Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Brunner Tamás – Délután recitativo

Képzeljük el, hogy egy tükör előtt állunk, majd fogjuk meg óvatosan a tükör négy sarkát és hajlítsuk magunk felé mindaddig amíg egy gömbbé nem válik, aminek a közepében vagyunk. Képzeljük el hogy van benn világosság és látjuk magunkat a tükörben, ahogy a falhoz nyilván az ujjunk végtelenül nagyra nő, míg a háttérben maradó testünk összezsugorodik hangya méretűre. Képzeljük el, hogy a hátunk mögé is belátunk a gömbölyű – homorú – tükör segítségével, és egyszerre látjuk egy felületről önmagunkat elölről és hátulról. Most képzeljük el, hogy van nálunk egy másik tükör, egy gömbtükör , egy tükör felületű kis labda amelyet a kezünkbe fogunk, és helyezzük el ezt a tükröt önmagunk és a nagy gömb-tükör közé, úgy hogy egyszerre lássunk önmagunkat benne és a szemben lévő falon, egyidejűleg önmagunk hátát a szemben lévő falon, valamint a kezünkben lévő kis labda tőlünk távolabb eső oldalán ugyancsak a nagy tükörben. Képzeljük el, hogy nem vagyunk ebben a gömbben egyedül. Határozzuk meg a velünk lévő más személyek helyét a gömbön belül, majd képzeljük el, hogy minden személy kezében hasonló kisebb nagyobb tükör-labda van, amelyben mindaz az látszik amit az imént felsoroltam, természetesen mi magunk is. Mennyire érezzük magunkat elveszettnek, amikor azt tapasztaljuk, hogy ha elindulunk bármely irányba az a különböző nézőpontokból egyszerre látszik előre és hátra történő mozgásnak, valamint jobbra és balra valamint le és fel irányú mozgásnak. Mennyivel érezzük elveszettebbnek mint a világmindenség fekete ege előtt?

Fotó: Imre Dóra

Brunner Tamás – Egy délután

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

 

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.

 

 

Fotó: Imre Dóra

Álmok

Egy hegyoldalban egy színpad, a színpad előtt egy homokkő szobor, amorf, mellette bokrok.  Tudom hogyan kerültem ide, otthonról indultam el, és ezt a helyet kerestem. A szobor miatt jöttem, és nem vagyok egyedül, de nem tudom ki a másik. Nappal van. A színpad bejárattá formálódik, íves bejárattá, magas falakkal, oszlopokkal, de épület nem tartozik hozzá. Mint egy hatalmas templom bejárata. Az oszlopok is eltűnnek, marad egy ívelt fal, szürke, rajta karcolt jelek, nem mintáznak semmit, kriksz-karkszok. Ketten vagyunk, látom, ahogyan a társam – akiről nem tudom ki – de korban hasonló hozzám, és férfi, barna nadrágban, egy kőműves spaklival az amorf szobrot formálja. Egyszerre átveszem tőle az eszközt, és gömb alakot formálok a kőből, ami könnyen alakítható. A fal – a félköríves panteon fala-, megtelik titokzatos jelekkel, a szürke falon, fehér csíkok, számtalan jel, háromszögek négyzetek rombuszok, íves nincs közöttük. Én faragom tovább a követ. A bokrokon túl egy út, az út egy közeli faluból indul látnia házakat. Az úton érkezik két alak. Ők a tulajdonosai ennek a helynek itt, ezt tudom. A fal magas kerítéssé formálódik, de előtt egy pillanatra egyszerre látom, az egészet, a szobrot, ami varázslatos kavargó izgalmasan mozgalmas szoborrá vált, és a falat, amin a jelek sugallnak valamit, hasonló titokzatossággal, lenyűgöző látvány. Nagyon tetszik, és izgatott leszek, örömteli érzés. Az emberek közelednek. Egyszerre észreveszem, hogy a fel tején egy vas traverz áll, amelyre egy szobrot lehet emelni. A traverz rozsdás, Közelebb lépek, a fal mögé bújok, az alakok már a szobor előtt állnak. Egy daru emel, fel a magasba, hogy felül is megnézhessem a szobor helyét, közben vészjelzések hallhatóak, és egy sárga fényű lámpa villan fel néhányszor. A társam eltűnt, és már a két embert sem látom a magasból. Nem nézek szét, kissé tartok a magasságtól. A daru leereszt, és a fal mellett egy ösvényen elszaladok a bokrok takarásában. Az úton megyek a falu felé, egyszerű falu, az utcán emberek gyalog, és kerékpárral mennek valahová, férfiak nők, olyan ruhákban, mint amiket a hatvanas években hordtak vidéken. Egy bolthoz lépek, kerékpárt szeretnék, ez itt egy játékbolt, de mire odaérek már lottózóvá válik. Nincs kerékpár csak szappanbuborék-fúvót lehet kapni. Azt nem veszek. Az eladó nő néz utánam, kék szoknya van rajta és rózsaszín blúz, a haja szőke. Fiatal. Tovább megyek, a bolt mellett kocsma, előtte a földön kerékpárok hevernek. Esni kezd, szakad az eső. Visszafordulok, és egy maga ráhagyott buszmegállóban keresek menedéket. Esik, de nem érzem a vizet. A buszmegálló koszos, homokos pad van benne, inkább mint egy háza lábazattal, magas sima felülettel, amire nem épült fal, csak a az alumíniumvázú buszmegálló bevakult üvegekkel. Az eső eláll, én visszaindulok amerről jöttem. Nem tudom, hol lehetek, de innen egy völgybe látok a völgyben talán folyó folyik. Egy üzletbe megyek be, ami elölről teljesen nyitott, ideiglenes építménynek tűnik. Esernyőt keresek, egy egészen kicsi ernyőre hívja fel a figyelmem egy néni. megköszönöm, de nem veszem el. A boltosokhoz lépek, akik egymással beszélgetnek. Egy ernyőt kérek, ekkor a falra mutatnak, ahol fegyverek vannak és sétabotok, a fegyverek játékfegyverek. Az eladók, egy fiatal férfi és egy nő, beszélgetünk, elmondják, hogy van olyan ernyő, amit ezeknek a tárgyaknak a végére lehet felszerelni, kérdem, hogyan, de nem mondják, megint egymással beszélgetnek, nem tudom mit. Egyszerre a férfi elmondja, hogy Bajaiak, ennek megörülök, mert ott voltam katona. Elindulok, az út lejt, mellette végig házak, gyorsan haladok, leérek arra az útra, amely a folyó mellett fut, megnyugszom, bár a helyet nem ismerem fel, ismerős a víz, ez a Duna, a folyás irányból megállapítom, merre kell mennem, már haza fogok találni. Balra nézve magas házakat látok, nem is csak házak, hanem hatalmas boltíves kupolás templomok, egymás mellett több is. Van, amit most építenek, fel van állványozva. Ez érdekes., ilyet nem láttam máshol a Duna mellett, gondolom, de kicsit bizonytalan vagyok. Egy robogós – kövérkés férfi fejére tolt sisakkal, dohányzik – mellém gördül, a járda mellett megáll. Tovább megyek, az út mellett nincs járda autók haladnak el mellettem. Jobbra egy lépcső vezet, sárga fokokkal, a nap süt, a lépcső balra fordul, széles lépcsősor látszik, amin felfelé halad egy ismerős pár a férfit biztosan ismerem, talán ügyfelem volt, kérdem tőlük innen megy-e a HÉV Pestre, mondják, igen, itt előre még, megyek tovább.

 

Brunner Tamás

Könyvek II.

Több könyvet olvastam mostanában amik a kilencvenes évek előtt íródtak, olykor jóval előtte, még az ötvenes, hatvanas években – amikor még a modern olasz irodalom , modern volt, ez a hatvanas évek éppen. Szépirodalmat, tudományos fantasztikus irodalmat , krimit és kalandregényt , drámát és novellákat. Nem válogattam össze őket semmi szempont alapján, csak olvastam ahogyan elém kerültek a könyvtárban vagy az otthoni könyvespolcról.

Az általam ismert és olvasott könyvek sora egyszerre felkeltette azt az érdeklődésemet, hogy olvassak mást, kortársat, magyar és európait – az amerikaiakkal még nem próbálkozom, arra még várni kell, amíg eljutok odáig, bár krimit, illetve azt, amint most bűnügyi történetként írnak, olyasmit olvastam,és mértékkel ugyan de hasonló filmeket is láttam,  így valamennyi kitekintésem van, illetve a cseh és lengyel jelenkori irodalom néhány könyve után lett, nem  beszélve a magyar kortárs szépirodalomról.

Itt ugyancsak szükséges egy kitérőt tenni még, nem szépirodalmat kortársból ugyancsak nem merészkedtem még olvasni, pontosabban pár erőtlen kísérlet után felhagytam vele. Ennek a vonalnak – ami a lányirodalom, vagy nő irodalom , mondjuk, meg kell erősödnie, vagy ki kell múlnia, ezt meg fogom várni, majd kiderül mire végzik.

Nos ezen olvasmány-élvezetek után a következőre jutottam.

Megváltoztak a könyvek. Nem kinézetre – úgy is – de ez kevésbé érdekes, hanem bel-tartalomra.

A múlt idők – ami nem távoli múlt, hanem határozottan félmúlt – érdekes félmúlt, ne feledjük, micsoda változások folytak le Európában az ötvenes évektől a kilencvenes évekig és utána ismét egy lendülettel fordult a világ.

A kortárs – az akkori kortárs – irodalom, legyen szépirodalom vagy szórakoztató, ezt a világot számomra kiválóan bemutatja. Számos kérdést tesz fel, és nagy kíváncsisággal viseltetik a dolgok , az emberek, a táradalom, az emberi  tevékenységek, szerveződések visszásságok és pozitívumok  iránt. A „hogyan kell csinálni ezt „, kérdése az, ami számomra ezekben a könyvekben benne van – ez igaz magára a formára is, a nyelvezetre, a kísérletezésre, ami a posztmodernbe hajlott át-.  

Kilencven után már nem. Itt válaszok vannak nem kérdések. A nyelvezet leegyszerűsödött, visszatért – szándéka szerint – a mindenki számra érethető, fogyasztható szintű szövegre, többek között – vagy persze lement a végletekig a másik oldalon, nem sok maradandó eredménnyel büszkélkedve. Téma az egyszerű, a banális, a kevés gondolkodást igénylő, a nem nagyon kockázatos, és az ájult hit remény és szeretet.

A világ az addigi szakadozott egérrágta valóságából kiteljesedett, egésszé vált és remek válaszokkal szolgál arra , „hogyan kell élnünk”. A könyvekben.

Nincsenek kérdések, csak válaszok, és csak teljességek. Mintha mindenki – aki ir  – megvilágosodott volna, és tudja, jobbára éppen ő egyedül, tudja, hogy hogyan megy a világ, és abban hogyan kell élni úgy , hogy ne merüljön fel a neurózis  a magány, az elhagyatottság, a szomorúság. Ezekről nem szólnak az utolsó idők könyvei. Nem mintha nem léteznének, nagyon is léteznek, hiszen akik olvassák a könyveket éppen azért olvassák hogy a saját megbillent világukra  gyógyír legyenek.

De nem lesznek azok, az életbeli közvetlen útmutatót tartalmazó könyv többet árt mit használ. A kérdéseket kell megfogalmazni és feltenni, és választ keresni rá, és életünk még akkor sem lesz gömbölyű – esetleg rózsaszín-gömbölyű – egész, csak kicsit kiegészülnek a csorba szélek, feltöltődnek  ráncok, megfogalmazódnak mosolyok.

Az életvezetési tanács szamárság, a pszichológia nem játék, műkedvelők kezében nem hasznos eszköz.

Nem tudom mi lesz, honnan tudhatnám, de én nem érzem jó iránynak ezt. A kíváncsiság elvesztése nem azonos az ártatlanság elveszítésével, utóbbi újabb kérdéseket ösztönöz, a másik fáradt unalomba és a mindent-tudás hazug ámulatában tart. Tessék választani.

 

Brunner Tamás