Életútinterjú

Erzsébet 1939 -ben T. faluban született földműves családban, édesanyja egyedül nevelte, édesapja a háborúban hősi halált halt. A falu jellegzetesen alföldi mezőgazdasággal foglalkozó helyiség, vasútvonal nem vezet oda, a fővárositól hetven kilométerre fekszik.

A helységben működött általános iskola, az iskolában volt könyvtár, volt orvosi rendelő, élelmiszer és vegyes bolt, ruházati üzlet – elsősorban nem konfekció ruhákat vásároltak az emberek, hanem szövetet, amit megvarrattak – volt mozi is. (most nincs ) .

Telefon csak a postán volt – hosszú évekig magánszemélyeknél alig vagy egyáltalán nem, vidéken még kevésbé.

Televízió még nem volt, a hírforrást a rádió szolgáltatta, az újság ami néhány házhoz járt – a Szabad Föld – és hírek, amiket az emberek egymástól kaptak – hoztak vittek. Külföldről, más városokból nem sok hír jutott el. Nem is tűnt fel a hiánya.

A faluban volt tanító, orvos, postás, agronómus, az üzletekben dolgozók és a pap, akik nem mezőgazdasággal foglalkozta. Ezek az emberek nem játszottak érezhetően vezető szerepet, nem adtak különösebb iránymutatást, végezték a saját munkájukat.

Teltház: Mennyire lehetett tervezni ott és akkor az életet, egy gyereknek, a családnak?

Erzsébet: Nem sok tervem volt, jártam iskolába, tanultam, mint a többiek, amikor nem volt iskola a mezőgazdasági munkákban vettem részt a földeken, mint mindenki más. A fiúk a nehezebb munkákba is hamar belekezdtek, belenőttek a gazdaságba. Szekérre ültek, traktorra ültek. Amíg az általános iskolába jártunk nem volt különösebb terv arra, hogy mi lesz az ember később. Nyolcadikban kérdezték, ki milyen pályát választana. A fiúk egy része Vácra jelentkezett – valamiféle gépszerelő szakközépiskola volt ott -, sokan elmentek, jónéhányan haza is jöttek, mielőtt elvégezték volna, beálltak dolgozni. Akkoriban még –ez 1952 körül volt – nem volt kötelező tovább tanulni, elég volt a nyolc osztály, de mégis megpróbálták többen. Volt azért közöttünk is olyan, aki továbbtanult, orvos lett, a családja taníttatta. Akkor ez annyi költséget jelentett, hogy a gyerek nem lakott otthon, nem dolgozott haza a családnak, meg kellett venni a könyveket, de az iskolában nem kellett fizetni. Én úgy gondoltam tanítóképzőre megyek, volt ilyen iskola Nagykőrösön meg Budapesten Cinkotán is. Én a cinkotait választottam, be is iratkoztam, egy évet elvégeztem, azután családi okából haza kellett mennem. Nem is tudom miért akartam tanító lenni.  Tetszett, ahogyan az iskolában a tanító a gyerekekkel foglalkozott. És az is számított, hogy a földműveléssel nem akartam foglalkozni, tanulni szerettem volna. Akkoriban, aki tanítóként végzett azt beosztották oda, ahol kellett tanító, ez lehetett bárhol az országban, nem ott, ahol született. Ezt tudtam, és vállaltam volna, ha máshová kerülök. De végül is nem került erre sor. Ahogy mondtam hazakerültem. Nem is álltam be a gazdálkodásba, nemsokára megint Pestre mentem. Három műszakokban dolgoztam egy fonodában. A munka nehéz volt, de mégis szerettem ott. Egy leány szálláson laktunk úgy, hogy hárman laktunk egy szobába, de ez nem volt baj – korábban még a tanítóképzőben huszonnégyen voltunk egy hálóban – ez itt egy viszonylag szigorú hely volt, ahol laktunk, de nem volt barátságtalan, vigyáztak az itt lakó lányokra. Fiatalok voltunk mind, sok közülünk vidéki. kevésbé ismertük a várost. nem is nagyon mentünk messzire ahhoz a helyhez képest, ahol laktunk – ez Lőrincen volt – vasárnap néha elmentem egy kifőzdébe és ott ebédeltem, a mozi volt még szórakozás, de azt nem nagyon szeretem. TV később lett itt is a közösségi szobában, társalgóban, és otthon is a faluban. Akkor egy TV volt a művelődési házban egy forint volt a belépő, úgy lehetett nézni. Tervem itt sem volt különösebb, csak dolgoztam. örültem, hogy kiemeltek minőségellenőrnek – ez azért volt mert már volt valami végzettségem, a tanítóképző -.  Amennyire emlékszem különösebb végzettségeket nem vártak le, amit az ember csinált és abban jól dolgozott, az akkoriban elég volt ahhoz, hogy előrébb jusson – magasabb fizetést kapjon, más beosztást. De ezek kis lépések voltak nagyon. Nem is nagyon terveztem itt hosszan lenni. Egy idő múlva ismét hazakerültem. Nemsokára férjhez mentem.

1961 Budapest. Telefon még mindig csak a hivatalos helyeken volt jellemzően, magánlakásokban kevésbé. Újságok voltak, a rádió ugyancsak. TV a családban a hatvanas évek közepére került.  Egy nőnek akkoriban három pár cipője volt, egy téli, egy félcipő, egy szandál. A ruhákat varratták – jó varrónők voltak – de volt konfekció is. A lakókörnyezetekben – tíz háztömb, mondjuk – a napi szükségletekhez az ellátás mindenütt megvolt, gyalog elérhetően, üzletek, piacok, kenyérgyár. Voltak nagy piacok is Pesten ahová érdemes volt menni, a Garai téri, Hunyadi téri, a Nagycsarnok.

Teltház: És hogyan kezdődött a felnőtt élete, mi változott?

Erzsébet: Amikor férjhez mentem azt gondoltam, jó lenne, ha gyermekünk már Budapesten születne, valamiért ezt fontosnak tartottam, nagyobb lehetőséget láttam abban, ha ő itt születik, és tanul. Így is lett.  Már akkor elgondoltam, hogy a gyerekünk tanuljon, ne szakmát, szóval nem fejezze be középiskolában, hanem tanuljon tovább, olyan végzettsége legyen, ami megbecsült dolog, tanár vagy jogász. És én is tanulni akartam. A hatvanas évek végén beiratkoztam az Eötvös Gimnáziumba, leérettségiztem. Akkor már megszületett a fiunk. Amíg a gimnáziumba jártam nem dolgoztam, csak a férjem, elég volt így is a jövedelem a család fenntartására. Akkor úgy gondoltam a képzettség kell ahhoz, hogy az ember olyan munkát tudjon vallani, ami jobb munka, nem három műszakos gyárbeli, gép melletti, hanem hivatali. Ezt sikerült is elérnem – a hetvenes évektől már hivatalnokként dolgoztam, gyárban a számviteli osztályon, majd később az OTP- ben.

Nem volt különösebb tervünk, hogy hogyan éljünk. Dolgoztunk, a gyerek iskolába járt, anyukám otthon volt, vezette a háztartást. Ő jött velünk T.-ből, ezzel meg is szakadtak a vidéki gyökerek, érdekes, de gyorsan elmúlt a kapcsolat a szülőfalummal. Öreg koromra kerestem meg ujra. Továbbtanulni már nem akartam, ekkorra már harminc éves el is múltam. Annyi tervezettség volt, persze, hogy amennyit lehet dolgozzunk és a jövedelemét tegyük félre, gazdálkodjunk vele, ha lehet vegyünk lakást, legyen kocsink.

Tudni kell az időszakról, hogy Budapesten nem volt könnyű tulajdonhoz jutni –életvitelszerű helyben lakás kellett hozzá öt év, akkoriban egy családnak egy ingatlana lehetett, egy lakása. Nyaraló az lehetett külön Az autóra elő kellett fizetni. Öt tíz évet lehetett várni a kocsira. Csak típust lehetett választani – öt hat típusból – szint már nem annyira, ahhoz már szerencse kellet.

Nekünk autón 1976 ban lett- előtte szereztük meg a jogosítványt – örültünk a kocsinak nagyon, ez egy akkor új típus a Dacia volt, és szerencsék volt a színben is. A tájékozódásra a TV, rádió elég volt, akkor is ha egy vagy két csatorna volt és a rádióban is egy két adó – Kossuth, Petőfi. Az egyszerűbb emberek kíváncsiságát kielégítetté az így kapott információ. Sokféle hírek volt, külföldről is tudósítottak, elégnek tűnt.

Telefonra mi az igénylést 1972-ben adtuk le, 1992-ben kaptunk telefont.

Az élet eltelt így, dolgoztunk napról napra, nagy terveket nem szőttünk. Nem tekintettünk évekre előre. Az akkor megszerzett tudás elég sokáig elegendő volt, mind a hivatali munkában, de a szakmunkákban is. Nem változott annyira a világ, hogy újra és újra kelljen tanulni a saját mesterséget, és a környezet sem indokolta, hogy váltani kelljen, más szakmát kelljen megtanulni. Ha valaki elkezdett egy foglalkozást sok esetben úgy is maradt, egész életére, akár egy munkahelyen. Ami továbbképzés kellett megkapta ott.

A 90-es évek után nagyon megváltozott a dolog. De akkor mi már nemsokára nyugdíjba mentünk, és csak látom, hogy kell követni a változásokat. felgyorsult minden, ahogyan látom, a technika, az hírek, rengeteg információ áramlik mindenhonnan. Nem könnyű a választás, meg annak a kiválasztása sem, hogy melyik hír igaz nem igaz fontos vagy nem fontos.