Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Brunner Tamás – Délután recitativo

Képzeljük el, hogy egy tükör előtt állunk, majd fogjuk meg óvatosan a tükör négy sarkát és hajlítsuk magunk felé mindaddig amíg egy gömbbé nem válik, aminek a közepében vagyunk. Képzeljük el hogy van benn világosság és látjuk magunkat a tükörben, ahogy a falhoz nyilván az ujjunk végtelenül nagyra nő, míg a háttérben maradó testünk összezsugorodik hangya méretűre. Képzeljük el, hogy a hátunk mögé is belátunk a gömbölyű – homorú – tükör segítségével, és egyszerre látjuk egy felületről önmagunkat elölről és hátulról. Most képzeljük el, hogy van nálunk egy másik tükör, egy gömbtükör , egy tükör felületű kis labda amelyet a kezünkbe fogunk, és helyezzük el ezt a tükröt önmagunk és a nagy gömb-tükör közé, úgy hogy egyszerre lássunk önmagunkat benne és a szemben lévő falon, egyidejűleg önmagunk hátát a szemben lévő falon, valamint a kezünkben lévő kis labda tőlünk távolabb eső oldalán ugyancsak a nagy tükörben. Képzeljük el, hogy nem vagyunk ebben a gömbben egyedül. Határozzuk meg a velünk lévő más személyek helyét a gömbön belül, majd képzeljük el, hogy minden személy kezében hasonló kisebb nagyobb tükör-labda van, amelyben mindaz az látszik amit az imént felsoroltam, természetesen mi magunk is. Mennyire érezzük magunkat elveszettnek, amikor azt tapasztaljuk, hogy ha elindulunk bármely irányba az a különböző nézőpontokból egyszerre látszik előre és hátra történő mozgásnak, valamint jobbra és balra valamint le és fel irányú mozgásnak. Mennyivel érezzük elveszettebbnek mint a világmindenség fekete ege előtt?

Fotó: Imre Dóra

Brunner Tamás – Egy délután

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

 

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.

 

 

Fotó: Imre Dóra

Álmok

Egy hegyoldalban egy színpad, a színpad előtt egy homokkő szobor, amorf, mellette bokrok.  Tudom hogyan kerültem ide, otthonról indultam el, és ezt a helyet kerestem. A szobor miatt jöttem, és nem vagyok egyedül, de nem tudom ki a másik. Nappal van. A színpad bejárattá formálódik, íves bejárattá, magas falakkal, oszlopokkal, de épület nem tartozik hozzá. Mint egy hatalmas templom bejárata. Az oszlopok is eltűnnek, marad egy ívelt fal, szürke, rajta karcolt jelek, nem mintáznak semmit, kriksz-karkszok. Ketten vagyunk, látom, ahogyan a társam – akiről nem tudom ki – de korban hasonló hozzám, és férfi, barna nadrágban, egy kőműves spaklival az amorf szobrot formálja. Egyszerre átveszem tőle az eszközt, és gömb alakot formálok a kőből, ami könnyen alakítható. A fal – a félköríves panteon fala-, megtelik titokzatos jelekkel, a szürke falon, fehér csíkok, számtalan jel, háromszögek négyzetek rombuszok, íves nincs közöttük. Én faragom tovább a követ. A bokrokon túl egy út, az út egy közeli faluból indul látnia házakat. Az úton érkezik két alak. Ők a tulajdonosai ennek a helynek itt, ezt tudom. A fal magas kerítéssé formálódik, de előtt egy pillanatra egyszerre látom, az egészet, a szobrot, ami varázslatos kavargó izgalmasan mozgalmas szoborrá vált, és a falat, amin a jelek sugallnak valamit, hasonló titokzatossággal, lenyűgöző látvány. Nagyon tetszik, és izgatott leszek, örömteli érzés. Az emberek közelednek. Egyszerre észreveszem, hogy a fel tején egy vas traverz áll, amelyre egy szobrot lehet emelni. A traverz rozsdás, Közelebb lépek, a fal mögé bújok, az alakok már a szobor előtt állnak. Egy daru emel, fel a magasba, hogy felül is megnézhessem a szobor helyét, közben vészjelzések hallhatóak, és egy sárga fényű lámpa villan fel néhányszor. A társam eltűnt, és már a két embert sem látom a magasból. Nem nézek szét, kissé tartok a magasságtól. A daru leereszt, és a fal mellett egy ösvényen elszaladok a bokrok takarásában. Az úton megyek a falu felé, egyszerű falu, az utcán emberek gyalog, és kerékpárral mennek valahová, férfiak nők, olyan ruhákban, mint amiket a hatvanas években hordtak vidéken. Egy bolthoz lépek, kerékpárt szeretnék, ez itt egy játékbolt, de mire odaérek már lottózóvá válik. Nincs kerékpár csak szappanbuborék-fúvót lehet kapni. Azt nem veszek. Az eladó nő néz utánam, kék szoknya van rajta és rózsaszín blúz, a haja szőke. Fiatal. Tovább megyek, a bolt mellett kocsma, előtte a földön kerékpárok hevernek. Esni kezd, szakad az eső. Visszafordulok, és egy maga ráhagyott buszmegállóban keresek menedéket. Esik, de nem érzem a vizet. A buszmegálló koszos, homokos pad van benne, inkább mint egy háza lábazattal, magas sima felülettel, amire nem épült fal, csak a az alumíniumvázú buszmegálló bevakult üvegekkel. Az eső eláll, én visszaindulok amerről jöttem. Nem tudom, hol lehetek, de innen egy völgybe látok a völgyben talán folyó folyik. Egy üzletbe megyek be, ami elölről teljesen nyitott, ideiglenes építménynek tűnik. Esernyőt keresek, egy egészen kicsi ernyőre hívja fel a figyelmem egy néni. megköszönöm, de nem veszem el. A boltosokhoz lépek, akik egymással beszélgetnek. Egy ernyőt kérek, ekkor a falra mutatnak, ahol fegyverek vannak és sétabotok, a fegyverek játékfegyverek. Az eladók, egy fiatal férfi és egy nő, beszélgetünk, elmondják, hogy van olyan ernyő, amit ezeknek a tárgyaknak a végére lehet felszerelni, kérdem, hogyan, de nem mondják, megint egymással beszélgetnek, nem tudom mit. Egyszerre a férfi elmondja, hogy Bajaiak, ennek megörülök, mert ott voltam katona. Elindulok, az út lejt, mellette végig házak, gyorsan haladok, leérek arra az útra, amely a folyó mellett fut, megnyugszom, bár a helyet nem ismerem fel, ismerős a víz, ez a Duna, a folyás irányból megállapítom, merre kell mennem, már haza fogok találni. Balra nézve magas házakat látok, nem is csak házak, hanem hatalmas boltíves kupolás templomok, egymás mellett több is. Van, amit most építenek, fel van állványozva. Ez érdekes., ilyet nem láttam máshol a Duna mellett, gondolom, de kicsit bizonytalan vagyok. Egy robogós – kövérkés férfi fejére tolt sisakkal, dohányzik – mellém gördül, a járda mellett megáll. Tovább megyek, az út mellett nincs járda autók haladnak el mellettem. Jobbra egy lépcső vezet, sárga fokokkal, a nap süt, a lépcső balra fordul, széles lépcsősor látszik, amin felfelé halad egy ismerős pár a férfit biztosan ismerem, talán ügyfelem volt, kérdem tőlük innen megy-e a HÉV Pestre, mondják, igen, itt előre még, megyek tovább.

 

Brunner Tamás

Bankrablás

A kis zöld Renault megállt Siant-Varen főutcáján, a bank előtt. A kocsiban két férfi ült, mielőtt kiszálltak maszkot húztak. Már sötétedett, öt óra előtt néhány perccel lehetett. Esett.

A bankban hárman voltak, a pénztáros, egy ügyfél és a biztonsági őr.

            – Ez egy bankrablás, kezeket fel – kiáltott az elsőként belépő férfi. Arcvonásai nem látszottak az álarcban, de mozgása fiatal emberre vallott, cingár volt, vékonypénzű, a több számmal nagyobb ballonkabát lógott rajta. A másik, testesebb férfi, egy zsákot dobott a   rémült pénztáros elé.

            – Rakja bele! Mindent rakjon bele! Gyorsan! És semmi meggondolatlanság! Ne válogassa, dobjon bele mindent! – agyondohányzott hangon recsegte az utasításokat

            A pénztáros egymás után rakta a zsákba a pénzt, kicsi és nagy címleteket, papírt és aprót, csekket, nyugtát, váltót, mindent, ami a kezébe került, még a tollát is beledobta a zsákba. Megakadt egy pillanatra, a tolla után nyúlt.

            – Ne vacakoljon! Adja ide. – A férfi kikapta a kezéből a zsákot.

A cingár, a fegyverével felváltva tartotta sakkban az ügyfelet – ő magas, nyakigláb férfi, minden elszántság nélkül arra, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe -, és a biztonsági őrt. Azok nem mozdultak.

            – Gyerünk – mondta a tagbaszakadt. Hátráltak, ő ugrott elsőként az ajtóhoz, kilökte és kilépett a bankból. A visszacsapódó lengőajtó megütötte a társa vállát, a kezében megbillent a fegyver. Ekkor az őr elővette a saját pisztolyát és egyetlen lövéssel lelőtte az ajtóban rekedt rablót. A férfi a földre csuklott, az őr odalépett fölé, a fegyvert elrúgta a kezétől, lehajolt és lerántotta az a maszkot.

            – Meghalt – mondta.

            – Megölte? De miért ölte meg? – kérdezte az ügyfél magas, sipító hangon.

Az őr a pénztáros felé fordult guggoltában.

            – Megyek a másik után, maguk hívjanak rendőr! – Az őr kilépett a bankból, és a másik fegyveres után indult. A Renault nagy gázzal, rángatva indult a Toulonba vezető úton. A biztonsági őr, mintha lenne reménye arra, hogy a száguldó autót elérje, utána iramodott, rohantában felborította Maurice-t a helybéli rendőrt, aki a kerékpárján, kék esőkabátban éppen a délutáni körútján most ért a bank közelébe.

– Rablás! Megyek utána! – kiáltotta oda kurtán Maurice-nek az őr, majd a néhány méterrel arrébb parkoló autójába ugrott, és elindult a Renault után. A járőr gyorsan felmérte a helyzetet, és még a földön fekve, rádiójáért nyúlt.

            A két autó nagy sebességgel haladt az országúton, látótávolságra egymástól. Tíz perc múlva a Renault egy erdei útra kanyarodott, sebességét alig csökkentve, a másik utána. Két kilométerrel odább megállt, a biztonsági őr Citroenje hamar beérte. Lefékezett mögötte, megállt, de a sofőr nem szállt ki a vezető ülésből. Letekerte az első ablakot, az eső az arcába csapott, várt.

Az első kocsiból kiszállt a tagbaszakadt férfi, odaintett az őrnek.

            – Öreg, ez igen! Simán ment! Itt a lé, itt van mind! Micsoda ötlet volt, micsoda ötlet. Nem is gondoltam, hogy húsz év után megint megcsináljuk.

            – Jó tipp. Mint a múltkor. Egy bank, egy halott   

            – Hát mindig kell egy balek, ez ilyen műfaj. Nem megy másként. Valakit oda kell dobni koncnak, amíg vele babrálnak a zsaruk, mi simán meglépünk.

            – Ja, csak mindig én csinálom a piszkos munkát.

            – Ugyan már Sten, ne mondd, hogy lelked lett a börtönben. Se kutyád se macskád a pali, senki se sir érte. Gyere lépjünk le.

            A biztonsági őr – aki nem biztonsági őr – kinyitotta a kocsija ajtaját, és kilépett az esőbe.

            A bokrok mögé tartottak, itt volt az előre letett kocsi, a meneküléshez. Ezt még Sten hozta ide ma reggel, mielőtt munkába lépett. A fickó, akit lelőtt a bankban, nem tudott róla, ő csak arról tudott, hogy könnyű munka lesz, az őr velük van, és egyenlően osztoznak majd. Nem így lett.

            – Menjünk már, igyekezz, alig várom, hogy megszámoljuk a lóvét, még ma a reptérre is ki akarok menni, felvenni a beszállókártyát, gyere már. Meg innék is valamit, talán egy…

            Nem fejezhette be. A lövés bennakasztotta a szót. A férfi csodálkozó tekintettel halt meg, arca egy tócsába bukott, keze a sarat markolta. Sten kivette a kezéből a zsákot. Bevágta a csomagtartóba, nagy gázzal, de simán indult, nem forogtak ki a kerekek a sárban.

            Az országúton Sten arra indult, ahonnan az imént érkeztek. Áthajtott a kisvároson, a Rue de l’Église-n haladt, látta, a helyszínelők dolgoznak a bankban, a halottat letakarták fekete nylonzsákkal, de még nem szállították el. Nem állítottak fel ellenőrző pontokat még, kevesen voltak. Sten minden gond nélkül eltűnt a környékről, másnapra ért Párizsba.

A külvárosban egy kis szállóban lakott, nem messze a rendező-pályaudvartól. Esténként idáig hallatszott a tolató vonatok csikorgása, Stent nem zavarta, itt volt most otthon, egy ideje, pár hete. Marie este jött el. A férfi már kialudta magát, de a lányt az ágyban várta.

            – Gyere.

Marie levetette ruháját és a férfihoz bujt.

            – Sikerült, simán ment. Gazdagok vagyunk.

            – Most volt? Már megtörtént? – húzódott el Marie.

            – Minden a legjobban sikerült. Gyere. – Átölelte a lányt. Hosszan ölelte. – Holnap elutazunk, elviszlek innen. Gazdagok vagyunk. Érted? Gazdagok.

            Reggel Marie ébredt hamarabb. Felkelt felöltözött, kinézett a szűk utcácskára. Egy zöldséges a friss áruját rakta a polcokra. Még alig pirkadt. Kedve támadt leszaladni és   péksüteményt hozni maguknak reggelire.

A sarkon az újságosnál vett egy napilapot. belenézett, és elolvasta a Siant-Varen-i bankrablás történetét. „  a biztonsági őr a rablás után eltűnt, valószínűleg beépített ember lehetett, vélekedik a rendőrség….A helyszínen maradt bankrabló Pierre R. huszonegy éves, már volt büntetve… a rendőrség egyelőre nem érti miért lőtte le őt az őr… az eset nagy hasonlóságot mutat egy húsz évvel ezelőtti bankrabláshoz ami B.-ben történt, ott a rablók elterelésül bevontak egy fiatalembert aki a pénz ígéreté miatt vett részt a rablásban, de áldozatul esett. A rendőrség feltételezi, hogy van összefüggés a két eset között. Az egykori áldozatot Francois B.-nek hívtak…A rendőrség, nem messze a várostól még egy holttestet talált, azonosítása folyamatban, az elvitt pénzt nem találták meg…” a cikk még beszámolt néhány merész feltételezésről, de ez már nem érdekelte Marie-t.

Marie visszaért a szállóba mielőtt Sten felébredt volna. Beletúrt a fiókba és átfutotta az iratokat, leveleket, hamar megtalálta, amit keresett.

Kiment a folyosóra, telefonált, majd csendesen visszajött a szobába, leült az asztaloz, szemben az ággyal és várt, várta, hogy a férfi felébredjen. Egy forgótáras pisztolyt vett elő a táskájából, és szakszerű mozdulatokkal hangtompítót szerelt rá. Várt tovább. Távolból sziréna hangja szólt, azután elhalkult ahogyan távolodott az autó. A lány kis zajt csapott az asztalon a hamutartóval.

            A férfi könnyen ébred, beletúrt tüskehajába, megdörzsölte borostáját és a lányra nézett. Elmosolyodott, majd észrevette a fegyvert, megdermedtek az arcvonásai.

            – Ki vagy te? Nem vagy zsaru, akkor már mind itt lennétek.

– Nem, nem vagyok zsaru. Csak egy lány vagyok, semmi több.

– Mit akarsz azzal a fegyverrel- emelkedett ültő helyzetbe Stein.

– Mi az igazi neved?

– Mit számít az? Eddig nem volt fontos, mitől lett most egyszerre lényeges.

– Csak tudni akartam, de már tudom is, az igazolványod a fiókban volt.

– Te kutatsz a dolgaimban – a férfi ledobta magáról a takarót és a lábát a padlóra lendítette.

– Maradj, ahol vagy, vagy lelőlek. – A fegyver rezzenéstelenül szegeződött Sten mellkasára.

– Jó, jó csak nyugodj meg – mondta a férfi.

– Te lelőtted az egyik társadat tegnap?

– Az újság, igen. Hát igen, ez volt az ára, most mit finnyáskodsz, tudhattad, hogy ez vele járhat.

– Ez ugyan nem. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most sem máskor.

– Mit akarsz ezzel?

– Emlékszel Francois Bullet-ra, 1980 március 13, talán péntek. Egy kisváros délen, kevés ember, kis bank, biztos siker. Te voltál az őr. Emlékszem a tárgyalásra, sokat olvastam róla, tudod. Bullet az apám volt, érdekelt a sorsa.

– Várj, megmagyarázom, az egészen más helyzet volt. Feldobott volna, nem tehettem mást. Ne, Marie, ne! Szeretlek, gazdaggá teszlek. – Sten kiutat keresett, egy tárgyat, valamit, a menekülést. – Te is benne voltál, nem ölhetsz meg. Ne!

– Isten veled Sten!

            A hangtompító elnyelte a lövések zaját. Sten hanyatt dől az ágyon. Mellkasán a két seb alig vérzett. Halott volt.

Az utcán, a szálló előtt, villogó kék lámpával, fék csikorogva álltak meg a rendőrautók. Amikor betörték a szoba ajtaját, már csak Sten holtteste várta őket, mellkasán egy reggeli újsággal.