Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Fúziós melegszendvicsek

Fúziós melegszendvics receptek:

Barna kenyeret használunk, bármilyen barna kenyeret.

Besamelmártás készítünk, hagyjuk kissé kihűlni. Ezzel megkenjük egyenként a kenyérszeleteket, gazdagon.

A szendvicshez – szendvicsekhez – a következő anyagokat használjuk fel.

– kemény tojás

– bolognai szósz, darált hússal, lehet maradék is ( ha lehet, kevés zsiradékkal készítsük )

– sült csirkemáj

– füstölt paprikás szalámi vagy kolbász – több féle- a nagyon száraz nem kifejezetten jó ehhez a szendvicshez

– mozzarella golyócskák

– sajt, többféle

– aszalt paradicsom (olajban eltett )

– olajbogyó ( olajban ) – lehet töltött

– sült gomba

– esetleg rántotta

A kenyereket megkenjük a besamelmártással, a kemény tojást felszeleteljük, nem baj ha a szeletek nem egyenletesek, vagy éppen törnek, a májat felszeleteljük, akár szélesebb csíkokra is vághatjuk, vagy éppen törhetjük is, a mozzarella sajt golyócskákat szétnyomjuk kézzel.

Elkészítjük a szendvicseket, tartsunk anyag azonosságot, legyen sajtos, kemény tojásos, májas, szalámis, – de a tojáson kívül az alapanyagokat nem keverjük, a tojást rátehetjük bármelyikre, jellemzően a mozzarella sajt darabokat is. Az elrendezés rusztikus .

A kész szendvicseket reszelt sajttal – többfélét használva , de jellemzően szendvicsenként egy legfeljebb két típust felhasználva – megszórjuk, nem túl gazdagon.

A tojásos, májas, és szalámis szendvicsre, a sajt tetejére rátesszük az aszalt – olajban eltett – paradicsomot, vagy az olivabogyót – ha töltött figyeljünk a töltelék ízére – nem lehet dominánsabb mint az alapanyag maga.

Ezután tepsibe tesszük, és sütőben egyszerre megsütjük.

Ízlés szerinti ideig sütjük – az alapanyagokat már nem kell sütni, hiszen készen vannak, csak felmelegíteni forróra , a figyelem a sajt folyósságán vagy sültségén van inkább. Egy személyre három szendvicset számolunk – három emberenként még egyet veszünk, salátával, öntetes salátával, vagy friss zöldséggel fogyaszthatjuk. Teát – fekete teát javaslok hozzá. A gyümölcstea túl dominás, és elviszi az ízeket a szendvicsről.

A melegszendvicseket akkor készítsük igy, ha sok vendéget várunk, hat nyolc embert legalább, különben pazarló lesz az anyag felhasználás.

A fenti receptet Elvira nagynéném tálaló szekrényében találtam, sok más recepttel és egyéb írással együtt, halála után, amikor átnéztük a dolgait.

Elvira néni magányosan halt meg. A recepteket saját kedvére írta, soha nem használta fel.

Brunner Tamás

Eliza B. – Szerelem

Lelkem őrült örvényben fulladozik,

Magával ránt, s nem ereszt a gyötrés,

Odataszajt, hol a kín lakozik,

Mélybe, hol már nem enyém a döntés.

Szabadulnék e delejezés alól,

Míg cafat-énem börtönében sikolt,

Állj! Ne tovább! Ez így nem lehet való,

Kell a tűz, mely minden vizet kiolt?

Szerelem ez, vagy mocskos lélekjáték?

Enyém az örökkévalóság? Hát lássék!

Rajtavesztek, vagy mit nyerek, ajándék?

Rivall az elme, kéjjel táncol a szív,

Meg se hallod, ha a valóság hív,

Eltemet egy érzés, őröl, beterít.

Eliza B

Fotó: Imre Dóra

Pruzsinszky Sándor – Faustus

Vöröslött  a  hajnal  a  Faustus  törpebolygón.  A   Parancsnok   reggeli  szózatát  visszhangozva  verték  vissza  az  acél-  és  üvegfalak,  a  rettentő betonépítmények,  beton-alul-  és  felüljárók.  A  hasonnevű  főváros  iskoláiban  megkezdődött  a  tanítás.  A  diákok  itt,  az  Inspektorok  iskolájában  is  a  robotőr   kameraszeme  előtt  állva,  szótlanul  hallgatták  a  sötétben az  élelemmel  és  energiával  való  takarékosságra  intő  parancsot,  amelyet  a  Föld  újabb  lázadása tett  szükségessé.  A  világítást  csak  a  tanár,  Leonardó  beléptekor  kapcsolta  fel  az  őr- robot.  A  tanulók  addig  hátratett  kézzel  állva  hallgatták  a napiparancsot.  Aki  netán  megmukkan, vagy  ellép  a helyéről,   annak  hátra    köti  a kezét  a  tanőrség  ügyeletese:  a  legelső  főparancs,  ahogy  a  Bolygókódexben  is  olvasható,  a  totális  fegyelem.  Ami  azt  jelenti:  semmit  se  szabad,  kivéve,  amit a  nagykódex  vagy  a  Parancsnok kifejezetten  megenged. Ezt  ötéves  korától  kezdve  minden  Faustus-lakó  tudja  már.   

  • Mint tudjátok – kezdte  előadását  Leonardó. –  szépapáink  generációjának  sikerült  a  túlnépesedett,  önpusztító  hajlamú,  elviselhetetlen  klímájú  Földről  átköltözni  egy  épp  erre  tartó  meteoritra,  tehát  a mi  kis  bolygónkra,  melyet  azóta  a  világegyetem legtökéletesebb  emberi  művévé  tettünk,  egyben leigázva  és  szolgánkká  téve  a  Föld  lakosságát..  De  azt  is  tudjátok,  ugye,  hogy,  habár  alávetettük  akaratunknak,  létünkben  mi  is  függünk  leigázott anyabolygónktól,  hiszen  a  Faustus  sziklatalaján  jószerivel  nem  terem  meg  semmi…Úgyszólván  mindent  a  Földről  szerzünk  be…Éhenhalnánk,  ha  kiengednénk  őket  a  hatalmunkból!  El  ne  felejtsétek,  hogy  a  mi  népünk,  a  neodruida  az  emberiség olyan  elitje,  mely  nem  kíván többé keveredni  a  közönséges  földlakókkal…Igen,  mi  a  homo  sapiensnek  egy  tökéletesített  válfaja  vagyunk,  annak  köszönhetően,  hogy  nem  kell napi   fáradságos munkával  előállítanunk  az  élelmet,  megtermeli  azt  nekünk  az   alávetett  Föld —  csak  legyetek  mindig  résen,  ha —  mint  inspektorok  — azt  tapasztaljátok,  hogy  a  kockafejű  földbéliek  valahol  vonakodnak  átengedni  nekünk  az  általuk  megtermelt  javakat…

 Leonardo  végignézett  a fülük  mögött  szorongás gátló  chippel  felszerelt,  egyenruhás  nebulókon  és  hirtelen  megmagyarázhatatlan  szomorúságot  érzett.  Vagy  inkább  sajnálatot?  Embereket  látok,  akik  nem  emberek,  csak  példányok,  velem  együtt  — gondolta —  Fiatalok,  akik  sose  láttak  még  igazi  fákat,  bokrokat,  folyót  vagy  virágos  mezőt  és  a  legtöbbjük sose  fog  kilépni  a Faustus  sívár  betonvilágából…  De  fennhangon,  nem  esve  ki  a szerepéből,  ezt  kérdezte: 

  • Mit gondoltok,  hogy  tudjuk  a  célunkat  elérni?  A  földlakók  lázadását  letörni?

Több  kéz  is  a magasba  emelkedett.  —  Az  ön  édesapjának  nagyszerű  találmányával,  az  ózonbombával!  —  harsogták  kórusban  a lelkes  nebulók.  Ekkor  csengetés  hallatszott,  az óra  véget ért.  Feltették  a  mindig  maguknál  hordott ,  rózsaszínben-láttató  szemüvegüket  és  szigorú  menetoszlopban  távoztak.  

Az  átkozott  ózonbomba,  gondolta  Leonardó,  tíz kilométeres  körben  levegővé  változtatja  az  embereket.  Színtelenül,  szagtalanul,  tűz  és  robbanás  nélkül  eltünteti  őket,  porszem  se  marad  utánuk  —  de  a  környezetet,  meg az  élettelen  tárgyakat  sértetlenül  hagyja.  Az  atom-  és  a hidrogénbomba  csak  játékszer  e tökélyhez  képest, amit  a  Parancsnok  „negatív  teremtésnek”  nevez.  Apját,  a  megalkotóját,  a néhai  Sziszifusz  mestert  nemzeti  hősnek  tekintik,  szobra  kétszeres  életnagyságban ott  áll  a  törpebolygó  legszebb  parkjának  közepén.  De  Leonardó  ki  nem állhatja  ezt  a Góliátot,  a  legutóbbi  koszorúzásakor  is  beteget  jelentett,  jócskán  kivívva  ezzel  a  Parancsnok  rosszallását.  Mert  önmaga  előtt  nem  bírja  tagadni,  hogy  gyúlöli,  akit  szeretnie  kell.           

Átment  az  ételelosztóba,  ahol  a nagy  képernyőn  —  mint  mindig  —  most  is  olvashatta  a  nevét:  jogosult  az  ebédre.  Csak  akkor  vette  észre  a  csoportosulást  és  az  izgatott  morajt,  annak  okán,  hogy  nem  jutott  mindenkinek  étel.   A  Földről  megint  nem  érkezett meg  az  előírt  mennyiség.  Többen  hangosan  követelték  a  rebellis  Amerika  azonnali  megzabolázását.  Leonardó,  érezve  magán  az  éhes  hoppon maradottak  alig  leplezett  gyűlölködő  pillantását,  hányingerrel  küzdött.  Felállt,  otthagyta  az  ételét.  A  feje  is  megfájdult,  ahogy  hazafelé  caplatott  a  fejeseknek  fenntartott  appartementek  egyikébe,  ahol  magányosan  lakott.  Útját  műanyag  virágok  és  zöldre  festett gumibukszusok  övezik,  melyek  csak  akkor  nyílnak  ki,  ha  a  szirmokba,  levelekbe  rejtett kamerák  működésbe  lépnek.  Ahogy  most  is,  amint  elhalad  mellettük…A  fejfájása  kibírhatatlanná  fokozódik.  Megáll,  gyorsan  lenyel egy  érzéketlenítő  tablettát.  Úgy  hat,  mintha  gumivá  válna  az  agya  is,  visszapattan  róla  minden  komolyabb  gondolat.  Leönteni  ezt a gumi-agyat  félliternyi   alkohollal:  maga  a  megváltás!

De  nem  lepődött  meg,  hogy  perceken  belül  felcsörrent  a telefonja  és  egy  hang figyelmeztette:  aki  hívja,  nem  intelligens  robot.  A  Parancsnok  szólt  hozzá:  az  amerikaiak  tényleg fellázadtak,  lelőttek  egy  élelemszállító  rakétát!  Azonnal  indulni  kell,  megleckéztetni  a  rebellis  bandát!   Ha  ezt  megúsznák,  az  előidézné  a  dominó-effektust,  a  Faustuson  éhséglázadás  törne  ki,  rágondolni  is rossz!-  Azonnal indulnod  kell!  A  városnak,  amelyik  a rakétát  kilőni  merészelte,  mindenképp   pusztulnia  kell, …  Nyomás,  vár  az  űrsikló,  a  golyót  a fedélzeten  adják  át…

  • Miféle golyót?
  • A te  golyódat.  Mert  a  bombát  csak  két  ember  hozhatja  működésbe,  elfelejtetted?  Mégpedig  úgy,  hogy  egyesítik  a  két  golyót.
  • Eszerint találkoznom  kell 
  • Meg fog  keresni  téged.  A  részleteket  mobilon  kapod… Kapcsold  be  az  űrfrekvenciát!  —  Egy  kattanás  hallatszott,  majd  szinte  azonnal  az  űrhelikopter  surrogása,  amint  leszáll  a  ház  előtt.  A  gépen  álarcot  húztak  Leonardó  fejére  és  kezébe  nyomták  a kis  kézitáskát  az  ózongolyóval,  amit  a  csuklójára  erősített.                                

Egy  óra  se  kellett,  hogy  megérkezzék  a  Földre,  az  érintett  amerikai  városba.

Sötét  este  volt,  csak  az  égen  táncoltak  színes  karikák  és  villanások.  Úgy  tűnt, máris  tombol  a háború,  de  kiderült:  épp  Halloween  van,  a lázadó  város  polgárai  álarcos utcai  bulival  és  tűzijátékkal  ünnepelnek…

Kitűnően  időzítette  az  akciót  a  Parancsnok,  állapította  meg Leonardóban  a  stratéga,  ennél  jobb  időpontot  nehéz  lett  volna  találni! 

Már  az  álarcos  sokadalomban  ténfergett,  de  furcsa  volt,  hogy  nem  kap  újabb  utasítást.  A  Parancsnok  frekvenciája  hallgatott  a  fülcimpájára  szerelt  parányi  mobilban.  Ott  állt  az  önfeledt  forgatagban.  Elárvultan, álarcban.  Nincs  arcom,  gondolta,  mert a  Halál  vagyok.  Nincs  arcom,  üres  papírra  írt  parancs  van  a  helyén.

  • Nicsak, egy  oroszlán! —  búgta  egy  női  hang  és  egy  oroszlán-álarcos  nő bukkant  fel  a bódult  tömegből. —  Akkor  te  vagy  a  párom!  —  a  lány  egy  pillanatra  felmutatva  a  golyót,  figyelmeztetőleg  megszorította  hősünk  kezét  —  Javaslom,  ne  veszítsük  el  egymást,  oroszlánom.  Tegyünk  úgy,  mintha  szerelmespár  lennénk  — átölelte  Leonardó  derekát —  Gondolom,  nálad  sincs  frekvencia? .  Hősünk  csak  a fejét  ingatta és  arra  gondolt:  két egyforma  maszk,  micsoda  konspirációs   hiba!
  • Akkor húznunk  kell  az  időt,  míg  megjön  a  parancs,  hol  hajtsuk  végre.
  • Itt nem     Te  ismered  a  várost?
  • Azt se  tudom,  hogyan  fogjuk  működésbe 
  • Pofonegyszerű. A  te  golyód  kallantyúját  bedugod  az  én  golyóm  lukába —  a  lány  kihívóan,  érzékien  felnevetett  —  nem  ismerős  ez  neked?

Mindjárt  egy  egész  várost  fog  meggyilkolni  —  gondolta  Leonardó  —  és  ilyen  önfeledten  tud  kacagni!  Nem  látta  még a lány  arcát,  de  roppant  ellenszenvet  érzett.  Azt  is  tudta,  miért:  önmagát  kezdte  gyűlölni.

  • Csak  el  ne  felejtsük  az  időzítést  beállítani…
  • Ha nem  állítjuk  be,  egy  óránk  akkor  is lesz,  felszívódni  —  próbált meg  Leonardó  tárgyilagos  maradni – Minimum  egy  óra  kell,  amíg  az  A  és  B  kondenzrész  feltölti  egymást.  És  addig  is  ketyegéssel  És  van  egy  jelzőszem  is  rajta,  mely  az  első  félóra  végén  kigyullad.
  • Megnyugtató —  mondta  tompán  a  lány  —  De  hol  a  fenében  van  ilyenkor a  Parancsnok??  —  Isten  és  Sátán  egy személyben… Bár  sose  kerülne  elő – gondolta  Leonardó,  csodálkozva,  hogy  már  nem  érez  félelmet.

Gyönyörű,  érzéki  arc  vált  láthatóvá.  Miriamnak  hívják  és  márvány fehér  a bőre,  hollófekete  a  haja.  Odalett  a  konspiráció!  Az  akcióterv  szerint  sose  lett volna  szabad  meglátniuk  egymás  arcát…De  ki  törődött  most  a  halál forgatókönyvével?  Magával  ragadta őket  a  jelen  mámora.  Leonardó  is  ledobta  álarcát.  Kéz  a  kézben,  mint  egy  barlangon  át,  elindultak  a térről  kivezető  utcán. 

Egy  kapu  előtt  nagy  tömeg  kígyózott.  Mint  kiderült,  a  napi  kábszeres  adagjukra  vártak.  Két  fehérköpenyes  alak  adta  be  a  morfium-injekciót  a reszkető  embereknek,  valamilyen  igazolvány  ellenében.  Mint  kiderült,  a  Nemzeti  Morfium  Minisztérium  munkatársai.

  • Csak azoknak  jár,  akik  nem  szerepelnek  a  Gondolatrendőrség  napi listáján – világosította  fel  hősünket  a  fehérköpenyes  — Van  önnek  negatív  igazolása?
  • És azok  ott?  — kiáltott  közbe  riadtan  Miriam,  ahogy  megpillantották  a  járdán  sorban  fekvő    Úgy  feküdtek  ott,  mint  a viaszbábuk:  egyiknek-másiknak  még  remegett  valamelyik  végtagja – Valami  baleset  történt?
  • Csak a  szokásos.  Akiknek  nem  jár  a  kincstári  morfium,  hogy  elviselhessék  az  éhezést  és az  ötven  fokos  nappali  hőséget. 

Gyorsan  odébb  álltak.  Kiégett,  üszkös  falú épületek  közt  haladtak,  órákon  át.  Az  úttesten  szenny  és szemétkupacok  meg  c sontsovány,  kóbor  kutyák.

  • Ez Amerika,  2200-ban? —  riadozott  Miriam —  Félek,  Leonardó…Nagyon  félek.
  • És odahaza,  a   Faustuson  nem  féltél?
  • Olvastam a statisztikát:  errefelé  tíz  év  óta  nem  volt  eső.  A  csatornák  is  kiszáradtak.  Nem  csoda,  hogy  megtagadják  tőlünk  az  élelmiszer-adót.
  • Remélem, ha  hazaértünk,  elmeséled  a  Parancsnoknak,  amit  láttál.
  • Ha hazaérünk? —  nézett  a  lányra  ő,  csaknem  vidáman.
  • Mire gondolsz?  — hajolt  a  vállára 

Válasz  helyett  felbúgott  Leonardó  fülcimpája.

  • Itt a  Parancsnok —  hallatszott  kihangosítva  —  elnézést  az  üzemzavarért…  A   napszél  mágneses  ereje  eltérítette  a    De  korrigáltuk… Együtt  vagytok  már? 
  • De még  mennyire!
  • Akkor indíts!  A  nagy  városi park  kiszáradt  tavának  medrében  kell  a bombát  összeszerelni.   Most  tegyétek  magatok  elé  az  összetevőket,  megvizsgálandó,  rendben  vannak-e? 

Egy  parkoló  autó motorházára  kirakták  a két  golyót,  óvatlanul,  mert rögtön  legurultak  a  földre.  Egy  maszatos  arcú  kisgyerek  ott  ólálkodott,  rögtön  felkapta  őket  s  futásnak  eredt.

  • Jesszus! —  sikított  Miriam  —  a  golyók,  a  golyók!  Kapd  el  gyorsan
  • Eszemben sincs  —  mosolygott  Leonardo  —  hadd  játsszon velük  szegény.
  • Elment az  eszed??  A  láncreakció…
  • Nem lesz  semmi  láncreakció.
  • De hát…
  • Ártalmatlanok.
  • Tréfálsz? Ezzel??
  • Megtaláltam apám,  Sziszifusz  végrendeletét.
  • És??
  • Ezek gyerekjátékok.  Nincs  bennük  hatóanyag.
  • Hát akkor  hol  van?
  • Sehol,   Magával  vitte  a  sírba  a  bomba  technológiáját.  Érted?
  • Szóval akkor…
  • Igen: nem  létezik.
  • Tehát akkor…
  • Sziszifusz gyűlölte  a  zsarnokságot.  De  nem  akart  éhen    Azt  se  akarta,  hogy  egyenként  törjék  össze  a  csontjait.  
  • Inkább kitalálta  nekik a  világ  legtökéletesebb  bombáját.  Aztán 
  • Áldassék a  neve! 
  • De a  Földet  megfenyegette  vele…és  halálosan    És én  attól  félek,  az  emberiséget  már  az  se fogja  megmenteni,  hogy  nincs  meg.
  • Gondolod?  Miben  bízol?
  • A napszél  mágneses  eltérítő  erejében.
  • Egy szót  se  értek  ebből.
  • Sziszifusz,  az  én  zseniális,  de  folyvást  rettegő  atyám   kiszámította:  egy  hasonló  mágneses  robbanással  járó  óriás  napkitörés,  mely  a  Faustust  a  Föld felé  repítette,  még  a mai  napon  megtörténik….Tudod,  milyen  következménnyel?
  • Félek. Talán jobb lenne,  ha  el  se  mondanád…
  • A Faustust,  ezt  a  túlfejlett,  gonosz  törpét,  amely  minket  is  megszült,  a  napkitörés  ereje kiszakítja  pályájáról  és ismeretlen  messzeségbe  taszítja.  Meg  se  áll  a Jupiterig. Érted?  A  Föld 
  • Micsoda altató szöveg!  A  Parancsnoktól  tanultad?

Ekkor  a  Föld,  mint  a  hirtelen  lefékezett  gyorsvonat,  megremegett.  „Földrengés!” —  hallatszott  innen-onnan.  De  afféle  tornádó  volt  inkább.  Fülsértő  süvítés,  a  szél  letépte  a  felhőkarcolók  tetejét s a  hajnali  égen  a Faustust  látták,  amint  tűzgolyóként  távolodik.  Az  emberek,  mint  esőben  a  hangyák,  rémülten  összekapaszkodtak. 

  • A napszél  mágneses  ereje?  Manapság  így  hívják  az  Istent?

Leonardó   nem  válaszolt. Felugrott  egy  autó  tetejére,  a  rémült,  reszkető  tömeg  köréje  gyűlt. 

 

  • Emberek, ne  féljetek!  A  Faustus  nincs  többé…Pozdorjává  égve,  meg  se  áll  a  Jupiterig!  A  Föld  felszabadult!

Hálás  moraj  hallatszott.

Megvan  a  Föld  új  vezére  —  gondolta  Miriam  szorongó  szívvel  —  csak  rakétája  ne  lenne  hozzá…         

Fotó: Imre Dóra

Villax Richárd: Barátom, Varjas Hunor

 

Augusztus volt, amikor a város egyik végéből a másikba költöztem. Meglepetésemre rögtön Varjas Hunorba ütköztem, aki – mint pár perccel később kiderült – akkor már vagy húsz éve abban a kerületben lakott.
            Rögtön felismertem. Arca erősen rögzült bennem az általános iskolában, ahol egy osztályba jártunk. Ő volt az, aki az égvilágon mindenre és folyamatosan panaszkodott. Hol arra, hogy mocskos a folyosó, hol, hogy az fel van mosva, és csúszik. De panaszkodott persze a matektanárra és mindenkire.
            Ő is megismert engem, és a kötelező tiszteletkörök után (hogy vagy, hogyhogy erre jársz stb.), mintha el sem telt volna huszonöt év, panaszáradatba fogott:
            – Ez a nyár… mint valami horror film! Elevenen fő meg az ember. Régen sosem volt ilyen forróság.
            – Hát azért volt… – vetettem közbe.
            – Frászt! – legyintett rám. – Most is úgy összeizzadtam magam, mint aki bepisilt. A fejem belsejében meg keményre főne a tojás!
            – Becsüljük meg, ami van! – indítványoztam. – Télen ezt fogjuk visszasírni.
            – Én biztos nem! – zárta le a beszélgetést Varjas. Enyhe sértődöttséget sugallt testtartása, ahogy elindult.
            Persze úgy alakult, hogy legközelebb decemberben találkoztunk. Átlagos téli időjárás uralkodott a városban. A környező hegyekben már esett némi hó, de lent az utcák száraz szélcsendben pihentek.
            – A hideg szétmarja a bőröm! – sziszegte Varjas, miközben fejét kihajtott gallérjai közé húzta. – De gyűlölöm ezt az időt!
            – Ami azt illeti – kezdtem óvatosan. – Nyáron éppen az ellenkezőjét mondtad.
            – Ha mondtam is, nem azt gondoltam! –  jelentette ki volt diáktársam önérzetesen.                                                                   Sarkon fordult, és mentében a Hair musical egyik betétdalát dúdolta: let the sun shine (had ragyogjon a nap).
             Legközelebb jóval bizarrabb körülmények közt találkoztunk. Egy temetésen. Az ő temetésén. Ismeretlen kéz dobta be a gyászjelentést postaládámba. Nem tudtam meg, miért távozott viszonylag idő előtt, nem is kérdezősködtem.
             Csak álltunk ott páran a két méter mély gödör körül. A szeles október pár csepp hideg esővel verte arcunkat. Nem volt kétségem, hogyan vélekedett volna erről szegény Varjas.

             A következő év viszont az én számomra indult hasonlóan rosszul: egy télvíz idején elkapott tüdőgyulladás következtében március elején meghaltam.
             Ahogy lelkem felfelé lebegett, mint az elengedett vidámparki luftballon, helyre kis portásfülkét pillantottam meg a sztratoszféra határán.
             – Péter vagyok, azaz kőszikla –  mutatkozott be a benne lakozó, ősz szakállas öregember. – Sajnos én nem dönthetek az ügyedben, fiam. A kapu után, ha a balra nyíló folyósón végig mész, ott találod Jézust. Légy vele udvarias! – tanácsolta, miközben cinkosan kacsintott. – Tudod, ő a főnök fia.
             Elindultam, amerre mondta. Egy kitárt ajtó mögött hosszú hajú, szakállas harmincas férfi ült íróasztalnál, vörös sújtásos, fehér ruhában. Invitálására beléptem a szobába.
             – Meghallgattál, amikor nem volt kinek panaszkodnom – kezdte.
             – Jó Uram! – szakítottam meg gondolatmenetét – Most látlak életemben, vagyis halálomban először…
              – Két dolog létezik Földön és Mennyben, ami dühít: ha Atyám házában kufárkodnak, és ha félbeszakítanak – majd nyugodtabb hangon folytatta. – Írva vagyon, bár ez nálunk ismeretlen fogalom, hisz nem használunk pénzt itt a Paradicsomban, szóval megíratott: ha valakit meghallgatsz, engem hallgatsz meg.
           Intett, hogy bemehetek. A határsorompó után közvetlen ott álltak nagyszüleim, akik bemutattak dédszüleimnek, kikkel eddig nem találkozhattam.
           Nagyapám feladatának érezte, hogy körbevezessen ebben az égi édenkertben. Egy folyót láttunk, melyből ezüstös halak villantak ki, ahogy ugráltak jókedvűen. Az átlátszó vízből hátrébb egy unikornis ivott.
           – Itt mindig huszonöt fok van – magyarázott nagyapám. – A Főnök hatezer éve ide kapcsolta a termosztátot, azóta így maradt.
           Tovább menve láttunk egy csapat boldog gyermeket focizni, illetve a kislányok inkább tollasoztak. Arrébb középkorúak csoportja izgatottan társalgott arról, hogy Elvis Presley hamarosan végigturnézza a Mennyek Országát. Meghívott, külhoni vendégként Bon Scott fogja előadni  Highway to Hellt.
           Döbbenetemre egy ismerős, bajuszos figurát láttam pipázgatni. A kellemes idő dacára pufajkát viselt.
           – Ez meg hogy kerül ide? – hüledeztem.
           – Ő hozta a legtöbb hívőt az Úrnak – kezdte öregapám. – Amikor meghalt, mindenki az Égre nézett, és csak annyit szólt: „van Isten”.
           Zöldellő parkot láttunk. A fák árnyaiban sorakozó sakkasztalokat ősz hajú emberek állták körül, hevesen elemezve az ülők által játszott partik állását.
           Átsétálva a parkon vízesést láttunk. Szikláiból orchidea-szerű növények hajladoztak a rájuk szitáló vízcseppektől. Lentebb a vízesés kis tóban végződött, melynek kristály vízében színes halak kergetőztek.
           Kirítt a vidám képből egy alak, aki sziklatömbön ülve tüntetőleg hátat fordított a jelenésnek, és arcát két tenyerébe temette.
           Közelebb lépve Varjast ismertem fel e férfiban.
           – Most meg mi a baj? – kérdeztem meglepetten.
           Barátom fel sem nézett, úgy mormolta inkább magának:
           – Nincs témám!

       

 

Villax Richárd, 2023. okt.

 

Fotó: Imre Dóra

Villax Richárd – Ballada

Mondták: ne menj erdőbe, 

Ha belepi est ködje, 

Misztikus múlt tej-ködje!

Bajod lehet belőle. 


Erdőn este sok a vad. 

Mind véredre szomjaznak;

Életedre szomjaznak. 

Testedből csak csont marad. 


Így hát útnak indultam, 

Erdőbe vitt az utam. 

Esti erdőn vitt utam. 

Bármi jött, én nem bújtam. 


Inkább arról álmodom:

Gyilkos vadat bevárom, 

Végzetemet itt várom, 

Melyik lény lesz hóhérom? 


Szemembe néz, ha akar… 

Éjben csillanó agyar, 

Felém fúró kés-agyar. 

És már mindent vér takar! 


(Szívem madarak eszik. 

Fiókáknak azt viszik, 

Táplálékul azt viszik. 

Ez a dolguk! Jól teszik!) 


Vadkan szőre csupa vér. 

Bőrén csordogál, mint ér. 

Régi sebbe beleér. 

Kettőnk vére összeér! 


Megszületek tavasszal, 

Sok kis csíkos malaccal, 

Egyik csíkos malaccal. 

A lét mégis marasztal! 


Elmúlik majd néhány ősz, 

Hogy az úton szembe jössz,

Az ösvényen felém jössz.. 

Ijedten megrökönyödsz! 


Bámullak vad-szememmel,

Majd elnyel egy zöld tenger;

Erdei száraz tenger. 

Vár a város! Menj, ember!

 

Villax Richárd 2023. 

 

Fotó: Imre Dóra