Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Reklámpszichológia

Milyen pszichológiai alapjai lehetnek a meggyőzésnek?

Az információfeldolgozásnak két formája van. Az egyik a felületes vagy heurisztikus információfeldolgozás, amely egy gyors és automatikus folyamat, kevés kognitív erőfeszítéssel és kevés hozzáférhető információ alapján történik. A másik az alapos vagy szisztematikus feldolgozás, amely már egy lassabb és időigényesebb folyamat, sokoldalú és releváns információk alapján történik és nagy mennyiségű kognitív erőfeszítést igényel, így hosszútávú attitűdváltást eredményez.

A meggyőzés pszichológiai alapelvei (Robert B. Cialdini: A hatás)

  1. Kölcsönösség elve

Az elvet a viszonyosság normájára vezethetjük vissza. A „becsapott ajtó módszere” a következőképpen működik, először egy nagyon nagy dolgot kérünk a vásárlótól, amit biztosan nem fog teljesíteni, majd visszamegyünk és engedünk a kérésünkből, így úgy érzi majd, hogy ezt a szívességünket neki is viszonoznia kell.

  1. Következetesség elve

Ezt az elvet a társas elköteleződés normája és a konzisztencia iránti igény működteti. Ilyen lehet a „láb az ajtóban technika”, mikor először egy olyan dolgot kérünk az adott személytől, amely egy bizonyos ügyet támogat (pl. állatvédelem), s ilyenkor a személy beépíti önészlelési folyamataiba, hogy ő egy olyan ember, aki támogatja az állatokat. Ezt a kérést (pl. írjon alá egy petíciót) önkéntesen kell teljesítenie. Majd, ha később odamegyünk egy nagyobb kéréssel (szeretnénk egy nagy táblát elhelyezni a kertjében az állatvédelemmel kapcsolatban) a konzisztencia miatt valószínűleg teljesíteni fogja kérésünket.

3. Társadalmi bizonyíték elve

Fokozza a hatékonyságot, ha egy terméket vagy szolgáltatást több olyan ember is használ, akik hasonlóak hozzánk, így csökken a bizonytalanság érzetünk a termékkel kapcsolatban. Például a bevásárlókocsik elterjedésénél (Sylvian Goldman, 1930) beépített embereket alkalmaztak, hogy az emberek lássák, hogy többen is használnak kocsit a kosár helyett és ezáltal nekik is erre essen a választásuk.

  1. A vonzalom elve

Az elv kulcspontja a rokonszenv kiváltása, ami a hasonlósággal (az eladók átveszik nyelvhasználati stílusunkat) vagy a dicséret által történik.

  1. A tekintély elve

Ennél az elvnél fontos a cím-rang, az öltözködés és az egyéb státuszszimbólumok működtetése. Könnyebben megvásárolunk egy terméket, ha azt egy magas beosztású és jól öltözött ember kínálja nekünk. A tekintély fontos feltétele ezen kívül, ha demonstrálják hozzáértésüket és tapasztalatukat a termékkel kapcsolatban, valamint egy-egy negatívumot is megemlítenek, ami a hitelességüket és megbízhatóságukat erősíti.

  1. A hiány elve

A hiány elve arra épül, ha úgy reklámozzuk termékünket, amihez korlátozott a hozzáférés.

Milyen módszereket alkalmazhatunk, hogy felkeltsük a potenciális vásárló érdeklődését?

A behaviorizmus hatása, John Watson munkássága kapcsán hatott a reklámpszichológiára. Úgy találták, hogy a vásárlást élménnyé kell tenniük, mivel alapvetően egy fárasztó, hosszú és unalmas folyamat, ezért jutalomértékű ingereket érdemes társítani hozzá. Maga a vásárlás élménye így fontosabb, mint a termék, fontosnak tartották, hogy jutalmazzuk a vásárlót.

Na és hogyan tehetjük meg ezt?

  1. A meglepetés és a váratlanság ereje
    Ilyen például a Kinder Tojás, amit a benne lévő ismeretlen ajándék miatt szívesen vásárolunk, vagy a Happy Meal menü.
  2. Különlegesség érzése
    Ilyenek például az olyan termékek, amelyek státusz szimbólumokhoz kapcsolhatóak, lehet az egy márkás óra vagy cipő, amelyek megadják a vásárlónak a különlegesség és az egyediség érzését.
  3. A következő az újdonság ereje
    Fontos, hogy bizonyos időközönként újításokat vezessünk be, legyen az egy videójáték éves kiadása apróbb módosításokkal, máris vásárlásra buzdítja a közönséget.
  4. Fontos a fokozódó teljesítmény is
    Ilyenkor szintén apró módosításokkal, frissítésekkel érjük el, hogy termékünket újra meg újra megvásárolják.

Hogyan oldjuk fel a vásárláshoz fűződő bűntudatot?

A pszichoanalitikus irányzat a vásárláshoz kapcsolódó bűntudatot kívánta feloldani, ugyanis sokszor érezzük, ha nem létszükségletű dolgokat vásárolunk. Az ilyen reklámok a tudatalattinkban lévő bűntudatra reflektálnak, például a következő mondatokkal: „Ön megérdemli”.

Mi a legmegfelelőbb módszer az ételek és az italok reklámozására?

Az AIDA-modell szerint a vásárlást a legjobban a vágy felkeltésével lehet elérni, így az ilyen reklámokban ízletes fagylaltok, csokoládék bemutatása történik, hiszen a „termék magáért beszél”. Azonban ennek a módszernek az egyik hátránya, hogyha a vágyak mégsem teljesülnek, akkor frusztráció következik be az emberekben, valamint egy idő után hozzászokik az ember és kontraproduktívvá válik ez a forma.

Milyen módszert válasszunk, ha tisztálkodó szereket, banki szolgáltatásokat szeretnénk eladni?

A DAGMAR-modell szerint a meggyőzés lehet a kulcsa a termékeladásnak. Az ilyen reklámokban egyfajta „szakértői heurisztikát” alkalmaznak, amivel szeretnének meggyőzni minket arról, hogy miért emellett a termék mellett döntsünk. Ilyen lehet például, hogy öltönyös vagy fehér köpenyes emberekkel, valamint szakzsargonokkal reklámoznak bizonyos termékeket, ezáltal tartós attitűdváltozást érhetnek el. A módszer hátránya a kognitív fösvénység, ugyanis a vásárlók általában a lehető legjobbat, a lehető leggyorsabban szeretnék megvásárolni a hosszas meggyőző szövegek helyett.

Mi a teendő, ha szolgáltatásainkat szeretnénk bemutatni?

A Rogers modell, Carl Rogers nyomán, a 70-es években látott napvilágot. Itt a termék elfogadásán van a kulcs, amit a kipróbálás nyomán érnek el. Ilyenkor aktív részvételre hívják a vásárlót és akár egy ideig ingyen használhatja az alkalmazást, majd utána dönthet arról, hogy szeretne-e elköteleződni a termék mellett vagy sem. Ilyenek lehetnek a különböző médiaszolgáltató vagy álláskereső oldalak is.

Na és mi történik, amikor „a médium maga az üzenet” (Marshall McLuhan)?

Ilyenkor sem a vágykeltés, sem a kipróbálás, sem a meggyőzés nem cél. A médium szinte megkerülhetetlen, hiszen hatalmas büdzséből szponzorált és szinte mindenhol ott van, mindenhol megjelenik.

A social media korszak

A 2010-es évektől kezdve megjelent a webkorszak, ami újabb reklámozási formának adott melegágyat. A cél a rajongás, a hosszútávú elköteleződés azáltal, hogy közvetlen kapcsolatba lépnek a fogyasztóval. Szívesen reklámoznak akár „influenszerekkel” vagy megpróbálnak minket is bevonni megosztás, feltöltés, „lájkok” által.

Milyen pszichológiai háttere lehet a reklámoknak?

Az első a küszöb alatti észlelés, amikor bizonyos ingerek olyan rövid ideig jelennek meg, hogy nem lesz tudomásunk róla, mivel a tudatosságunk küszöbe alatt maradnak.

James Vicary, 1957-es kísérletében a mozifilmekben 5 másodpercenként 3-4 ezredmásodperces reklámüzeneteket rejtettek el, ezután 60%-kal nőtt a büfé bevétele.

Később ezt a kísérletet rengeteg szakmai kritika és felháborodás kísérlete, így betiltották a tudatosan nem észlelhető reklámokat. Majd kiderült, hogy Vicary csak kitalálta ezt a kísérletet.

A social media nagy hatással volt a figyelemre, felgyorsította az észlelési folyamatokat. A Facebookon például egy tartalmat 0,9-3,7 mp között nézünk, majd tovább görgetünk.

Hogyan kelthetjük fel a figyelmet mégis?

  1. Növeljük az impulzustömeget reklámozással, hirdetéssel

Ezáltal növelhetjük a termékünk megjelenésének gyakoriságát, érdemes akár mozgással is, hogy megtörjük a statikusságot.

  1. Nagy és felhívó jellegű elemeket használunk

A szomjúság, éhség és az életösztönök, a kisbabák, a cukiság és a veszély alapjában véve figyelemfelkeltő eszközök lehetnek. Érdemes még harmonikus helyekkel, képekkel ábrázolnunk termékünket, ami a biztonságot váltja ki. Újabb kutatások szerint a direkt erotikus tartalmaknál jobb, ha csak sejtetünk.

3. Szokatlan formációkkal, kreativitással

 

A képek forrása: hu.pinterest.com

Imre Dóra

Pszichológiai módszerek: Logoterápia és szimbólumterápia

Míg tapasztalatom szerint az autogén tréning elsősorban a testi és a lelki dimenzióval, a szimbólumterápia módszertana a szellemi dimenzióval dolgozik, mely segít abban, hogy a személy tudjon saját magára, élményeire, belső képei reflektálni és ezáltal meghaladja a pszichofizikumot, a térben és időben történő determinációt. A meditáció során a szellemiben történő szabadságot is megéli a kliens, hiszen korlátok nélkül fedezhetjük fel belső világunkat és a későbbi alkalmak során szabadon alakíthatunk is rajtuk, átdolgozhatjuk őket. Az öntranszcendencia (önmagunk meghaladása) aspektusa a szimbólumterápia szellemiségében szintén megtalálható.

A relaxáció szó középkori francia nyelven azt jelentette, hogy „elengedni a rabot”. A rabot, aki magunk vagyunk, sokszor a fizikai, sokszor a lelki dimenzió által meghatározva, megkötve. A mindennapos élményekkel, eseményekkel, stresszel hajlamosak lehetünk megkötni magunkat, rabja lenni a saját életünknek, körülményeinknek és nem „kiengedi a rabot”, azaz túllátni saját magunkon, hiszen ez igazán emberivé tesz minket. A meditációban az instrukció szerint a léleknek adunk teret arra, hogy megmutassa magát nekünk egy-egy hívószóra, ám én úgy gondolom, hogy amit itt léleknek neveznek az a szellemi dimenziónak a megmutatkozása.

„A szenvedés, mint teljesítmény” koncepciója szintén megtalálható a szimbólumterápia módszertanában is. A logoterápia úgy fogalmazza meg, hogy ezek tesznek minket igazán láthatóvá, hiszen fájdalmaink igazgyöngyök, amikben az alkotás lehetősége rejlik. A szimbólumterápiában fájdalmainkkal, szenvedésünkkel, élményeinkkel először a rálátással, „letakarítással” dolgozunk, majd azon gondolkozunk, hogy ezekből hogyan lehet kincs a saját életünkben? Hogyan tudunk belőle építkezni? A folyamat során belső kincseket keresünk, ami lehet először negatív vagy pozitív számunkra, mégis kinccsé, értékké tudjuk formálni.

Kinek ajánlottak ezek a módszerek? Indikáció – kontraindikáció szempontjából hasonlónak tartom azt, hogy egyik módszert sem ajánlott alkalmazni, amikor a szellemi dimenzió nem hozzáférhető. A szimbólumterápia nem működik, ha a személy túlságosan beszűkült pszichés állapotban van, tehát nem hozzáférhető a szellemi dimenziója. A logoterápiához hasonlóan a szimbólumterápia elméletében is megtalálhatjuk, hogy van az emberben egy olyan dimenzió (szellemi), ami ép és nem tud megbetegedni. A szimbólumterápia megfogalmazásában is olvasható, hogy minden illető egészséges részéhez szól, amihez megpróbál hozzáférni a képhívások alkalmával. A nem verbális jellege miatt is tartom nagyon erős módszernek, hiszen, amire nincsenek szavaink, könnyebben megtalálhatjuk őket belső képekben, az alkotás során.

A logoterápiás szemlélet egyik alapvetése, mi szerint az önismeret megszerzése nem végcél, hanem az „önmagunkkal való bánásmód” megtanulása az, amit kitűzhetünk célul. A szimbólumterápia elmélete hasonlóan közelíti meg ezt a kérdést, itt a cél, magának a meditációnak, tehát a „lélek nyelvének” a megtanulása és későbbi folyamatos alkalmazása. Hiszen, ahogy Szőnyi Magdától tanultam, nyelvtanfolyamra sem azért megy el az ember, hogy egyszerűen kipipálja, hogy ott volt, hanem azért, hogy megtanulja a nyelvet, amit a későbbiekben használni tud és saját magán tud dolgozni általa. Mindkét módszer bármikor alkalmazható, az eljövendő élethelyezetek során bármikor visszanyúlhatunk belső képeinkhez vagy éppen az értelemkeresés lépéseihez.

A szeretet retorikája, mint a logoterápiás beszélgetés formája, a szimbólumterápia módszertanában számomra szintén felfedezhető. A személy felértékelése, elfogadása, értékeinek meglátása szimbólumterápia szemléletében és a módszertanában is jelen van. A képekkel való dolgozás hozzájárul a tisztánlátáshoz, hiszen a letisztítással, az értelemadással sokat foglalkozunk az élménymegbeszélés során. A további alkalmak során a képekkel való munkában alternatívákkal dolgozunk és lehetőséget hagyunk, hogy ezeket a kliens szabadon alakítsa (Pl. Mi történik az útkereszteződés képnél, ha jobbra, balra vagy középre indulok el? Mit találok? Ki vár engem ott? Hogyan jelenik ez meg az életemben?). Az értelem kipuhatolása pedig egy-egy szakasz végén történik meg, olyan kérdésekkel, mint „Mit üzen nekem ez a kép?, Mire világít rá a saját életemben? Mit fedeztem fel, mire láttam rá általa?”. Ezután átnézzük, hogy mit érdemes megőriznünk belőle, mitől kell megszabadulnunk vagy mit kell átkereteznünk, új szintre emelnünk, letakarítanunk, hogy kinccsé vagy belső erőforrássá válhasson.

A paradox intenció módszere szintén is megtalálható a meditációban, hiszen sokszor olyan anyagokat, tulajdonságokat, élményeket élünk át általa, amiktől esetenként félhetünk, viszont így a félelem helyébe a vágy léphet (Pl. Belépni azon az ajtón, ami félelemmel tölt el és már oly régóta be van zárva vagy keresztül megyek a barlangon, ami a traumafeldolgozás egyik jelentős hívóképe. Az egyik kliensünk a tanfolyamon gyermekkori abúzus áldozata volt és nagyon félt egy bizonyos ajtónak a kinyitásától, ahova saját gyermekkori énjét zárta be holtan. Egy alkalommal úgy döntött, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót, ami mögött ezúttal a kislány élő volt és mosolygott.). A dereflexió és a beállítódás-moduláció is felfedezhető a képekben, hiszen akár külső történések belső lejátszásával, módosításával, új nézőpontokból, értelemmel ruházhatjuk fel a történteket (Pl. A bennünk megjelenő éles kardot, hogyan tudjuk úgy használni, hogy az ne sebezzen, csupán a személyes biztonságunkat őrizze). Önmagában az átalakítja a gondolkodást és egy új nézőpontra világít rá, ha szimbólumot segítségével fogalmazzuk meg az élményeinket. (Pl. Az egyik kliens a tréningen karácsonykor egy számára nehéz képről számolt be nekünk, a képben a karácsonyfát egyedül tartotta a kezével, mivel imbolygott és bármelyik percben fel tudott volna borulni, kiabált a családtagjainak, de senki nem jött oda segíteni. Ez megterhelő volt számára, kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek érezte magát, majd, amikor újra hívta ugyanazt a képet, teljesen más érzés kerítette hatalmába. Erőt érzett magában és büszke volt, hogy egyedül is a hátán tudta vinni az ünnepet, felfedezte az értéket saját magában.)

A logoterápiában az értelem észlelési tréning során „ÉÉT”, elemezzük a problémát, a szabad cselekvési teret, a választási lehetőségeket, majd kiválasztjuk a legértelmesebbet és eldöntjük, hogy meg akarjuk valósítani. A szimbólumterápiában a külső és belső valóság összeegyeztetésére alkalmaznak kérdéssort, ilyen a jelentésadás és a jelentéskeresés, amikor felvázoljuk a tényeket, a lehetőségeket, az összefüggéseket és végül összeillesztjük. Maga a szimbólum szó is görög eredetű, ami egybevetést, összeillesztést jelent. A záróalkalommal megbeszélendő célformula a legértelmesebb cselekvés kiválasztása és annak megvalósítására tett szándék összefoglalása egy mondatban.

A logoterápiás megközelítéshez hasonlóan a szimbólumterápia is az embert összetettségében, háromdimenziós (testi, lelki, szellemi) egységként kezeli, hogy elkerülve a redukcionizmust, a személyt egy szabad, felelősségteljes és önmagát meghaladó egészként értelmezze. A szimbólumterápiában fontos az összeillesztés, hogy a látszólag szakaszos és darabos életterületeket, dimenziókat a személy egységessé és teljessé tudja tenni.

A szimbólumterápiában sem elsődlegesen a múlt feltárása a cél, azonban a hívószavak által megjelent képekkel való foglalkozásban feljöhetnek olyan múltbeli traumatikus események, amelyek erre irányíthatják a lelki munka fókuszát, azonban ilyenkor is értelemkereső jelleggel.

A két módszer szabadságot és értelemkeresési lehetőséget biztosít a kliensek számára, hiszen bármennyire is determináltak bizonyos körülmények, helyzetek az életünkben, mégis szabadon dönthetünk arról, hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan gondolunk rájuk, hogyan viszonyulunk, milyen beállítódást veszünk fel ezekkel szemben vagy adott esetben milyen belső képet hívunk rájuk. Így a személy valóban önmegvalósítóvá és saját életének alkotójává válhat.

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Bence

Interjú Vermes Dávid hipnoterapeutával

Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak?

Azt, hogy ki milyennek lát, azt nagyban meghatározza, hogy ki és mikor nézne rám.

Ha valaki akkor látna, amikor az otthon csendjében egyedül vagyok, akkor egy nyugodt, elgondolkozó, megfontolt, olvasni, főzni, filmeket nézni, meditálni szerető embert látna.

Ha akkor látna amikor a barátaimmal vagyok, akkor egy humoros, vidám, energikus karakter tárulna a szeme elé.

Ha az utcán, vagy hétköznapi szituációkban venne szemügyre idegenekkel való interakció közben, akkor tisztelettudó és előzékeny benyomása lehetne esetleg rólam.

Ha munka közben lenne lehetősége megismerni, akkor egy komoly, határozott, fókuszált, mégis laza hangvételű személyt látna, aki osztatlan figyelmét szenteli a másikra. Ott minden perc a tanulásról, fejlődésről és megértésről szól!

Mikor döntötted el, hogy ezzel a módszerrel szeretnél foglalkozni, mi vezetett ehhez?

Egészen gyerekkorom óta elvarázsol az emberi elme, illetve maga az egész világunk működése, a föld minden élőlénye, a csillagászat és szinte bármi le tudja köti a figyelmem.

Azonban a húszas éveim derekán ellenem fordult a természet legnagyobb ajándéka, az agyam.

A kiváló memóriám megjegyzett minden sérelmet, ami a múltban ért. Ezeket újra és újra lejátszotta a szemem előtt, gyűjtöttem hozzá mindig újakat is az idő során, azokat is gondosan elraktároztam; el ne vesszen egy is, a tudatalattim persze tette a dolgát és viselkedésmintákat gyártott ezekből számomra, az egóm védelmi mechanizmusa pedig visszahúzódóvá tett.  Az egyre inkább sötétedő gondolataim az ezekhez társuló érzelmekkel, már depressziónak volt nevezhető.  Ennek fejében rendkívül kreatív ember vagyok, nagyon jó képzelőerővel, ami nyilván ebből az alapanyagból egy szorongató jövőképet is vázolt elém, így már nem csak a múltban féltem, de a jövőben is szorongtam! Mindenáron szabadulni szerettem volna ebből az állapotból, semmi nem számított, csak ne ebben legyek! Akkoriban még csak a külső instant segítséget ismertem, mint a szex, alkohol és kábítószerek, amik ideig óráig a jelen ködös és gondtalan állapotában tudtak tartani, persze nem túl sokáig! A „hitelbe” vett „boldogságot” viszont hamar vissza kell fizetni kamatostól, így egy idő után olyan mélyre kerültem, ahonnan már csak két irány volt. Az egyik a nagyon rövid, a másik pedig, találni egy olyan utat, ami hosszú távon működik és fenntartható!

Az első gondolatom, amire szerintem legtöbben gondolnánk ilyenkor, hogy, hát ki gyógyítja az elme betegségeit!?.. A pszichológus!

Jártam is néhánynál, de az emlékeim boncolgatása, az ok-okozat összefüggések racionalizálása nem igazán tette meg a hatását.

Alternatív gyógymódok után kutattam, ekkor már tanulni vágytam, megismerni, megérteni a dolgokat. Ezen időszak alatt ismerkedtem meg számos keleti filozófiával, és keleti gyakorlattal, amik megváltoztatták az életem! Alapvetően racionális beállítottságú emberként viszont szükségem volt a dolgok teljes megértése érdekében valamilyen formában a tudomány megerősítésére is, hogy amit gyakorlok az nem csak pusztán mese, hanem a folyamat lekövethető és elmagyarázható!

Ekkor bukkantam rá az NLP és hipnózis módszerére, ami gyönyörűen leírta a hogyan és miérteket.

2012-ben végeztem a kanadai HTIA akadémián, mint mesterhipnotizőr és hipnoterapeuta.

Amivel foglalkozok viszont az több módszer esszenciája, a meditáció, NLP, hipnózis, reiki és egész egyszerűen az évek alatt egy egységes módszerré összeállt saját tudás, ami bizonyítottan működött nálam és számtalan embernél, akivel szerencsém volt együtt dolgozni.

Tudnál kicsit mesélni a Pozitív Hipnózisról?

Benne a szó, pozitív, az életszemléletre utal, egy más minőségű megvilágításra, egy tisztább lencsére, amin keresztül a világra nézhetünk. Ezen ülések alatt, nem az a cél, hogy átrágjuk magunkat a múlt eseményein mikor-mennyi-hányszor-kivel mi történt, amivel rengeteg értékes idő menne el, és nekem nem célom valakit hosszú időre magamhoz láncolnom, hanem azzal foglalkozunk, hogy kialakítsak egy másik minőségű életszemléletet, amivel az adott ember már otthon, maga végig tudja venni a múltját és annyi időt tölt azok kitakarításával az idejében, amennyit csak szükségesnek lát! A velem töltött időben viszont egy eszközt kap, amivel hatékonyan dolgozhat magán.

A hipnózis pedig semmi egyéb, mint annak a módosult tudatállapotban történő, szuggesztiók által megformált új énkép kialakításának a megnevezése.

A módszer során az elmével és az érzelmekkel dolgoztok? Hogy kell elképzelni?

Minden olyan /akár egészen egyszerűnek tűnő/ eszközt, amivel életünkben először találkozunk, hogy teljes kapacitásában és helyesen tudjunk használni, először el kell olvassuk a használati utasítását.

Az emberi elme a világ(!) legszofisztikáltabb mechanizmusa, amihez elfelejtették csatolni a használati utasítást! Az elme ráadásul minél okosabb valaki, annál élesebb, és könnyen elkezdheti megvágni vele valaki magát, ha nem tudja megfelelően használni.

Én egy olyan használati utasítást adok át, aminek ismeretével többszörösen kipróbáltan, olyan élet programozható be, ami sikerre, harmóniára, elégedettségre, nyugodtságra vezet.

Milyen problémák esetén/kinek ajánlod a módszert?

Inkább úgy szűkíteném, hogy kinek nem.

Semmilyen már patológiás eset kezelésében. Ahol szervi elváltozások okozzák a panaszokat vagy olyan erős pszichózis esetén, ahol az egyén már elvesztette a valósággal a kapcsolatát. Ezekben az esetekben már szakorvos fizikai közbeavatkozása lehet indokolt!

Mi a legmeghatározóbb élményed a módszerrel kapcsolatban (akár saját, akár kliensekkel kapcsolatban)?

Valószínűleg a saját érintettség kapcsán a függőségeket hátrahagyók öröme, felszabadulása, ami a legkedvesebb számomra, legyen szó bármilyen függőséget kialakító szubsztancia vagy gondolati függőség, mint a szorongás elhagyásáról.

De azok a katarzisélmények is erősen élnek bennem, amikor valaki életében először lát meg a segítségemmel egy olyan összefüggést a múltja és a viselkedése között, amiről addig nem tudott és a felismerés, megértés és elengedés élményétől a megkönnyebbülés könnyeiben tör ki.

Melyik az a mondat, ami vezérelved a mindennapokban?

Nem is mondat, mint inkább egy elképzelés, ami gyakran meghatározza a cselekedeteimet.

Biztos te is láttad az Idétlen időkig című filmet, amiben Bill Murray újra és újra él egy bizonyos napot végtelenítve, minden reggel ugyanaz a nap indul el. Egy idő után, annak a bizonyosságnak, és az ő szempontjából átkának a tudatában, hogy semmi rossz nem történhet vele (meg sem halhat), bármit és mindent megcsinál és kipróbál, amit a normál életében soha nem mert volna. Olyan felszabadultságban élvezi az életet, ahogy azt mindannyian szeretnénk, csak félünk mások megítélésétől, mit fognak szólni, ha én ennyire jól érzem magam!?

Én a valóságomat próbálom úgy élni, persze a mindent szabad, amíg azzal a másik embernek és magamnak nem ártok szellemében, hogy miért ne? Az élet egy rövid kaland csupán, nem hoztunk semmit és nem viszünk magunkkal semmit. Teljesen felesleges anyagi javak gyűjtögetésével kínlódni és közben nem élvezni az utazást, mert bár mindenki azt gondolja magáról, hogy 85 évig fog élni és ráér még később is bármit csinálni, csak mindenáron legyen most pénz! Ez, ha körülnéz, láthatja, hogy egyáltalán nem vezet boldog élethez, és ha még csak nem is tartott addig, akkor az egyetlen esélyét szalasztotta el az élet szépségeinek a megtapasztalására! Az életed a most ismert formájában egy újra meg nem történő csoda, egyszeri esemény az univerzumban! Kezeld ennek méltóan!

Hogy iszod a kávét?

Kényszeresen sehogy. Ha éppen valami okból megkívánom, akkor kevés növényi tejjel és egy kockacukorral.

Hogyan jellemeznéd magad 3 szóban?

Meg sem próbálkoznék ilyennel. De talán azt a kiskaput használnám a válaszra, hogy: Ismerd meg Önmagad! Emögött egy egész univerzum rejtőzik.

 

Vermes Dávid facebook oldala:

Egy láthatatlan börtön falai között

Életkép a szorongásról

Szeretnék elindulni.
Szeretnék odaérni.
Szeretnék ott lenni.
Szeretnék nem félni.
Szeretnék beszélni.
Szeretnék veled lenni.
De nem tudok elindulni.
Nem tudok odaérni.
Nem tudok ott lenni.
Nem tudok nem félni.
Nem tudok beszélni.
Nem tudok veled lenni.

Rémálmoktól gyötörve felébredni reggel. Készülni, kávét inni. Nem gondolkodni. Nem gondolkodni. Nem gondolkodni.
Bemegyek egy terembe. Fel van kapcsolva a villany. Rám néznek kedvesen, mosolyogva. Én meg remegek, lever a víz, úgy érzem el tudnék ájulni. Próbálod nem mutatni. Feltesznek egy kérdést az órán. Hogy telt a szünet? Mi a terved a szakkal? Hogy hívnak? Milyen egyszerű válaszolni ezekre a kérdésekre? Nem igaz? Ezt bárki megtudja. Kinyitod a szádat, megformálod a hangokat, kimondod és megy tovább a kör. De te nem ilyen vagy.

Prezentálni kell. Felkészülten vagy felkészületlenül, nem izgulva, kiállsz, elmondod fejből vagy esetleg felolvasod a diasort. Ebből sem lesz gond. Megértően hallgatnak, beszélgetnek közben vagy esetleg a telefonjukat babrálják. Letudod és leülsz a helyedre, majd megkapod ugyanazt a jegyet, amit a többiek. Könnyűnek tűnik nem? Nincs benne semmi rémisztő. Hiszen csak fel kell olvasni, amit odaírtál a ppt-re times new roman 12-es méretű betűtípussal. De te nem ilyen vagy.

Jelentkezni kell a prezentációra. Milyen időpontot szeretnél? Az utolsó órát, ami három hónap múlva lesz? Remek, addig van időd és boldogan tengetheted a mindennapjaidat. Tökéletes nem? Megválasztott, messzi időpont, rengeteg időd van felkészülni. Hónapokig nem kell megszólalnod sem, ha nem szeretnél. Addig nyugodtan telnek majd a hétköznapok. Igaz? De te nem ilyen vagy.

Az egyik kedves barátod meghív a születésnapjára. Ajándékot is vettél, szeretnéd őt látni. Szeretnél vele beszélgetni, érdekelnek a barátai. Elmész, odaadod az ajándékot, beszélgetsz a többiekkel, jól érzed magad vagy kevésbé jól, aztán hazamész. Milyen egyszerű nem? De te nem ilyen vagy.

Elmész egy vizsgára, amire felkészültél, álmodból felkeltve is mindent tudsz. Be kell menni, van fél órád kidolgozni, a dolgod csupán annyi, hogy odaülj a tanár elé és felolvasd, amit fél órán keresztül leírhattál, megkapd a jegyed és hazamenj. Egyszerű nem? Hiszen mindent tudsz. A többiek feleleteit hallgatva, azokra is tudod a választ. Mi baj történhet? Hiszen csak fel kell olvasnod egy szöveget. Milyen egyszerű nem? De te nem ilyen vagy.

Csinálsz egy kutatást, szívedből-lelkedből, imádod az egész folyamatot. Másoknak is tetszik, inspirálod őket. Arra kérnek, add elő nekik is az alkotásodat. Milyen nagyszerű lehetőség nem? De te nem ilyen vagy.

A barátaiddal kellene találkoznod este, már egy hete megbeszéltétek. Várod, hiszen a barátaiddal való beszélgetés a hobbid, ami feltölt. Érdekelnek az emberek, szereted a gondolataikat, szereted a velük való eszmecserét életről és halálról vagy a külvilágot kikapcsolva nevetni önfeledten a semmin mélyenszántó gondolatok nélkül velük. Aztán eljön az időpont, indulnod kellene. Elmész, jól érzed magad vagy kevésbé jól és hazajössz. Milyen egyszerű nem? De te nem ilyen vagy.

A családoddal kellene beszélgetned. Milyenek a napjaid? Milyen az egyetem? Milyen a tanfolyam? Milyenek a páciensek? Annyi mindent szeretnél mondani. Mesélsz, majd felmész a szobádba aludni. Milyen természetes nem? De te nem ilyen vagy.

Évek óta egy láthatatlan börtön falai között élsz, ami egyre szűkebb. Egyre kevésbé férnek bele az emberek, egyre kevesebb életterület marad belül, egyre jobban fojtogat a bezártság. De ez a börtön láthatatlan. Nem látod a rácsokat, nem látod a falait, nem tudod megrázni, nem tudod kifeszíteni, mert azt sem tudod merre vannak. Segítségért is hiába kiáltasz, mások nem látják láthatatlan börtönöd.
Furcsának hisznek, zárkózottnak, magadba fordulónak, gyengének, antiszociálisnak, introvertáltnak, bunkónak, nem jó barátnak, közömbösnek. Az elején persze megpróbálnak segíteni, próbálják eltüntetni a börtönt a saját tudásuk szerint. Ha látszólag sikerül, akkor az egy jó este. De másnap reggel ugyanabban a börtönben ébredsz. Megint megpróbálnak segíteni. De másnap minden kezdődik előről. Megpróbálnak segíteni. De másnap megint minden kezdődik előről.
Megpróbálnak segíteni, de másnap megint minden kezdődik előről. Megpróbálnak segíteni, de másnap megint minden kezdődik előről. Megpróbálnak segíteni, de másnap megint minden kezdődik előről. Megpróbálnak segíteni, de másnap megint minden kezdődik előről.
Majd megunják és talán nem mennek többé a börtönöd közelébe.
Nem értik mi a baj veled. Mi bajod van? Miért vagy ennyire gyenge? Miért nem állsz fel? Hiszen minden jó az életedben, minden sikerül. Miért rágódsz annyit a múlton? Miért veszed ennyire komolyan magadat? Hiszen nem körülötted forog a világ. Miért adod át ennyire magad az érzelmeknek? Miért mész bele? Hát nem látod, hogy ennek semmi értelme? Miért nem vagy erős? Miért nem lépsz túl ezen? Hiszen ennek így kellett történnie. Ami nem öl meg, az megerősít. Hát nem tanultál a hibáidból? Hát nem tanultál az életedből? Mi a bajod? Mi baj van veled? Nincs semmi baj. Hát nem veszed észre?
Nézel. Hallgatsz. Azt hiszik minden rendben van. Ott vagy. Ülsz. Mosolyogsz. De lassan kapcsolódni sem tudsz senkihez túl szűk a börtön. Egyre távolabb kerül minden emberi kapcsolattól. Mintha saját magadat száműznéd egy nagyon messzi bolygóra. Na ott már tényleg nem talál meg senki.

Felkelsz. Indulnál, de nem visz a lábad. Nem mozdul meg a lábad. Nem mozdul meg a lábad. Nem mozdul meg a lábad. Nem tudsz kimenni az ajtón. Felöltözöl, késésben vagy. Állsz. Nem tudsz mozogni. Az agyad arra gondol, hogy a lábad tegyen egy lépést végre az ajtó felé. De nem mozdul a tested. Valami hatalmas test-lélek harmónia szakadhatott meg valamikor. Nem tudok kimenni az ajtón. Nem tudok kimenni az ajtón. Nem tudok bemenni egy terembe. Nem tudok bemenni egy terembe. Nem tudok válaszolni egy kérdésre. Nem tudok válaszolni sok kérdésre. Nem tudok válaszolni minden kérdésre. Nem tudok válaszolni egy kérdésre sem.

Imre Dóra

A végtelenen innen

Guildenstern: Hogyan fogunk erre ráhangolódni? Szerintem a világ véges és megszámolható. Mi szükség van a végtelen fogalmára, hol tévedtünk el?

Rosencrantz: Először azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi is a végtelen.

Végtelen (főnév) – óriási szabad tér vagy terület, észlelhető határ nélküli tér.

Végtelen (melléknév) – aminek nincs vége, soha meg nem szűnő, örökké folytatódó és fennmaradó létezésű, vég nélküli, szüntelen.”

Guildenstern: Igen – a fogalom ismert – de valójában létezik végtelen?

Rosencrantz: A jungi pszichológia mindenképp a végtelen létezése mellett érvel, kezdjük azzal a példával, amit Jung szokott szemléltetni.

Guildenstern: Jó.

Rosencrantz: Az emberek sokáig nem hittek a neurózisokban, minden betegségnek az okát a testben keresték. Mindent le akartak redukálni, le akartak egyszerűsíteni a látható, kézzel fogható dolgokra. Azonban, ahogy haladt előre a tudomány, bebizonyosodott, hogy a neurózis létezik. Létezik a psziché, a gondolat, ami teremtőerőnek is nevezhető, tehát ez a szemnek nem látható dolog, képes testi tüneteket produkálni (a gondolat megbetegíthet). Nekem tetszik Jung gondolata, mely szerint a test véges. Az emberi psziché vagy léleknek is nevezhetjük, azonban végtelen, vagy sokkal végtelenebb, mint maga a test.

Guildenstern: Jó, de a gondolat nem végtelen.

Rosencrantz: Annyi gondolat talán, ahány ember.

Guildenstern: A Möbiusz szalag sem végtelen – csak körbejárható elég sokszor.

Rosencrantz: Az ember megismerőképessége mindenképpen korlátolt, azt hiszem az emberek ezt nem szeretnék elfogadni.

Guildenstern: Mindenki másképpen egyforma. A megismerésünk egészen biztosan korlátos, mindenben az. Nem gondolja, hogy a végtelen fogalmának van vagy lehet köze az ember véges DNS-hez?

Rosencrantz: Felmerül az a kérdés, hogy ismerjük-e saját magunkat teljes mértékben? Ugyebár, ha a világról és az emberekről szeretnénk beszélni, akkor mindenképp javasolt először az embernek saját magán kezdeni a vizsgálódást.

Guildenstern: Mert közelebb van?

Rosencrantz: Behoznám itt az óceáni érzés gondolatát. A tudat, mint egy sziget, körülötte pedig az óceán, a tudattalan. Még saját szigetünket sem ismerjük teljesen, nemhogy az óceánról bármi fogalmunk is lehetne.

Amikor új helyzetekkel találkozunk, olyan tulajdonságaink is megmutatkozhatnak, amik felborítják eddig énképünket, amit magunkról gondoltunk. Elfojtásainkat, félelmeinket egész életünkben ismerjük meg, folyamatosan bukkannak fel újak és újak és újak.

Hogy gondolhatjuk azt, hogy ismerjük saját magunkat? Ha pedig nem tudjuk megismerni saját magunkat, mert újra és újra jönnek elő új tulajdonságok, gondolatok, elfojtások, helyzetek, akkor, hogy gondolhatjuk azt, hogy stabil és véges lények vagyunk?

Guildenstern: Inkább vég – lények? A gondolat vékonyan csörgedező kis patak.

Szerintem a gondolat nem más, mint a túl fejlett biokémiai rendszer nem kívánt mellékhatása.

Mennyire cinikus egy ilyen mondat és milyen messze visz a vallástól?

Rosencrantz: Hogy lehet az, hogy egy kósza gondolat miatt, kialakulhat depresszió? Egy gondolat miatt már nem tudok mozogni, nem tudok beszélni. Hogy lehet ekkora hatalma fölöttünk? Nem azt mutatja-e ez, hogy mi véges lények vagyunk és valami végtelenség (psziché) uralkodik fölöttünk?

Guildenstern: Volt már olyan érzése, hogy maga irányítja a világot? Valamire gondol és megtörténik?

Rosencrantz: Ezzel azt akarom kifejezni, hogy sokszor érezhetjük, hogy nem tudjuk irányítani a gondolatainkat, érzelmeinket. Jung szerint azért, mert ezek hatalmasabbak nálunk, birtokba vesznek minket, elveszítjük a kontrollt.

Guildenstern: A kérdés Jungé? Még egy külső ellenőrizetlen kontrollálhatalan létező – mint a vallás és a tudatalatti – nem tetszik.

Rosencrantz: Említette a vallást. Freud szerint a vallás egy infantilis állapot, ami a fenyegetett érzése miatt alakult ki és maradt fent. Úgy fogalmazott, hogy a vallás egy kényszerneurózis, ami az Oidipusz komplexushoz hasonló, az apához fűződő kapcsolatból keletkezett.

Guildenstern: Csudákat írnak ezek a pszichológusok. Első a szex – amúgy ebben egyetértek velük – de csak majdnem – az ember szabályszerkesztő és követő igénye még ezt is felül írja.

Rosencrantz: Igen, a szexualitás szükséglete mindenképpen alapszükséglet, a Maslow piramis szerint is.

Vissza a tudattalan autonómiájához. Ha a szomszédomnak az a gondolata támad, hogy én az ellensége vagyok és ezért megöl engem, akkor egy puszta gondolat miatt haltam meg?

Guildenstern: Nem, szerintem ennyire közvetlen összefüggés nincs – nem is lehet – a szomszéd lehet bolond, én lehetek idegesítő – és belép az üss vagy fuss mechanizmusa – azért halok meg, mert gyengébb voltam.

Rosencrantz: Igen, pont erről beszélek, hogy amit mi bolondnak hívunk, az lehet neurózis, amivel az ember él és amit leegyszerűsítenek különböző címkékkel… „ő bolond” … sémákat alakítanak ki és megpróbálnak mindenkit beszuszakolni különböző kategóriákban. Ezáltal sztereotípiák alakulnak ki.

De tudja miért van erre az embernek szüksége? Mert nem bírja elviselni a bizonytalanságot.

Guildenstern: Mi a bizonytalanság?

Rosencrantz: Talán valami olyasmi, amikor nem a mi kezünkben van a kontroll.

Guildenstern: A mivé leszek? Mondjuk…. vagy a honnan jöttem? Vagy a mi fenét csináljak a szomszéddal? Ez utóbbi esetben a valláshoz fordulni vagy ezért létrehozni, elég kicsinyes igény nem?

Rosencrantz: Nos igen a vallás, bár inkább hívjuk úgy, hogy hit.

Guildenstern: Jó, a hit jobb.

Rosencrantz: A vallások nagyon különbözőek, mégis egy tőről fakadnak. Ez is attól függ, hogy ki olvassa el, ki hogyan értelmezi és mi a célja vele. Popper Péter sokat foglalkozott ezzel, sok idézetet kiemelt a Bibliából, ami alapján teljesen máshogy állnánk az egészhez.

Jung szerint a vallás a numinózum megtapasztalása, figyelembevétele. Szerinte az emberben a kezdetektől fogva van valami törekvés erre. Az emberi lélek nem tudja elfogadni a halál gondolatát.

Guildenstern: Igen, de miért? A más halála valóságos, az enyém szürreális -és valószerűtlen.

Rosencrantz: Viszont a halállal kapcsolatban hagy vessem ide egy gondolatomat. Nem tudunk többet a halálról, mint 3000 éve. Annyit tudunk, hogy valakinek a teste nem mozdul többé, de semmi egyebet.

Guildenstern: Nagyjából ezen idő óta nem változott az agyunk térfogata és barázdáltsága sem.

Rosencrantz: Behoznám itt a másik elme teóriáját. Ha valaki velem szemben ül és beszélgetünk, mit sem tudok arról, hogy a másik ember fejében mi történik. Mennyi 1000 meg 1000 gondolat játszódik le benne, miközben én csak annyit látok, hogy ül velem szemben és hallgat. Holott a belső életében nagyon sok minden játszódik le, amiről én mit sem tudhatok. Ha azt sem tudom, hogy valakinek milyen belső gondolatai vannak, miközben elsétálok mellette, mivel ez számomra láthatatlan, honnan tudom, hogy a halottban játszódik-e le még valami? Nem tudhatjuk, ezért leegyszerűsítő lenne bármit is mondani a halálról, azt is hogy van utána valami és azt is hogy nincs utána semmi, mivel ezt nem tudhatjuk.

Guildenstern: A sok gondolatról van egy elméletem – próbálja ki magán, figyelje egy percig a saját gondolatait, a töredékes és asszociatív részeken kívül vajon mennyi valódi gondolat van – ami tudatosul? Bár erre biztosan voltak kísérletek.

Rosencrantz: Biztosan. Viszont Jung felfigyelt arra is, hogy van valami kollektív tudás, ami átadódik ő ezt kollektív tudattalannak nevezte.

Guildenstern: Igen egy újabb nem látható varázslat.

Rosencrantz: Jung skizofrénekkel foglalkozott, akik olyan gondolatokkal éltek, amik ősi szövegekbe voltak foglalva, amihez az akkori időben nem tudtak volna hozzáférni.

De még ideilleszteném, a halál gondolatához a következő sorokat: Vajon miért a halálfélelem a legerősebb az emberben? Sok ember számára az egyetlen dolog, ami bizonytalan, amiről nem tudunk semmit, így annak van számunkra egy végtelensége, ami diszkomfort érzetet okoz. Az ember nem bírja elviselni a bizonytalanságot, talán azért szeretné ennyire kényszeresen kiszámítani a világot, mert az megnyugtatná és előidézi a kontroll illúzióját. Szeretik a rendet, a szabályokat, mert uralkodnak a káoszon. Ha felkelek reggel, bemegyek dolgozni, stb, azt hiszem én irányítom az életemet, de még ilyenkor sincs 1000%oson a kezemben a kontroll, mint azt tudjuk.

Guildenstern: A memetikáról hallott már? Huhu – járjon kicsit utána – sajátos, elgondolás – kicsit fura, úgy, hogy csak óvatosan. A memetika csakúgy, mint a genetika, azt mondja, hogy vannak gondolatok – amik egyik nemzedékről másikra öröklődnek – vannak túlélő mémek, mint túlélő gének – a jó mémek öröklődnek, amelyik nem jó – pl. a tudsz repülni gondolat – az kihal azzal, akiben megjelent.

Rosencrantz: Igen, erről én is hallottam, de biztos csak konyhanyelven. A családi traumák génekbe ivódottan átörökíthetőek, a félelmek és szorongások. Ez már az állatoknál is tapasztalható, a bizonyos dolgoktól való félelem tovább öröklődése a túlélés érdekében.

Guildenstern: Nekem ennél sarkosabb elgondolásom van mind a végtelenről, mind a bizonytalanságtól való félelemről – nem kifejezetten tudományos – de nem teljesen védhetetlen.

Rosencrantz: Beszúrok ide egy idézetet Jungtól: „Az elefánt például azért igaz, mert létezik. Nem egy logikai következtetés, nem egy állítás és nem is egy alkotó szubjektív ítélete. Egyszerűen egy jelenség. Hozzászoktunk ahhoz a véleményhez, mely szerint a pszichés események a szabad belátás önkényes termékei, sőt az emberi alkotó kitalálásai. Ettől az előítélettől nehezen tudunk szabadulni. Az gondoljuk, hogy a psziché és annak tartalmai csupán saját magunk által önkényesen kitalált dolgok.”

Mi van akkor, ha néhány dolog csak úgy „van”? Csupán azért, mert létezik? Miért gondolja azt az ember, hogy csak az létezhet, amit ő ismer?

Érdekes a világ varázstalanítása is…. eltűntek az istenek a hegyekből, az égből, az óceánokból… az egy isten képébe tömörültek, aztán az ember lett isten… most pedig már…

Miért van az, hogy az ember mégis a végtelenséget keresi? A vég nélküliséget? Miért szeretne olyan emberi kapcsolatokat, amik nem érnek véget? Miért az neki az érték? A feltétel nélküli és végtelen szeretet a kapcsolatokban… enélkül miért nincs értelme?

Miért arra mondjuk, hogy ez volt az „igazi szerelem, hivatás stb” aminek nincs vége?

Egyébként egyes spirituális elméletek szerint a legbölcsebb lelkek nem foglalkoznak, nem hisznek a végtelenségben, csak a földi dolgokkal foglalkoznak, mert tudják, hogy most erre kell figyelnünk, ami itt van. Szerintük a fiatal lelkeket érdekli még az élet-halál viszonyrendszere.

Guildenstern: Jó felvetések – mi a véleménye? Pl. nekem – magamnak – semmiféle transzcendens iránt nincs fogékonyságom – nincs bennem semmiféle Isteni létező- viszont a világ magam által való teremtése eléggé jelen van – ezt majd kikezelik kellő időben.

Rosencrantz: Minden alkotás teremtés is lehet. Jungnak továbbá volt egy gondolata, mely szerint az isten, az isteni bennünk van, mint egy archetípus.

Iderakok még egy érdekes idézetet Popper Péter könyvéből: „Indiában Ádhidzsánya mester hiába meditált tíz világkorszakon át – 43 millió kétszázezer évig – mégsem vált Buddhává. Ezt így okolta meg: Azért nem lettem Buddhává, mert túl sokat meditáltam.”

Guildenstern: Bizonyos tekintetben nekem a zsidó vallás – hit – szimpatikus, amikor azt mondja az életet a földön kell élni – pl. a katolikus messze nem ezt mondja – de annyifelé elvezet ez.

A kiindulás a sokféle végtelen volt – valóban lehet ennyi – vagy egynemű és paradox az egész? Ez a téma elég tágas.

Rosencrantz: Igen, a földön kell élni az életet, Popper Péternek is volt egy gondolata, mely szerint csak a jó életet követheti jó halál. Itt azt írta le, hogyha megélted a bizonyos korokat, akkor már nem vágysz vissza. aki felnőtt, nem akar újra gyerek lenni, aki teljes éltet élt, talán élete végén nem akar már élni.

Szerintem nem üti ki egymást a sok végtelen, mert annyi végtelen gondolat lehet, ahány ember.

Guildenstern: A buddhizmus külön érdekes.

Rosencrantz: De lehet egy tőről fakad az egész, valami egyszerű végtelenségből és sokszínűségből. Igen, nagyon tág téma. Most csak bele-belekukkantottunk, de nagyon érdekes.

Guildenstern: Amit írtam, tudja, a számok végtelenje, az örökélet végtelenje – Isten végtelenje, a tudatalatti végtelenje – úgy tűnik nem egy terület, de mégis, amikor elérünk a megismerés határához mindenütt megalkotjuk a végtelent – vajon szükséges-e?

Amúgy – én magam – nem nagyon hiszek az ezer színű gondolatban – nagyon sokszor ugyanolyan kérdésre mindenki ugyanolyan választ ad.

Rosencrantz: A földi léthez nem feltétlenül szükséges megismerni ezeket, viszont az embert valamiért érdekli és kutatja a válaszokat. Ezen is gondolkoztam, mi van, ha az életeseményeknek, ördögi köröknek, pont az ismétlődésből fakadóan van egy végtelenje?

Guildenstern: Éppen nem kutatja – csak megállapítja, hogy van és befejezi az érdeklődést iránta.

Rosencrantz: Az biztos, hogy mivel nincs kimerítve sok téma, ezért az ember számára MÉG van végtelenség.

Guildenstern: Nagyon vitatkozna velem, ha azt mondanám, hogy a végtelen hasonló neurózis, mint mondjuk az agorafóbia (az neurózis)?

Rosencrantz: Érdekes gondolat lehet az eleve elrendelés… vajon szabad sors van vagy determináltság?

Az agorafóbiára milyen értelemben?

Guildenstern: Szerintem szabad – de nincs olyan sok kijárata.

Hát, hogy neurózis-e? Csak úgy odaillesztettem a gondolatom végére, mint lehetséges neurózist – de lehet, hogy ez nem az. A végtelen, mint neurózis.

Rosencrantz: Hát a végtelentől eredő szorongás, félelem lehet neurózis, okozhat testi tüneteket.

Guildenstern: Nem, maga a végtelen a neurózis.

Rosencrantz: Az önmagában nem lehet. A neurózisban mindenképp valami szorongásnak kell benne lennie.

Guildenstern: Akkor tévképzet.

Rosencrantz: Hát igazából a tévképzet, az valakinek lehet valóság. Például, amikor valaki elmegy egy pszichológushoz és elmeséli, hogy milyen gondolatai vannak, milyen szorongásokat él át, akkor azt valóságként fogjuk fel. Az az ő valósága, akkor is, ha szerintünk nincs ekkora jelentősége vagy túlzóan fogja fel a dolgokat, viszont neki az valóság.

Igazából mi adunk a dolgoknak értelmet, pozitív vagy negatív jelzőket, de igazából minden csak történik. A semlegesség, az alapállapot. Az értelmezéstől függ, hogy mit látok bele egy dologba, de hogy tévképzet-e vagy számomra az a valóság, azt nem tudom.

Ha szerintem a szomszédom az ellenségem, akkor az a tévképzetem? De nekem az a valóság, viszont lehet igazából nem az ellenségem, mert semmit nem tett, de ha számomra az, akkor az valósággá válik (akkor is, ha a külvilág tévképzetnek ítéli meg).

Ha valaki azt mondja, hogy állandóan fáj a feje és nem tud tőle rendesen működni, de az orvosi vizsgálatok megállapítják, hogy nincs semmi testi problémája, attól még valóság lesz, amit ő megél.

Guildenstern: Igen, ezt értem.

Rosencrantz: Szóval a tévképzet, az lehet valóság is.

Guildenstern: Lehet, hogy nem volt jó a megközelítés – lehet-e mondjuk éppen a megismerésünk korlátjának el nem ismerése?

Rosencrantz: Megismerősünk korlátjának el nem ismerése? Amire azt mondjuk, hogy végtelen? Hát, de a szó maga, hogy végtelen, pont azért van kitalálva, mert leírja azt, hogy nem tudjuk megismerni, tehát nem „el nem ismerése”, hanem megismerésünk korlátjának pontos megfogalmazása inkább.

Guildenstern: Éppen ellenkezőleg – azt gondolom, hogy elhárítom a problémát. A világról azt gondolom, hogy nem megismerhető, mert végtelen – nem az én észleli korlátjaim szabnak ennek határt.

Rosencrantz: Ez is lehet, de szerintem ez személyfüggő.

Guildenstern: Igen ám, de a világunknak része – általánosan közmegegyezéssel elfogadott része – a végtelen. Ennek nem egyes emberben rejlő, hanem valami általánosabb oka van.

Rosencrantz: Az lehet, de elég sok általános dolog van, amikkel például én sem értek egyet, tehát mindenképp vannak kivételek. Természetesen ez a többség által elfogadott norma, de mostanság az ember kiábrándult a vallásból stb…

Az is érdekes, hogy a nyugati ember a haláltól fél, hogy élhessen tovább, a keletiek meg épp attól, hogy újra élni kell majd (újjászületés) és azt az állapotot akarják elérni, hogy ne kelljen újjászületni.

Guildenstern: Igen – a világ varázstalanítva lett – de a vallás elvesztésével belépett a tudomány, a maga nagyon körülhatárolt vizsgálati tárgyával – és belépett a pszichológia a tudatalatti végtelenjével – ismét megnyitva a „semmit” vagy a „valamit” ahogyan vesszük.

A buddhizmus nagyon félelmetes dolog, erős lélek kell hozzá- a katolicizmus könnyebben átsegít a színes képeivel.

Rosencrantz: Miért félelmetes a buddhizmus?

Guildenstern: Mert üres – mert nem ad vigasztalást, mert kemény. Az ezer életidőn át vándorló lélek a végén azt mondja, lehet, hogy így kellett lennie.

A buddhizmus már-már vallástalan. Popper írt erről is, én is onnan merítettem

Rosencrantz: A spiritualitás szerint lélek önálló entitás, aminek a célja az örökkévalóság megismerése, legvégső kérdések iránti megismerés vágya (buddhizmus).

A transzcendencia szerint világot egy mögöttes valóság hatja át, mely a lét teljességét adja (kereszténység).

A materializmus pedig naturális megközelítésmód → a világ dolgai visszavezethetők materiális okokra → halál nem más, mint a biológiai működésmód megszűnése, melyet a test enyészete követ, mellyel megszűnik minden, ami a testhez tartozott → a lélek is.

Azon gondolkoztam, hogyha a buddhizmus vallástalan, akkor mi a vallás? Olyan dolog, aminek vigasztalást kell adnia? Egy pontot kell tennie a végére? Meg kell nyugtatnia az embert? Itt megint az fedezhető fel, hogy az ember nem bírja elviselni a bizonytalanságot, a pontnélküliséget

Guildenstern: A buddhista azt mondja, halálakor mindenki olyan túlvilágot kap, amilyen vallása volt – vagy hite volt – életében, a materialista, lehet, hogy éppen a semmit.

A vallás vigasztalás – csakúgy, mint a jó költészet vagy zene.

Rosencrantz: Van egy idézet Popper könyvében „Fáj-e meghalni” címűben, hogy Jézus mondja: Legyen a te hited szerint (ezt mondja a túlvilágról). Milyen érdekes.

Guildenstern: Igen.

Rosencrantz: Szerintem a vallásnak nem kell vigasztalást nyújtania, ezt azok találták ki, akik a félelmük enyhítésére céllal használjak a vallást (extrinzik vallásosság).

Guildenstern: Szerintem a végtelentől való félelem a vallás oka – azt, hogy nem tudjuk honnan jöttünk, és nem tudjuk hová megyünk – életünkben erről nincs tapasztalás- valahogyan kiegészíteni akarja a rendre vágyó ember – és megteremti a végtelent, ami viszont a megismerhetősége korlátja egyúttal – és bezárja azt a nyitott DNS láncot, amely miatt minden ember egyedi – de halandó.

Rosencrantz: Nem azért van a vallás, hogy engem kiszolgáljon… ez a baj, hogy az embernek addig tetszik egy vallás, amíg azt hallja, amit hallani akar, amint más dolgok is elhangzanak, kiábrándul belőle. Igen, amit mondd az a freudi nézet.

Guildenstern: Ezzel az ember gyakran van így másban is. No jó – de a DNS? Arról Freud pap nem sokat beszélt vagy igen?

Rosencrantz: Arról beszél, hogy ki vagyunk szolgáltatva az ösztönöknek meg a belénk épített normáknak. Számomra a DNS, nem üti ki a végtelen gondolatát, mert két más minőségről van szó – az egyik a testhez, a másik a lélekhez tartozik, a test világa véges.

Guildenstern: A világ véges, majd jövök még és folytatjuk.

Rosencrantz: Egyébként egyes spirituális tanok szerint a lélek élete is véges, azt mondják 77 ezer év. Majd folytatjuk, mert ez a téma végtelen.

A tudattalan autonómiája (Jung)

Jung szerint nem vétünk a tudományos empíria ellen, ha néha olyan megfontolásokat is teszünk, amik túlmennek a tapasztalati anyag puszta felhalmozódásán és osztályozásán.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy mindent tud a pszichológiáról, mert azt hiszik, hogy a pszichológia semmi más, csak annyi, amennyit önmagukról tudnak. Azonban sok része van, amely a tapasztalás számára nehezen hozzáférhető.

Minden neurózis az ember legbizalmasabb életével van kapcsolatban, így a betegeknek mindig vannak bizonyos gátlásai, amikor pontos leírást kell adniuk azokról a körülményekről, amik megbetegítették. De vajon miért ilyen nehéz ezekről beszélni? Miért van bennünk ennyi gátlás ezzel kapcsolatban? Ennek oka külső tényezőkre vezethető vissza, melyet jóhírnévnek vagy tekintélynek hívnak. A beteg még ha bízik is az orvosában, akkor is habozik, retteg, hogy önmagának bevalljon bizonyos dolgokat, mintha csak veszélyes volna tudatára ébrednie önmagának.

A vallás az emberi lélek egy legáltalánosabb és legkorábbi megnyilvánulása. A vallás (latinul religere) gondos és lelkiismeretes figyelembevétele annak, amit Rudolf Otto „numinózumnak” nevezett. 

Hivatkozások

 Gyimesi, J. (2004). A freudi valláspszichológia. Kritikák és lehetőségek. Thalassa. 2004/3, 107-121.

Jung, C. G. (2005). A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Scholar Kiadó, Budapest, 17-121. (Pszichológia és vallás).

Popper, P. (1999). Fáj-e meghalni? Saxum Kiadó, Budapest

Kép forrása: www.weheartit.com

Brunner Tamás, Imre Dóra