrott, és elindult a Renault után. A járőr gyorsan felmérte a helyzetet, és még a földön fekve, rádiójáért nyúlt.

            A két autó nagy sebességgel haladt az országúton, látótávolságra egymástól. Tíz perc múlva a Renault egy erdei útra kanyarodott, sebességét alig csökkentve, a másik utána. Két kilométerrel odább megállt, a biztonsági őr Citroenje hamar beérte. Lefékezett mögötte, megállt, de a sofőr nem szállt ki a vezető ülésből. Letekerte az első ablakot, az eső az arcába csapott, várt.

Az első kocsiból kiszállt a tagbaszakadt férfi, odaintett az őrnek.

            – Öreg, ez igen! Simán ment! Itt a lé, itt van mind! Micsoda ötlet volt, micsoda ötlet. Nem is gondoltam, hogy húsz év után megint megcsináljuk.

            – Jó tipp. Mint a múltkor. Egy bank, egy halott   

            – Hát mindig kell egy balek, ez ilyen műfaj. Nem megy másként. Valakit oda kell dobni koncnak, amíg vele babrálnak a zsaruk, mi simán meglépünk.

            – Ja, csak mindig én csinálom a piszkos munkát.

            – Ugyan már Sten, ne mondd, hogy lelked lett a börtönben. Se kutyád se macskád a pali, senki se sir érte. Gyere lépjünk le.

            A biztonsági őr – aki nem biztonsági őr – kinyitotta a kocsija ajtaját, és kilépett az esőbe.

            A bokrok mögé tartottak, itt volt az előre letett kocsi, a meneküléshez. Ezt még Sten hozta ide ma reggel, mielőtt munkába lépett. A fickó, akit lelőtt a bankban, nem tudott róla, ő csak arról tudott, hogy könnyű munka lesz, az őr velük van, és egyenlően osztoznak majd. Nem így lett.

            – Menjünk már, igyekezz, alig várom, hogy megszámoljuk a lóvét, még ma a reptérre is ki akarok menni, felvenni a beszállókártyát, gyere már. Meg innék is valamit, talán egy…

            Nem fejezhette be. A lövés bennakasztotta a szót. A férfi csodálkozó tekintettel halt meg, arca egy tócsába bukott, keze a sarat markolta. Sten kivette a kezéből a zsákot. Bevágta a csomagtartóba, nagy gázzal, de simán indult, nem forogtak ki a kerekek a sárban.

            Az országúton Sten arra indult, ahonnan az imént érkeztek. Áthajtott a kisvároson, a Rue de l’Église-n haladt, látta, a helyszínelők dolgoznak a bankban, a halottat letakarták fekete nylonzsákkal, de még nem szállították el. Nem állítottak fel ellenőrző pontokat még, kevesen voltak. Sten minden gond nélkül eltűnt a környékről, másnapra ért Párizsba.

A külvárosban egy kis szállóban lakott, nem messze a rendező-pályaudvartól. Esténként idáig hallatszott a tolató vonatok csikorgása, Stent nem zavarta, itt volt most otthon, egy ideje, pár hete. Marie este jött el. A férfi már kialudta magát, de a lányt az ágyban várta.

            – Gyere.

Marie levetette ruháját és a férfihoz bujt.

            – Sikerült, simán ment. Gazdagok vagyunk.

            – Most volt? Már megtörtént? – húzódott el Marie.

            – Minden a legjobban sikerült. Gyere. – Átölelte a lányt. Hosszan ölelte. – Holnap elutazunk, elviszlek innen. Gazdagok vagyunk. Érted? Gazdagok.

            Reggel Marie ébredt hamarabb. Felkelt felöltözött, kinézett a szűk utcácskára. Egy zöldséges a friss áruját rakta a polcokra. Még alig pirkadt. Kedve támadt leszaladni és   péksüteményt hozni maguknak reggelire.

A sarkon az újságosnál vett egy napilapot. belenézett, és elolvasta a Siant-Varen-i bankrablás történetét. „  a biztonsági őr a rablás után eltűnt, valószínűleg beépített ember lehetett, vélekedik a rendőrség….A helyszínen maradt bankrabló Pierre R. huszonegy éves, már volt büntetve… a rendőrség egyelőre nem érti miért lőtte le őt az őr… az eset nagy hasonlóságot mutat egy húsz évvel ezelőtti bankrabláshoz ami B.-ben történt, ott a rablók elterelésül bevontak egy fiatalembert aki a pénz ígéreté miatt vett részt a rablásban, de áldozatul esett. A rendőrség feltételezi, hogy van összefüggés a két eset között. Az egykori áldozatot Francois B.-nek hívtak…A rendőrség, nem messze a várostól még egy holttestet talált, azonosítása folyamatban, az elvitt pénzt nem találták meg…” a cikk még beszámolt néhány merész feltételezésről, de ez már nem érdekelte Marie-t.

Marie visszaért a szállóba mielőtt Sten felébredt volna. Beletúrt a fiókba és átfutotta az iratokat, leveleket, hamar megtalálta, amit keresett.

Kiment a folyosóra, telefonált, majd csendesen visszajött a szobába, leült az asztaloz, szemben az ággyal és várt, várta, hogy a férfi felébredjen. Egy forgótáras pisztolyt vett elő a táskájából, és szakszerű mozdulatokkal hangtompítót szerelt rá. Várt tovább. Távolból sziréna hangja szólt, azután elhalkult ahogyan távolodott az autó. A lány kis zajt csapott az asztalon a hamutartóval.

            A férfi könnyen ébred, beletúrt tüskehajába, megdörzsölte borostáját és a lányra nézett. Elmosolyodott, majd észrevette a fegyvert, megdermedtek az arcvonásai.

            – Ki vagy te? Nem vagy zsaru, akkor már mind itt lennétek.

– Nem, nem vagyok zsaru. Csak egy lány vagyok, semmi több.

– Mit akarsz azzal a fegyverrel- emelkedett ültő helyzetbe Stein.

– Mi az igazi neved?

– Mit számít az? Eddig nem volt fontos, mitől lett most egyszerre lényeges.

– Csak tudni akartam, de már tudom is, az igazolványod a fiókban volt.

– Te kutatsz a dolgaimban – a férfi ledobta magáról a takarót és a lábát a padlóra lendítette.

– Maradj, ahol vagy, vagy lelőlek. – A fegyver rezzenéstelenül szegeződött Sten mellkasára.

– Jó, jó csak nyugodj meg – mondta a férfi.

– Te lelőtted az egyik társadat tegnap?

– Az újság, igen. Hát igen, ez volt az ára, most mit finnyáskodsz, tudhattad, hogy ez vele járhat.

– Ez ugyan nem. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most sem máskor.

– Mit akarsz ezzel?

– Emlékszel Francois Bullet-ra, 1980 március 13, talán péntek. Egy kisváros délen, kevés ember, kis bank, biztos siker. Te voltál az őr. Emlékszem a tárgyalásra, sokat olvastam róla, tudod. Bullet az apám volt, érdekelt a sorsa.

– Várj, megmagyarázom, az egészen más helyzet volt. Feldobott volna, nem tehettem mást. Ne, Marie, ne! Szeretlek, gazdaggá teszlek. – Sten kiutat keresett, egy tárgyat, valamit, a menekülést. – Te is benne voltál, nem ölhetsz meg. Ne!

– Isten veled Sten!

            A hangtompító elnyelte a lövések zaját. Sten hanyatt dől az ágyon. Mellkasán a két seb alig vérzett. Halott volt.

Az utcán, a szálló előtt, villogó kék lámpával, fék csikorogva álltak meg a rendőrautók. Amikor betörték a szoba ajtaját, már csak Sten holtteste várta őket, mellkasán egy reggeli újsággal.  

Halgrip, a macska

Kapaszkodom az ereszbe két emelet magasságban. Függök, ég és föld között. Éjszaka van, az eső csendesen szemerkél. Már jó ideje lógok itt, az eső átáztatta a farmeromat és a pólómat. A jobb lábfejemen himbálódzik a papucsom, furcsa, de nem esik le, csak billeg ott.

Felkapaszkodni nem tudok a tetőre, már többször próbáltam és a lógás hosszával erőm egyre fogy, tehát ez nem fog menni. Meglehet, az a kandúr megakadályozná, még ha esetleg sikerülne is, aki a kémény mellől néz engem. Régi ellenségek vagyunk, már nem tudom pontosan miben is gyökeredzik az ellentét közöttünk, de fennáll, ebben biztos vagyok. Érzem, a kandúr is így gondolja, látom a tekintetén, ahogyan méreget a kémény mellől.
Ő mindenesetre nem ázik, van ott valami perem bádogból.

A helyzetem kilátástalannak mondanám.

Valahogyan mégsem érzem a dolgot teljesen kétségbeejtőnek, sőt, egészen zsigereimig ható szabadság jár át, szinte boldog vagyok, vad és féktelen. Bármit megtehetek, bármire képes vagyok, mint az a macska ott, a kémény mellett, akinek hét élete van és Halgrip a neve. A jobb papucsom most aláhull és eltűnik a sötét mélységben. Hallom, zörög egy bádogkuka, ahogy nekiütődik.

Magamtól másztam ki ide.

Az este aránylag jól indult, a második italomnál és a negyedik gondolatomnál tartottam, ami szerintem nem is rossz egy egyszerű szombat estére, amikor megérkezett Jim, Fred és jött velük még Green is. Jó hírt hoztak, elmondták, hogy én lettem az elnök-vezérigazgató. Még csak harmincnégy vagyok, ez komoly siker. Kedvem lett valami vad és féktelen dolgot tenni, valamit, aminek nincs közvetlenül köze, például a könyvekhez. Ezért másztam ki a tetőre és egyensúlyoztam végig a gerincen, megkerülve a kéményt. A kandúr már akkor is ott volt, bár még nem vettem észre. Persze megcsúsztam. Az ereszcsatornát még elkaptam és most itt függök, teljesen papucstalan.

A kandúr néz – úgy éljek, rám kacsintott -, az eső egyre hevesebben esik, én lógok. Hallom Green kiált lentről.

Nem megyek le, azért se megyek. Jó nekem itt.

50

Amikor közel ötven éves voltam, azt mondtam, az ember ötvenéves korára elhasználja minden gondolatát. Így lett. Miután évekig ugyanazt gondoltam egyre újra és újra, elhatároztam, hogy teszek néhány hajmeresztő gondolatkísérletet.
 
Íme az eredmény: Az emberi gondolkodás nem más, mint a túlszervezett biokémiai rendszer nem kívánatos mellékhatása.
 
Majd a következő: – A társadalmi jólétet a boldogság keresés és a szabadságvágy mértékben kell meghatározni, vagyis a gondolatunk, a lelkünk a legerősebb szervező erő, a materializmus a kapitalizmus tévedése, és szóhasználata amely nem alkalmas a valóság pontos leírására, ám mindezt vallás nélkül képzelem, a vallás az a kód, amellyel az emberek számára értelmezhetővé lehet tenni a gondolat rendszerező erejét, de csak eszköz, mint a papír a betűknek.
Eddig jó, nem?
 
Volt még egy sajátos gondolati nekifutásom, az emberi kapcsolatok erőssége vagy lazasága, távolsága a párkeresés koreográfiáján és hormoni működésén alapul, a szerelem konkrét és egyetlen értelmezhető célja nélkül.
 
Mindezt az elmúlt években gondoltam végig, miután elmúltam ötven. Vajon tévedtem -e amikor azt gondoltam, hogy elhasználtam annyi idősen minden gondolatomat, hogy használtam már minden szót, amelyet ismerek, és többet nem is fogok megismerni. Szerintem nem, nem tévedtem. Vajon más lenne -e ha közben mérnöknek vagy papnak tanultam volna, vagy csak a szókészlet lenne nagyobb a megismert tárgyi – technikai tudás, eszközrendszer. Alighanem így lenne, több szóból tudnám ugyanezt összeilleszteni, olykor elfordulhatnék a tárgyi világ szavai és szerkezetei felé, mechanikáról beszélhetnék, kötésekről és oldásokról.
 
A gondolataim mindig is e körül forogtak, csak nem szenteltem külön figyelmet ennek. Hol lettek volna? Búvó patak a tudatalattiból? Nincs ilyen fajta kapcsolat. Fuvallat a légből? Dehogy- eddig is ott volt mindez – csak azt bizonyítja, hogy egészen furcsa olykor kusza és semmibefutó gondolat-kapcsolatokká rendezhetőek a világról alkotott érzeteink szavakba formált sora. Mint egy gyermekjáték, egymásba illeszthető szavak, ragokkal és toldalékokkal, alannyal és állítmánnyal, amit így neveztünk el. Mint a lélek. Közmegegyezés tárgya ez. Úgy vélem abbahagyom az önreflexiót, megígérni nem tudom, de igyekszem felhagyni ezzel, hiszen ilyenje mindenkinek van, csakúgy, mint ara papagája, vagy ha nincs, szeretne, de ez nem jelenti azt hogy ne lenne ara papagáj, van, és nekem is van.
 
Versek következnek a reklám után.
 
Brunner Tamás

Életútinterjú

Erzsébet 1939 -ben T. faluban született földműves családban, édesanyja egyedül nevelte, édesapja a háborúban hősi halált halt. A falu jellegzetesen alföldi mezőgazdasággal foglalkozó helyiség, vasútvonal nem vezet oda, a fővárositól hetven kilométerre fekszik.

A helységben működött általános iskola, az iskolában volt könyvtár, volt orvosi rendelő, élelmiszer és vegyes bolt, ruházati üzlet – elsősorban nem konfekció ruhákat vásároltak az emberek, hanem szövetet, amit megvarrattak – volt mozi is. (most nincs ) .

Telefon csak a postán volt – hosszú évekig magánszemélyeknél alig vagy egyáltalán nem, vidéken még kevésbé.

Televízió még nem volt, a hírforrást a rádió szolgáltatta, az újság ami néhány házhoz járt – a Szabad Föld – és hírek, amiket az emberek egymástól kaptak – hoztak vittek. Külföldről, más városokból nem sok hír jutott el. Nem is tűnt fel a hiánya.

A faluban volt tanító, orvos, postás, agronómus, az üzletekben dolgozók és a pap, akik nem mezőgazdasággal foglalkozta. Ezek az emberek nem játszottak érezhetően vezető szerepet, nem adtak különösebb iránymutatást, végezték a saját munkájukat.

Teltház: Mennyire lehetett tervezni ott és akkor az életet, egy gyereknek, a családnak?

Erzsébet: Nem sok tervem volt, jártam iskolába, tanultam, mint a többiek, amikor nem volt iskola a mezőgazdasági munkákban vettem részt a földeken, mint mindenki más. A fiúk a nehezebb munkákba is hamar belekezdtek, belenőttek a gazdaságba. Szekérre ültek, traktorra ültek. Amíg az általános iskolába jártunk nem volt különösebb terv arra, hogy mi lesz az ember később. Nyolcadikban kérdezték, ki milyen pályát választana. A fiúk egy része Vácra jelentkezett – valamiféle gépszerelő szakközépiskola volt ott -, sokan elmentek, jónéhányan haza is jöttek, mielőtt elvégezték volna, beálltak dolgozni. Akkoriban még –ez 1952 körül volt – nem volt kötelező tovább tanulni, elég volt a nyolc osztály, de mégis megpróbálták többen. Volt azért közöttünk is olyan, aki továbbtanult, orvos lett, a családja taníttatta. Akkor ez annyi költséget jelentett, hogy a gyerek nem lakott otthon, nem dolgozott haza a családnak, meg kellett venni a könyveket, de az iskolában nem kellett fizetni. Én úgy gondoltam tanítóképzőre megyek, volt ilyen iskola Nagykőrösön meg Budapesten Cinkotán is. Én a cinkotait választottam, be is iratkoztam, egy évet elvégeztem, azután családi okából haza kellett mennem. Nem is tudom miért akartam tanító lenni.  Tetszett, ahogyan az iskolában a tanító a gyerekekkel foglalkozott. És az is számított, hogy a földműveléssel nem akartam foglalkozni, tanulni szerettem volna. Akkoriban, aki tanítóként végzett azt beosztották oda, ahol kellett tanító, ez lehetett bárhol az országban, nem ott, ahol született. Ezt tudtam, és vállaltam volna, ha máshová kerülök. De végül is nem került erre sor. Ahogy mondtam hazakerültem. Nem is álltam be a gazdálkodásba, nemsokára megint Pestre mentem. Három műszakokban dolgoztam egy fonodában. A munka nehéz volt, de mégis szerettem ott. Egy leány szálláson laktunk úgy, hogy hárman laktunk egy szobába, de ez nem volt baj – korábban még a tanítóképzőben huszonnégyen voltunk egy hálóban – ez itt egy viszonylag szigorú hely volt, ahol laktunk, de nem volt barátságtalan, vigyáztak az itt lakó lányokra. Fiatalok voltunk mind, sok közülünk vidéki. kevésbé ismertük a várost. nem is nagyon mentünk messzire ahhoz a helyhez képest, ahol laktunk – ez Lőrincen volt – vasárnap néha elmentem egy kifőzdébe és ott ebédeltem, a mozi volt még szórakozás, de azt nem nagyon szeretem. TV később lett itt is a közösségi szobában, társalgóban, és otthon is a faluban. Akkor egy TV volt a művelődési házban egy forint volt a belépő, úgy lehetett nézni. Tervem itt sem volt különösebb, csak dolgoztam. örültem, hogy kiemeltek minőségellenőrnek – ez azért volt mert már volt valami végzettségem, a tanítóképző -.  Amennyire emlékszem különösebb végzettségeket nem vártak le, amit az ember csinált és abban jól dolgozott, az akkoriban elég volt ahhoz, hogy előrébb jusson – magasabb fizetést kapjon, más beosztást. De ezek kis lépések voltak nagyon. Nem is nagyon terveztem itt hosszan lenni. Egy idő múlva ismét hazakerültem. Nemsokára férjhez mentem.

1961 Budapest. Telefon még mindig csak a hivatalos helyeken volt jellemzően, magánlakásokban kevésbé. Újságok voltak, a rádió ugyancsak. TV a családban a hatvanas évek közepére került.  Egy nőnek akkoriban három pár cipője volt, egy téli, egy félcipő, egy szandál. A ruhákat varratták – jó varrónők voltak – de volt konfekció is. A lakókörnyezetekben – tíz háztömb, mondjuk – a napi szükségletekhez az ellátás mindenütt megvolt, gyalog elérhetően, üzletek, piacok, kenyérgyár. Voltak nagy piacok is Pesten ahová érdemes volt menni, a Garai téri, Hunyadi téri, a Nagycsarnok.

Teltház: És hogyan kezdődött a felnőtt élete, mi változott?

Erzsébet: Amikor férjhez mentem azt gondoltam, jó lenne, ha gyermekünk már Budapesten születne, valamiért ezt fontosnak tartottam, nagyobb lehetőséget láttam abban, ha ő itt születik, és tanul. Így is lett.  Már akkor elgondoltam, hogy a gyerekünk tanuljon, ne szakmát, szóval nem fejezze be középiskolában, hanem tanuljon tovább, olyan végzettsége legyen, ami megbecsült dolog, tanár vagy jogász. És én is tanulni akartam. A hatvanas évek végén beiratkoztam az Eötvös Gimnáziumba, leérettségiztem. Akkor már megszületett a fiunk. Amíg a gimnáziumba jártam nem dolgoztam, csak a férjem, elég volt így is a jövedelem a család fenntartására. Akkor úgy gondoltam a képzettség kell ahhoz, hogy az ember olyan munkát tudjon vallani, ami jobb munka, nem három műszakos gyárbeli, gép melletti, hanem hivatali. Ezt sikerült is elérnem – a hetvenes évektől már hivatalnokként dolgoztam, gyárban a számviteli osztályon, majd később az OTP- ben.

Nem volt különösebb tervünk, hogy hogyan éljünk. Dolgoztunk, a gyerek iskolába járt, anyukám otthon volt, vezette a háztartást. Ő jött velünk T.-ből, ezzel meg is szakadtak a vidéki gyökerek, érdekes, de gyorsan elmúlt a kapcsolat a szülőfalummal. Öreg koromra kerestem meg ujra. Továbbtanulni már nem akartam, ekkorra már harminc éves el is múltam. Annyi tervezettség volt, persze, hogy amennyit lehet dolgozzunk és a jövedelemét tegyük félre, gazdálkodjunk vele, ha lehet vegyünk lakást, legyen kocsink.

Tudni kell az időszakról, hogy Budapesten nem volt könnyű tulajdonhoz jutni –életvitelszerű helyben lakás kellett hozzá öt év, akkoriban egy családnak egy ingatlana lehetett, egy lakása. Nyaraló az lehetett külön Az autóra elő kellett fizetni. Öt tíz évet lehetett várni a kocsira. Csak típust lehetett választani – öt hat típusból – szint már nem annyira, ahhoz már szerencse kellet.

Nekünk autón 1976 ban lett- előtte szereztük meg a jogosítványt – örültünk a kocsinak nagyon, ez egy akkor új típus a Dacia volt, és szerencsék volt a színben is. A tájékozódásra a TV, rádió elég volt, akkor is ha egy vagy két csatorna volt és a rádióban is egy két adó – Kossuth, Petőfi. Az egyszerűbb emberek kíváncsiságát kielégítetté az így kapott információ. Sokféle hírek volt, külföldről is tudósítottak, elégnek tűnt.

Telefonra mi az igénylést 1972-ben adtuk le, 1992-ben kaptunk telefont.

Az élet eltelt így, dolgoztunk napról napra, nagy terveket nem szőttünk. Nem tekintettünk évekre előre. Az akkor megszerzett tudás elég sokáig elegendő volt, mind a hivatali munkában, de a szakmunkákban is. Nem változott annyira a világ, hogy újra és újra kelljen tanulni a saját mesterséget, és a környezet sem indokolta, hogy váltani kelljen, más szakmát kelljen megtanulni. Ha valaki elkezdett egy foglalkozást sok esetben úgy is maradt, egész életére, akár egy munkahelyen. Ami továbbképzés kellett megkapta ott.

A 90-es évek után nagyon megváltozott a dolog. De akkor mi már nemsokára nyugdíjba mentünk, és csak látom, hogy kell követni a változásokat. felgyorsult minden, ahogyan látom, a technika, az hírek, rengeteg információ áramlik mindenhonnan. Nem könnyű a választás, meg annak a kiválasztása sem, hogy melyik hír igaz nem igaz fontos vagy nem fontos.

Mered- e azt mondani beee?

Mered- e azt mondani beee?
Kiölteni nyelved a világra, nem törődve azzal mi lesz.
Mi lesz majd holnap, vagy délután, nyelvedre ütnek-e,
nem mézes bottal,
vagy megcsípik csipesszel, hogy
ne tudd másnap és másnak is mondani: beeeee!
Vagy nem mered.
Nem mered mert nem akarod,
Mert bölcs vagy és megfontolt, mindennek alapos tudósa
Ki mérlegel esélyt és latol papot, hitet, igét és ígéretet.
És hisz, feltétel nélkül és visszavonhatatlanul, rendíthetetlenül,
fekve, állva, térden és minden iszony- viszony között.
Vagy ígér maga is reményt, ’mivel elmúlik majd a fájdalom, a nehézség és a kő
mit ásód fordít ki a rögös földből arannyá vál’, ha eljön az idő,
hogy megjöjjön eszed és lásd, hogy arany, ő.
Nem mered,
mert nem szeretnéd, ha elvennék szavad,
hiszen a szóra szükség lesz még holnap is.
Őrizni kell, nem fecsérelhető, nem cserélhető,
adott és kapott szavak meg nem másíthatók.
Igy gondolkodsz azon, melyik a helyes idő,
amelyen éppen alkalmas lesz azt mondanod beeee.
Csak el nem szaladjon fürge lábán az alkalom
és pillanat, ami után csak botorkálhatsz vakon
és süketen, hiszen az idő kijátssza a gondolatot, elsuhan,
te meg maradsz és már eszedbe se jut mi is volt a szó mit elvettek előled,
mint megrakott tálat, gyümölccsel terhesen,
elfelejted mit is akartál ezzel az egésszel, míg a szőlőt szemezgetted,
valaki furcsán béget itt,
vagy ott.
Nem is akarod, miért mondanád, neked jó igy
nem érdemelsz egy rímet sem,
ha jó, hát jó.
Legyen neked.
Legyen majd holnap is, és azután és még egy nap, amig áll a világ,
Reméld, hogy igy marad, nem változik, megdermed,
Csontvázán a hús örök időkre megáll, és mosoly sem lesz törékeny foszló pókháló fonta
tegnapi, padlásjárta csorba tükör.
Reméld, mit tehetnél mást?
Kire nyelvem nyújtanám, nem kérdezem,
Nyelv nem nyelvelhet önmagával soha,
Bár egy kis elmélkedést megérdemel,
egy sóhajnyi idő rászánható,
hogy megfordulhatna- e a szó,
a környezet lehet e változó
vagy valóban igy telik el az életem
Nem mered, mert nem mered.
Mert gyáva vagy, mert három gyerek várja apját,
és a vacsorát.
Rád nem haragszom, a gyereknek enni kell.
Nem vagy gyáva, ha mondanák, mondanád te is.
Másnak lesz a dolga kezdeni.
Nem mered?
Hát nem mondhatom helyetted,
csak magam,
én mondhatom.
Tessék nesze:
-Beeeeeee!
 
freez

Börtönpszichológia III. – Szerepek a börtönben

Börtönszocializáció

Milyen az élet a börtönben?

 

Az elítéltnek alkalmazkodnia kell a körülményekhez, meg kell tanulnia a formális és informális szabályokat a börtönben. A formális szabályokat gyorsabban elsajátítják, még az informális szabályok hosszabb időt vesznek igénybe, hiszen a csoport alakítja és a cselekedetek büntetése vagy jutalmazása azonnal történik. A börtönszocializáció tehát az a folyamat, amikor az elítélt beépül az informális csoportba, azaz a szubkultúrába.

 

Hogyan alakul ki a szubkultúra?

 

A szubkultúra alakulása kétféle módon történhet.

Az import modell szerint kívülről hozzák az elítéltek ezeket a normákat. Miller 6 szubkulturális értéket írt le, ilyen a balhé iránti érdeklődés, az izgalomkeresés, az autonómia, a szerencse, a keménység és férfiasság, a mások átverése és az eszesség.

A deprivációs modell szerint a börtön okozta hatások (szorongás, depresszió, negatív önértékelés) teszi sürgősség a proszociális normák semlegesítését vagy negligálást és egy ettől eltérő, új normarendszer kiépítését, melynek könnyebb megfelelni az elítélteknek, így a viselkedésükre pozitív visszajelzéseket kaphatnak és megszűnhet az érzelmi distressz és ez segíti az énkép restaurációját.

 

Milyen a bentlakók értékrendje?

 

A bentlakók értékrendjét Harbordt (1967) írta le, amely az összetartozás és a szolidaritás (betyárbecsület), a hatalom és függetlenség (zártabb börtönben az erőszak), a nyugalom (hierarchia esetén mehetnek az üzletek), a férfiasság (elviselni a szenvedést), a rabtárs kímélése (a panaszkodástól), a lojalitás (bizonyos szintig, egymáshoz, nem az őrökhöz), és az individualitás és személyiség (érdekesnek lenni, érteni valamihez). A magyar mintán az utolsó nem játszott szerepet az elítélt-populációban.

Ezek a normák tehát olyasmit jelentenek, hogy „sose köpd be a társad”, „légy hű a rabokhoz”, „ne veszítsd el a fejed”, „ne légy gyenge”.

 

Milyen szerepek vannak a börtönben?

 

A szubkultúra tehát hierarchikusan épül fel, melynek vannak státuszai, alá és fölérendeltségi viszonyok.

Szigorúbb és zártabb börtönökben (fegyház) a státuszhierarchiát az erőszak használata alakítja ki, tehát aki erősebb az magasabb pozícióba kerülhet. Nagyobb lesz a hatalma és függetlensége és jogot nyer, hogy másokat utasítson, büntessen, kizsákmányoljon, szexuálisan kihasználjon. Természetesen az erőszakon kívül más tényezők is befolyásolhatják a státuszt, ilyen az intelligencia, a börtöntapasztalat, a börtönszocializáció, a szociális ügyesség és az elkövetett bűncselekmény.

 

A börtönben lévő szerepeket Skyes (1958) és Cloward (1960) írja le:

 

1.Right guy (jó barát), real man (igazi férfi): Ez a legoptimálisabb szerep, a rabok többsége erre törekszik. Egy kemény férfi, aki megbízható, szolidáris a társaival, de nem hagyja magát megfélemlíteni és szembeszáll a túlerővel szemben is. „Western hős”.

2.Square John (derék Jancsi): Ő engedelmes a felügyelettel szemben, megfelel az elvásároknak, de társait sem árulja el, nem lesz besúgó. Viszont opportunizmus a fizikai és szellemi gyengeségéből fakad.

3.Denunciáns (besúgó): Őket utálják a társaik, sokszor megverik és kiközösítik, nem tudják elviselni a megpróbáltatásokat, ezért besúgók lesznek, informátorok.

4.Outlaw (kívülálló): Ő a törvényen kívüli, aki visszavonul, nem vesznek részt a szubkultúra életében, csak a legfontosabb szabályokat tartja be.

5.Ballbuster(ütő-vágó): Ő mindenkivel ellenséges a felügyelettel és a társaival is, állandóan konfliktusa van. Felrúg minden szabályt, ha szükségleteit ki akarja elégíteni. Nem népszerű, mert állandóan balhézik és zavarja a nyugalmat.

 

Rosencrantz, az ügyvéd szemszögéből:

 

Hogy látja, valóban erősek az informális normák a börtönben?

 

Úgy tapasztaltam nincs betyárbecsület, mindenki elárul mindenkit, egy egészen kis előnyért, beszélőért, telefonhívásért, öt perc többlet sétáért a levegőn.

 

Egyszer beszéltem: egy parancsnokkal. Mondtam a börtön az állandó hazugságok világa, mindenki becsap mindenkit. Azt mondta akár az élet. A börtönben a rabok szabályok között élnek. Ha megnézzük a bebukottak című filmet – a magyar fiatalkorúakról szóló dokumentumfilm – vagy más börtön filmet, mint a Remény rabjait – ahol a fentebb felsorolt szerepek pontosan követhetőek, olyannyira mintha ebből a tanulmányból vette volna a szerző a figurákat – láthatjuk, hogy a rabok egymással nem kíméletesen. A börtön nem védi meg a gyengébbet., de eljárás alá vonja azt, aki bántja a másikat. A börtönnek nem dolga megvédeni egymástól az embereket, csak megőrizni a foglyokat, az ítélet szerint.

 

A gyengébbnek öregebbnek, kiszolgáltatottabbnak a börtön rossz hely, mert mindig lesz valaki, aki elveszi az ételét, elveszi a cigijét, olykor kicsavargatja a fogait, azon kívül, hogy meg is ver. Néha eljárás alá kerülnek néha nem, néha kiderül néha nem, mint a való életben.

A rabok figyelnek – csakúgy, mint az életben – valakinek van kapcsolattartója, rátelepednek és a csomagot maguknak kérik be. Valakinek van pénze, vagy hozzátartozója, szabadulás után megtalálják, így vagy úgy, de igyekeznek hozzájutni a másik pénzéhez. Megérzik a gyengeséget – és amíg a való életben nincsenek olyan sokáig együtt mással, csak a családdal, akivel megtehetik mindezt, odabenn nincs hová menni. Fülébe jut, hogy valami ügyelte van kinn – építkezik, ajánl építőmestert és pénzt kér érte, fülébe jut, hogy valami nagyobb ügye van, ajánl kiutat, és meg is szervez egy találkozást rövidesen, mondjuk beszélőt az ügyvédjével, – a beszélőre a rabokat elviszik a körletből, a többiek nem látják ki jött hozz, azt mond, amit akar, – majd amikor visszatér a zárkában úgy állítja be, hogy sínen van mentség. Az emberek könnyen hisznek, amit akarnak hinni.

 

Említette, hogy a rabok szerepei egészen jól vannak megfogalmazva, fedik a valóságot vagy az a filmet. Ön melyik típusú rabokkal találkozott már, ők hogyan viselkedtek, látszottak-e akár már a tárgyaláson a jellemvonásaik?

 Mindazzal, amit a tanulmány ír, de én nem nagyon tennék különbséget, hasonló tipizálás az életben is van. nem csak “zsiványok “között, nyilván itt is értelmezhető. Láttam erőszakost, láttam meghunyászkodót, láttam olyat, akin látszott, hogy fél.

 

Tényleg jók-e a börtönkonyhák, hallottam, hogy először az igazgató kóstol az ebédnél?

Magyarországon nem. A rabok közül az főz, aki tud vagy szokott főzni. A recept adott, só és energiaszegény, de kellően változatos, főzelék, és van főzelék is. Kicsi hússal. A rabok mindig otthonról, vagy vásárlással pótolják az élelmezést. Magyarországon parancsnok van az intézmény élén, a BV büntetés végrehajtás fegyveres testület. Nem tartom kizártnak, hogy ugyanazt eszik. Meglehet.  

 

 

Egy szakértő nézőpontja:

 

Lehet a börtönszocializációval érvényesülni a börtönben?

 Tapasztalatom szerint az egyhuzamban bent töltött hetedik év az, amikorra már olyan szinten változik az ember, hogy látszik rajta mind fizikailag, mind szellemileg. Kivéve, ha jól alkalmazkodik és eleve van olyan intelligens, hogy kizárja a gátló tényezőket. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a kellően súlyos büntetéssel a társadalomtól el kell választani a bűnözők egy részét, mert komoly veszélyt jelentenek.

 

Mit gondol a börtönkonyháról?

A konyha? Rabok főznek civil konyhai szakember segítségével, ami olyan szagokat generál, hogy az csak na! Voltam kollégista és sorkatona is, de ilyet még nem éltem. A személyzetnek elvileg ugyanott, de külön főznek.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

János, B. (2005). A hosszú tartamú szabadságvesztés hatása a fogvatartottak személyiségére. Börtönügyi szemle, 2, 19-24.

 

 

Imre Dóra, Brunner Tamás

Hajnali vers

éjszaka, fél három felé

 

pozsgás ujjammal fúrok lyukat a földbe

nem jó szerszám, hajítófát sem ér

de nem bánom, csak túrok körbe-körbe

gyenge körmöm mellett kiserken a vér

 

harapás nyomom saját karomban sajog

és félek a haláltól gyakran percekig

egy lóval cserélnék zablát, min rághatok

de csak a kék neon mi idegemen perceg itt

 

hamvas és bársonyos szavakkal szám dadog

egy bányamély gondolat zaklat, háborít

ha kimondom százszor, vétkes nem vagyok

eltűnnek az álmok, és vérem nem veszik

 

freez

 

Hideg reggelek

Senki nem mondhatja, hogy a trombitaszó nem lenne elegendő ahhoz, hogy kipattanjon az ember szeme, felébredjen és felkeljen. Elegendő. Bár a lendület kissé megtörik, és ha az első kávé nem is de második már elég ahhoz, hogy kimenjen az utcára, a félsötét viharos hajnalba és elinduljon.

Az utcán a fergeteges hideg szél majd kifordítja a gyengécske piros esernyőt a kezéből. Nekidől a szélnek, és mint jégtörő vág át a jeges viharon a tér felé. A jégdarát szóró tavaszi szél április legjavát mutatva lehajlítja az ernyő külső merevítő vasát, és a kezéből is majd kitépi.

Csapkod a szél, jó hogy nem kalapban jött, már rég nem lenne meg, csak nézhetné ahogyan reménytelen egy lépés távolságra, vagy ötre lökdösi a vihar a lába előtt, elérhetetlenül.

A tér sarkán annyira erős a vihar, süvít, mint egy kürtőben, lehajtja az ernyőt a föld felé, mintegy zászlót hajt a támadásnak, megadja magát, de amikor a jeges cseppek az arcába csapnak mégis felemeli, nem büszkeség, csak védelem.

Az ernyő pereme mellett látja régi ismerőset, ott áll behúzott nyakkal az első szemetes mellett, a szemetesre akasztott hátizsákjától két lépésre. Fázósan álldogál, lép jobbra és balra, zöldes- fekete kötött sapkát a szemébe húzza, hátat fordít a szélnek, jobb kezét maga elé tartja, nem is kell látnia ki jön, mindenki ismeri.

Póni Frigyesnek hívjak, ezt ő döntötte el, még tavaly, amikor találkoztak és beszélgettek két térrel arrébb, az éjjel-nappal nyitva tartó bolt előtt. Nem volt nevetséges a név, egyáltalán.

– Az ember már nem forradalmár. Nem ugrál, csak él, ahogy lehet. De nem panaszkodom. Csak a kezem maradt így.

– Hol mosat?

– Van egy hely, oda járok hetente, és van egy haverom az vágja a hajam.

– Feleség? – Máris megbánja a kérdést.

– Á, nem érdekes. Megvan a ritmusom, reggel a téren vagyok, meg délután. Iszunk egy sört?

– Persze.

Ma meg itt a fagyban

– Tudtam, hogy eljön ünnepek előtt.

– Már elmúlt Húsvét.

– De jön Karácsony.

Kétszáz forintot ad, keze a jéghideg karomszerűen görbülő kézhez ér. Frigyes rákacsint, de nem bizalmaskodva, inkább cinkosan.

–Jó, hogy látom – mondja, és int.

Az ernyő elveszítette minden formáját, semmire se jó, de már itt van a végtelen hosszú mozgólépcső előtt három ellenőr, alig férni át.

– Jó reggel, jó utazást.

Majdnem mellé lép az első lépcsőnek:

– Igen, magának is – mondja, és visszabámul a lányra. Milyen szép szeme van.

A metró huzatot csinál a kürtőben amikor érkezik, először a huzat, majd a kabátos sálas emberek, a lépcsőn felfelé. Nincs ismerős. Néha van, néha nincs. Ma nincs.

Lenn az alagútban az órára pillant, négy perc harminc. Négy perc harminc eltékozolt idő. A várakozás ideje.

Egy srác megy el mellette, ránéz, mintha ismerne. Nem ismeri. Leül. Ő maga is leül. A srác egyel közelebb jön.

– Milyen jó a csizmája.

– Igen, nekem is tetszik, tavaly még magas szárút hordtam, de szúk lett vagy mi. Most meg ez, ez rövid szárú, fehér cipőkrémmel kenem … – és beszél, beszél, csak azért, hogy a másik ne kezdhesse el, ne mondhassa, ne történjen meg, aminek be kell következnie.

– Ok. – Mondja a srác, és elővesz egy medaliont, arany, benne Mária kép. Kábé húsz forint, vagy egy pálca a lövöldében.

– Magának adnom. Most találtam. Maga rendes ember.

– Nem.

– Csak valami

– Nem, ismerem ezt. nem akarok magának pénzt adni. Megértheti.

– Van három gyerekem.

– Nekem is.

– De segítsen.

– Nem tehetem, nem akarok magának pénzt adni.

Sokáig tartott ez. Jött a metró.

– Isten áldja, vigyázzon magára. Megyek a Délibe, hátha van melós felvétel.

Beszállnak, nem ugyanazon az ajtón. A srác már egy nénihez lép, közel hajolva mutat neki valamit.

A plakátokat nézi, az embereket nézi, minden lány, aki ül, keresztbe tett lábbal ül, hatból öt telefonál, ugyancsak hatból ötön nadrág, egyikükön szoknya. Az egyik nadrágos nem telefonál. Két férfi ül, három áll. Ezek fontos dolgok. Az egyik ő.

Leszáll, a mozgólépcsőn a metró okozta léghuzat támasztja a hátát. Minden második lépcsőn áll ember, csak a jobb oldalon. A lépcső zötyögve halad, a kétharmadánál, egy lány – nem látta a kocsiban – elment mellette, lépeget a mozgólépcsőn. Sportos, izmos, ahogyan látszik innen. Elkezdi számolni a másodperceket, egy elefánt, két elefánt, tizenkettő, húsz elefánt, ekkor tűnik el a lány a szeme elől, ekkor ér fel a lépcső tetejére. Húsz teljes másodperccel előbb jár az életben. Dehogy hiszen ő jár harminc évvel előbb az életben. Mindegy.

A kisföldalattinál a lány a szomszédos oszlopot támasztja. Szemben reklám, bármi átváltunk bármire, ugyanott zálogház. Bőrkabát igazi bőrből. Az ajtó ahogyan nyílik már hangzik is: – Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Beszáll, záródnak az ajtók. Egyik állomás a másik után.

– Nem tudja hol kell leszállni a lehel piachoz?

– De igen. Mindjárt, de még onnan trolival.

– Ó.

– Igen a 76-os trolival, pár megálló.

– És honnan indul.

– Hát felmegy és előre, meg fogja találni.

– Köszönöm.

Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Férfi volt vagy nő? Nem tudja, nem figyelte. Furcsa. Inkább nő, de ezt csak a piacból gondolja. Lehetett nő. Végállomás, átszállás. Még pár megálló. A kórház II. kapujánál hosszú sor.

– Maga hányra jött?

– Kilencre.

– És maga?

– Én is.

– Maguk szerint beállhatok ide?

– Persze.

Ez férfi érkezik fekete kabátban.

– Maga hányra jött?

– Kilencre

– Akkor még megyek egy kicsit, én fél tízre.

Hideg van, de már nem esik. A munkásszálló ajtajában fekete jambósapkás fiú összehúzza magán a vékony dzsekit, és mint aki vízbe merül indul el fázósan az utcán háttal a szélnek, ráérősen halad.

Fél tíz. Katona igazítja el. Egyenesen, oda. Másik katonás személy, orvos lehet.

– Betegsége, anyja neve, bal vagy jobb.

Meghökken.

– Bal.

– Jó álljon a vonalhoz.

Vége. Üljön oda le. Ezt egy százados mutatja, nem mondja. Magas szikár, nagyon fáradt személy, kevés mozdulattal barátságosan, de ellentmondást nem tűrően vezényel. Látszik, hogy képes lenne leküzdeni bármilyen ellenállást, eredjen az bárhonnak. A katona az katona.

Ül, megy, teszi, amit mondanak jeleznek.

Vissza a villamossal, sok megálló átszállás, kisföldalatti. A feszesség megmaradt, nem ül le, a tönkrement piros esernyőt a lába mellett tartja, nem játszik vele, mint szokott, nem bökdösi a padlót. Elfáradt, pedig alig tett valamit. Áll, és várja, hogy visszaérjen a térre.

Póni Frigyes még ott van

– Hosszú műszak – mondja és nevet.

– Már adtam – szabadkozik.

– Persze, tudom, egy kávé jól jönne.

– Jó, adok egy kávéra. Kéri az ernyőm?

Átveszi megnézi, kinyitja, a szél majdnem elkapja a kezéből. Becsukja.

– Á, nem nekem jobb van.

– Jó, viszlát.

– Jó, hogy láttam – int, begörbült kezével, és mosolyog.

Freez

 

 

Fotó: Imre Dóra

Este lett megint

Senki sem tudja hová lesznek az emlékeink, senki sem tudja hová bújnak el, azt sem tudja senki, valóságosak-e, vagy csak az ingerület szikrázó villanásai keltette, soha sem volt képek. Emlékszel? Emlékszel? Nem, az nem úgy volt, és nem is ott.

Most hol vagyok, hol lehetek? Egy díszlet nélküli hely, egy címzés nélküli levél. Egy alany nélküli mondat.

És este lett megint
és reggel lett megint.

Keresem a házakat, a régi tereket
a buta szokásokat, reggeli ízeket,
az én hibám, az én hibám lehet
hogy sehol, sehol nincsenek

és este lett megint

az este búcsút int
az este búcsút int
a napot magad mögött hagyod,
mert majd uj nap érkezik

dehogy, dehogy, mitől lenne új, hát én a régi vagyok,
én a régi vagyok, csak nem találom a helyeket meg a szokásokat
amik voltak, vagy nem voltak,
csak azt hiszem, úgy emlékezem, hogy lehettek is volna akár

nem baj, nem baj

kérdésre kérdéssel felelsz
a vállad lustán megvonod,
nem érdekel, mit számít neked
de a sálad megint itt hagyod

aztán csak beszélsz, beszélsz
azt hiszed meghallgatom
és langyos bamba eső
csurog le a falakon

seszinü szürke napok
a kedvem se jó se rossz
fény nélküli rossz helyek
gondolattalan maradok

mondd meg most hol vagyok,
nem segíthetek neked
mondd csak meg hol vagyok
csak egy árnyék vagyok
 
freez

Vasárnapi történet

Kuti másnap fejfájósan ébredt, hiszen a fröccs, és a hétdecis minőségi asztali bor súlyossá tette a tegnap estét, hozzá még a találkozás apjával és a többiekkel. A konyhában aludt. Felkelt, és nem csinált nagy zajt, gyorsan felöltözött és kilépett a körfolyosóra, onnan a szűk lépcsőházba, onnan a szürke utcára, és indult volna, hogy eltöltse a napot azzal, amivel szokta egy műszaki rajzoló a munkahelyén – mert Kuti ez volt, egy rajzoló –, amikor feleszmélt, hogy vasárnap van alighanem, és, hogy a csomagot még el kell vinnie a rendeltetési helyére. A csomagot tegnap este az otthonos talponállójában felejtette, így elindult érte, gyorsan surranva a falak mentén, mint egy árnyék, és remélte, hogy elkerüli a találkozást az Orczy téri katicákkal, akik egy lány röplabdacsapat, és olykor itt edzenek a téren futva és karjukkal körözve.

Valóban nem találkozott velük, ám volt egy találkozás, amit nem kerülhetett el.

A csomag ott volt ahol hagyta. A csapos vigyázott rá. Persze nem ingyen. Követelte, hogy nézhesse meg a tartalmát, aminek Kuti nem örült. Közben belépett Béla, aki várta már a csomagot. Fegyverrel a kezében. A csapos már kibontotta, szalvéták voltak benne. Kuti és Béla nem ezt várta.

A csapos felröhögött, de Béla arcát látva krákogásra váltott és helyet csinált a ragasztópisztolynak a pulton.

Kuti nem erre számított, de annyi mindent látott már.

 – Dekupázs? – fordult Bélához. – A szomszéd kislány is csinálja. Nem lehet nehéz…

Aztán a csapostól egy kör rumot kért.

– Maguk könnyen nevetnek. Ez egy szakma, ha tudni akarják. Az ember felkészül, összeszedi a bátorságát, felidézi a keserves éveket a henger mellett, amikor vörösen izzott a szemgolyója is, és azt gondolta ez nem egy élet.

– Maga hengerész volt? – kérdezte a kocsmáros.

– Igen. Szép mesterség egyébként. De ez a mostani jövedelmezőbb.

– Naná, most is micsoda zsákmány – mondta Kuti, és belekortyolt a rumba.

Megrázkódott, rosszul viselte a nehéz italokat és a könnyű nőket.

– Vannak rosszabb évek. Nézzen csak ide, nem is igazi pisztoly – mondta Béla.

– Miért visz valaki bőröndben szalvétákat?

– Van rá kereslet a piacon, én csak tudom – mondta Béla, és hunyorgott mindentudóan.

Ekkor egy férfi bucskázott le az alagsori kocsmahelyiség hat lépcsőjén. Felpattant nyomban, megrázta magát, leporolta rikító kockás zakóját és megkérdezte:

– Nem látták a macskámat? Kiugrott a zsebemből az imént, úgy láttam ide szaladt.

A férfiak meglepetten bámulták a kockás zakós idegent, aztán körbenéztek. Keresték a macskát. Benéztek az asztalok alá, elhúzták a székeket, de macskát sehol sem találtak. Ellenben, valami különös dolgot vettek észre…

A bejárat melletti beugróban egy könyvespolc állt, rajta legalább húsz kötet jó állapotban levő könyv. Különös dolog, ha egy kocsmában könyveket tartanak. Kuti elcsodálkozott, aztán odalépett a polchoz, és leemelt egyet: ” Hogyan legyünk boldogok?” A férfi őszinte érdeklődéssel nyitotta ki.

A macskás lesimította gyűrött kockáit és bánatosan legyintett.

– Mindig ez a vége. A macskám megszökik, hetekig keresem, kiplakátolom, s mire visszatér, se a színe, se a kora nem stimmel. Persze, hazaviszem, ha már annyi kedves ember segített keresni, de lassan nem férek tőlük a lakásban. A könyveket is ezért hoztam ide. Azt a boldogságosat ötször olvastam, abban ajánlották a kisállattartást is. Kipróbálja?

Kuti felnézett a könyvből.

– Tudja, mit? Kipróbálom. Csak kellene egy macska.

 Ekkor Béla a csapos, lehajolt, és előhúzott a pult mögül egy kis borzas, riadt, vörös macskát. – Ez jó lesz?

Kuti hunyorgott, gondolkodott.

– Hát, nem sokat tudok a macskákról. Amúgy, ezt kereste?

Eközben Béla a szalvétákat rendezgetve szeretettel simogatta az állatot. Erős hengerészkezébe belesimult a jószág, hangosan dorombolt.

Kuti érezte, döntenie kell, különben odalesz a lehetőség.

– Viszem, ha nem bánja – fordult a kockáshoz.

– Na, erre iszunk! – töltött a csapos.

Kuti kezdte jobban érezni magát, lehet valami ebben az állatos dologban.

– A macskatartásnak sok szabálya van – mondta Béla.

– Kilenc talán? – kérdezte Kuti.

– Nem, annyi életük van, de szabály is sok van.

– Maga ismeri ezeket? – kérdezte a csapos, míg a törlőronggyal látszólag céltalanul tisztogatta a pult bádog tetejét.

– Először is, gondoskodni kell róluk, ami abból áll, hogy mindig kell, hogy legyen otthon olyan étel, amit szeret, legyen helye, ahol aludhat, ha ott akar aludni ahol te, akkor neki kell ott aludnia. Gondoskodni kell a kényelméről, és gyakran kell simogatni, de csak addig ameddig szereti. Nem lehet a lakásban sem huzat, sem hideg, persze nagyon meleg sem lehet. És mindig otthon kell lenni időre, mert nyugtalan lesz, ha nem lát – mondta Béla.

– Maga nős? – kérdezte Kuti, míg Béla a macskát simogatta, aki dorombolt a keze alatt…

– Nem, de voltam – mondta Béla és a csapos egyszerre.

– És ön? – fordult Kuti a kockás zakós, nagy orrú férfi felé, aki eddig kicsit szerencsétlenül álldogált a söntéspult végénél.

A férfi éppen belekezdett volna mondandójába, amikor belépett a helyiségbe Arabella. Arabella napközben WC- s néni volt a pályaudvaron. Amikor végzett a műszakkal, beosont kék kötött pulóverében, fekete, bokáig érő szoknyájában, kitaposott barna bőr férficipőjében, kendős fejével a kocsmába, és átöltözött. Most is így történt.

Az átöltözés után Arabella nem WC-s néni volt többé… Nem is hasonlított arra a nőre, aki belépett… Kendőjét levéve dús, barna haja vállára omlott, kényelmes, de elegánsnak mondható, napsárga nyári ruhája, kényelmes, de divatos szandálja, törékeny alkata láttán Kuti, Béla, a kockás zakós nagyorrú, a csapos, sőt a macska is teljes figyelemmel fordultak felé. A macska azonnal lekérezkedett az őt simogató kezek közül, s leugorva Arabella lábaihoz telepedett, sőt… elhevert a lábainál…

Kuti friss nyugalmát halvány féltékenység szorította meg. A kockás zakóssal összenézett, mikor az apró sóhajtással megvonta vállát

– Így megy ez, mindenki a szebbet, jobbat keresi.

Arabella elpirult, még nem egészen bújt ki a “vécésnénilétből”, ahol ritkán kapott egy – egy jó szót.

A csapos újra töltött, Arabellának saját, rózsákkal metszett poharába.

Kuti órája zizegni kezdett, telefonja bejövő hívását jelezte. Zavartan kutatott zsebében, míg a többiek szótlanul várták, ki keresi ilyen hosszan csörgetve.

– Á, csak anyám – motyogta, mielőtt hallózott.

A csapos rosszallón szorította össze a száját, neki sosem volt anyja. Illetve, persze, hogy volt, de nem ismerte, hatnaposan került az intézetbe.

A kockászakós a pillanatot kihasználva, kezet rázott Kutival, rábízta a könyvet és a macskát és megindult felfelé, Kuti fülén a telefonnal válaszolni sem tudott.

Arabella Bélától rendelt egy mackós szalvétás dobozkát, míg Kuti telefonált.

– Igen. Megyek. Viszek. – Aztán letette.

A kockászakós félúton visszafordult.

– Kér valaki még macskát, könyvet, bármit? Sok hasznos dolgot bírok, csak nem tudom, mit kezdjek velük.

Arabella félrehajtotta fejét, a fényben álló alaknak csak körvonalait látta, majdnem angyali jelenség volt.

– Kisasszony gyakran jár ide? – kérdezte a kockás zakós. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Alfréd.

– Ó, igen elég gyakran – mondta Arabella, és egy férfizsebkendővel, ami véletlenül nála maradt, megtörölte az orrát, majd, mint akit rajta kaptak, a zsebkendőt teljes természetességgel Alférd zakója zsebébe tűrte, mintegy diszzsebkendőként.

– Örökké őrizni fogom ezt a zsebkendőt – mondta Alfréd –, magán hordozza kegyed bűvös illatát.

– Ugyan – mondta a csapos –, talán mégis jobb lenne, ha a macskát vinné haza az úr!

– Talán hallgass, mielőtt magam is megbánom és olyat teszek… – mondta Arabella. – Az úr figyelmes és kedves, te meg egy faragatlan alak vagy. Már évek óta mióta idejárok ruhát váltani, ügyet sem vetsz rám.

– Talán szeretted volna?

–  Ugyan, mit tudsz te a nőkről – mondta Arabella –, és Alfrédra nézett, aki elolvadt a varázslatos pillantástól.

Béla és Kuti zavarukban köhécseltek és elfordultak tőlük, hogy megszemléljek a légyszaros futballista posztereket a sörös és más üvegek mögött a falon szegeztükben.

Alfréd lovagias mozdulattal nyújtotta a karját Arabella felé. A nő belekarolt, és lassú léptekkel elindultak kifelé. Az ajtó magától kitárult, a napfény beömlött a szutykos ivóba, és egy pillanatra valamennyien megérezték a pillanat varázsát. Kuti fizetett, majd felemelte a macskát és elindult ő is. Melegséget érzett a szíve körül. Talán ezt hívják boldogságnak, gondolta, és magához szorította a vörös kis szőrcsomót. Távolról zene hallatszott. Kuti felnézett az égre. Az angyalok muzsikálnak, mormogta a foga között és halványan elmosolyodott.

 Szerzők:

A megjelent mű többek alkotása, egymásba kapcsolódtak a történeteik a próbaketrecz nevű támogatói csoportban. 

Tuza Simon Zsuzsa

Szabó Andrea

Polgár Veronika

Katonáné Marika

Brunner Tamás