Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Brunner Tamás – Délután recitativo

Képzeljük el, hogy egy tükör előtt állunk, majd fogjuk meg óvatosan a tükör négy sarkát és hajlítsuk magunk felé mindaddig amíg egy gömbbé nem válik, aminek a közepében vagyunk. Képzeljük el hogy van benn világosság és látjuk magunkat a tükörben, ahogy a falhoz nyilván az ujjunk végtelenül nagyra nő, míg a háttérben maradó testünk összezsugorodik hangya méretűre. Képzeljük el, hogy a hátunk mögé is belátunk a gömbölyű – homorú – tükör segítségével, és egyszerre látjuk egy felületről önmagunkat elölről és hátulról. Most képzeljük el, hogy van nálunk egy másik tükör, egy gömbtükör , egy tükör felületű kis labda amelyet a kezünkbe fogunk, és helyezzük el ezt a tükröt önmagunk és a nagy gömb-tükör közé, úgy hogy egyszerre lássunk önmagunkat benne és a szemben lévő falon, egyidejűleg önmagunk hátát a szemben lévő falon, valamint a kezünkben lévő kis labda tőlünk távolabb eső oldalán ugyancsak a nagy tükörben. Képzeljük el, hogy nem vagyunk ebben a gömbben egyedül. Határozzuk meg a velünk lévő más személyek helyét a gömbön belül, majd képzeljük el, hogy minden személy kezében hasonló kisebb nagyobb tükör-labda van, amelyben mindaz az látszik amit az imént felsoroltam, természetesen mi magunk is. Mennyire érezzük magunkat elveszettnek, amikor azt tapasztaljuk, hogy ha elindulunk bármely irányba az a különböző nézőpontokból egyszerre látszik előre és hátra történő mozgásnak, valamint jobbra és balra valamint le és fel irányú mozgásnak. Mennyivel érezzük elveszettebbnek mint a világmindenség fekete ege előtt?

Fotó: Imre Dóra

Brunner Tamás – Egy délután

Fotó: Imre Dóra

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

 

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.

 

 

Fotó: Imre Dóra

Holecz Vivien – Az első szerelmem

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Emlékszem, amikor elkéstem az első randinkról

és ő azt mondta, megvár, és csak mosolygott

és hogy odaadta a kóláját, amikor az enyém már elfogyott.

Emlékszem, megkérdeztem, biztos odaadja – e.

Veszek neki másikat, hogyha az kell.

Ő erre felnevetett, hogy ne vicceljek,

csak hagyjam, hogy ő kedvezzen nekem.

Azt gondoltam, az ő itala az övé, sőt, ha kérné

neki jó szívvel adnék még,

de azért mosolyogtam, mert nagyon jól esett.

A szeretet sokszor a kis gesztusokban mutatkozik meg.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Emlékszem, amikor kint várt a szakadó ég alatt.

Talán nem is rám várt ott, csak harcolt a viharral

és a benne tomboló démonaival.

Mert az első szerelmem egy fiú volt, aki

nem szerette saját magát.

Azt eddig nem közöltem, hogy mozgássérült volt ez a srác.

Mégpedig azért, mert nekem nem számított.

De ő, bármit is tettem vagy mondtam

gyűlölte érte magát.

Azt mantrázta, hogy őt sosem szeretné

egy egészséges lány.

Az, hogy még gyönyörű is voltam neki

volt a ráadás.

 

Az emberek mindig megnéztek minket

és mindig nekem gratuláltak és nyújtottak kezet,

hogy becsülendő, hogy egy ilyen lány

kitart egy ilyen srác mellett.

Láttam, hogy ez a barátomnak nagyon rosszul esett

és én pofon tudtam volna vágni őket.

Soha egy kezet sem fogtam meg.

Az emberek nem értik meg,

hogy nincs olyan, és nincs ilyen sem.

Nincsen sérült, és nincs egészséges,

csak szerelem.

Ők nem tudják meg, milyen,

amikor azért szeretsz valakit,

mert önmagáért kell.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú mindig nagyon kedves és gáláns volt.

Aztán észrevettem, hogy a kedvessége mögött

belém kapaszkodott,

mert nem szerette saját magát.

Szeretnie kellett hát maga helyett egy lányt.

Én hiába igyekeztem, hogy beszéljük meg,

ő csak sírt, lehajtott fejjel azt suttogta, hogy nem,

ezt ő sohasem hiszi el.

És megütött a botjával, amikor megfogtam a kezét.

Azt mondtam, segítek neki mindenben.

Nem baj, ha nem táncolunk

és nem fog futni velem.

És ő azt mondta, ne hülyéskedjek.

félembernek nézem őt,

és ez nem szerelem.

Azt mondta, sohasem fogok

férfiként nézni rá.

És én akkor visszavágtam,

hogy vegye észre, mit csinál.

Ha saját magát nem tartja annak

nem művelhet csodát egy tizenhat éves lány.

 

Az első szerelmem egy fiú volt, aki

szerette az esőt és mindig szivárványt álmodott.

Ez a fiú még nálam is sokkal érzékenyebb volt.

Azt mondta, nem hagyhatom el, sosem tudná feldolgozni.

Amikor egy év három hónap után közöltem, hogy szakítani akarok,

kijött az iskolám meg a házam elé, ahol lakok.

Végül fogta magát az ecserin és a metró elé ugrott.

Két ember rántotta vissza akkor

és nekem sokáig bűntudatom volt.

Mardosott, hogy mit ronthattam el és hol.

Pedig csak segíteni akartam.

Sohasem hagyta nekem,

hogy úgy szeressem, hogy az felemelő legyen.

Szerintem megijedt attól, milyen egy erős lány

és ezért zavartam őt ott lebelül.

A fiú, akit szerettem, sohasem tudta legyőzni önmagát.

Sohasem szabadult a démonaitól.

Mindig menekült az igazság elől,

mindig menekült.

 

Az emberek nem értik meg,

hogy nincs olyan, és nincs ilyen sem.

Nincsen sérült, és nincs egészséges,

csak szerelem.

Ők nem tudják meg, milyen,

amikor azért szeretsz valakit,

mert önmagáért kell.

 

2021.

Fotó: Imre Dóra