Velencében kezdődött  ez is.  A híres író – mellesleg ismert vadkacsa-vadász és tiszteletbeli  bikaviador –  fejedelmi  fogadtatásban részesült  kedvenc szállodája előtt. Még ki sem szállt kék Buickjából, már  köréje  gyűltek  a tisztelők, rajongók és  vadásztársak.  A Gritti Szálloda  fényárban  úszó halljában  a   direktor várt rá és egy  segédszerkesztő, akit a készülő regényét gondozó  kiadó  csakis , hogy  a mű  a megállapodott  időben  megjelenhessen – jó előre odaküldött.

Az írót, mint korábbi látogatásai során is mindig, a város valószínűtlen szépsége és a csatornák halált idéző, enyhe rothadásszaga már az első percekben csillapíthatatlan izgalomba hozta. Valójában ezért az izgalomért, amely egy ritka szesztől való függőségre hasonlított, csakis ezért  látogatott el  minden  évben  a lagúnák városába. De nem utolsó sorban ihletet remélt az íráshoz is, mert  közel egy évtizede  nem publikált új regényt, csak  bajlódott a még befejezetlen kézirattal.  Mint ifjúkora óta mindig, napközben a  szertelen, de erőtől duzzadó sportember  benyomását keltette , holott minden reggel  a szorgalom  megszállott  vágyával ébredt, tudva, hogy  valójában csak az  írás számít és minden más a semmibe  vezet. De  egyre nehezebben sikerült azt a különös lázas állapotot  felidéznie, amely  az íráshoz  kellett. Leírt egy-egy oldalt reggel,  majd  délben összetépte, kétségbe esetten .  Olyasmit  észlelt, amit korábban  sosem:  üresen  ásítottak a szavak,  súlytalanul lebegtek a  mondatok-    mintha kimerült volna  ezerszer próbált tehetsége…

Megtartotta magának  e  rémisztő  felismerést.  Még önmagának  se akarta bevallani, hogy  már nem  megy  neki az írás.  A  barátai és a felesége előtt tovább játszotta  az örökké  győztes, harsány  macsót, akinek minden sikerül.  Egyre szélsőségesebb lett e látszat kiélésében. Egy  afrikai  vadászat  után  azzal  dicsekedett, hogy  ő  lőtte  ki  a véletlenül  arra  tévedt tigrist  s jutalmul  elnyerte  a  wakamba törzsfőnök lányának  kezét.…A felesége  mulatott ezen  a  „gyerekségen”, de  akkor az író  egy  kerti  fogadáson elővette  vadonatúj  vadászpuskáját és  ötven méterről   kilőtte  a kerti lámpát.  Néma csend  lett: a partyvendégek  találgatták, tréfa volt-e, vagy  őrület?  Néhányan, akik  nem  ismerték közelről,  úgy vélték,  ez  biztos  jele annak,  hogy kimerült  az alkotóereje  és  ráférne  már  egy  kis  kezelés  a  pszichiátrián…A helyzet valójában rosszabb volt, vagyis kézzel foghatóbb.  Reggelente kínzó  fejfájásra ébredt, emésztési zavarok  gyötörték,  a háta  és a lába fájt.  –  Egy kis köszvény,  picikét ugráló vérnyomás, rakoncátlan ízületek, mindez  normális, úgy ötven után…Az író dühösen vált meg orvosától, aki  azon  bölcselkedett, hogy a kezdődő  öregség  jeleit  nagyobb alázattal  kéne viselnie  annak is, akit az  Isten  eddig a tenyerén  hordozott.   

Ez  fortyogott  az íróban  az útkereszteződésben,  ahol  a találkozás történt.  A  lány  a járdaszigeten  állt, kezében  kartonpapír, rajta  nagy betűkkel : „Venezia”.  A  Buick  pár centire tőle állt meg, úgy, hogy  a hátsó  ülésre  épp  becsusszanhatott.  Az írónak rögtön  feltűnt  a szépsége:  sötét szeme, fekete hullámos haja, sudár   termete.  

– Nagyon lekötelezett, uram  —  mondta a lány  Velencében, amikor kiszállt egy  romos középkori  palota előtt – Elfelejtettem  megkérdezni, hogy hívják?

– Szólítson csak  Papának.  A  környezetemben  mindenki  így  hív – mondta az író, őszülő  állsörtéit 

A  Harry’s  Bárban  már várta  őt  régi  ivócimborája, a mixer, hogy  bemutassa legújabb  alkotását, egy  róla  elnevezett   szuperkoktélt.  Az író, aki  szeretett  kokettálni az elmúlással, előzőleg azt kérte tőle:  olyan  legyen az ereje,  „mint a halál első  csókja”.  De  ezúttal  csak tessék-lássék koccintgatott:  folyton a lányra  kellett  gondolnia.    

Aludni  sem tudott.  Az agya, akár  az elszakadt  filmszalag,  folyvást  azt a képet idézte fel, ahogy a lány  beszáll a kocsiba, félénk-kacéran őrá mosolyog,  közben  telt combja kivillan az ülésen.  Akkor  eszmélt rá, hogy  valószínűleg a kínkeservvel  születő  regényének   főhőse szállt  be  a kocsijába!

Aztán, ahogy  másnap  hajnalban  a kézirata fölé hajolt,  valami  szinte lávaként  felizzott benne.  Nem kellett  törnie a fejét, csak a lányra  gondolni  és engedelmeskedni a szélsebesen  születő mondatoknak, hogy  ez a forróság, már kihűlve a papírra folyjon.    

Két teljes oldalt írt tele.  Érezte a szöveg  lüktetését,  a  szavak mögötti  titkok  feszülését, ami  a jó írásait jellemezte.  Aztán  kiment a friss levegőre.  A Canale  Grande  egyik mellékutcájában  a lány jött szembe vele.

A Harry’s  Bárban kötöttek ki, egy sóhajtásnyira a  Nagy Csatornától,  egy  rompalota  közelében, amelynek  kőfülkéjében  a halál allegóriája állt:  egy  csontvázarcú  püspök  szobra.  –  Nyisd ki a szemed, öregúr! – szólt  oda vidáman  az író a csontváznak— Ilyen  szépet  még te se láttál! –   s  a  lány  felé  bökött. Odabent azonban  akadozott az ilyenkor  szokásos  évődő társalgás.  Az író elsőre alig tudott néhány udvarias  szót  eldadogni,  szinte fojtogatta a hirtelen  rátörő boldogság.   A lány  közelsége  hatalmas energiákat  szabadított fel  benne,  inkább  a hangjára figyelt, kevéssé  a szavaira. Bólogatott, de alig tudott odafigyelni, annyira  izgató volt  ez a  meleg,  mégis  kissé karcos hang.

Másnap  kézhez  vette   Ivancichék,  az egyik  legtehetősebb velencei  család  és  az író műveit lelkesen fogyasztó  Aspasia grófnő meghívását a tiszteletére  adott  ünnepi  vacsorára, a szálloda nagytermébe.

Nagy felhajtás volt, a  hosszú  asztal közepén, az író és felesége  mellett  a  meghívók – csupa kékharisnya   előkelőség – foglalt helyet.  A végeken és  sarkokon a helyi  tollforgatók, kiéhezve a díszvacsorára.  A  rikító színekbe  öltözött szalonzenekar már  épp  rázendített a Fekete a hajam, éjfekete  című  népszerű  velencei  dalra, amikor éjfekete  hajával belépett  a  lány.  Bemutatták  az írónak:  Adrianának  hívják  és  az Ivancich-örökség,  egy középkori  velencei palota  és  számos venetói  földbirtok egyedüli várományosa.  „Mennyi  esze van a véletlennek!”, gondolta az író, kissé  csúfondárosan,  mielőtt  belerévedt  volna  Adriana disztingváltan kihívó dekoltázsába.  

Irodalomról  csak  a grófnő  köszöntő  beszédében esett szó. Utána mindenki  rengeteget ivott. Az író   énekelt és  táncolt a rajongóival, majd  kedvenc  szerepét: a bikafuttatás  szakértőjét  játszotta el:  – —  Hölgyeim  és uraim,-kétféle bikatermészet van:  az egyik halálra szántan  szembefut  a torreádorral.  A másik, mintha meghunyászkodna, kunkort vesz, hogy  hátba támadhassa–  harsogta – Döntsék el, melyik a sikeresebb! — Maga  tehát  a bika pártján áll, miszter  Papa? – nézett a szemébe  Adriana  — Nagyon  tudnám szeretni ezért!  —  Az írót,  bizonyosságot  kihallván  a  feltételes  módból,  forróság  öntötte  el.

Az  elfogyasztott Chiantik  és  szuperkoktélok  is  hozzájárultak,  hogy  szinte szárnyai  nőttek. Vissza kellett fognia magát, hogy  ne  ugorjon  fel az asztalra, a csirkesültek,  makarónik  és  desszertek közé. („Olyan vagy néha, Ernest, mint egy faun —  mondta egyszer  még a  harmadik  felesége–  torkos   és  zabolázhatatlan… Csak a falnak ne csapódjál”.)

Az író  érezte  ezt a veszélyt:  a félelem íráskészségének hanyatlásától eddig a napig megóvta a „mindent vagy semmit” elkeseredett  gőgjétől. De most történt valami, ami megállította benne az időt.  Ehhez a kékesfekete  hajú,  hajnalarcú  lányhoz  kötődött.  Különös erő szállta meg. – Holnap találkozunk! – szólt  hozzá, ellentmondást nem tűrően – A  Frari  előtt  foglak  várni! —   és otthagyta az  ünneplő társaságot.       —

 Már  a szálló  liftjében  elfogta az írás  vad vágya.  Megírt és  legépelt majd  tízoldalnyi  szöveget. Annyit, amennyit utoljára  fénykorában, vagy  tíz évvel  azelőtt…

Másnap,  miközben a  Szent Márk tér  mögötti sikátorokban  kószáltak,  elmondta  a lánynak, hogy  már  nem leli  örömét  a házasságában, hogy   magányosnak  és üresnek  érezte  magát, egészen addig, míg meg nem pillantotta  őt abban  az útkereszteződésben.  S hirtelen arra kérte Adrianát, szökjenek meg együtt, még aznap éjjel…  A lány  felnevetett,  gúnyosan,  vagy  döbbenten?  Nem lehetett tudni…  — Rendben,  visszakozott  az író. — Akkor  csak azt kéri  tőle:  engedje meg, hogy  róla  mintázhassa  legújabb  regényének hősnőjét,  Renátát.  Adriana  igent  mondott. Az író  érezte a szíve vad  dobbanását. Egy  ékszerbolt kirakata  előtt álltak. Felszólította Adrianát:  mutassa meg melyik tetszik neki  a nyakláncok, arany karkötők ,  eljegyzési gyűrűk közül a legjobban? – Feleségül  akarsz  venni, Papa?  Ugye, csak játszol  velem? —  Azt akarom, emlékezz rám mindig! —  Az író, mintha igazi  eljegyzés  lenne, ragaszkodott hozzá, hogy  ő maga húzhassa fel a lány kezére a kiválasztott gyűrűt.  Az  ékszerész, gratulálva „az ifjú párnak”,  velencei szokás szerint  egy  marcipán rózsát nyújtott át a menyasszonynak.

A gondolás  a visszaúton nászutasoknak hitte  őket: egész úton  csókolóztak.  

De  a  lány a  másnapi  találkára már nem jött el.  Az író letörten álldogált .  Lesújtotta  az a lehetőség, hogy  sose látja többé. Elmúlik  ez a csoda is, mielőtt  megtörténhetett volna  igazán…         

Egész  éjjel járkált a hotelszobájában. egy  flaska  skót whiskyt  magába döntve. .De  az ital most  nem  lazította fel, egyre  komorabb  lett, ahogy lerészegedett. Először  érezte,  hogy  a  megtörhetetlen fiatalság,  amit  oly magától  értetődően  játszott,  elmúlóban  van.  Egy  legenda  csak,  elszáll  a reggeli köddel…   Elővette  a  poggyászából  a vadász puskáját és  — a bennszülött vadászok  rítusa szerint  a csövébe  kémlelve  — „Mi lenne, ha meghúznám  a ravaszt?” –   gondolta hirtelenül,  játékosan. – Mi  maradna  az én lenyűgözőn gyermekes  agyamból?  De ekkor  eszébe jutott az a maszáj  sámán, akinek  egy törzsi  ünnepen, áldozat-bemutatás  közben  a foglyul ejtett  tigris  leharapta  egyik  ujját, s  az illető szemrebbenés nélkül folytatta  a szertartást…Valahol, talán  a Fiesta  című  regényében  nem megírta-e  már, hogy  a fájdalom  is az ünnep része?  A  nagy  szertartás  örök  kelléke?  

Nézte  magát  a tükörben.  A széles, erős  áll felett  a tömött bajusz,  az erős orr,   a keskeny szemek faggató  pillantása.  Egy  sikerhez  szokott macsó  díszletarca,  felette  a hirtelen  szürkülő haj.  S  a hasogató  fájdalmak   a  fejében, hátában.  Igen, ezt a testet  kikezdte már  a múló idő.  De a szelleme visszakapta  ifjúságát,  mióta  ezt  a  lányt  ismeri… Bizonyos,  hogy  meg fogja írni ezt a regényt.  És  benne  megörökíti  Adriana  figuráját.  Még  akkor is,  ha nem  látná  többé…Semmi nem  tarthatja  vissza immár, sem  kétség, sem  bánat.  Roppant  erőt érzett  most, a beteljesületlenségből táplálkozót.

Aztán, ahogy  másnap  elhaladt a  Frari  templom nagyzoló kupolája  előtt,  a lépcsőkön  ülve meglátta  a lányt, összeborulva  egy  lenyalt  hajú, izmos  suhanccal.   Az író  valahol  apró  szúrást  érzett és  észrevétlenül  el akart  menni.  De  Adriana  utána szólt:  — Hová  sietsz,  Papa?

– Az apád? Ilyen öreg? – mérte  végig az írót  a suhanc.

– Ernest híres  író  és a barátom.  Tőle  kaptam  ezt a gyűrűt – szép, ugye?

– A barátod?  Legalább negyven  évvel idősebb  nálad…

– Csak harminchárommal  — helyesbített az író – De  Adriana  gyorsabban  öregszik. Pár év múlva  utolér.

Nevettek  ezen,  a feszültség  elszállt.  –Kísérjük  haza  Alonsót –javasolta  Adriana – ő bokszbajnok és  holnap nehéz  mérkőzése lesz, pihennie  kell.

– Mikor én  ennyi idős voltam, sose    Hajnalban  vízilabda-edzésen  voltam, délutánonként  bokszmeccsen és  bikaviadalon,  s a kettő között  minden  nap megírtam  két novellát…

– Bokszoló tetszett  lenni?  Csak nem?

– A floridai  amatőr  bajnokságban  egész  a középdöntőig vittem . – És  az író a velencei alkony  kétes  derengésében elmesélte  legnagyobb  győzelmének  történetét:  hogy  olyan  horgot  sikerült  bevinnie a Góliát  nevezetű  utcarémének,  hogy  az illetőt  mesterséges légzéssel  kellett  magához téríteni …Elragadta  a hév  és  a csodálatos ütést természetben  is bemutatta  egy  kirakatbábún,  a boltos  zsebébe csúsztatott  húszdolláros  ellenében.  Az Arzenal  közelében  egy  matrózkocsmába tértek be.  Az író rögtön  három  rundó italt rendelt.- Miután  ezt  felhörpintették, rátért  a vadász-  és  horgásztörténetekre.  Legjobb  története  az öreg halászról  szólt, aki  csónakjával  kimerészkedett a nyílt tengerre, ahol  megcsinálta élete  nagy fogását.  Hatalmas  kardhal  akadt a horgára.  A  csónakhoz kötözte  a ritka zsákmányt, de a cápák leették  róla a húst. Mire az öreg  hazaért, már csak  a halcsontváz  maradt  a kisember  nagy diadalából. Alonsónak  annyira tetszett a történet, hogy  a térdét  csapkodta a kacagástól.  Beitalozva, lebegő  hangulatban váltak el  az ifjú  sportolótól.  De  mihelyt  magukra  maradtak,  az író  komolyra  váltott.

– Vedd tudomásul: nem adlak neki:  te vagy  a múzsám, az én gyönyörű fekete  – Adriana nevetése  könnyedén  lebegett  a Canale  Grande fényfoltos  vízén : 

– Mondd, Papa, mennyi igaz azokból, amiket  ma  este meséltél?

– Egy szó sem.

– Tudtam! – súgta  Adriana,  miközben  már  a gondolában  ültek —  Mekkora  csibész  vagy te,  Papa!   Az  egész  világot  kitalált  történetekkel  traktálod,  meg, hogy horgász  vagy,  meg bokszoló,  meg  bikaviador és ki tudja még, mi  minden!  — és  hirtelen  újra  megcsókolta  az írót  — Szeretlek! De legfőképp  azért,  mert író  vagy! A  teremtés  csúcsa+—  Ő dörmögött erre  valamit  a  bajsza alatt  és azt  gondolta:  „meg  ne tudd,  milyen esendő  vagyok  én,  amikor  semmi más  nem  vagyok ,  csak  író …Néha, ha  elvétem a  megfelelő  kifejezést,  vagy nem találom  a  jó szót,  legszívesebben kiugranék az  ablakon   ”– Én senkit  se fogok  már utánad  szeretni, tudjad, Papa! –   lelkesedett  Adriana  és  gyorsan kiszállt, búcsút intve.

Az  író  nem vitette magát  a  szállodáig.  A  rakpart  azon  részén  szállt  ki, ahol  az egyik  romos palota  falfülkéjében  a  középkor  óta  a Kaszás szobra áll.  Nem tudta magába fojtani diadalérzetét.  „Hány fogad van, vénség? –  Szólt oda magában a csontváznak és  csúfondárosan megkocogtatta . – Nekem még az összes megvan, látod?  –és rávicsorgott  a Halálra – „ A szeretőm  tizenhét, én ötvenhárom, de ma húsz lettem újra, haha”!-

Önbizalomtól  duzzadva tért  be a Harry’s  bárba   Abban a pillanatban, hogy leült  a szokott helyére,  a füstös  helységet betöltő zümmögés   elhallgatott.  Olyan csend támadt, mintha   láthatatlan  ellenség  született  volna  Adriana  csókjából,  amely  ezentúl , bárhol is jár,  követni fogja!  A  pincér kérdéséből  is – „A  szokásosat, uram?” —  kiérezni  vélte  azt  az  árnyalatnyi   szemrehányást, amely a  lelepleződést  szokta követni.

Nehéz  és termékeny  munkával  telt  a másnap  délelőtt.  Az író  végleg megalkotta  Adriana mását,  aki  a regényben  Renátaként született  újjá.  Furdalta  a vágy, hogy  azonnal  megmutathassa  a lánynak és megtudhassa,  mit szól  a belőle  kihasított alteregóhoz?  E célból  magával  hozta  kéziratát  is.  Vagy  félórán át  fel-alá sétált a rakparton. De hiába: most megint nem jött  a lány.  „Őrült  voltam… Az  örökkévalóság  terhét  a vállára  rakni! ” – korholta  magát —  „Nem  kellett  volna  más, hogy  boldogok  legyünk, csak  nézni  vele  a tengert”.  Csüggedten  indult  vissza  a  szállodába.

Nem volt mit tenni. A dolgok  úgy alakultak, hogy  pár nap múlva haza kellett utazniuk  Havannába. Fiának esküvőjéről  nem maradhatott távol.  A  négy napon át tartó hajóút alatt alig jött elő a kabinjából, csak ült  és a tengert bámulta mogorván.   

Odahaza  a  szobájába  zárkózott , egy nagy üveg  brandyval  s miközben  a  karcos  italt kortyolgatta, elképzelte, hogyan  kényeztetné  a  lányt  egy-egy  bódult  éjszakán, hogyan  araszolna  lágy csókokkal   a sötétben fehéren  világító  testén.  A  felesége az esküvő reggelén úgy akadt  rá, hogy ruhástul, sildes sapkával  a fején   aludt a  gombóccá  gyűrt kéziratlapokon.  Ébredés után újra  visszatértek kínzó kis betegségei: térd- és hátfájás,  nehézlégzés.  Pár napra visszaöregedett a saját  életkorába.

Sokáig  nem  jött  tőle  levél, aztán egyszerre kettő is. „Hiányzol,  Papa” – írta a lány izgatott, szálkás betűivel az elsőben- És a másodikban: „Szeretnélek boldoggá tenni, amíg csak élek”- Az író  percek alatt jobban lett .  Megint úgy érezte, ifjonti erő lüktet az ereiben és  villámsebesen  írni kezdett : egy hónap alatt befejezte  a  regényt.  Majd, ugyanazzal  a  lendülettel  egy mesét a  Feketelóról.  A mesében az író és  Feketeló jóbarátok, mindennap  ott ülnek a sarokasztalnál a Harry’s  Bárban  és  titkokat sugdosnak  egymásnak.  A bár közönsége azonban  rossz  szemmel  nézi  őket:  hogyan  is üldögélhet  egy  komoly  ember egy asztalnál  egy  lóval?  — ilyesmit mormogtak egymás  között. az emberek.  Csak  Ciprianinak, a koldus kocsmazenésznek meri  bevallani  az író,  hogy  Feketeló  – álruhás  varázslónő, aki, ha ránéz,  puszta tekintetével  visszaviszi   őt  az ifjúságba.

Az író új  regényét  türelmetlenül várták a kiadók. Az amerikai kiadás volt az első, Itáliában a megjelenés előtt tartották meg a sajtótájékoztatót. Hol másutt, mint Velencében…

 Az író nagy  izgalommal  érkezett vissza a városba, alig bírta kivárni, hogy végre viszontláthassa „Feketelót, e gyönyörű bársonysörényű  kancát”,  ahogy  rajongói előtt nevezte titokzatos szerelmét..

Az  egyik bulvárlapnak adott interjújában azonban: beismerte, hogy  Feketeló  a múlhatatlan   

ifjúság jelképe s valójában  egy  létező személy  alteregója.  Adriana nevét nem ejtette  ki, de a jobb  körökben mindenki hallott már  a kínos esetről.  Az  író, mintha a  sorssal kártyázna,  nyíltan  beszélt  félelméről is:  ha nem  láthatja  a lányt maga mellett,  előbb-utóbb erejét vesztheti a varázslat, amit jövendő műveivel az olvasóknak még nyújtani  szeretne… Másnap,  az új könyvéről tartott sajtótájékoztató  napján az egyik lapban azt olvasta  magáról, hogy  ő  egy irodalmi szatír, aki  azon munkálkodik,  hogy egy közbecsben álló olasz történelmi család  hírnevét  besározza…

 A  sajtótájékoztatón  megjelent  a lány  anyja is, egy szürke hajú, szürke arcú, szürke kedélyű  dáma , aki az első sorban  ült  és fekete keretű lornyonjával  vizsgálgatta az írót.  Mögötte, Adriana  mellett Alonso foglalt helyet, a lenyalt hajú bokszoló, akit legutóbb olyannyira  jókedvre derítettek  az író  boksztörténetei.

A  regény  lényegében arról  szól  —  fejtegette rövid  expozéjában az író  — ,  mekkora csodákra képes az igaz szerelem és  milyen különös  hatalommal bír  az irodalom azok  felett, akik  még képesek felfogni a világ  csodálatos  ellentmondásosságát.  .  

A  botrány  azután tört ki, hogy  az egyik bulvárlap riportere  nyíltan nekiszegezte a kérdést: „a  világ ellentmondásossága  alatt, ugyebár, ön azt  a  különbséget  érti, ami  ön  és egy  fekete ló  között tapasztalható?” Egy  amerikai  vicclap  újdondásza, a jól öltözött  polgárok  pisszegésétől kísérve,  egyenest  rákérdezett:  vajon  a szépséges  Adriana  mely testrészét allegorizálja  a fekete ló?

Veneto  tartomány  ügyésze, sűrű krákogás közepette kifejtette, mekkora bűn  egy másik ember személyiségét ellopni vagy lemásolni, nem is  beszélve a cselekmény idején  még  kiskorú  múzsa  elcsábításáról. .

Az  egyház képviseletében Milánó érseke felszólította  Adrianát,  nyilatkozzon:  valóban ő rejtőzik-e  Renáta,  a regénybeli  ledér  szerető mögött?  Valóban  megtörténtek–e a valóságban is „ azok a bizonyos szerelmi  cselekmények” közte és a regény  főhőse között?.  

 Adriana fel állt.  Akkora  csend  lett, hogy egy  légy zümmögését  is lehetett  hallani.  Nem nézett az  íróra,  amikor kimondta:   

– Semmi közöm  a regényhez. Renata nem  én vagyok,  minden csak kitaláció.

Izgatott morajlás  söpört végig a teremben, de az anya felpattant és  a maga szürke  lényét átforrósítva, elmondta:  három  ország  legfelső köreiben nevelődött leánya  egy ilyen kapcsolatba  szabad akaratából  sosem bonyolódott volna, ha az író nem  bódítja  el a mágia  alantas eszközeivel!  –Az én Adrianámat  Feketelónak hívni –  a legsötétebb mágia! – rikoltotta az anya — önnek, ügyész úr, mi a véleménye? – Az államügyész, a konkrétum felé  közeledve, már  óvatosabb volt :  szerinte,  amennyiben  mégis kiderülne, hogy  Adriana  és a regénybeli Renata hasonlósága nem a puszta véletlen műve, megfontolás tárgyát fogja képezni, hogy indítsanak-e   nyomozati eljárást a  szerző ellen…De  az író ezt már  nem is  hallotta:  Adriana  kezére figyelt,  azt nézte,  rajta van-e a  gyűrű?  Persze nem volt s ő  szinte megnyugvással nyugtázta, amit eddig is ismert:  a  Rossz  bénító erejét  a lelkek felett.

Olyan  volt ez  a pillanat, mint amikor  egy  lavina  lezúdul és az ember megérti, hogy  nem tud kitérni  előle…  Többen felugráltak ülőhelyükről és a gombóccá gyűrt  könyvismertetővel dobálták  egymást  és  az írót, aki  látszólag humorral fogva fel a dolgot, azt követelte  a  rendezvény  szervezőjétől, hogy  engedjen  rá  egy bikát  a  rendbontókra…  Csak akkor  nyugodtak meg a kedélyek,  amikor legvégül bejelentette: hogy  „a kitűnő Adriana  kisasszony” jóhírnevén  még  véletlenül se  essék  csorba,  nem  ad  engedélyt  a könyv  olaszországi  kiadásához…”Mégiscsak úriember!” —  hallatszott  a kiáltás.  Meg  is  tapsolták,  így  alig  néhányan figyeltek  rá, amikor arról beszélt, hogy  immár új témán dolgozik.  A történet  egy öreg kubai  halászról szól, aki csónakjával halászni indul. Hatalmas kardhal akad a horgára,  s a hal  maga után húzza a csónakot a nyílt tengerre. Az öregember  két nap, két éjjel küzd a hallal, míg végül sikerül legyűrnie – de akkor megjelennek a cápák  s megfosztják őt  élete  zsákmányától…Látják, ilyen  az alkotó ember  sorsa is! —  fejezte be az író.  Csak akkor  vette észre, hogy  elfogyott  a hallgatósága. –

Másnap  kezdődött  a farsang.  A  közönség történelmi  jelmezekbe  bújt és   elvegyülve  a turisták  hadával, elárasztotta  a város  álomszerű  utcáit.  Dudák  harsogtak, petárdák  pattogtak ,  álarcos  nők és férfiak  ölelkeztek  szemérmetlenül,  mintegy  kilépve az időből.  Amit a város az írón megtorolt, most  ezerszeresen  kiélte  önmagán. De az író  el akart merülni abban  az ifjúságban,  amely  megtagadta őt.  S  vonzotta a  gondolat:  ahogy  Orfeusz Euridikét,  talán  ő is  kiszabadíthatja a tömegből Adrianát… Egy  szuvenír boltban görög álarcot  vásárolt és  arcára  húzta.   És  egy  utcával  odébb  megpillantotta a lányt a részeg bokszoló  karjaiban.  

– ,Nézd csak, Orfeusz  figyel minket! –   szólt  .

– Orfeusz? Az  kicsoda? —  kérdezte  bambán  az ifjú  hősszerelmes.      

– Egy másik  bokszoló  — nevetett  a lány, 

„Ha  most  elengedem,  öregemberré válok”,  gondolta  az  író.  De  csak állt  ott,  valami  megbénította.  Hagyta  a két alakot  eltűnni  az  éjszakában.-

Visszafelé  a Harry s  Bárba már be se ment,  olyan  harsogó  kacagás  riasztotta.  Az  üvegajtón keresztül látta, hogy a sarokasztalnál, ahol  Feketelóval  csevegett, most egy szerelmespár  ül.  A férfi az asztalon,  a nő a férfi  ölében. Mindkettőjük  fején  az a primitív, de ijesztő  halálfejes  maszk , melyet ilyenkor  minden  utcasarkon  lehetett  kapni  Velencében. 

Megdöbbent.  Hogy  harminc éve író,  de  igazából  csak  most érti  meg  a világ  alattomos  működését! .

Neriben, egy liguriai nyaralóhelyen  vettek  búcsút egymástól.  A  tengerparton  sétáltak, a pálmafák  hosszú, vékony  árnyai  közt, amelyek  mintegy  rácsokként  zuhantak  közéjük.

Nem  csókolóztak, csak , akár  a kamaszok,  fogták egymás kezét.  Egészen addig, amíg az író fel nem szállt a New Yorkba induló hajóra. Aztán  elmúlt ez a perc is, és  a  mólón  integető  karcsú  alak  a tenger  opálos  sugárzásában  ponttá zsugorodott.       

Többé nem  találkoztak.  Az első  hetekben  naponta  váltottak  levelet,  majd egyre  kevesebbet.  Az utolsóban  Adriana  közölte, hogy  férjhez ment   egy  görög  földbirtokoshoz ( kávé- és  kenderültetvények, meg hajózási  érdekeltségek  Tanganyikában!).                                                                                                                                                            A Life magazin  óriási honoráriumért rövid  cikket kért  az írótól.  Napokon  át némán  ült az üres  papírlap felett:  egy  sort sem tudott  többé  leírni.

                                                                 xxx

Ernest  Hemingway,  a Nobel-díjas  író  1961.  július 2-án ,  Adriana  Ivancich  1983. március  24-én  önkezével  vetett  véget  életének.  

Pruzsinszky Sándor