A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás

Egyszeregy

A tériszonyt meg tudom tanítani, azt ismerem, de szeretni nem foglak tudni megtanítani soha. Súlyos mondat. Most Pilinszkyt olvasok, és a bennem lévő ürességet a versei – és a személye, amit tudok róla persze, amit láttam és olvastam róla másoktól – a négyzetre emelték, ami már-már a kozmosz végtelensége. Nem bánom ezt, ezzel együtt élek már hosszabb ideje, éppen csak tapasztalom.

Az emberek  nem túl fogékonyak más bajára, van nekik elég. Viszont rendkívül fogékonyak érzelmektől túlcsorduló történetekre, amiben cukros mázasan sziruposan folyik a szeretet, oly édes oly, oly szép. Pilinszky nem ilyen.

Kislány rózsaszín ruhácskában rózsaszín léggömböt visz a kezecskéjében és nézi, hogyan szárnyal a kék égen a napsütésben. Anyukája fogja a szőke copfos kislány kezét, boldogan nevetnek. Apukája éppen az árusnál cukorkát vásárol. A léggömb kipukkan, a kislány szája széle legörbül, anyuka szíve összeszorul.  Apuka gyorsan vásárol egy másik léggömböt és mire a kislány kitörli a könnyecskéket a szemecskéjéből máris ott terem mellette a vásári forgatagban – ahol egyébként mindenki láthatóan szép –, és odavarázsolja a kislány kezébe az új léggömböt.

– Meggyógyult, mert tudja, hogy szereted – mondja, és nem válik a vigasztaló hazugság szemérmetlenségtől vérvörössé az arca, és a kislány boldogságtól csillogó szemmel könnyed szökelléssel szalad tovább. Persze már ügyet sem vetve a halott és porban heverő korábbi léggömbjére.

A mesében nincsen benne egy fontos személy, aki pedig jelen van, nagyon is. Aki a lufis stand mellett áll kezében csúzlival, és ugyancsak mosolyog, amikor egy–egy lufi a porba hull, de nem érzéketlenségből. Ott van és teszi a dolgát, nem szívből gonosz, ez a munkája, az álmok szépreményű kipukkasztója, a szorongások megteremtője és elcsitítója, a vigasz.

Úgy hívjak élet.  Vagy úgy: Halál.

Pilinszky maga a vigasztalás. Idézzék fel a négysorost, és megértik majd miért. Vagy talán nem értik meg, ezt nem lehet tudni előre, olykor utólag sem.

Csak képzeljék el a semmit, majd meg egyszer a semmit. A semmi nem fekete, a semmi derengő opálos félhomály, még nem reggel már nem éj. De barátságosan rózsaszínű derengés, úgy gondolom, alkalmas a vigasztalásra önmagában állva is. Átölel és befogad, lebegsz benne és átadod magad neki, részévé válsz. Nem leszel egyedül. Soha többé.

Nincs benne cselekvés, nincsenek benne direkt dolgok, nem kell eldöntened semmit, és nem lehet rosszul választani, szokatlan ez, de nyugodt érzés. Lebegő – és mégsem nikkel fényes tükörlabirintus, élekkel és peremekkel, ami ugyancsak maga az üresség, mégis becsap, mert körbejárat, elveszel az entellektüel ravaszságban, ami nem mutat utat, sem kiutat, csak megőrjít a végtelen választással és ismétléssel.

Hagyd, hogy átöleljen a bíbor derengés. Nem leszel egyedül. Soha többé. És hazudnod sem kell.

 

Brunner Tamás

Beszélgetések

Összejövünk, beszélgetünk, fontos dolgokról, ketten-hárman-négyen, fiúk, lányok, férfiak, nők. Nincs nagyon megbeszélve, csak összejövünk, valahol és fecsegünk. Fontos dolgokról. Már nem kell egyeztetni a platformokat, ismerjük egymást, így eléggé egyetértünk abban, hogy a szürke mackónaci gáz, a celeb értéktelen és kétségbeejtő, hogy hogyan lehet, hogy valakinek mégis tetszik, és naponta megjelenik egy teljesen hamis mesterséges kitalált fél hír róla. Soroljuk, mérgelődünk. Fecsegünk. Nem igen akarunk mást egymástól – csak néha, amikor valahogyan újra rendeződik a kapcsolati háló – de egyébként elegendő tapasztalni a másikat, beszélgetni fontos dolgokról, kicserélni azokat a gondolatokat, amik már egyébként is ki vannak cserélve. Fontos dolgokról beszélünk itt – amik nem fontosak, hétköznapiak, és voltaképpen eléggé mindegy, hogy mit mondunk, nem számít, akár meg is gondolhatjuk magunkat holnapra, nem ezen fog megfordulni a világ. Igazán fontos dolgokat máshol mondunk és teszünk, kórházban, bíróságon, esetleg templomban, ki hol. Ott nem kell egyeztetni semmiféle közös platformot, ott van eljárási rend, ami egyrészt útba igazít, olyannyira, hogy eltérni sem lehet róla, másrészt csak azokat a kérdéseket hagyja feltenni, amire válaszolni is tud és amiért létrejött. Ott nem épül szocializációs háló, ott a nagy rendszerek önmozgása visz a sebészkés alá, vagy az ítéletig el. De a közösségben épül, ezért vannak, részben a komfortérzet miatt, mert majdnem mindegy ugyan, hogy ki mit mond, a lényeg az, hogy van, aki szóba áll veled, és akivel szóba állhatsz, gyakorolhatsz kicsit, a szavakat, mondatokat, gondolatcserét, érveket miegymás, és tudhatod, hogy nem végletes helyzetben számíthatsz valakire, aki ismer, és tudja ki vagy. Ez jó, ezért vannak ezek a közösségek. Amikor újra rendeződik, és pusztán annak ellenőrzésén túl, hogy létezik valakitől valami konkrétat várunk vagy remélünk, a kis közösség felbomolhat és más kapcsolattá alakulhat.

Brunner Tamás

Hajnal-Alkony

ahogy telik a nap
úgy múlik el
a bableves
ahogy fogad az Isten
úgy lesz majd ki ad
tíz percet még,
hogy levegyem kalapom
kabátom és sálam
összehajtva
egy székre tegyem
és fáradt lábam
beszínezze a lemenő
nap, míg este lesz
és üljek ott
puhán befedve sötéttel
ahogy telik a nap
úgy múlik el
mi volt, s mi lesz
egykedvűn a hajnal
 
Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Balett

Voltam balettben, nem gyakori, a legutóbbi látogatásom óta eltelt harminchét év legalább. Megragadott, akkor nem gondoltam végig, hogy mi, egyszerűen csak magával ragadott – ez úton is tiszteletem fejezem ki azoknak a művészeknek, akiket akkor láttam, és azoknak is akik nagy odaadással dolgoznak a világ bármely balett színpadán, vagy akár csak tanulják ezt – és a hatása alá kerültem.

Később gondolkodtam, hogy miért, mi volt, ami ennyire megfogott. Talán a szépség, talán a mozgás végtelen finomsága, a kifejező ereje, a komolyság. Nem, nem ezek, illetve mindezek összességében.

A balett színpadi mozgása végtelenül strukturált, a mozdulatok pontosak, van indításuk végrehajtásuk, végük, nem csak a teljes koreográfia az, hanem maguk az egyes táncelemek is ilyenek. Nincs benne slendriánság, hanyagság, elnagyoltság – ezt nem tűri a forma – mindenki, a szóló és a kar, ugyanúgy kezeli a mozdulatot, elindítja, kéztartás, fejtartás, mozgás, vége pontosan, majd új mozgás indítása, és mindezek láncba fűzése.

Ez volt, ami magával ragadott. Mint a szavak, mondtatok, bekezdések, regény. Mindig ugyanazon szavak, amelyből változó mondatokat fűzünk és regénnyé állnak össze.  Míg az írásban az alapegység a bekezdés, azt hiszem a táncban az egy mozdulatsor tekinthető bekezdésnek, hiszen belül számos részmozdulatból áll, amely mindegyike azonosítható, de értelme akkor lesz, ha megformálódik belőle a mozdulat. Mint a betűk sora. Mind egy kód, mint egy jel, egy írásjel, mozdulatjel. Vannak ismétlődő mozgássorok – ezeket magam is felismertem -, de amit kifejezek a sorrendjükkel az már önálló értelmet nyer, érzelmi hatás kiváltására született művészi alkotás, alig különbözik a szobortól, a festménytől, a zenétől.

Ami mégis különbség, itt nem lehet hazudni, nem lehet művészetnek hazudni ami nem az, a balett nem tűri a giccset, a látszatot, itt nem lehet értékként eladni ami nem az, nem úgy, mint például az irodalomban.

Ez ragadott meg, és azért, mert nagyon közel érzem saját mesterségemhez.   A jog hasonlóan működik. Aki ismeri a nyelvet, a kódot, annak nem kell már az alapdefiníciókat tisztáznia, tudja amit tudni lehet, a jogi nyelvközösséget, azonos platformot teremt, és olyan értelmet, amiben a szabályok ismeretében biztonsággal lehet mozogni. Nincs saját értelmezés, maszatolás, hanyag mondat vagy eszközkezelés – ha van azonnal kívül kerül a rendszeren és a jogász megnyilvánulása értelmetlenné válik  – valószínűleg a táncosé is.

Hasonló koncentrált közös nyelvet az orvoslásban tapasztaltam, illetve a mérnöki munkában. Itt, ezeknél nincs már kérdés, jelre indulunk és végigvisszük amit terveztünk. Ez nagy biztonságot jelent és felesleges pazarló életidőt kímél egy koncentrált cél elérése érdekében.

És ha kibillensz akkor kapaszkodhatsz, de ez már emberi, ez más. Nem a hibákra figyelünk.

A rendre való törekvés alapvető emberi tulajdonság, véleményem szerint minden mást megelőző, genetikusan meglévő tulajdonság. A rendet nem politikai jelentésében tekintem, nincs közvetlen értelmezésem a társadalmi berendezkedéssel, rendőrséggel, ne adj Isten rendpártisággal.

Az ember szabályalkotó és követő készségéről írok. Gondolják végig, ha két ember egymással valamiféle viszonyba kerül, máris szabályokat kezd alkotni és követni ebben a viszonyban is, a viszony maga mindegy, lehet hivatali – ekkor a szabályok sora írott és ismert szabályokkal egészül ki és nő a végtelenségig -, de lehet baráti, vagy akár szerelmi viszony is. Mikor találkozunk, te hívsz vagy én, délután vagy délelőtt, hol találkozunk – viszek-e virágot – és így tovább.

A legmagasabb – a nyugati világban évényesülő – írott szabály az Alkotmány, a legközvetlenebb a tizedes parancsa a katonának: – Feküdj, föl, feküdj, föl!

A szabályok végtelen sorát nem is tudjuk számba venni, írott, íratlan, vallási, morális, erkölcsi szabályok, szokások és közmegegyezés. Véleményem szerint a szabályalkotó késztetés a biológiai parancsokat is megelőzi, különben miért venne részt egy halálos ítéletre váró személy saját eljárásában, vagy indulna harcba egy kiskatona úgy, hogy túlélési – statisztikai – ideje egy csatában tíz másodperc.

A Maslow piramist mindenki ismeri.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis

Szükségleteink leírása ez. Egy dolgot nem észlel a leírás voltaképpen, önmagát.  A legszebb példája a szabályalkotó késztetésünknek éppen maga a piramis, amely önmaga tárgya és alanya anélkül, hogy reflektálna önmagára, ami izgalmas.

Ez így az a jegyzék, amely a tiltott könyveket tartalmazza – mind tudjuk, hogy van, de önmaga is titkos.

És ezért nincs a sportújságban sportrovat – bár itt nem tudom vajon a készítő felismerte-e a szabályalkotás rávonatkozó mindennél erősebb hatalmát. Én azt gondolom igen. Ha én felismertem.

Bár lehet, hogy az egy másik szabály.

 

Brunner Tamás

Fotó: Polgár Vera