Brunner Tamás – Délután recitativo

Képzeljük el, hogy egy tükör előtt állunk, majd fogjuk meg óvatosan a tükör négy sarkát és hajlítsuk magunk felé mindaddig amíg egy gömbbé nem válik, aminek a közepében vagyunk. Képzeljük el hogy van benn világosság és látjuk magunkat a tükörben, ahogy a falhoz nyilván az ujjunk végtelenül nagyra nő, míg a háttérben maradó testünk összezsugorodik hangya méretűre. Képzeljük el, hogy a hátunk mögé is belátunk a gömbölyű – homorú – tükör segítségével, és egyszerre látjuk egy felületről önmagunkat elölről és hátulról. Most képzeljük el, hogy van nálunk egy másik tükör, egy gömbtükör , egy tükör felületű kis labda amelyet a kezünkbe fogunk, és helyezzük el ezt a tükröt önmagunk és a nagy gömb-tükör közé, úgy hogy egyszerre lássunk önmagunkat benne és a szemben lévő falon, egyidejűleg önmagunk hátát a szemben lévő falon, valamint a kezünkben lévő kis labda tőlünk távolabb eső oldalán ugyancsak a nagy tükörben. Képzeljük el, hogy nem vagyunk ebben a gömbben egyedül. Határozzuk meg a velünk lévő más személyek helyét a gömbön belül, majd képzeljük el, hogy minden személy kezében hasonló kisebb nagyobb tükör-labda van, amelyben mindaz az látszik amit az imént felsoroltam, természetesen mi magunk is. Mennyire érezzük magunkat elveszettnek, amikor azt tapasztaljuk, hogy ha elindulunk bármely irányba az a különböző nézőpontokból egyszerre látszik előre és hátra történő mozgásnak, valamint jobbra és balra valamint le és fel irányú mozgásnak. Mennyivel érezzük elveszettebbnek mint a világmindenség fekete ege előtt?

Fotó: Imre Dóra

Brunner Tamás – Egy délután

Fotó: Imre Dóra

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

 

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.

 

 

Fotó: Imre Dóra

Brunner Tamás – Bankrablás

A kis zöld Renault megállt Siant-Varen főutcáján, a bank előtt. A kocsiban két férfi ült, mielőtt kiszálltak maszkot húztak. Már sötétedett, öt óra előtt néhány perccel lehetett. Esett.

A bankban hárman voltak, a pénztáros, egy ügyfél és a biztonsági őr.

            – Ez egy bankrablás, kezeket fel – kiáltott az elsőként belépő férfi. Arcvonásai nem látszottak az álarcban, de mozgása fiatal emberre vallott, cingár volt, vékonypénzű, a több számmal nagyobb ballonkabát lógott rajta. A másik, testesebb férfi, egy zsákot dobott a   rémült pénztáros elé.

            – Rakja bele! Mindent rakjon bele! Gyorsan! És semmi meggondolatlanság! Ne válogassa, dobjon bele mindent! – agyondohányzott hangon recsegte az utasításokat

            A pénztáros egymás után rakta a zsákba a pénzt, kicsi és nagy címleteket, papírt és aprót, csekket, nyugtát, váltót, mindent, ami a kezébe került, még a tollát is beledobta a zsákba. Megakadt egy pillanatra, a tolla után nyúlt.

            – Ne vacakoljon! Adja ide. – A férfi kikapta a kezéből a zsákot.

A cingár, a fegyverével felváltva tartotta sakkban az ügyfelet – ő magas, nyakigláb férfi, minden elszántság nélkül arra, hogy beleavatkozzon a dolgok menetébe -, és a biztonsági őrt. Azok nem mozdultak.

            – Gyerünk – mondta a tagbaszakadt. Hátráltak, ő ugrott elsőként az ajtóhoz, kilökte és kilépett a bankból. A visszacsapódó lengőajtó megütötte a társa vállát, a kezében megbillent a fegyver. Ekkor az őr elővette a saját pisztolyát és egyetlen lövéssel lelőtte az ajtóban rekedt rablót. A férfi a földre csuklott, az őr odalépett fölé, a fegyvert elrúgta a kezétől, lehajolt és lerántotta az a maszkot.

            – Meghalt – mondta.

            – Megölte? De miért ölte meg? – kérdezte az ügyfél magas, sipító hangon.

Az őr a pénztáros felé fordult guggoltában.

            – Megyek a másik után, maguk hívjanak rendőr! – Az őr kilépett a bankból, és a másik fegyveres után indult. A Renault nagy gázzal, rángatva indult a Toulonba vezető úton. A biztonsági őr, mintha lenne reménye arra, hogy a száguldó autót elérje, utána iramodott, rohantában felborította Maurice-t a helybéli rendőrt, aki a kerékpárján, kék esőkabátban éppen a délutáni körútján most ért a bank közelébe.

– Rablás! Megyek utána! – kiáltotta oda kurtán Maurice-nek az őr, majd a néhány méterrel arrébb parkoló autójába ugrott, és elindult a Renault után. A járőr gyorsan felmérte a helyzetet, és még a földön fekve, rádiójáért nyúlt.

            A két autó nagy sebességgel haladt az országúton, látótávolságra egymástól. Tíz perc múlva a Renault egy erdei útra kanyarodott, sebességét alig csökkentve, a másik utána. Két kilométerrel odább megállt, a biztonsági őr Citroenje hamar beérte. Lefékezett mögötte, megállt, de a sofőr nem szállt ki a vezető ülésből. Letekerte az első ablakot, az eső az arcába csapott, várt.

Az első kocsiból kiszállt a tagbaszakadt férfi, odaintett az őrnek.

            – Öreg, ez igen! Simán ment! Itt a lé, itt van mind! Micsoda ötlet volt, micsoda ötlet. Nem is gondoltam, hogy húsz év után megint megcsináljuk.

            – Jó tipp. Mint a múltkor. Egy bank, egy halott   

            – Hát mindig kell egy balek, ez ilyen műfaj. Nem megy másként. Valakit oda kell dobni koncnak, amíg vele babrálnak a zsaruk, mi simán meglépünk.

            – Ja, csak mindig én csinálom a piszkos munkát.

            – Ugyan már Sten, ne mondd, hogy lelked lett a börtönben. Se kutyád se macskád a pali, senki se sir érte. Gyere lépjünk le.

            A biztonsági őr – aki nem biztonsági őr – kinyitotta a kocsija ajtaját, és kilépett az esőbe.

            A bokrok mögé tartottak, itt volt az előre letett kocsi, a meneküléshez. Ezt még Sten hozta ide ma reggel, mielőtt munkába lépett. A fickó, akit lelőtt a bankban, nem tudott róla, ő csak arról tudott, hogy könnyű munka lesz, az őr velük van, és egyenlően osztoznak majd. Nem így lett.

            – Menjünk már, igyekezz, alig várom, hogy megszámoljuk a lóvét, még ma a reptérre is ki akarok menni, felvenni a beszállókártyát, gyere már. Meg innék is valamit, talán egy…

            Nem fejezhette be. A lövés bennakasztotta a szót. A férfi csodálkozó tekintettel halt meg, arca egy tócsába bukott, keze a sarat markolta. Sten kivette a kezéből a zsákot. Bevágta a csomagtartóba, nagy gázzal, de simán indult, nem forogtak ki a kerekek a sárban.

            Az országúton Sten arra indult, ahonnan az imént érkeztek. Áthajtott a kisvároson, a Rue de l’Église-n haladt, látta, a helyszínelők dolgoznak a bankban, a halottat letakarták fekete nylonzsákkal, de még nem szállították el. Nem állítottak fel ellenőrző pontokat még, kevesen voltak. Sten minden gond nélkül eltűnt a környékről, másnapra ért Párizsba.

A külvárosban egy kis szállóban lakott, nem messze a rendező-pályaudvartól. Esténként idáig hallatszott a tolató vonatok csikorgása, Stent nem zavarta, itt volt most otthon, egy ideje, pár hete. Marie este jött el. A férfi már kialudta magát, de a lányt az ágyban várta.

            – Gyere.

Marie levetette ruháját és a férfihoz bujt.

            – Sikerült, simán ment. Gazdagok vagyunk.

            – Most volt? Már megtörtént? – húzódott el Marie.

            – Minden a legjobban sikerült. Gyere. – Átölelte a lányt. Hosszan ölelte. – Holnap elutazunk, elviszlek innen. Gazdagok vagyunk. Érted? Gazdagok.

            Reggel Marie ébredt hamarabb. Felkelt felöltözött, kinézett a szűk utcácskára. Egy zöldséges a friss áruját rakta a polcokra. Még alig pirkadt. Kedve támadt leszaladni és   péksüteményt hozni maguknak reggelire.

A sarkon az újságosnál vett egy napilapot. belenézett, és elolvasta a Siant-Varen-i bankrablás történetét. „  a biztonsági őr a rablás után eltűnt, valószínűleg beépített ember lehetett, vélekedik a rendőrség….A helyszínen maradt bankrabló Pierre R. huszonegy éves, már volt büntetve… a rendőrség egyelőre nem érti miért lőtte le őt az őr… az eset nagy hasonlóságot mutat egy húsz évvel ezelőtti bankrabláshoz ami B.-ben történt, ott a rablók elterelésül bevontak egy fiatalembert aki a pénz ígéreté miatt vett részt a rablásban, de áldozatul esett. A rendőrség feltételezi, hogy van összefüggés a két eset között. Az egykori áldozatot Francois B.-nek hívtak…A rendőrség, nem messze a várostól még egy holttestet talált, azonosítása folyamatban, az elvitt pénzt nem találták meg…” a cikk még beszámolt néhány merész feltételezésről, de ez már nem érdekelte Marie-t.

Marie visszaért a szállóba mielőtt Sten felébredt volna. Beletúrt a fiókba és átfutotta az iratokat, leveleket, hamar megtalálta, amit keresett.

Kiment a folyosóra, telefonált, majd csendesen visszajött a szobába, leült az asztaloz, szemben az ággyal és várt, várta, hogy a férfi felébredjen. Egy forgótáras pisztolyt vett elő a táskájából, és szakszerű mozdulatokkal hangtompítót szerelt rá. Várt tovább. Távolból sziréna hangja szólt, azután elhalkult ahogyan távolodott az autó. A lány kis zajt csapott az asztalon a hamutartóval.

            A férfi könnyen ébred, beletúrt tüskehajába, megdörzsölte borostáját és a lányra nézett. Elmosolyodott, majd észrevette a fegyvert, megdermedtek az arcvonásai.

            – Ki vagy te? Nem vagy zsaru, akkor már mind itt lennétek.

– Nem, nem vagyok zsaru. Csak egy lány vagyok, semmi több.

– Mit akarsz azzal a fegyverrel- emelkedett ültő helyzetbe Stein.

– Mi az igazi neved?

– Mit számít az? Eddig nem volt fontos, mitől lett most egyszerre lényeges.

– Csak tudni akartam, de már tudom is, az igazolványod a fiókban volt.

– Te kutatsz a dolgaimban – a férfi ledobta magáról a takarót és a lábát a padlóra lendítette.

– Maradj, ahol vagy, vagy lelőlek. – A fegyver rezzenéstelenül szegeződött Sten mellkasára.

– Jó, jó csak nyugodj meg – mondta a férfi.

– Te lelőtted az egyik társadat tegnap?

– Az újság, igen. Hát igen, ez volt az ára, most mit finnyáskodsz, tudhattad, hogy ez vele járhat.

– Ez ugyan nem. Ennek nem kellett volna megtörténnie. Sem most sem máskor.

– Mit akarsz ezzel?

– Emlékszel Francois Bullet-ra, 1980 március 13, talán péntek. Egy kisváros délen, kevés ember, kis bank, biztos siker. Te voltál az őr. Emlékszem a tárgyalásra, sokat olvastam róla, tudod. Bullet az apám volt, érdekelt a sorsa.

– Várj, megmagyarázom, az egészen más helyzet volt. Feldobott volna, nem tehettem mást. Ne, Marie, ne! Szeretlek, gazdaggá teszlek. – Sten kiutat keresett, egy tárgyat, valamit, a menekülést. – Te is benne voltál, nem ölhetsz meg. Ne!

– Isten veled Sten!

            A hangtompító elnyelte a lövések zaját. Sten hanyatt dől az ágyon. Mellkasán a két seb alig vérzett. Halott volt.

Az utcán, a szálló előtt, villogó kék lámpával, fék csikorogva álltak meg a rendőrautók. Amikor betörték a szoba ajtaját, már csak Sten holtteste várta őket, mellkasán egy reggeli újsággal.  

Életútinterjú

Erzsébet 1939 -ben T. faluban született földműves családban, édesanyja egyedül nevelte, édesapja a háborúban hősi halált halt. A falu jellegzetesen alföldi mezőgazdasággal foglalkozó helyiség, vasútvonal nem vezet oda, a fővárositól hetven kilométerre fekszik.

A helységben működött általános iskola, az iskolában volt könyvtár, volt orvosi rendelő, élelmiszer és vegyes bolt, ruházati üzlet – elsősorban nem konfekció ruhákat vásároltak az emberek, hanem szövetet, amit megvarrattak – volt mozi is. (most nincs ) .

Telefon csak a postán volt – hosszú évekig magánszemélyeknél alig vagy egyáltalán nem, vidéken még kevésbé.

Televízió még nem volt, a hírforrást a rádió szolgáltatta, az újság ami néhány házhoz járt – a Szabad Föld – és hírek, amiket az emberek egymástól kaptak – hoztak vittek. Külföldről, más városokból nem sok hír jutott el. Nem is tűnt fel a hiánya.

A faluban volt tanító, orvos, postás, agronómus, az üzletekben dolgozók és a pap, akik nem mezőgazdasággal foglalkozta. Ezek az emberek nem játszottak érezhetően vezető szerepet, nem adtak különösebb iránymutatást, végezték a saját munkájukat.

Teltház: Mennyire lehetett tervezni ott és akkor az életet, egy gyereknek, a családnak?

Erzsébet: Nem sok tervem volt, jártam iskolába, tanultam, mint a többiek, amikor nem volt iskola a mezőgazdasági munkákban vettem részt a földeken, mint mindenki más. A fiúk a nehezebb munkákba is hamar belekezdtek, belenőttek a gazdaságba. Szekérre ültek, traktorra ültek. Amíg az általános iskolába jártunk nem volt különösebb terv arra, hogy mi lesz az ember később. Nyolcadikban kérdezték, ki milyen pályát választana. A fiúk egy része Vácra jelentkezett – valamiféle gépszerelő szakközépiskola volt ott -, sokan elmentek, jónéhányan haza is jöttek, mielőtt elvégezték volna, beálltak dolgozni. Akkoriban még –ez 1952 körül volt – nem volt kötelező tovább tanulni, elég volt a nyolc osztály, de mégis megpróbálták többen. Volt azért közöttünk is olyan, aki továbbtanult, orvos lett, a családja taníttatta. Akkor ez annyi költséget jelentett, hogy a gyerek nem lakott otthon, nem dolgozott haza a családnak, meg kellett venni a könyveket, de az iskolában nem kellett fizetni. Én úgy gondoltam tanítóképzőre megyek, volt ilyen iskola Nagykőrösön meg Budapesten Cinkotán is. Én a cinkotait választottam, be is iratkoztam, egy évet elvégeztem, azután családi okából haza kellett mennem. Nem is tudom miért akartam tanító lenni.  Tetszett, ahogyan az iskolában a tanító a gyerekekkel foglalkozott. És az is számított, hogy a földműveléssel nem akartam foglalkozni, tanulni szerettem volna. Akkoriban, aki tanítóként végzett azt beosztották oda, ahol kellett tanító, ez lehetett bárhol az országban, nem ott, ahol született. Ezt tudtam, és vállaltam volna, ha máshová kerülök. De végül is nem került erre sor. Ahogy mondtam hazakerültem. Nem is álltam be a gazdálkodásba, nemsokára megint Pestre mentem. Három műszakokban dolgoztam egy fonodában. A munka nehéz volt, de mégis szerettem ott. Egy leány szálláson laktunk úgy, hogy hárman laktunk egy szobába, de ez nem volt baj – korábban még a tanítóképzőben huszonnégyen voltunk egy hálóban – ez itt egy viszonylag szigorú hely volt, ahol laktunk, de nem volt barátságtalan, vigyáztak az itt lakó lányokra. Fiatalok voltunk mind, sok közülünk vidéki. kevésbé ismertük a várost. nem is nagyon mentünk messzire ahhoz a helyhez képest, ahol laktunk – ez Lőrincen volt – vasárnap néha elmentem egy kifőzdébe és ott ebédeltem, a mozi volt még szórakozás, de azt nem nagyon szeretem. TV később lett itt is a közösségi szobában, társalgóban, és otthon is a faluban. Akkor egy TV volt a művelődési házban egy forint volt a belépő, úgy lehetett nézni. Tervem itt sem volt különösebb, csak dolgoztam. örültem, hogy kiemeltek minőségellenőrnek – ez azért volt mert már volt valami végzettségem, a tanítóképző -.  Amennyire emlékszem különösebb végzettségeket nem vártak le, amit az ember csinált és abban jól dolgozott, az akkoriban elég volt ahhoz, hogy előrébb jusson – magasabb fizetést kapjon, más beosztást. De ezek kis lépések voltak nagyon. Nem is nagyon terveztem itt hosszan lenni. Egy idő múlva ismét hazakerültem. Nemsokára férjhez mentem.

1961 Budapest. Telefon még mindig csak a hivatalos helyeken volt jellemzően, magánlakásokban kevésbé. Újságok voltak, a rádió ugyancsak. TV a családban a hatvanas évek közepére került.  Egy nőnek akkoriban három pár cipője volt, egy téli, egy félcipő, egy szandál. A ruhákat varratták – jó varrónők voltak – de volt konfekció is. A lakókörnyezetekben – tíz háztömb, mondjuk – a napi szükségletekhez az ellátás mindenütt megvolt, gyalog elérhetően, üzletek, piacok, kenyérgyár. Voltak nagy piacok is Pesten ahová érdemes volt menni, a Garai téri, Hunyadi téri, a Nagycsarnok.

Teltház: És hogyan kezdődött a felnőtt élete, mi változott?

Erzsébet: Amikor férjhez mentem azt gondoltam, jó lenne, ha gyermekünk már Budapesten születne, valamiért ezt fontosnak tartottam, nagyobb lehetőséget láttam abban, ha ő itt születik, és tanul. Így is lett.  Már akkor elgondoltam, hogy a gyerekünk tanuljon, ne szakmát, szóval nem fejezze be középiskolában, hanem tanuljon tovább, olyan végzettsége legyen, ami megbecsült dolog, tanár vagy jogász. És én is tanulni akartam. A hatvanas évek végén beiratkoztam az Eötvös Gimnáziumba, leérettségiztem. Akkor már megszületett a fiunk. Amíg a gimnáziumba jártam nem dolgoztam, csak a férjem, elég volt így is a jövedelem a család fenntartására. Akkor úgy gondoltam a képzettség kell ahhoz, hogy az ember olyan munkát tudjon vallani, ami jobb munka, nem három műszakos gyárbeli, gép melletti, hanem hivatali. Ezt sikerült is elérnem – a hetvenes évektől már hivatalnokként dolgoztam, gyárban a számviteli osztályon, majd később az OTP- ben.

Nem volt különösebb tervünk, hogy hogyan éljünk. Dolgoztunk, a gyerek iskolába járt, anyukám otthon volt, vezette a háztartást. Ő jött velünk T.-ből, ezzel meg is szakadtak a vidéki gyökerek, érdekes, de gyorsan elmúlt a kapcsolat a szülőfalummal. Öreg koromra kerestem meg ujra. Továbbtanulni már nem akartam, ekkorra már harminc éves el is múltam. Annyi tervezettség volt, persze, hogy amennyit lehet dolgozzunk és a jövedelemét tegyük félre, gazdálkodjunk vele, ha lehet vegyünk lakást, legyen kocsink.

Tudni kell az időszakról, hogy Budapesten nem volt könnyű tulajdonhoz jutni –életvitelszerű helyben lakás kellett hozzá öt év, akkoriban egy családnak egy ingatlana lehetett, egy lakása. Nyaraló az lehetett külön Az autóra elő kellett fizetni. Öt tíz évet lehetett várni a kocsira. Csak típust lehetett választani – öt hat típusból – szint már nem annyira, ahhoz már szerencse kellet.

Nekünk autón 1976 ban lett- előtte szereztük meg a jogosítványt – örültünk a kocsinak nagyon, ez egy akkor új típus a Dacia volt, és szerencsék volt a színben is. A tájékozódásra a TV, rádió elég volt, akkor is ha egy vagy két csatorna volt és a rádióban is egy két adó – Kossuth, Petőfi. Az egyszerűbb emberek kíváncsiságát kielégítetté az így kapott információ. Sokféle hírek volt, külföldről is tudósítottak, elégnek tűnt.

Telefonra mi az igénylést 1972-ben adtuk le, 1992-ben kaptunk telefont.

Az élet eltelt így, dolgoztunk napról napra, nagy terveket nem szőttünk. Nem tekintettünk évekre előre. Az akkor megszerzett tudás elég sokáig elegendő volt, mind a hivatali munkában, de a szakmunkákban is. Nem változott annyira a világ, hogy újra és újra kelljen tanulni a saját mesterséget, és a környezet sem indokolta, hogy váltani kelljen, más szakmát kelljen megtanulni. Ha valaki elkezdett egy foglalkozást sok esetben úgy is maradt, egész életére, akár egy munkahelyen. Ami továbbképzés kellett megkapta ott.

A 90-es évek után nagyon megváltozott a dolog. De akkor mi már nemsokára nyugdíjba mentünk, és csak látom, hogy kell követni a változásokat. felgyorsult minden, ahogyan látom, a technika, az hírek, rengeteg információ áramlik mindenhonnan. Nem könnyű a választás, meg annak a kiválasztása sem, hogy melyik hír igaz nem igaz fontos vagy nem fontos.