Voltam balettben, nem gyakori, a legutóbbi látogatásom óta eltelt harminchét év legalább. Megragadott, akkor nem gondoltam végig, hogy mi, egyszerűen csak magával ragadott – ez úton is tiszteletem fejezem ki azoknak a művészeknek, akiket akkor láttam, és azoknak is akik nagy odaadással dolgoznak a világ bármely balett színpadán, vagy akár csak tanulják ezt – és a hatása alá kerültem.
Később gondolkodtam, hogy miért, mi volt, ami ennyire megfogott. Talán a szépség, talán a mozgás végtelen finomsága, a kifejező ereje, a komolyság. Nem, nem ezek, illetve mindezek összességében.
A balett színpadi mozgása végtelenül strukturált, a mozdulatok pontosak, van indításuk végrehajtásuk, végük, nem csak a teljes koreográfia az, hanem maguk az egyes táncelemek is ilyenek. Nincs benne slendriánság, hanyagság, elnagyoltság – ezt nem tűri a forma – mindenki, a szóló és a kar, ugyanúgy kezeli a mozdulatot, elindítja, kéztartás, fejtartás, mozgás, vége pontosan, majd új mozgás indítása, és mindezek láncba fűzése.
Ez volt, ami magával ragadott. Mint a szavak, mondtatok, bekezdések, regény. Mindig ugyanazon szavak, amelyből változó mondatokat fűzünk és regénnyé állnak össze. Míg az írásban az alapegység a bekezdés, azt hiszem a táncban az egy mozdulatsor tekinthető bekezdésnek, hiszen belül számos részmozdulatból áll, amely mindegyike azonosítható, de értelme akkor lesz, ha megformálódik belőle a mozdulat. Mint a betűk sora. Mind egy kód, mint egy jel, egy írásjel, mozdulatjel. Vannak ismétlődő mozgássorok – ezeket magam is felismertem -, de amit kifejezek a sorrendjükkel az már önálló értelmet nyer, érzelmi hatás kiváltására született művészi alkotás, alig különbözik a szobortól, a festménytől, a zenétől.
Ami mégis különbség, itt nem lehet hazudni, nem lehet művészetnek hazudni ami nem az, a balett nem tűri a giccset, a látszatot, itt nem lehet értékként eladni ami nem az, nem úgy, mint például az irodalomban.
Ez ragadott meg, és azért, mert nagyon közel érzem saját mesterségemhez. A jog hasonlóan működik. Aki ismeri a nyelvet, a kódot, annak nem kell már az alapdefiníciókat tisztáznia, tudja amit tudni lehet, a jogi nyelvközösséget, azonos platformot teremt, és olyan értelmet, amiben a szabályok ismeretében biztonsággal lehet mozogni. Nincs saját értelmezés, maszatolás, hanyag mondat vagy eszközkezelés – ha van azonnal kívül kerül a rendszeren és a jogász megnyilvánulása értelmetlenné válik – valószínűleg a táncosé is.
Hasonló koncentrált közös nyelvet az orvoslásban tapasztaltam, illetve a mérnöki munkában. Itt, ezeknél nincs már kérdés, jelre indulunk és végigvisszük amit terveztünk. Ez nagy biztonságot jelent és felesleges pazarló életidőt kímél egy koncentrált cél elérése érdekében.
És ha kibillensz akkor kapaszkodhatsz, de ez már emberi, ez más. Nem a hibákra figyelünk.
A rendre való törekvés alapvető emberi tulajdonság, véleményem szerint minden mást megelőző, genetikusan meglévő tulajdonság. A rendet nem politikai jelentésében tekintem, nincs közvetlen értelmezésem a társadalmi berendezkedéssel, rendőrséggel, ne adj Isten rendpártisággal.
Az ember szabályalkotó és követő készségéről írok. Gondolják végig, ha két ember egymással valamiféle viszonyba kerül, máris szabályokat kezd alkotni és követni ebben a viszonyban is, a viszony maga mindegy, lehet hivatali – ekkor a szabályok sora írott és ismert szabályokkal egészül ki és nő a végtelenségig -, de lehet baráti, vagy akár szerelmi viszony is. Mikor találkozunk, te hívsz vagy én, délután vagy délelőtt, hol találkozunk – viszek-e virágot – és így tovább.
A legmagasabb – a nyugati világban évényesülő – írott szabály az Alkotmány, a legközvetlenebb a tizedes parancsa a katonának: – Feküdj, föl, feküdj, föl!
A szabályok végtelen sorát nem is tudjuk számba venni, írott, íratlan, vallási, morális, erkölcsi szabályok, szokások és közmegegyezés. Véleményem szerint a szabályalkotó késztetés a biológiai parancsokat is megelőzi, különben miért venne részt egy halálos ítéletre váró személy saját eljárásában, vagy indulna harcba egy kiskatona úgy, hogy túlélési – statisztikai – ideje egy csatában tíz másodperc.
A Maslow piramist mindenki ismeri.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis
Szükségleteink leírása ez. Egy dolgot nem észlel a leírás voltaképpen, önmagát. A legszebb példája a szabályalkotó késztetésünknek éppen maga a piramis, amely önmaga tárgya és alanya anélkül, hogy reflektálna önmagára, ami izgalmas.
Ez így az a jegyzék, amely a tiltott könyveket tartalmazza – mind tudjuk, hogy van, de önmaga is titkos.
És ezért nincs a sportújságban sportrovat – bár itt nem tudom vajon a készítő felismerte-e a szabályalkotás rávonatkozó mindennél erősebb hatalmát. Én azt gondolom igen. Ha én felismertem.
Bár lehet, hogy az egy másik szabály.
Brunner Tamás
