Vakrandi

– Kérsz  pirítóst, Malackám? – kérdezte  reggel  a párjától,  egy  kövérkés banki csoportvezetőtől Viki.  Imi, akit  a bankban állandó  szolgálati mosolyáról a kollégák csak Nyúlszájnak hívtak, vállat vont, ingerülten.

– Fenébe a  piritósoddal! Mikor tanulod meg végre, hogy én újabban  csak a barheszt eszem?

– Te meg tegnapelőtt  elfeledkeztél a  szülinapomról…Volt képed éjjel  hazajönni!

– Te se vetted észre, hogy a nadrágom alul kifeslett…Megvarrhatnád!

– Miért nem szóltál?

– Szóltam.

– Nekem?? 

– Ne hazudj! — toppantott Viki ingerülten, kiloccsantva  a kávét – Egy ideje  folyton hazudsz  nekem…Vajon miért? El akarod terelni  a figyelmet?

– Miről is? —

– Miről is, miről  is…hát erről az egészről – s kezével,  mint egy körzővel,  Viki  ingerülten körülrajzolta  a szobát. —  az  egész  posványról  amiben élünk!

– Szeretném megtudni, miről  beszélsz.

– … Pont erről, hát nem érted?? Hú, de elegem van ebből!  Hogy mindennap  ugyanazt a semmit hámozzuk –   úgy  teszünk, mintha házasélet lenne! S  valaki röhög a háttérben… —-  Valaki??  —  sziszegte  a  bankhivatalnok – A  te valakid!  — Viki  felpattant,  s magára  zárta a fürdőszoba ajtót.  A zubogó vízcső  fenyegetően sivított a falban.

Az  egész az  ólomkristály vázával  kezdődött.  A velenceivel.  Amit Viki a kiküldetéséről hozott haza.   Gyönyörű  darab  volt,  echte  muranói, ahogy Imi  mondta. Kivülről  sárgán  villogott, de ha belenézett. a  mélye kék  volt, sejtelmes, akár egy tengerszem.. Viki nagy becsben tartotta. Először az ebédlőasztal közepére tette-  Csak  másnap,  amikor elkottyantotta, hogy a  velencei kiküldetésen nem egyedül volt, ahogy  eredetileg mondta, hanem  a főnökével,  Bakóval, akkor tette  fel Imi  a ruhás szekrény tetejére  a  műtárgyat. A befőttek mellé.  Aztán másnap  egy  óvatlan, sietős  mozdulata kellett csak, hogy  a kőpadlón hat darabra törve, hatszor tükrözze vissza egy  világ végét..

– Utállak, Nyúlszájú!  .

– Mit mondtál??.– –      

– Azt, hogy nem látsz többé! .– szikrázott  Viki s már  ott se volt.

A  tapéta  meghitt, vörös giccsvirágai  meg szempillantás alatt lángra kaptak.

Imi rezignáltan  bámulta  a  szobát  benépesítő  matyóbabákat, (vagy két tucatot számlálhatott össze Viki kedvenceiből).  A  hallgatásuk, akár egy üvöltés, visszhangzott a lelkében.  Tehát vége!  Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy egyszer  istenigazából  összevesznek  s  ő  szempillantás alatt  újra  szinglivé  válik…De  most, hogy bekövetkezett,  inkább valami  félelmet  érzett, nem  szabadságot.  Elvégre  már  tíz  nap is eltelt és  Viki  nem mutatkozott. A  megaláztatás, akár az éjszakai fogfájás,  nem  hagyta aludni.  Csak  forgolódott  a kétszemélyes nagy ágyban, végül  a számítógéphez  ült.  Üzenetet  akart írni Vikinek.  Hogy  mit, még  nem döntötte el.  Ahogy azt sem,  sértettre, vagy  békülékenyre   vegye-e  a  levél  stílusát. Persze, kérdés, hová  szökött  Viki?  Nem  az első eset  volt ez az eltűnés, egyáltalán  nem!  S  Iminek már az édesanyja  megmondta!.  Egy ilyen  szép lány, még  harminc sincs,   akire  a férfiak  azt a szót használják, hogy „bombázó”, és  lerongyosított farmerben  jár az  üzleti tárgyalásokra  is,  egyáltalán  nem való  Imihez.. Az  egészben  az a legmegalázóbb, hogy  gőze  sincs,  hová mehetett  Viki? Nyilván a  szeretőjéhez, akit  mindeddig titokban tartott…

Miközben  a buszra  várt,  megpróbálta  elképzelni  ezt  az embert, de  persze nem sikerült neki. .

Felszállt a buszra, hogy a  munkahelyére  jusson.  Közben, ki tudja hányadszor,  elrágódott  a kérdésen:  hol  rontotta  el?  Nem  talált rá  választ.  Körülnézett: egyetlen tekintettel sem találkozott. Az utasok  szorosan egymás  mellett  ülve  bámulták a  semmit, mintha lyukas lenne  az ég felettük.

Leült  egy szép  nő mellé, akit már többször látott  ezen a járaton. Ellenállhatatlan vágyat  érzett, hogy  elmondja neki  a  bánatát.  „Bocsi, egy  pillanatra” —  szólította meg, de a nő fel se nézett, csak intett:  ne zavarja, minden perce  drága. Tudta, hogy a  bankban  is ugyanez  a kép fogadja.  Férfiak  és  nők  ülnek és állnak, egy virtuális  világba sűllyedve,  fehér árnyékai  önmaguknak. 

És ekkor  cikkant egyet  Imi  okostelefonja..  Kivette a zsebéből.  A  féltenyérnyi  képernyőn egy  loboncos  hajú. szőkeség  jelent meg és  csábos  mosollyal a vérvörösre vastagított  ajkán üdvözölte őt a Randivonalon, ahogy mondta.  Közölte, hogy már  az első napon  száznál is több üzenet érkezett  a  részére,  az  „Álmosbagoly”  jeligére.  Iminek  nem volt ideje, hogy  reklamáljon:  ő  semmiféle Randivonalra nem  regisztrált  és  nem is  kívánja igénybe  venni ezt  a szolgáltatást.  Az okosketyere  újra  cikkant  egyet és  a  képernyő  vak tükréből hirtelen  egy  fekete  hajú lány fényképe tűnt  elő+  Kreol  szépség,  szomorú szemekkel.  S a kép szövege?  Hol bújkáltál eddig előlem?   Már éppen  azon voltam, hogy feladom  s akkor  megláttam a profilodat…Igaz, képet  nem  tettél fel magadról, de  valami azt súgja: te  vagy az, akit keresek.  Ha eléggé  kedves és cuki vagy, bármire képes leszek  érted!  A képernyő enyhén megremegett és  Imi elé lökött egy újabb társkeresőt:  Most annyira rád rontanék!  Bőrruhában és korbáccsal, mert rossz fiú voltál. Azért, mert nem vagy itt mellettem és nem szeretkezel velem.   

Hősünk anno, még  egyetemistaként olvasott  valamit  az elfojtásról, de nem  volt  ideje ezen töprengeni. Máris  jött  a következő üzenet:  Egy  tetovált mellű  lány írta: Te  nagyon titokzatos férfi  vagy ám!  Nem  mutatod meg az arcod, úgy teszel, mintha  elbújnál. Azt játszod, hogy létezel  is,  meg nem is?: Piszkosul beindultam  rád! Máris indulok! Hová jöhetek?…        ..   

Hősünk  megijedt.  Orwell  1984-e jutott eszébe, ahol  a számítógép a megfigyelés  eszközeként  fungál.  „Nem bújhatsz el,  beindulnak rád,  ha nem látnak”.  Aztán csak  somolygott e beteges párhuzamon  és este otthon  rögtön  leült  a képernyő  elé. –  Ismerve   gépe  különös,  szeszélyes önjáratait,  győzött a gyarló kíváncsiság.

Már olvasta is  az újabb  szöveget:  Nem tettél fel fényképet magadról…Mindig ilyen rejtélyes   vagy?  Sok nőt felizgatsz vele, de én a vesédbe látok!  Te sem  láthatod meg  az én  arcomat.

„Hát aztán?’–  gondolta Imi–  ’Azért mégis különös…Valaki  visszaélt az adataimmal”—de már bekúszott a következő is:  Ne tudd meg, te  Titokzatos,  mennyire vágyakozom  utánad: teljesen felizgattál, mikor ugrasz fel  hozzám?  S  két  perc múlva egy  újabb briliáns:  Megöllek, ha te is  olyan vagy, mint a  férjem! … Lehetek a  szex-rabszolgád?

 

De nem volt ez  tréfa!  Az  Álmosbagoly  jeligére  küldött  társkereső  üzenetek,  ellepve  és kiszorítva  minden más  információt.  vitustáncot jártak  a Titokzatos Férfi  körül. A nők dícsérték  férfias  szerénységét, láthatatlanságba bújó  varázserejét  és egyben  követelték:  kapják meg  tőle azt, ami jár nekikÁlmosbagoly  egyetlen  ráklikkeléssel   megállíthatta volna  ezt az áradatot,  de nem  tette meg.  Van-e, akit  ne vonzana  a lelkekben  felgyűlt  tengernyi  üledék  és  szemét ,  mely az  akaratlan  felkapart..sebekből  bugyog?     

”Minek kínozom magam ennyi  bolonddal?”    fakadt  ki  végül  hősünk . Már épp klikkelni akart, hogy  végképp lejöjjön az oldalról, amelyhez  igazából semmi  köze,  amikor  ezt az  üzenetet  olvasta:.   Mielőtt  szakítottam a  lüke párommal, azt képzeltem, szabadon kinyílok  majd,  mint  egy virág.  Most, hogy megtettem,  csak  a   magány  fojtogat.  Te is  ily  ostobán  dobbantottál?—  kérdezte az ismeretlen nő, aki  szintén  titkolta az arcát.    És másnap  újra, csak ennyi:  Visszacsinálnád,  ugye?   Csak gyenge vagy hozzá?. Ne  izgulj, nem kell válaszolnod!

Persze, hogy  nem  válaszolok,  válaszolt magában Imi. Eszem ágában sincs  visszakérődzni, ami elmúlt  Maradjon  csak Viki  ott, ahol van!  Felfújt  hólyag, kibírhatatlan!  Dacosan, önmaga előtt is tüntetve fütyörészni  kezdett  s akkor  meglátta  Viki  „Ne érints!”  feliratú , színes trikóját  az ágy alól kikandikálni: olykor éjszaka is,  nappal is viselte egyfolytában, a műrongyos farmerjához: Ne  érints! – szerette  odakiáltani vita  helyett, ha valami nem tetszett neki.- Számos ilyen pukkasztó lazasága volt, amivel  az  élet komolysága ellen  lázadt…  Hősünk kellő en  gyűlölte e fellengzős ruhadarabot,  de most, ahogy  kihúzta  az ágy alól, hirtelen  szomorúságot érzett.  Felrémlett  benne valami, –talán  nem is létező? – mélyebb  értelme  e ledérségnek.  Ne  érints! —  ez volt  Viki szavajárása,  minden tudománya, amit  már  bárzongorista  korában is tudott, amikor  megismerkedtek s ő azt  képzelte,  ez  a kívánság  csak  arra  a kétes  környezetre  vonatkozik.   Egy Imi-féle komoly férfire,  aki  ezt a gyerekes, érzékeny  szépséget birtokolja,  semmiképp  sem!    Már tudta, hogy semmit se  értett  meg Vikiből s ezt  a felismerést  az  ismeretlen  nő  levelének  köszönheti.  Gyerekkorában egy  mesében olvasta, hogy  minden ember úgy  működik,  akár  egy  lakat:  csak  egyetlen   kulcs képes kinyitni…Ürességet érzett, de akkorát, hogy csaknem  felkiáltott.  Valami  italt Keresett s remegő kézzel   hajtotta fel,  majd az  üres  üveget  a sarokba rúgta.  „Megvolt  a kulcs” – motyogta – Megvolt!”  S  felnevetett, fájón, részegen.  „Hülyeség ez a  Randivonal!. Ki az.  aki  kéz helyett egy kifordított kesztyűvel  fog kezet??”

Hajnalban  ébredt, zúgó fejjel.  Már várta  az ismeretlen nő üzenete: A  megérzésem  azt sugallja, hogy találkoznunk kell. Még  sosem éreztem ilyet.

Imi  rosszalva  olvasta ezt. Nem tetszett neki ez az erőszakosság. Még a végén elrontja a bánatát!  Már kezdte megszokni a komfortos vágyódást az után, amit  bizonnyal ő maga tenne  végleg lehetetlenné.  

Ám a gép  percent egyet:  Nem kell  válaszolnod. Sose fogjuk tisztázni, kik vagyunk.  Elég, ha  egy vakrandin találkozunk. Ma délután, az  Astoriánál, jó lesz?.  A kezedben élénk színű  valamit  lóbálj, erről  ismerlek  meg. majd.

A  vakrandin  nem  volt  szükség a  színes  trikóra.  Imi  és  Viki már messziről meglátta  egymást.                                                                 

Pruzsinszky Sándor                                                                                                                                                                                                                                                                      –  

 

 

OLY KÖZEL AZ ÉG

-Mindig magával cipel? A hivatalos útjaira is? – kérdezte Ali, a szobrász, miközben a szép Anna nyakát csókolgatta.

– Én vagyok a titkárnője.                                                                                  – Egy röhej. De már nem fogod elérni a gépet.

-Nem is akarom – suttogta amaz, végleg átadva magát az ölelés édes, feszítő izgalmának. – Úgyse megyek vissza hozzá.

-Ó, hogy gyűlölöm azt az embert! – súgta a szobrász, miközben Anna fülét harapdálta leheletfinoman. (A hangjában, szinte kamaszos bájjal, már egy árnyalatnyi idegen akcentus érződött, ami valahogy még kívánatosabbá tette.)

-Mesélj, hogy élsz itt Berlinben? – kérdezte a rég nem látott szerető, de nem várt rá választ. Most mind a ketten csak a vágynak, e halk zenének lüktető ritmusára figyeltek. 

Egy óra telt el így, megilletődött, majd vad szeretkezésben. Aztán már csak feküdtek az ágyon, némán, könnyű bódulatban. A délutáni Nap ferde fénye különös hangulatot varázsolt a szegényes műterembe, ahol Ali szobrai és plasztikái hallgatagon álltak őrt a pásztoróra felett.

-Az ott te vagy – mutatott a szobrász egy lehunyt szemű gipszarcra.

-Jesszusom, akár egy halotti maszk!

-Már itt csináltam, emlékezetből…De nem fejeztem be, mert azt hittem, sose találkozunk többé.

-Kiszöktél előlem Berlinbe, te csibész.

-Nem előled, a házasságod elől.

-Ennyire haragudtál rám? Hogy halottat csináltál belőlem? Ezért nem válaszoltál, csak az utolsó leveleimre?

-A korábbiakat nem kaptam meg.

Anna, miközben ezüstszövésű blúzát (Avon-márka!) újra felvette, erőltetetten felnevetett: –    Haha!

-Ne nevess, többször is megváltozott a címem és…

-Ne mentegetőzz itt nekem! Tudom, hogy hazudsz. De belegondolva, a helyedben lehet, hogy én is összetéptem volna azokat a leveleket… – Aztán, meglátva a polcon egy üvegpoharat, elérzékenyül: – A kristálypohár! Amit még együtt vettünk Muránóban!

-Magammal hoztam. Hogy legyen mit összetörni, ha végleg…– nem tudja befejezni, mert Anna csókja, akár egy pióca a sebbe, újra az ajkára tapad.

-Vártál? Titkon mégis visszavártál, ugye? Hát ez vagy te! Sejtettem! – kiált fel hirtelen, felszikrázó örömmel – Sose törjük el azt a poharat, ugye? Mondd, hogy soha!

-Azért, gondolom, jól megvagy Ferenccel is – mondja a szobrász, kibontakozva az ölelésből – Ő, ugyebár, most épp államtitkár… A képzőművészet atyamestere, vagy ilyesmi… Benne van az országos ösztöndíj–bizottságban, jól tudom?

-Engem már nem érdekel Ferenc. Szakítottunk.

-Tényleg?

-Tényleg.

 A férfi kikászálódik az ágyból, kezdi a padlón szerte dobált ruháit felvenni.

      –    Öt éve is ezt mondtad. Aztán rögtön összeálltál vele.

      –    Az más volt.

 Ali egy szál nadrágban cigarettára gyújt, a szeme összeszűkül.

      –    Amennyiben?

      –    Jaj, Ali, ha látnád magad! Most pont olyan vagy, mint ő. Ezzel a gyanakvó képeddel.

-Tényleg? Eddig kétszer esküdtünk örök hűséget egymásnak. S te kétszer mentél vissza ehhez a hólyaghoz.

-De most végleg itt maradok, tenálad. Akarod? A búcsúleveledben, amit még Pesten kaptam tőled, azt írtad: visszavársz, bármikor jöhetek…

Ali nem válaszol, nagy slukkot szív a hosszú, aranyvégű cigarettából s a lány felé fújja a kékes füstöt.

      – Mondom, végleg eljöttem hozzád. Az én első, igaz szerelmemhez, hogy megszabadíts tőle. Segítesz?

A férfi diadalt érez, már-már gőgöt. S magában ezt gondolja: jót tesz neked, szerelmem, ha futsz még néhány kört.

– Nézd, milyen furcsa felhő! – mutat ki az ablakon válaszul.  

Hallgatnak, nézik a felhőt, mely egyre nő és sötétedik. A vége, akár egy polip szája,  tölcsérformájúvá keskenyül, mintha el akarná nyelni a várost.

 – Tornádó – magyarázza a szobrász – Újabban tornádók jönnek Berlin fölé…Azt hinnéd, leszáll az ég, oly közel vannak, s mindjárt elnyelnek, de nem…Azért mégis furcsa, mi? A Gilgamesben az Isten kezét helyettesítik. Időről-időre megsimogatja velük a világot, hogy megtisztítsa. – És Anna arra gondolt: Ali szobrászkezének érintésétől, ahogy az imént még a mellét simogatta, ő máris oly tisztává vált, akár a gyurma, amivel a szobrász dolgozik.  Akár az a halotti maszkra emlékeztető arc is a polcon. Ám a férfi hangja most hirtelen megváltozott, tompa lett, mintha kút mélyéről jönne:    

-Emlékszel, másodévesek voltunk, ott ültünk az előadó teremben a leghátsó padban, egymásba merülve, mialatt Ferenc professzor úr az egzisztencializmusról papolt…nem lehetett tudni, hogy a sötét szemüvegével hová néz…de valójában…

-Valójában?

-Valójában téged nézett – mert akkor már, miközben velem jártál, jócskán lefeküdtél vele is. Valaki megsúgta, mert az évfolyamtársaink már nevettek rajtam. Volt szíved megtenni.

-De most itt vagyok. A tied vagyok.

–    Hányszor mondtad ezt már!

-Ha tudnád, mennyire gyűlölöm én is! – sziszegte a szép szerető – Minden nap megaláz!

-Ne mondd! Mivel?

-Koslat utánam. Figyeltet. Közben megcsal a művészeti tanácsadójával.

-De mégis, milyen vele lenni?

-Aki semmilyen tud lenni, sokra viszi. Láthatod.

-Látom. Éjjel úgy horkol, mint az ágyú. És üvöltözik, amikor azt kérem, aludhassak külön szobában.

-De mint újságíró, szép karriert futhatsz be mellette.

-A kollégák utálnak. A köszönésem se fogadják…

-És az eszméi? Amiket tanított?

-Már nincsenek eszméi. Csak izzadságszaga van.

-És a régi barátaid? Azokkal mi van?

–    Leteszik a telefont, ha meghallják a hangom.

Kis ideig hallgattak megint, már-már ellenségesen.

-Nevetségesek vagyunk – törte meg végül a csendet a szobrász – Úgy teszünk, mintha nem tudnánk: ez itt csak álom – körbemutatott az alkony vörösében izzó szobában  – s a valóság: neked Ferenc, nekem Berlin…Nyolcszáz kilométer választ el egymástól…És mindketten tudjuk, hogy mint egy szappanbuborék, úgy fog szétpattanni velünk ez  a nap is…

-Miért mondod ezt? Én soha többé nem térek vissza Ferenchez.

És újra átölelték egymást. Hosszan, mozdulatlanul, összefonódva álltak ott, mégis valahogy szomorúan, mint a félig kész szoboralakok a sötét polcokon.

-Akarod, hogy nálad maradjak? – a férfi nem válaszolt, pedig ujjongani lett volna kedve  – Szóval nem akarod?

Elsőre rávágta volna: dehogyisnem! De úgy érezte, a büszkesége szomjas még néhány cseppnyi dölyfre.

-Meg kell ezt beszélnünk nyugodtan – Akarsz egy kávét? – s Ali már fordult is a parányi konyhába. Anna közben az ablakhoz lépett. Kinyitotta és kinézett a piszkosszürkén kanyargó Spree-re. Hosszú hajába hirtelen belemarkolt a fekete égből feltámadó szélvihar és elkapta az utca lüktető mélységének vonzása. „Már nem akar engem” – gondolta és megborzongott, a zuhanás kéjes gyorsulására gondolva. S az egyik lábát már emelte is, hogy az ablak keskeny párkányára lépjen.

De Ali behozta a kávét.   

–  Nézed a tájat? Nyomasztó, mi? A statisztikák szerint ebben a kerületben a legmagasabb az öngyilkosok száma…Hány cukorral is kéred? Kettővel, ugye, ahogy régen? – De Anna, az  égre nézve, azt kérdezte: –  Mit szóltál volna, ha most, ahogy bejössz, már nem találsz itt ?

-Hát hol talállak?

-Szétloccsant koponyával.

Ali felsóhajtott. Nem szerette az efféle olcsó színházat. – Ne csináld, nem vagy te egy olyan –   

Bekapcsolta a tévét: éppen a déli híreket mondta be egy fogkrémreklám-mosolyú bemondó: „A Távirati Iroda jelenti, hogy Harkov felett a fedélzetén százötven emberrel kigyulladt és lezuhant egy utasszállító gép” – és a képernyőn máris látszott, ahogy a gép, füstcsíkot húzva maga után és némileg a fekete felhőpolipra emlékeztetve, a földbe csapódik.   .

-Zárd már el! – Anna odaugrott és gyorsan kikapcsolta – Sejtettem !

-Sejtetted?

-Hogy ma történni fog valami ilyesmi…valami iszonyatos… – kiáltotta és a kezeit tördelve fel-alá járkált a szobában.

-Volt valakid azon a gépen?

-Nem, dehogy…Csak elképzeltem: én is rajta vagyok és…

-Milyen édes bolond vagy! – a férfi vigasztalva simogatta a lányt.

Hallgatták a szélvihar zúgását, ahogy kocogtatja a redőnyöket s az ablakok üvegét – Anna a férfi ölébe ült, kétségbe esetten simult hozzá, mintha a bőrébe akarna bújni.

-Nem hiszed ugye, hogy újra kezdhetnénk?

A férfi úgy tett, mintha töprengene. Még egy kis tipródás, hogy többé ne téveszd el az irányt, gondolta kajánul. – Azért megpróbálhatjuk. Miért is ne? Ha annyira akarod? – tárta szét a karját.

Csaknem ugyanakkor megszólalt a műterem régi, vezetékes telefonja. „Ne vedd fel!” – akarta volna mondani Anna, de elkésett. Ali beleszólt: – Halló? – sokáig a fülénél tartotta, aztán letette, anélkül, hogy beszélt volna.

-Érted jöttek. Itt várnak, a drogéria előtt.

-Kicsoda? Ferenc?

-Meg a nagykövetségről valaki.

-Te megadtad neki a telefonod és a címed?

-Kénytelen voltam. Alkotói támogatást kértem tőle.

-Alkotói támogatást – ismételte Anna, szinte gépiesen s ahogy a férfire nézett, most tényleg oly halott volt a tekintete, mint a félkész gipszportréé – Tőle, akit annyira gyűlölsz?

-Tudod…az utóbbi időben nem ment jól nekem és… – Ali nem folytatta, mert a szép szerető magára kapta prémes kabátját és az ajtó felé indult.

Ne gyerekeskedj, akarta mondani Ali és azt a fajta dermedtséget érezte, amikor megértjük: ami történt, jóvátehetetlen.

– A sarokig elkísérlek – mondta, szinte súgva.

-Minek? Csak nem fogod kockáztatni a támogatást?

Anna szempillantás alatt eltűnt. Halkan csapódott utána a bejárati ajtó.

Aztán csak egy gépkocsi zaja hallatszott, ahogy gázt adott az elcsendesedő utcában.

Pedig olyan közel volt az ég, mondta magának. S most, hogy már nemcsak tudta, meg is tapasztalta a világ fordított működését, a szobrász tán valami vigasztaló üzenetet várt, hogy újra bekapcsolta a tévét. Ám a képernyőn a lezuhant gép látszott: tűzoltók garmada serénykedett körülötte, de még mindig lángolt.

S ő hirtelen úgy érezte: egész valójából ugyanaz a koromfekete füst

 

Pruzsinszky Sándor

Borítókép: Imre Dóra

Pruzsinszky Sándor – HARLEKIN

 A  galambok a garázs előtti  járdán gyülekeznek, pontban tizenkettőkor. Köztük egy nagy szürke tollú és egy kisebb, bronzos árnyalatú madár, meg egy fehérfoltú búbos,  akik  mindig már előbb lesben állnak a szomszéd jegenye tetején. Hajni, az anyám  őket rólunk nevezte el: a nagy szürketollast apámról, a kis bronzost sajátmagáról és a búbosat  rólam. – Péter! Hajnika! Ábris!– kiáltotta  mindig, kezében az etetőlavórral, mely a gondosan összegyűjtött kenyérmorzsákkal volt tele .  (Nem szórta ki rögtön mind, megvárta, míg a környék többi madara is ideér:  élők és holtak lelkei, vegyesen, akik olykor a vállára szálltak).

Azóta, hogy anyám meghalt, én etetem a galambokat. Az én vállamra nem száll  egyik se. S néha,. ha nyári  reggeleken gerlebúgást hallok, elfog a szomorúság. De ha Ottiliával vagyok, mindent másnak  látok.

Ottilia  a halvány arcával, enyhén göndör fekete hajával, no meg kissé széles szájával engem görög lányra emlékeztet. Ha belép a nyikorgó garázsajtón, mindig  megjelenik a kép, aminek semmi köze a valósághoz:  az Adria partján ülünk  és összefonódva nézzük a lábunk  alatt örökké habzó  sziklát, a háttérben  a képeslap-kékségű éggel.

A  valóságban Ottilia nemhogy  az Adriánál, de még a Dunaparton se nagyon  járt .  Kellékesként, no meg raktárosként egy bábszínházban dolgozik. Vannak napok, amikor az utcára se megy ki, annyi a dolga . Dolgait jócskán szaporítja a lassúsága: Ottilia enyhén fogyatékos.  Bármit kérsz tőle, eltart egy darabig,  amíg leküzdi  ijedelmét és megérti, mi a teendő.  Ha  hirtelen rákérdezel, behunyja a szemét, hogy a biztonságos sötétben  átgondolhassa, mit akarsz. Ilyenkor a szemhéja, akár egy halvány lila  virág, megremeg. Talán ezért is szerettem belé.   Ottiliát megbénítja nem létező felelősségének érzete. A szemében mindig ott vibrál  valami kozmikus megszégyenüléstől való félelem.  Arcán, mintha maszk lenne,  halovány  mosoly  árnyéka dereng, ezt Fabrició  mester, a bábszínház igazgatója szereti   „bájgörcsnek” nevezni.  A durva  Fabriciót ez a mozdulatlan  mosoly s a vele járó lassúság  olykor a  tettlegességig felingerli – épp a tegnapi napon  fedeztem fel Ottilia kezén egy duzzadt, sötétkék foltot.  – Fabrició volt? – kérdeztem rá, de a lány csak mosolygott. Ingerült lettem én is: – Akkor talán a szekrény?? – A szekrény – hagyta rám  halkan.  Mert Ottilia csak szavakkal beszél,  mondatokkal képtelen.

Szeretném, ha a szeretőm lenne.  A titkos szeretőm, mivel erről a viszonyról  se az én könyökvédős apámnak, se Fabríciónak  nem szabad  majd tudnia.  Szerencsére a lány a jelmezraktárrá alakított  garázsunkban lakik, amelyet a szomszéd utcában működő bábszínház bérel.  Egy szakadt díszlet-ágyban alszik, kopott spanyolfal  mögött, akár  egy hajdani  díva. Felette a polcokon  tarka bábusereg  bámulja  őt.  Köztük egy törött orrú, szomorú arcú  Harlekin, akinek a csúcsos süvegét  Ottilia sapkatartónak  használja .  Este, ha alkalmam van,  gyakran lenézek hozzá, hogy lábújjhegyen,  egy oszlop mögül meglessem lefekvését.  Aztán, ha eloltja a csupasz villanykörtét,  visszaosonok  az emeleti  szobámba és arra gondolok: az a Harlekin Ottilia feje fölött tulajdonképp én vagyok.  (Az  orrom meg azért tört be, mert tiltott dolog után  szimatolok!) …Nyáron a legnehezebb.  Ilyenkor soká nem jön álom a szememre, mert a város  erőszakos fényei  a nyitott ablakon át  a paplanomra  másznak.  Ottilia finom arca jelenik meg a fényben,  miközben  odalentről Fabríció durva hangját hallom:  pattanásig  feszül minden idegszálam, akár a legmagasabb húr a hegedűn.

Elhatároztam,  hogy elmondom  Ottiliának, mit érzek iránta és ráébresztem, miféle vágyakat kelt bennem.  Nem fogok sokat beszélni, inkább  a szeme színét és  arca rezdülését figyelem majd, hogy  megtudjam, mire számíthatok  nála.

Másnap háromszor  is  nekikészülődtem.  Ottilia  egész  nap  Harlekin  orrát javítgatta. Finom  szövetdarabkával  letörölgette a töréshelyet, s  miközben a letört orrdarabot visszaillesztette,  valamit sugdosott a bábú fülébe, mintha vigasztalni akarná.  Aztán  rákente a gyorsragasztót és valami vékony,. átlátszó  műanyaggal burkolta be.

  • Meg fog gyógyulni, ugye? – kezdtem volna a társalgást.
  • Megígérte – suttogta Ottilia.
  • Megígérte? A bábú? .
  • Ottilia  rosszallóan nézett rám, mintha  azt  mondaná : szégyelljem  magam, hogy kételkedem. – S én már-már nem kételkedtem és hirtelen  nagy vágyat éreztem Ottilia szerelme után.
  • De hát mi  történt,  leejtetted?  — Ottilia válaszul  a vállán mutatott  egy csúnya zöldes duzzanatot.  
  • Mi ez?
  •  Fabríció…Fabrició…Fabríció –  dallamosan,  vidáman  ismételgette  ezt a nevet, mint valami kabalát, szerencsét hozó talizmánt.  Közben már rám se nézett,  csak az újra  összeforrt  orrot simogatta. 
  • Azt  akarod mondani:  a válladon törte el a bábú orrát? –  Ottilia  gyors, szigorú pillantást vetett rám, mint a zenész, ha hamis  hangot hall.   
  • „Szeretlek, bízzál bennem, megvédelek” –  akartam neki mondani, de csak sután bámultam szép  vállán a brutális mementót.  .
  • Legközelebb, ha megüt, csak szóljál! – a fejét rázta –  Fabrició  tanít.
  • Szép kis tanítás!…Kék-zöld leszel tőle…Brutális alak!   Majd én ellátom a baját! –  vitézkedtem fennhangon,  felkorbácsolt érzékekkel.
  • Kinek a baját, öcskös??  — dörrent rám a színházigazgató hangja, ahogy  előlépett a spanyolfal mögül —  Kinek a baját akarod te ellátni, halljam, takonypóc?

 Éreztem, hogy elvörösödöm. – Ugrál a bolha,  hízik a homokszem? –  farkasszemet néztünk, férfi a férfival  – Miféle homokszem, uram? –  s miközben  igyekeztem férfiasan fölemelni a hangom,  éreztem a lábam remegését.

  • Nézz  már magadba, kölyök!  — sistergett  amaz — Mit tudsz te arról, hogyan születik  a művészet??  Ha nem nézném apádat, elfújnálak, mint egy homokszemet! –  és harsányan elnevette magát  a drabális  ember, kissé dülöngélve.  Gyanítottam, hogy  részeg is, mert mint egy bábút, az ujjasánál fogva húzta maga után Ottiliámat. Még az utcáról is behallatszott  a  rikácsolása:   
  • Lódulj, ütődött, próbálni!  Holnap  bemutató!  Kiment a tyúkeszedből,  mi?

Aznap éjjel  nyomasztó álmom volt. Hanyatt  feküdtem és a mellemen észre vettem néhány homokszemet, ezek hirtelen nőni kezdtek s a végén egész piramissá váltak. Fuldokolni kezdtem a súlyától…Fojtogatott a gondolat, hogy  ez a nagy hasú,  izzadtságszagú, durvahangú fickó, aki  erőszakot tesz  az én Ottiliámon,  a szeretője lehet!           

Másnap  átjött Viki, az egyetemi csoporttársam. (Második éve, hogy együtt járunk, mindenki  úgy könyveli már el,  hogy  a menyasszonyom).  Ottilia épp levette a kötést Harlekin orráról és mutatta, hogy a ragasztás megszilárdult. Aztán eltűnt a spanyolfal mögött… Mikor előjött egy perc múlva,  már egy igazi Harlekin állott előttünk,  tetőtől-talpig  kockás férfiruhában, csipkés újjakkal, a fején a hegyes föveggel, mosolyogva.

  • Hát ez tényleg  vicces! – nevetett Viki – Nem is mondtad,  hogy  bohóc is lakik a házatokban… —   A Harlekin  nem bohóc, Viki  — próbáltam  okítani   — Hanem jelkép.
  • Tehát egy jelképpel  kavarsz a hátam mögött, nahát, ez óriási! –sistergett  a menyasszonyom s erre egyikünk se tudott mit mondani.  Fölmentünk Vikivel a szobámba, be nem állt a szája.  Azt mesélte, hogy jól sikerült az előző napi  felmérő tesztje. (Ami nem volt nagy hír, mert Viki nagyon okos lány: neki mindig  minden sikerül, az eszénél csak az akarata nagyobb).-Csak egyetlen kérdésnél kellett gondolkoznia:  miben különbözik  a világgazdaság szerkezete a pont-pont hálózatoktól?  Alig  fogtam fel,  de eltelt az este,  amíg ezt elmesélte. Minden  erőmre  szükség volt, hogy  rá  ne üvöltsek:  „Elég, Viki! Nem kell a tudomány!”

 Másnap  szünnap volt a bábszínházban  és mi hárman – Ottilia, Viki és én – együtt sétáltunk a tavaszi verőfényben, amikor  a galambok  megjelentek.  Először a fejünk felett  köröztek, csalódottan,  hogy  nem látják   az etetőlavórt.  Végül mégis leszálltak  a járdaszélre.  Ottilia odaszaladt,  mire felröppentek. Ám a bóbitás galamb ottmaradt, csak akkor lebbent el, mikor a lány  már rátette a kezét.  S ekkor  Ottilia, a mindig szelíd Ottilia  vad dühhel  egy követ hajított  utána…

  • Jellemző! – súgta a fülembe Viki, az okos, aki  mindenre tud  magyarázatot – A  gyengeelméjűek rokonságot éreznek a madarakkal, nem tudtad?  Sokkal inkább, mint az emberek iránt, épp most olvastam egy könyvet erről, elmeséljem?

Elmesélte,  de én  alig hallottam valamit  belőle. Egyre csak Ottilia  arcát figyeltem, ahogy  a lázadás  addig  ismeretlen visszfénye  kigyúlt rajta.

Este apám kikelt magából:  nem tűri tovább a bábosokat a házunkban.  Szörnyű rendetlenséget  csapnak a garázsban s harmadik hónapja nem fizetik a bérleti díjat…Nekem adta feladatul: fogalmazzak egy felmondó levelet s adjam át  Fabríciónak.

A gondolatára is rosszullét kerülgetett, de megtaláltam a  megoldást: postára adtam  a Hiób- üzenetet. De gyötört a kíváncsiság. Elmentem  Vikivel a bábszínházba.  Az alacsony épületen sárga papírlapon kézzel írott cédula: ŐSBEMUTATÓ!  HARLEKIN LEGYŐZI A GONOSZ SÁRKÁNYT!

A  bejárati ajtó  bársonyfüggönye mögött ott  állott  Harlekin a fekete-fehérkockás ruhában,  rövid haján  a hegyes süveggel,  ajka  vörösen, cédán virított,  de szeme körül vastag, sötét karika szorongott . Fejet-térdet hajtott  előttem, oly  elegáns mozdulattal,  ahogy  a nagy balerináknál  látni… Csupán melle finom remegése, mely  átsejlett a trikón,  árulta el, kicsoda is a furcsa fickó!  Amúgy  sivár hely volt a bábszínház, a virágos tapétán  nedvességfoltok virítottak.  Három-négy  gyerkőcöt meg két felnőttet láttam csak a  kopott nézőtéren, amikor megkezdődött az előadás.  Harlekin fanfárt szóaltatott meg, s fellépett egy lefüggönyözött paravánra.  Valami  prológot  hadart,  amit egy kartonlapról olvasott fel.  Alig lehetett néhány szót érteni belőle.  Lelkem izgalmával mégis felfogtam, hogy amit látok, az a Művészet születése, melynek Ottilia  a papnője… 

A  végén meghajolt a közönség előtt és eltűnt a paraván mögött.  Többen  nevettek

  • Szánalmas – mondta Viki –  , úgy bámultad, mintha az életed függene tőle..  Én ezt egy percig nem nézem tovább!

Eljöttünk  onnét.  Viki egész  hazaúton világos logikával magyarázta, pszichológiailag hogyan értelmezhető  ez a jelenség. Amelyet a pszichiáterek  bizonyos – ahogy mondta – suicid állapot  előjelének  tekintenek.  Nem értettem ezt a szót.  Csak azt fogtam fel, hogy a menyasszonyom – aminek  jelét eddig sosem láttam –  hirtelenül  roppant  ideges  lett…– Vigyázz ma este magadra –mondta – olvastam egy könyvet a mágiáról,  holnap  elmesélem…     

A garázsban  bóbiskoltam el. Feljött a Hold és Harlekin hozzám simult.  Hangtalanul  öleltük  át egymást. A  pirosfestékes csókja vad volt és szenvedélyes, felsebezte az ajkam.  Festék lett a vér is, de nem mentünk  tovább.  Egyetlen  szó nélkül feküdtünk, kéz a kézben, a kétes, sápadt derengésben.

 Egyszerre csak riadtan  engedte el a kezem.  – Mi  a baj? – kérdeztem s Harlekin  a polcon ülő bábukra mutatott:  — Bámulnak!  – suttogta  rémülten –  Figyelnek, mint az emberek…– és a spanyolfal mögé menekült.

Én meg fel, a magányos  ágyamba. De hogy is tudtam  volna ezek után  aludni?  Egész éjjel  hallgattam  apám, az aggódó hivatalnok  járkálását a szomszéd szobában…A  padlója  úgy nyikorgott, ahogy a lelked hasogatja a be nem teljesülés.

Másnap  este hiába lopództam  le,  nem találtam  Ottiliát. Hűlt helye volt, akárcsak a kelléktárnak.  Sívár üresség képét mutatta a garázs.  Csak az egyik sarokban hevert néhány  gyűrött színlap  és – akárha  egy vérengzés után –   halomban meztelen babák  megcsonkított  teste.

Viki világosított fel, hogy az én aggódó apám – mivel  a kelléktár tűzveszélyes volt – még az este birtok védelmet kért.  Még az előadás alatt kijöttek a végrehajtók és  mindent elpucoltak.  Fabriciót,  a Gonosz  Sárkány jelmezében véresre  verték, mert elbarikádozva magát a színpadon,  egy vödör  éghetetlen sárkánytűzzel  fel akarta gyújtani  a házat.  Ottiliát,  mert  nem tudott beszélni, csak sziszegett, többszöri hivatalos felszólítás ellenére,  rohamkocsival a kórház  pszichiátriájára  vitték. .

Mire  megjöttek az őszi ködök, a kisváros már napirendre tért az események felett.

A  színház helyén használtruha-butik  nyílt.  Senki se emlegette a két félnótást.  Eltűntek  egy álmos  hajnalon.  

Vikivel  megtartottuk az esküvőt, s az élet mókuskereke forgott tovább,  mint  előtte.  Csak a galambok  nem mutatkoztak  többé. 

Pruzsinszky Sándor             

IRODALOM  ÉS  JOG – A  KLASSZIKUS  CENZÚRA

                                               A  cenzor  lélektana

A  rovat legutóbbi  folytatásában  említettük  az úgynevezett  „cenzorpszichózist”.  Ez a kevéssé ismert  diszciplína  azt írja le, hogy  a történeti  irodalomból  név  szerint ismert cenzorok  — alkatuknál,  emberi  habitusuknál fogva hogyan reagálták le  a foglalkozásukkal  járó  stresszhelyzeteket.  Általában  beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.

Csak természetes: minél  műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte.  Két, egymásnak feszülő  erő dolgozott bennük: a hivatalukkal  járó hatalmi elvárás  (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és  „igazi” énjük  (a gondolkodás szabadságának tisztelete).  Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik.  A  „két fejük” folyton  vitába szállt  egymással. A  pszichológia elmélete  az úgynevezett  kognitív disszonancia  fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom-  és művészettörténet nem kevés  megmentett  (cenzorszempontból  kötelességszegéssel a nyilvánosság elé  engedett)  remekműve köszönheti  fennmaradását.  Cserébe gyakran hivatalvesztés  járt a  „mulasztó” cenzornak…

A hivatalnok-lelkű  cenzorra  (Houben  szavával  a „szent  Bürokráciuszra”)  egy alapvetően álnok habitus a jellemző:  feladata az  ira et studium  — vagyis a szélsőségek  keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával  leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával..  A  szent  bürokráciuszok  általában  a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban  ugyanis  a hatalmi pozíció szülte  gyanakvás  működik, az a rögeszme, hogy  a műnek van valami  szavakon túli rejtett értelme,  az államra  — s így a cenzori létre  — veszélyes eszméje, amelyet  csak ő nem tud megfejteni. (Grano,  a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például  olykor a gyermekverseket  és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros  plajbászával odaírva  a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én  nem értem-”)  A  nehézfejű  gondolatőr  nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe  zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását  azért  tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy  a kígyó mögött nem rejlik-e  „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.        

Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma  a  kötelességteljesítés alázatának  (a belső, szolgálati viszonyban)  és  a tekintélynek  (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely  a hivatalos működésnek egy szilárd  eszmei  alap  látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít  ki, mely   azt sugallja:  a cenzori  munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb  láncszeme, rajta áll vagy  bukik az állam  biztonságos  működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által  propagált aktuális ideológiából  táplálkozik,  azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett  megaláztatások, alkati  problémák  következtében  idővel  gyakorta  roncsolódik és a  cenzorok  „hibáznak”: olykor  váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes  túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy  működése kockázatát minimálisra csökkentse,  egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben  található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre  veszély leselkedik.  pusztán  preventív  célzattal  kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich  Houben, a klasszikus cenzori  intézmény  nagy  szakértője.    Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb  hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza,  az állam  és  a vallás nimbusza stb)   veszélyeztetését látta.

Lássunk néhány  illusztris példát  minderre.

A  katona nimbusza.   A napoleoni  háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok  visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.

Másik példa:  egy korabeli drámában a szerzői  utasítás szerint az ördögnek  vörös nadrágban kellett  színre lépnie.  Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert  az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös  nadrágot viseltek.  (Az  egyenruha  nimbuszát  Ausztriában  egy 1825-ös  rendőrminiszteri  rendelkezés  közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)

Az  állam nimbusza.   Egy  1828-ban kiadott reklámbrosúrát  Ausztriában  azért tiltottak be, mert  a brosurában  reklámozott nyakkendő  egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok:  Riego tábornok volt az  1820-ban kitört  Habsburg-ellenes  spanyolországi felkelés  vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még  egy  divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az  állam  biztonságára!

(Folytatjuk)

Pruzsinszky Sándor

Jog és Irodalom – A cenzúra

Pruzsinszky Sándor sorozta

Voltak a  hatalom számára kellemetlen gondolatok eltüntetésének különleges módjai is, ezeket összefoglalóan  virtuális cenzúrának nevezhetjük.

Ilyen például  a szerző virtuális eltüntetése.

A  romantika korának  népszerű osztrák drámaírója, Franz Grillparzer (1791-1872) írja  Urának hű szolgája  (Ein treuer Diener seines Herrn)  című darabjának bemutatása kapcsán történtekről: „A darab elé a cenzúra semmi akadályt nem gördített és a bemutató, anélkül, hogy egyetlen szót is töröltek volna belőle, óriási sikerrel lezajlott, 1828. február 28-án…Másnap délelőtt  magához hivatott a Rendőrség Főfelügyeletének vezetője, gróf Sedlnitzky…A gróf roppant barátságosan, de kissé zavartan fogadott. Közölte, hogy a császár megbízásából fogadott: Őfelségének roppantul tetszett a darabom…, annyira, hogy szeretne a mű kizárólagos tulajdonosa lenni.  Megkérdeztem, hogy értsem ezt? A válasz: le kellene adnom a kézirat eredeti példányát, a színház beszolgáltatná a súgópéldányokat meg a szereplők munkapéldányait s így az összes példány a császár magánkönyvtárába kerülne, aki ily mód  a művet kizárólagosan birtokolhatná, hiszen annyira tetszik neki.  Teljes kártérítést kapnék, megtérülne a színházi bemutatókból és a mű kiadásából várható minden bevételem, sőt, véleménye szerint bátran követelhetnék bármekkora összeget, Őfelsége hajlandó áldozni az ügyre.  Ellenvetésemre: tényleg ily nyomorult alaknak tartanak, aki pénzért hajlandó a művét eltüntetni a Föld színéről, azt a választ kaptam: arról, hogy ez megtörténjék-e, Őfelsége nem kíván vitát nyitni, legfeljebb arról, hogyan történjék?”         

Esetünkben a legfőbb cenzor tehát rájött, hogy az alattvalói hűség szélsőséges formájának, a mértéktelen alázatosságnak ábrázolásával  megírt, irónikus hatást keltő darabon – ha már egyszer a nyilvánosság elé bocsáttatott – már annak népszerűsége miatt is nehéz lenne cenzúrajogi eszközökkel fogást találni, ezért a szerzői minőség olyan megszüntetésével próbálkozott, melynek során az alkotó és a cenzor személyiségi jogai – természetesen a cenzor személyében – egyesülnek.

Nyilvánvaló, hogy a cenzúra e körmőnfontnak elképzelt módja nem lehetett sikeres, hiszen  egy, bármilyen módon már nyilvánosságra hozott műalkotást végső soron nem lehet „visszavonni”, hiszen annak irodalomtörténeti  léte kitörölhetetlen.

A virtuális cenzúrának, mint cenzúrapótló eszköznek ennél sajnos jóval hatékonyabb módja magának a kritikai szellemnek (vagyis az ítélőerőnek)  az „eltüntetése”, olyan módon, hogy a kritikát gyakorló személyt a hatalom  egyszerűen „elmeháborodottnak”  tünteti fel.  Egy ilyen valóságos esetet mutat be egy klasszikus színmű, Gribojedovnak  Az ész bajjal jár  című darabja,  amely  Csaadajevnek, Puskin barátjának vesszőfutásáról szól.  Csaadajevnek, a pétervári ifjúság bálványának 1836-ban egy irodalmi lap nyilvánosságra hozta  — a kártyajátékban elmerült cenzor „figyelmetlensége” folytán – Filozófiai levelek egy hölgyhöz  című írását. Ebben a bátor filozófus a cári önkényuralom biztos támaszait, az ortodox egyházat és a pravoszláviát  merte támadni: „Az igazi vallásosság szomorú módon különbözik attól a fojtó légkörtől, amelyben mi mindig éltünk…A vérünkben van valami, ami visszataszít minden igazi haladást”— írta s ez a cári Oroszországban már akkora abúzusnak számított, hogy mindenki várta a látványos büntető ítéletet.  De a cár rájött, hogy ez azt jelentené: birodalmában  — még ha büntetendő is — létezhet kritika, egyáltalán: magánvélemény.  Csaadajev véleményét tehát nem létezőnek  nyilvánította.  Megparancsolta Moszkva rendőrfőnökének, akadályozza meg, hogy „az értelmében megzavarodott” filozófus „ki legyen téve a nyirkos, hideg levegő hatásának, mely súlyosbíthatja betegségét”. Ez azt jelentette: tartsák állandó orvosi ellenőrzés alatt, házi őrizetben.  Az őrültnek  nyilvánítás,  mint a cenzúra legprofesszionálisabb helyettesítője, valószínűleg  itt jelenik meg először történetünkben.

A  cenzor lélektana

Szó esett már rovatunkban az öncenzúra lélektani hatásairól.  De a kép nem lenne teljes  azon pszichés  következmények elemzése nélkül, amelyek a cenzori tevékenység gyakorlásával jártak (járnak).  

Goethe  írta: „Sértésnek venném. ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná”…-  Mintha a cenzor tilalma éppen az irodalmi minőség elismerése lenne, sőt a mű szinvonalának hivatalos megvallásával érne fel!  A nagy klasszikus mondása a cenzori működés alapvető, igazából feloldhatatlan ellentmondására utal.  Arra, hogy egyrészt a mű betiltásának célja, hogy azt a hatóság  az irodalmi-művészeti kánon, a társadalmi köztudat számára nem létezővé tegye, másrészt viszont éppen a betiltás aktusa lehet az a tényező, amely a közvélemény figyelmét mindennél jobban ráirányítja a műben rejlő „botrányos” (tehát különleges vonzerőt jelentő) gondolatokra.  Ez a „reflektor-hatás” mindig is komoly felelősséget rótt a cenzorokra, ezért is jelentett  ez a munka többnyire pszichés megterhelést és járt gyakorta traumatikus következményekkel, előhíva  a gondolatrendőröknél  ismert „cenzorpszichózist”.

(Folytatjuk)      

Femme de rue

Pruzsinszky Sándor

Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.

         Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.

         Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő , hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.

         De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt , akár a téli mező.

         Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.

         Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba.

A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.

         Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A kép címét nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha napozna, halványkéken fekszik az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen múlandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya.  Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilalt: a test tónusából,  ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök múlandóság áradt. Emlékezett rá, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben  ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták –  barna testét.  Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt és ő soha többé nem talált rá. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kinozta, miközben az új modell ott ült vele szemben.

         Most, az egérszagú könyvesboltban is arra gondolt, mi lehetett azóta a lányból?  A kissé vastag lábú, de lapos mellű Anettnek telt, szív-alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.

         Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a sápadt, kövér boltost.

         Azt? Azt ingyen is elviheti, legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve.

         A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?

         Nézze, művész úr, mondta amaz, – mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék,  maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.

         Kinevetném? – hördült fel Ábris – Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván, mert meg volt sértve, vérig.

         Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt…Szóval,  becsomagolhatom? Csomagolja, – legyintett Ábris – csomagolja csak.

         Örülök, hogy örömet okozhattam, lelkendezett a kövér s a festő, hóna alatt  az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.

A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog.

Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév. (Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket.)

De mégis fájt. Talán majd a halálom után – vigasztalta magát keserűn és kajánul -, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.

         Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte.

         Betért a kis alagsori kocsmába.

         Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.

„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében! Még egyet? – és a ló szagú italos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris épp meghatódott ennyi  bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.

Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához.

Amaz egy percig meglepetten bámulta.

Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált – Csak nem maga festette?                                                                                                                  Dehogyis, hazudta gyorsan Ábris, dehogyis. Valakitől kaptam. Tetszik?

Hiányzott egy kereke annak, uram – biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos  – aki ezt elkövette.

Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.                                              – Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel??

Látszik, te bunkó, hogy nem ismered a nagy Picassót – gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: „még egyet”. Agyon volt sújtva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet.  Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal.          

Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja.

 Az újabb féldecis pohárra meredt, hirtelen elment a kedve az italtól is.

Baj van, művészem? – kérdezte együtt érzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre.                                                       Ábris csak a fejét ingatta, de akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt.                      

Egy kövér, csuklyás alak jött be s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.                                                                                                           Megengeded, szivi – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával  magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál! – Dohányfüsttől rágott hangjából irónia érzett. A csuklyát nem hajtotta fel csak kövér kezével simított egyet – mintha gyermeket vigasztalna – Ábris ruháján.       Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni?? – Hagyják csak, hagyják, legyintett ernyedten a festő és felállt: – Nem olyan nagy dolog… Fizetek inkább.

A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta. – Ejnye, mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt. – Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég – Az enyémet is, a múlt héten!

Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.

– Ki ez a nő? – kérdezte, mert a csuklya mögül mintha egy veres hajtincs

rebbent volna elő.

– A Vörös Anett  – mondta a csapos. – Közismert zsebtolvajnő, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem…Majd legközelebb kifizeti…

Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant.

Azt álmodta, hogy az Adrián jár s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor. A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Ahogy mosolygott, a fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távol vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor.

         Egy sziréna szólt az éles reggelen: erre ébredt fel Ábris. A feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik – gondolta  keserűen – Ez lenne minden?

         A festmény ott hevert az asztalon. Nézte és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Fogta és bevágta az ágy alá, rátaposva a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét.                     Akkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvajnőt, két rendőr állt.

         –- Hatósági tanút keresünk, mondta az egyik.

         –  Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik és lerántotta róla a csuklyát.

         Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.

– Sose láttam!

-Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.

-Sajnálom. Tévedés – felelte ő hidegen és becsapta az ajtót.

Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt.

Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott és őrá mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.

         – Köszönöm – mondta nikotinos hangján – itt a pénztárcád – és a festő felé nyújtotta – Nem hiányzik belőle semmi.

         – Ugyan, hagyjad – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze.  

         – Ülj le – mutatott befelé, az öblös fotelre – lefestelek. Ahogy akkor.

         – Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett – Nem látsz a szemedtől, vén bolondom? – de már ott ült, a nyikorgó bútoron. –  Van valami italod? – A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte.

Amaz rögtön belekortyolt. – De ugye nem tart soká? – kérdezte , miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán. 

         – Estig befejezem – mondta szerelmesen a festő és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.

         Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

                                     

 

A  cenzúra  által  évszázadokon  át  gyakorolt  gondolatrendőri  hatalommal szemben az írók  legáltalánosabb  védekező  reakciója  az  öncenzúra  (avagy  belső  cenzúra)  volt.

E  kifejezés  azt  a folyamatot  jelöli, amikor az író – alkotás  közben vagy  már kész  kéziratának megcsonkításával, utólag,  minden  hatósági  beavatkozás  nélkül saját maga  teszi a művét  „cenzúraképessé”,  vagyis  az általa ismert cenzori  elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően  átformálja,  jobb  szóval  „megerőszakolja”  saját gondolatait.  E  művelet  pszichés  hatásai, ha lehet, még  rombolóbbak az alkotóra nézve, mint  a külső  cenzúra  beavatkozásai.  Erről szól Illyés  Gyula  verse:

Eltéptem, mit  tegnap írtam,  meglelheti  valaki,

Elfeledni  is igyekszem,  ki  találnám  vallani.

Elkezdtem,  de abbahagytam, mi  eszembe  ma jutott

és  megfojtom  ezt  is,  ezt a most  mozgó  vers-magzatot-

Rúgkapálsz  még  benne, eszme?  Nem maradsz  meg  eleven.   (Illyés: Rangrejtve).

A  vers  kitűnően  érzékelteti  a  megjelenés  érdekében  végrehajtott  „irodalmi  harakiri”  pszichés  következményeit.  Valóban:  a terhesség megszakítást, vagyis  az  egészséges  magzat  megölését  kísérheti  az  a depressziós  állapot, amit  kiérzünk  a fenti  sorokból.   „Elfeledni is igyekszem” , írja  Illyés  a másik  következményről,  amit  leginkább  az  ihlet  elfojtásának —  a gondolkodás  szándékosan  előidézett  betegségének —  nevezhetünk.  „A  cenzúra  abból  indul  ki, hogy  a betegséget  normális  állapotnak,  illetve  a normális  állapotot, a szabadságot betegségnek  tekinti” – írja  Marx  is, és  a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai  szempontból  szinte megsemmisítő  következtetésre  jut:  „Mivel a nép  kénytelen a szabad  írásokat  törvénytelennek  tekinteni,  hozzászokik , hogy  a  törvénytelent  szabadnak,  a szabadságot  törvénytelennek  és a törvényest  a nem  szabadnak  tekintse.  Ily  módon  a cenzúra  megöli  az  államszellemet”.  (Karl  Marx:  Viták  a  sajtószabadságról.  Rheinische  Zeitung,  1842).  Nem túlzás  hát  azt  mondani:  ahogy  az  öncenzúra az egyes  alkotók  mintegy  szellemi  öngyilkossága,  ugyanúgy  az  állam cenzúrája  magának  az államnak eszméjét  —  mely  nem  más,  mint  a  közszabadság  biztosítása —  rombolja  le.

Egyáltalán:  elmondható, hogy  az emberi szellem története  két oldalra  szakadt:  egy  láthatóra és egy  láthatatlanra.  Utóbbi  a  cenzúra  és  az  öncenzúra  következtében  napvilágot  nem látott  gondolatok  temetője.  Nyilvánvaló, hogy  ezeknek ismerete nélkül  a látható  —  az írás segítségével  megörökített —  szellemi  kultúránk  örökre  hiányos  marad.  Hisz  nemcsak a láthatatlan  — a cenzúra  által  megsemmisített  —  oldal  marad előttünk ismeretlen, (hacsak  nem  bukkan fel  belőle valami a levéltárakból  vagy  elrejtett  családi  relikviákból), de  arra  is legfeljebb  következtetni  tudunk,  hogyan  hatott a  cenzúra  és  az  öncenzúra  a látható  oldalra:  a  létező,  megjelent  művekre.  A  megsemmisített,  halálra  ítélt  (tehát  meg nem örökített)  gondolatok  többségének  rekonstruálása  természetesen  legfeljebb  annyi  eséllyel  lenne  megvalósítható, mint  mondjuk, egy  tengerbe  vetett  érme  megtalálása.  Az öncenzúra  középkori  elnevezése,  a  reservatio  mentalis,  vagyis  „a  gondolat  tartalékolása”,  kevésbé tragikusan  hangzik és azt az érzetet kelti, hogy  az egyszer megszületett  gondolat  nem  pusztítható  el.  Azt  a lehetőséget  sejteti, hogy  az alkotó, ha most nem is, de talán  később egy  másik művébe  átmentheti  majd azt, vagy  leleményes  átformálásával  elrejtheti  a  cenzor  szeme  elől.  Mint ismeretes, különösen  Heine  volt  nagymestere  a    gondolatelrejtésnek,  mely  a  „bujtatott  írónia”  segítségével  szinte  állandó  stíluselemévé vált  a nagy  német  klasszikusnak.  1848-ban, a  cenzúra  eltörlésekor  például  ezt írta:  „Nem  tudok  a cenzúra  nélkül  írni!  Elvették  az  ártatlanságomat.”  (H. Houben:  Gespräche  mit Heine, 1948).  Kant  reakciója  nem  volt  ily  szerencsés.  Amikor  a porosz  uralkodó  1794-ben  szemére  vetette, hogy  filozófiáját  „a  Szentírás  némely  főbb  s alapvetőbb  tanának  elferdítésére  és meggyalázására” használja,  s  ezért,  „továbbra  is engedetlenkedvén,  óhatatlanul  kínos rendelkezésekkel  kell  számolnia”,  a  megfenyegetett  filozófus  megígéri, hogy  azontúl  „önmegtartóztatást”  gyakorol.  Közben  titkon  ezt  jegyzi fel:  „Belső  meggyőződésünk  megtagadása  és visszavonása  alávalóság”.

Sajátságos  jelensége  a társadalmi  életnek az ,  amikor  „a közvélemény  nevében”  fellépő egyes, nem  az államszervezethez  tartozó  személycsoportosulások  —  a  politikai  irodalomban  magánhatalomnak  nevezik  ezeket  —  fejtenek  ki  az alkotókra  öncenzúrára  késztető  hatást.  Jó  példa erre  az állami  cenzúrától  már  megszabadított  francia  sajtó egyik  kiemelkedő  alakjának,  Camille  Desmoulinsnak,  a  Le Vieux  Cordelier  cimű  forradalmi  szatirikus lap  kiadójának  esete.  aki  lapjában kritikát  mert  gyakorolni,  legjobb barátjának,  Robespierre-nek a forradalmi  terror fokozására irányuló  téziseit illetően.  A  diktátor  1794  januárjában  a forradalmi  közvéleményt  reprezentáló  Jakobinus  Klub  ülésén  „barátilag”  megdorgálta  kedvencét: „Jó  gyermek ő, akinek jók a képességei, de  a rossz  társaság  elkényeztette, írásai  veszélyesek”.  Valaki  a klub tagjai közül ekkor  azt javasolta, hogy  „a  Szabadság  kezelje  úgy  Desmoulinst,  mint  egy  szeleburdi  gyereket”  s  lapját a jakobinus  szekció  tagjai  égessék el  ott helyben, a terem  közepén.  Robespierre  és  a  Klub tagjai  kijelentették:    egyetértenek  ezzel…Ez  lehetett  az a pillanat, amikor – egy  látszólag  baráti  vita  közben  —  cenzúra hivatal  nélkül  is űjra működni  kezdett  Franciaországban  a cenzúra és  Desmoulins  lapja  nem  jelent  meg  többé .  a  „szeleburdi  gyerek”  pedig  a guillotine-n,  a  nyaktilón  végezte…-

Az  agresszív  magánhatalom  fellépése  a megtámadott  kritikai  szellem  fokozódó  izolációjához  vezet.    A  közvélemény  (fenti  példánkon  „a  szabadság”)  nevében  fellépő  magánhatalom  csak azért  látszik  erősebbnek  a  kritikusan  gondolkodóknál,  mert a mögötte  állók —  a politikai  hatalom támogatásáról  tudva —  tömegesen  készek  kiállni  az elit  által  tematizált  „nézetükért”,  a többiek – noha  nincsenek  kevesebben, sőt! —  izoláltak vagy  félnek  az  izolációtól s  ezért  elhallgatják a  véleményüket.  Ez  a  hallgatók  gyengeségének  hamis  képzetét  kelti.  Eredmény:  egy párt  vagy  csoport  véleménye  tűnik  a többségi  véleménynek s ez  a  kritikával élőket, akik  azt  képzelik, ők  a  kisebbség,  félelemmel  tölti  el.  Így  egyre nagyobb  késztetést  éreznek   véleményük  elhallgatására.  Ezt  az  öncenzúrát  kiváltó  jelenséget  nevezik  a  politikatudomány   művelői  a „ hallgatás  spiráljának.”   

(Folytatjuk)                                                

JOG ÉS IRODALOM – a cenzúra története

                 Pruzsinszky Sándor                                             

A  nagy  angol  költő,  John  Milton  (1608-1674) mondása, hogy  a  kultúra  két oszlopának,   az irodalomnak  és a jognak    kapcsolata  hasonlatos  a fogoly  oroszlánnak  a  ketrecéhez  való  viszonyához,  ami  tökéletesen  kifejezi  a  CENZÚRA  lényegét. 

A  cenzúra – a  gondolatrendőrség  (lásd  Orwell:  1984) többnyire  hivatalszerű,  az irodalomra  specializált formája  —  köztudottan az írott történelem  kezdete  óta  nélkülözhetetlen  eszköze  a  politikai  hatalomnak.  Az ok  az irodalom (és  a „szabad”  művészetek)  úgynevezett  „negativizáló”  sajátosságában rejlik  — és persze a  hatalom  örök  természetében, amelyet  a  jognál világosan, hol  felettébb  manipulatív,  álságos  módon  — tükröz.

A  szabad  gondolkodásnak  nincs  nagyobb ellenfele  a tekintélynél,  amely  viszont  minden  –a társadalom egyedeitől elkülönült  — hatalom  gyakorlásának  előfeltétele. (Másként, népiesen:  „tetszik, nem  tetszik, csak  én mondhatom meg a tutit”).  Ugyancsak  Milton  fejti  ki   Areopagitica-ában,   mennyire  képtelen  és lehetetlen  intézmény  a  cenzúra,  amely  egy vélemény-monopólium érdekében  azt képzeli, hogy valamely írott gondolat  megtiltásával  vagy  eltorzításával  megóvhatja  a jog által  védett hatalom  tekintélyét .   Hiszen  minden  műalkotás, sőt:  minden  egyes  gondolat  sokkal  bonyolultabb, titokzatosabb  annál,  hogy  csupán egyetlen  értelmezésre  szorítható legyen!

Persze, a  cenzúra  mindig egy, a  hatalom  által  magasabb rendűnek minősített  jogtárgy  (Isten,  egyház, uralkodó,  haza, közerkölcs, közrend  és hasonlók)  védelmének  szükségességeként  definiálta a saját működését.  Azt  a látszatot kellett  őriznie, hogy a  cenzor  ilymód az egész  társadalom – a  „közjó” —  érdekében  lép fel  s  hogy  e védendő  jogtárgyaknak  létezik egy  „örökkévaló”, állandó  mintája  s az  alkotó  kötelessége, hogy  ezt a mintát  eljuttassa  az alattvalók tudatába.  Ezért a cenzúra  célja, hogy  olyan művek  írására  késztesse az írókat, amelyek a lehető legjobban  követik  a cenzor  fejében  levő   (s a  jogi  normákból  többnyire  csak hiányosan  kiolvasható)  mintát. 

Ez  a  működési  modell  magyarázza  azokat  az egyszerre  mulatságos s  egyben tragikus tévedéseket és  rémtetteket,  amelyeket  a cenzúra  például  a klasszikus  európai  irodalom  számos  remekműve  ellen  elkövetett.     

Nézzünk  erre  néhány  példát:

A  romantika  korának  egyik bécsi  főcenzora,  egy  bizonyos  Franz Karl Hägelin  (1735-1809) 1795-ben egy úgynevezett  Színházi  katekizmusban  foglalta  össze a színházi  bemutatókra  vonatkozó tilalmi szabályokat,  amelyeket  császári  rendelet  tett  kötelezővé  a  Habsburg  birodalom  minden  színházi társulata  számára.  A  tilalmak között  pl.  igen  tanulságos, hogy tilos a színpadon  minden  „szélsőséges  és túlzó”,  különösen  az  uralkodót,  az  egyházat és vallást érintő  állítás,  vagy egyházi személy  szerepeltetése.  (Nyilván ennek  volt köszönhető, hogy  Schiller  nagy sikerű első darabjában,  a Haramiákan   a cenzor  a  bemutatóra  a  főhős  apját  nagybácsivá  írta  át, hogy  az engedetlenség  bibliai  tilalmával való  szembeszegülés  —  negyedik parancsolat:  „tiszteld  apádat és anyádat”  — súlyát  némileg  csökkentse.)   Mi  sem volt jellemzőbb az egykori  intendáns-cenzor  gondolkodására, mint az, hogy  az eredeti  schilleri szöveget:  „Soha a törvény  nem formált  nagy embert,  de a szabadság  kolosszusokat és szélsőségeket teremt”  (Déry  Tibor  fordítása),  így  torzította  el: „Soha a béke  nem  formált  nagy  embert, de  a háború  kolosszusokat  és  hősöket  teremt”… Mintha  a cenzor még az uralkodónál  is  jobban  félt volna  a  „szabadság”  szótól!  1808-ban  egy másik cenzor még ezen is túltett, amikor  a  Haramiák-beli  Franz  Moor, a gonoszlelkű  testvér szerepén  kiakadt: „Franznak  hívják a gazembert?  Ahogy a császárt? Betiltom!  Hiszen  bárki  célzásnak vehetné, és  őfelségét,  Ferenc  császárt  érthetné  alatta…”   A  negyedik  parancsolattal  Schiller  másik korszakos  darabjánál, az  Ármány  és  szerelemnél  is baj volt, ezért  — az „erkölcsvédelem”  okán —  a darabbeli  von Walter  minisztert, az apai  tilalommal  szembe szegülő  Ferdinánd  apját ezúttal  is  nagybácsivá, Ferdinándot  pedig  unokaöccsé kellett  degradálni…Az erkölcsvédelem okán  a cenzor  vörös irónja Lady  Milford  fejedelmi  kegyencnő-jellegét is megszüntette, el kellett tűnnie a szövegből  minden erre utaló  jelenetnek  és  kitételnek  („egy  fejedelemnek  nem lehetnek  kitartottjai”  — ez a vasszabály  egészen  1848-ig  megkerülhetetlen  volt  és von  Walter  is csak ekkor  nyerhette  vissza „apai  jogait”)   És a  Don Carlos?  Ezt a darabot  Schiller  bevallottan  azért  írta, hogy „az  inkvizíció  ábrázolásával  az  emberiség  prostituálásáért”  bosszút  álljon és  „szégyenfoltjait elrettentő módon  kiteregesse”, ahogy  egy barátjához intézett levelében  említi..  Mondani  se  kell, hogy  ebből a szándékból  az 1787-es ősbemutatón  semmi  se  látszott, akkora  írtó munkát végzett  rajta a cenzúra: teljes  egészében  kihúzta a szövegből  a főinkvizítort és Domingót, a király cinikus  gyóntatóját „Perez  államtitkárként” .jelentéktelen  udvaronccá  írta át.  A kulcsszereplő  Pósa márkinak  is eltörte  máltai lovag-gerincét  a  rettegő cenzor, amikor hajlongó, élceket  gyártó bohócot gyúrt belőle.  A királyi udvarból  száműzte az összes papot, autodaféról és az inkvizíció  egyéb szörnyűségeiről , Istenről és pokolról  nem esett  egy szó sem  többé  a  megcsonkított  — meggyalázott!  — szövegben.  (A darabra tehát  rá se lehetett ismerni – de a  kiszolgáltatott  színházi emberek  között  ki mert volna akárcsak  pisszenni  is?  A  források szerint még maga  Schiller sem , hiszen  Goethével  folytatott  levelezéséből  tudjuk,  többször is előfordult,  hogy  a hatóság  „elfelejtette”  őt  értesíteni  arról, hogy  már nem egyedüli  szerzője  saját  darabjának…  )

A  példasort  hosszan  lehetne folytatni:   Schiller  Stuart  Máriá-jának,  Orleansi  Szűz-ének,  Tell  Vilmos-ának,  Lessing  Bölcs  Náthán-jának,  Goethe  Egmont-jának és  Faust-jának,  Kleist  Homburg  hercegének  megcsonkítása  is  nyilvánvalóan  azt  a célt követte, hogy  a  felvilágosodás  első hullámának szellemétől átitatott  európai  drámairodalom  ne  kezdhesse  ki  azt a kezdetleges, egyoldalú  képet,  ami  akkoriban  a  társadalom  urainak fejében  honolt  az ember  státusáról.     S  ez  sajnos  jórészt  sikerült is, hiszen a korabeli közönség  többnyire  csak  meghamísított   szöveggel  ismerhette meg  a 18-19. század  legjobb  alkotásait…A  jog  megerőszakolta  az  irodalmat.

Kérdés,  mit  tudhattak  az írók  ezzel  szembe szegezni?

(Folytatjuk)         

Keserű

Pruzsinszky Sándor

Deddyt, a keserű bohócot nem szerette senki. Mindenkihez volt mindennap egy-egy  goromba szava.  Különösen Lillyt, az  Afrodité Cirkusz ifjú légtornásznőjét szerette megcélozni  beszólásaival.

Most is, ahogy ott állt a manézs  és az üres  nézőtér sarkán, fejcsóválva figyelte, ahogy Lilly, „az  angyali légtornász” – ahogy  a plakát hirdette  —  „különleges, a maga nemében páratlan  szabaduló-számát”  próbálja. Igazából nem lehetett tudni – talán  ő  maga se tudta volna konkrétan megnevezni — , mi  piszkálja  Deddyt a szép légtornászlány mutatványán, hacsak nem a  merészsége. Lilly  ugyanis  a manézsban térdelt,  rácsos kalitkába zárva  s a hátából   két hófehér angyalszárny  nőtt ki.  „Micsoda blődség”, morogta a bohóc jól hallhatóan, miközben az ingujjra  vetkezett zenekar dobpergésére a lány, szétfeszítve a  kalitkát, mintha repülne, felemelkedett  a zsinórpadlás  felé.  Angyalszárnyain kék, zöld, piros fények játszottak, miközben, átugorva egy trapézra, mint a vadászó kőszáli sas, egészen  szélesre  tárta őket . A testhezálló  akrobatamezét ágyéktájon és a melle körül flitterek borították, aranyszőkére  festett haja zuhatagosan lobogott. Kipirosított ajkán műmosoly. Férfiszemmel csak az nem kívánta meg, akiben béna harag rágott.  Odafent a trapézon a lány  érzéki, egyben ironikus mozdulattal domborította ki mellét, riszálgatta  szív-alakú fenekét és kihívóan a bohócra hunyorgott..

Deddy elfordította a fejét, mintha szemébe hullott volna az a gúnyoros kacsintás. Többen  – a társulat tagjai közt terjedő pletyka szerint – tudni vélték Deddy  látható ellenszenvének okát:  állítólag Lilly  azon érte tetten a bohócot, amint az  bekukucskál az öltözője kulcslyukán. Mire a  szép artistanő, ifjonti gőgjében, ezt merte volna kérdezni Deddytől: „Keresel valamit, púposkám?”  Ez persze csak  cirkuszi legenda. Mégis,  mi tagadás, van némi  igazság benne:  Deddy háta ugyanis, enyhén szólva, nem egyenes:  inkább  lefelé hajlik. Ez minden bizonnyal a könyvtáros korában elolvasott tengernyi könyv káros hatása. Előnye viszont, hogy segítséget nyújt a bohócszerep – a  világ fordított működését megtapasztaló  kisember —  hiteles megformálásához, egyben  a megfontoltság és bölcsesség csalóka látszatát kölcsönzi Deddynek…Tán épp ennek köszönhette, hogy a társulat egy éve  — halk nevetések közepette — épp őt, az örök kívülállót választotta  szakszervezeti bizalmivá.  –Piffpaff, én mondtam nekik,  hogy téged válasszanak  —  vigyorgott Piffpaff, a harcsabajszú igazgató  (egyben porondmester)— te  vagy rá a legalkalmasabb,  mert téged úgyse  vesz komolyan senki”.—„Marha!” —  reccsent  rá  Deddy  s e  villanásban  felizzott a két férfi közt  soha ki nem hunyó ellenszenv.. Piffpaff a fegyelem bajnoka: nem tűr lazaságot a cirkuszban,  egy elhullajtott  papírfecni  a nézőtéren éppúgy felbosszantja, mint a műsoridőtől való legkisebb eltérés és Deddyvel bizony néhányszor már meggyűlt a baja.  A keserű  bohóc ritkán tudja úgy összeszedni magát, hogy  pontosan a megadott időben elkezdhesse a számát, mely  most „A bohóc temetése” címet  viseli.  Deddy arca ilyenkor kerek, fehérre mázolt, két szeme körül hüvelyknyi széles fekete karika, szája négyszögletes, csokornyakkendő formájúra festett száj, mely egyszerre fejez ki sírást és nevetést. A kackiásan félrebiccenő, csúcsos-pöttyös sipka alól kikandikáló, lila  ökörhólyag nem a hajzatot, hanem a kopaszságot mímeli.  Elég megjelennie, hogy a dolgok rögvest ellene  forduljanak.  Hogy a porondra lépjen, ki kell nyitnia egy  ajtót: mondani se kell, hogy kezében marad a kilincs.  Aggályosan  dugja  vissza a helyére, az persze, mihelyt belépett rajta, megint kiesik. Bozontos feketére festett szemöldöke, megdöbbenést kifejezve, felszökik a homlokán, tátva hagyott szája meg lefittyed, éreztetve, hogy a keserű bohóc nem szereti a világot, de szeretné megérteni. Lázadó  mozdulattal löki vissza helyére a rakoncátlan kilincset, de rögvest meglakol: az ajtó recsegve szétreped,  lécekre esik  szét, az egyik fejen találja Deddyt. Nincs kegyelem,  előront Piffpaff  porondmester s azt harsogva: „balfácán, balfácán!”, körbe kergeti Deddyt a porondon, végül fején töri szét a  lécet. A bohóc elmenekül, de aztán makacsul  visszajön, kezében egy trombitával. Megfújja, de a trombita hangja rekedt és mintha sírna, víz csurog belőle. Eldobja  és egy  hegedűt vesz elő.  Édesbús dallamot játszik rajta, de mielőtt befejezné a számot, megint előjön Piffpaff és elveszi tőle: „Túl hangos vagy Deddy, fölébreszted a nézőket!” Akkor  a keserű bohóc egy  öklömnyi hegedűt ránt elő  valamelyik zsebéből, öklömnyi vonóval és azon cincogja el halkan ugyanazt a dallamot.  „Gúnyolod a közönséget?? Takarodj!” – üvölt rá  Piffpaff  és durván fenékbe rúgja Deddyt, akinek a buggyos-pöttyös nadrágjából akkora porfelhő száll fel, hogy az első sorban  ülő nézők prüszkölnek tőle. Jajgatva iszkol kifelé, útközben még a megmaradt ajtókeret is a fejére omlik. Az örök vesztes ő, a győztesek létének értelme – igazi sikerszám.  Van-e, aki nem tapsol, csak  hogy sajnálhassa?

Ezután jön az Angyal, akinek sikerül  megszabadulnia sorsától – a ketrectől – és íme, fel  is röppen a mennybe — vagyis a zsinórpadlásig, a bohóctól megtagadott győzelem bájos  apoteózisaként. A közönség ujjong, boldogság kerülgeti.  Nem tudhatja, hogy mindez Deddy agyában fogant, lévén ő a műsor rendezője is.

 Két  gyászhuszár koporsót hoz be a manézsba.  Leteszik a porondra, bejön Deddy  a kis hegedűvel és újra játszani kezdi rajta a mélabús tremolót. Bejön a porondmester is, elismerően  kezet ráz a bohóccal, majd búcsúölelés következik. Piffpaff könnyezik, Deddy együttérzőn nagy pöttyös zsebkendőt nyújt át neki. A porondmester prüsszögve, ünnepélyesen megtörli a szemét és harsogva kifújja az orrát.  Aztán intésére a két gyászhuszár felnyitja a koporsó fedelét és megpróbálja belegyömöszölni a visítva ellenálló Deddyt.  Sehogy sem sikerül, együttes erővel sem, mire Piffpaff kiszalad és behoz egy fejszét, amellyel megpróbál lenyesegetni néhány kiálló testrészt. Deddy erre rémületében összehúzza magát koporsóméretűre, így már  beleszuszakolják és a fedelét Piffpaff egy nagy kulccsal lezárja, melyet elégedetten zsebrevág. A hegedű ott fekszik a porondon, „Avanti!” – kiáltja  Piff-Paff és a legénység rogyadozva emelné a koporsót, de az e pillanatban recsegve  széthasad.  Deddy mosolyogva lép ki a deszkák közül, és láss csodát: kezében újra ott az öklömnyi hegedű.  Ismét elkezd játszani, ezúttal Haydn Búcsúszimfóniáját. A diadalmas  hegedűvel a kezében, peckes léptekkel kisétál a manézsból. Piffpaff  és a gyászhuszárok utána vetnék magukat, de, mintha ólomból lenne lábuk, vagy az édesbús dallam rájuk  tekeredne, fogcsikorgató erőfeszítésük ellenére  csak egyhelyben képesek futni. A keserű bohóc a zene hatalmával béklyózta le üldözőit, akik tehetetlen dühükben most egymás torkának estek… A közönség visított a nevetéstől. Csak egy,  a legelső sorban ülő vánnyadt öregember könnyezett.  Talán  egyedül ő értette meg  A bohóc temetését. „Nem is olyan rossz arány”, gondolta Deddy.

„Gratulálok!” – egy szép, izmos női kéz szorítja meg az övét  a takarásban – „Ki se néztem volna belőled!” És Lilly keze hosszan szorítja Deddyét „Oly szép volt, csaknem elbőgtem magam”.  Ezek a szavak  visszhangoznak beteg szívében, ahogy bezárkózva az öltözőjébe, lehuppan varieté-tükre elé. Leveszi a csúcsos bohócsipkát  és a lila hólyagot őszülő hajáról, letépi a fehér pöttyös gyászkabátot a púpos válláról s a tükörbe mered.  Egy  ijesztő szellemarcot lát a sötét háttérből kirajzolódni. „Huss, eredj innét! – mondja neki félhangosan — . ma meg vagyok elégedve  magammal: akadt köztük egy, akit megértett –  hát nem csoda?”  És szemének apró hunyorítása elárulja: Deddy  ma boldog. Közben a kis mosdótálat maga elé téve, kezdi letörölni a szeme körüli sötét karikákat, a szája torzulását.  Az elmázolt festék most meg hirtelen mintha valami Krisztus-arcot  mutatna a tükörben, „Az elszabadult fantáziám”–, legyint rá – „mindig rákapcsol, ha fáradt vagyok…Lehet, hogy nyugdíjba kéne mennem?”. De  valami azt súgja neki: ezzel a számmal  alighanem élete csúcsára jutott! Végre megtalálta azt a formát, amit mindig is keresett. Azelőtt ő is hitt a régi, hatásos bohóctréfákban: az önmagukba csukódó székekben, duplafedelű ládákban, felrobbanó pudingokban. De valami, amit most végre megkapott, eddig hiányzott.  Az öregember az első sorban, aki  könnyezett azon, amin a többiek kacagtak? Tényleg elég lenne neki? Vagy inkább Lilly  kézszorítása?  Valami titkos balzsam volt abban az érintésben. Elmulasztotta szívének szorongását. Az arca, ahogy lemosta róla a háromféle festéket meg az alapozót, most furcsán ünnepélyes lett, mint valami  antik  madárjósé, aki jó okkal késlelteti a verdikt kimondását.  Felállt, s maga elé mosolyogva, körtáncot lejtett, valamelyik régi számából kölcsönözve..  Majd  újból a tükör elé ült és az asztalka fiókjából egy nagyalakú fényképet vett elő.  Amatőr felvétel volt, kinagyított. Lillyt mutatta a trapézon: egyik kezével a kőtélbe kapaszkodik, másikkal  csókot hint a közönségnek.  Még angyalszárny nélkül, de csaknem meztelenül: a fejlámpák  kettős fénye úgy rajzolja ki a teste körvonalait, kissé elmosódva, mintha egyenest az égből érkezne.  Deddy  arcához  szorította a fényképet és gyerekes  csókokkal halmozta el.

Ekkor kopogtak az öltöző bezárt ajtaján.  „Mit akartok??” – szólt ki barátságtalanul és ijedten dugta vissza a képet a fiókba.

Lilly jött be., mögötte Piffpaff.  Aztán egy nyakkendős ember, a minisztériumból. Aztán a többiek, az egész társulat.  „Gratulálok, barátom!” –  kiáltotta  kikáltó-stílusban a porondmester-igazgató és váratlanul, sután megölelte őt. A nyakkendős ember meg fekete táskájából elővett egy aranyozott szélű papírlapot és olyasmiket mondott, hogy :  „a bohócnak  igenis fontos társadalmi feladata van”, meg hogy  „példamutató az az összefogás, amit az Afrodité Cirkusz művészei produkáltak, hogy a kitűnő művészünk életművét  ezzel a brilliáns produkcióval koronázhassa meg…”  A nyakkendős átadta az oklevelet Deddynek: „Az év legjobb bohóca”, ez állt rajta. Pezsgőpukkanás, koccintás. Csodálkozó, irigykedő arcok sorfala. „Közeledek, tehát távolodom” — gondolta Deddy és legszívesebben elszaladt volna  előlük. De Lilly  karon fogta és a szobája ajtajáig sétált vele.  „Bejössz egy percre?”, kérdezte, sötét szeme vágytól  csillogott.

Deddy  megdermedt: ez hát a pillanat?  Ilyen hirtelen, erőszakosan tör rá? Negyven év korkülönbség: eddig nem gondolt rá, de most félelemmel töltötte el – őt, a bohócot! –, hogy nevetségessé válhat. Kétségbe esetten mosolygott a lányra. „Most…most még  nem lehet – motyogta – egy fontos telefonhívást várok…Majd utána bekopogok, jó?”

„Kopogj csak”, csapta rá az ajtót  Lilly  és Deddy  megint ugyanazt az apró, szúró fájdalmat érezte a szíve táján, amit néha előadás előtt. Bement a szobájába. Képek peregtek előtte: egy fekete hajú és szemű műlovarnőről, aki őrá –  miután  egy illuzionistával megszökött —  csak a Hold szerelmét hagyta örökül. 

Azért  nézte most is sokáig a Holdat. Aztán halkan kopogott Lilly  öltözőjének ajtaján.  Semmi válasz.  Fülét az ajtóra tapasztotta: valami neszt vélt hallani. Talán suttogást. Eszébe jutott a pletyka, ezen mosolygott, de a kulcslyukon át . Lilly sminkasztalkája előtt Piffpaffot látta  ülni. Hosszan  magyarázott a lánynak, amiből ő csak annyit hallott ki, hogy „fölfelé menesztik”.       

-Szegény  Deddy – mondta erre a lány unottan és beleült Piffpaff  ölébe.

– Senki se fog sírni utána, igaz? – és a porondmester belecsókolt az artistanő fehér hattyúnyakába.

A bohóc, mintha meglőtték volna, visszatántorodott a kulcslyukról.

Csak másnap  este keresték. Már elkezdődött az előadás, amikor rátörték az öltözője ajtaját.

Deddy  ott ült a sminkasztalnál. Halott volt, de csodálkozó, tágra nyílt szemmel  nézett a tükörbe.    

Anabázis

ANABÁZIS

                                                                        

                 A  vonaton  egész úton a kezében tartotta a verskötetet.  Nem tudott betelni  a híressé vált szavakkal,  hogy ezt  mind neki, róla írták! Úgy  suttogta maga elé,  mint valami varázsigét: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már….”   Újra  és  újra meghatódott   s  mintegy a kerekek zakatolásának ütemére  mondogatta magában:  „nem, nincs vége még, nincs vége még”.  Az állomásról  konflissal  a kávéházhoz  vitette magát. Régóta készült  az útra. Tudta, hogy ilyen idő tájt a költő odabent tartózkodik. 

                Megállt a kávéház bejáratánál.  A forgóajtó , mint valami modern pokolszáj,  egy magas férfit s egy  sovány  nőt elnyelt előtte , de ő  visszahőkölt:  hogy nézne ki az, ha csak úgy besétálna és  odaballagna az asztalához, mint valami kékharisnya?  Hiszen voltaképp  nem  történt közöttük  semmi!  Személyesen  talán ha  háromszor találkoztak a váradi évek alatt.  A  verseskötetről, amit  évekkel ezelőtt neki dedikált a költő,  s most  a kezében szorongat,  egészen megfeledkezett.  Csak  nemrég olvasta  végig…És erről a csodálatos versről,  amiről az újságok is megírták, hogy  neki,  csakis neki  szól,  egy alkalmi  ismerősétől  értesült.  Csodálkozott,  majd  meghatódott.  Valahogy az Isten  ujját  érezte  abban, hogy  ez a  bús, időtlen  lángolás épp most érte őt el!  Most,  amikor egy  unalomba  fúlt  házasság  után  magányossá  válva,  mintegy ég és föld között  lebeg…       

Hirtelen  a szíve táján  apró szúrást érzett.  Arra  a másik estébe hajló délutánra gondolt, amelynek képei  most hirtelen  feltolultak  a homályból  és szinte parancsolóan  tolakodtak  eléje.   

A  váradi társaság az év utolsó napját ünnepelte  az ifjú  segédszínésznő  szerény albérletében:  sárga virágokkal  díszített, olcsó  tapéta  és  szakadt  csipketerítő.  Méteres  padlóvázában  porosodó szalmavirág.  A plafon  nedvességfoltjai  alatt  a  szilveszteri  két  gavallér:  Nyárai, a tömöttbajszú, lenyalt  hajú  amorózó,  kollégája  a Szigligeti  Színházban,  meg a nyeszlett  kis városi aljegyző,  Juricskay úr.  A két férfiú kölcsönös megvetéssel   viseltetett  egymás iránt,  de óvakodtak ennek  hangot adni .  Arcukon  fagyott  mosollyal  vetettek gyűlölködő  pillantásokat   egymásra.  Úgy  keringtek  őkörülötte,  akár két bódult éjszakai  pillangó.   

Mert  ő  akkor egyszerre két vasat tartott a tűzben.  Mi mást  tehetett  volna?  Egyszál  magában, statiszta-fizetés  mellett?  A  főtérre néző   „rókalyukat”  – ahogy  Juricskay  hívta – pontosan  kellett  fizetni… Ez  a  dadogó Juricskay, bármennyire  nevetséges  is a  megjelenése  a  kisnövésével,  vékony lábai felett  a pókhasával,  mégiscsak a megállapodott hivatalosságot  jelenti.  Napi  egyszeri  ebédmeghívást, néha  cigányzenés  vacsorát  is.  Nem  férfi-tartalék, hanem  maga a létezés. Védelem a színpad süppedékes veszélyeivel szemben.  í(E  veszélyt  főleg  maga  Nyárai  bonviván  jelentette,  aki   helyzeti  előnyének tudatában  pimaszul  ölébe ültette  őt s a  nyakába  csókolt.)  Az  aljegyzőben, mint a színház felettes szervében,  forrt  az indulat, de úgy vélte, ez nem  a megfelelő pillanat a rendcsinálásra  az izmos fiatalemberrel  szemben.   Még csak a második pohár  pezsgőnél  tartottak, amikor  Juricskai   felkiáltott:  — Nézzék csak, de furcsa:  az az  ember  már egy órája  silbakol ott! – és kimutatott a havas főtérre .  És  valóban:  pár  méterre  innen,  az  Ezredévi  Emlékmű előtt ott állt a költő  és  komoran  bámult  az ablakra.

– Hát az ott  kicsoda? –fortyant fel az apró aljegyző.

–Az? – nevetett  fel  a bonviván  — Nem ismeri?   Juhász  Gyulus,   költő  és  kritikus.  Nem először  csinálja  ezt a  mutatványt  a Nusi  ablaka előtt.

–Csak nem  lett  meghívta  ide?

– Dehogyis  – mondta  erre ő és felszegte kócos  szőke ciklont utánzó  fejét – Majd bolond leszek!   Unalmas  emberke, elrontaná a  hangulatunk.     

Ne bántsad, rólam  jó  kritikát szokott  írni! – nevetett  fel  Nyárai  és  az ablakhoz lépve,  intett  a költőnek,  de az  meg se  mozdult.  Innen bentről is  látszott,  milyen  kopott  a ruházata és elnyűtt  a cipője.  Fekete  nyakkendője félrecsúszott,  félig  elbújt a zakója alatt, de  ő nem torődött  vele.

– És  hová lett a télikabátja?  –csúfolódott  Juricskai –a zaciba  adta?

– Már  egész  kék az arca…Mégis  csak  be kéne hívni  —  aggodalmaskodott a bonviván.

– Két  ballába van – fintorgott  ő,  ellenőrizve  kontyának  állapotát az asztali tükörben – csak  toporogna  itt köztünk  szegény

S akkor odakint a költő – csókot  nyomva  a nőalak páncélos  kebelére  –  letérdelt  a szobor elé.

– Látod,  Nusi?  Te  vagy  most  az  a szobor…Mire  képes  egy  igazi  költő ? – röhögött  fel  a színész.  De a másik, komolyra  véve  a dolgot,  így figyelmeztette:   

– Ne  nevessen, kérem!  A  csendes  férfiaknak  vannak a leghangosabb  vágyaik…  

Aztán, a  két  nőre  éhes férfi  közt, a Szilveszter  hangulatában  Anna  el is  feledkezett  a szobornak  szerelmet   valló költőről.  Mikor  legközelebb  kitekintett,  a szép keblű  Hungária már  magában  állott a  párálló alkonyatban.  Csak  egy  villanásnyi időre  fordult meg a fejében:  milyen  — talán kibírhatatlanul  —  fájdalmas  szenvedély  munkálhat  itt–  s épp őmiatta!  De  csak annyit  mozdított  meg benne  az  egész  —  részvétet –,  akár egy  statiszta  ügyetlen  vergődése  a  színpadon.  Ez  a vézna  kis  ember  nem szerepelt  vágyálmaiban.  Ha  rangsorolta  a közel s távol felbukkant  férfiakat,  a  költő  a  „futottak még” szürke  hadához tartozott.

Most,  ahogy  erre  gondolt,  fájó  ürességet  érzett,  olyasféle  kínzó  veszteséget,  mint   amikor  az ember  ottfelejti a  zsebóráját  a villamoson.  Eszébe  jutott  a Böhmer  téri  jelenet  is.  Ő  a kávéház teraszán  üldögélt  (már nem emlékezett  rá, kivel), amikor  a  költő, egy széket felborítva,  az asztalukhoz rontott  és  elébe tett  egy újságlapot, lihegve: —  Olvassa el,  Anna!  –A vers  így  kezdődött: „Szatír, ki  bennem  élsz…”       Mire ő: —  Maga  szatír?  —  És csak  nevetett.  Hosszan.  Fölénnyel.  Lesajnálón.  Most  tompa  fájdalmat érzett:  hogy  lehettem  ilyen ostoba?  Miért  van az, hogy az embert  a sejtjeinek  vak  működése  így  becsaphatja?

Egy  szerelmespár  ült le  a  szomszédos  padra.  Miközben  simogatták egymást,  úgy  tettek, mintha  a szemközti  épületet  néznék   s ő  önkéntelenül  el mosolyodott ezen  az ártatlan  fortélyon. 

És  megint  fölrémlett  benne  a költővel  való  kapcsolatának  kínzó befejezetlensége .  „Rajtam  múlott-e, hogy  nem történhetett  közöttünk semmi?” —  ezt  kérdezte  önmagától, ki tudja, hányadszor.  „Talán, ha… Igen. Talán, ha  akkor,  azon  a  délutánon …?” 

Ám  végül  abbahagyta  a rágódást.  Mi  érelme visszapörgetni  az  időt, csak azért, hogy  az önvádnak  tápot  adjon?  Nemrég  olvasta  a fodrásznál  a véletlenül  kezébe került újságban a költő  legújabb  versét:  Anna  örök.   És  benne  a sziven ütő  sort:  Élsz  és  uralkodol  örökkön… 

A  neszesszeréből   előkapta  fésülködő tükrét:  nedvesfényű, zöldes  szemek, húsos  ajkak,  de alacsony  homlok és  lapos  orr.  Maga  a hétköznapiság, még ha  a szőke  hajkorona  üdén ellensúlyozza  is…Ez  az  arc,  ez a  termet,  mely  magával ragadta  Juricskai  aljegyzőt és  Mihelfy uramat, a  Szent  László téri  fűszerest…De  most:  Élsz és uralkodol  örökkön!           

                 Mi  ez, ha  nem  a  töretlen  szerelem  megvallása?  Szerelmi  körözőlevél,  nyílt  felhívás  a  visszatérésre??

Erőt  kellett  vennie magán, hogy  ne pattanjon fel  és ne  rontson be  a  diadalmasan  csillogó kávéházba és ne  boruljon  azon nyomban a költő  vállára, kiáltván:  „Hívtál, hát itt vagyok!  Tégy  velem, amit  akarsz!”     

A  kávéház  forgóajtaján  egy  rikkancsnak  látszó fiú jött  ki, a hóna alatt újságokkal.  Ő sebesen  rákérdezett :

 Fiatalember, ismeri  Juhász Gyulát?  — Amaz bólintott —  Menjen  vissza,  kérem és csak annyit  mondjon neki,  hogy  Sárvári  Anna  várja idekint – és  a  fiú kezébe nyomott  húsz krajcárt.

Hamar  visszajött  az  és furcsálkodva  nézett őrá.

–  No mit mondott  Juhász úr?

– Hogy  nem ismer  semmiféle  Sárvári  Annát.

Anna  szédülést  érzett.  Mintha  túl  meredek  lépcsőn  rohant  volna  lefelé.

– Menjen  vissza  kérem  és  mondja  meg neki:  fontos  mondanivalóm  van.  Csak egy  percét  venném  igénybe  –megteszi?

A  fiú  szigorúan  nézett  Annára s újra  eltűnt.  Szinte  azonnal  visszajött.

 – Juhász  úr  eltávozott.

– Ugyan  hol?

– A  vészkijáraton. 

Ö  csak állt és a forgóajtót  bámulta,  mely  újra  elnyelte  a  kis  rikkancsot.  És beléhasított  a  felismerés,  hogy  mi  köze Sárvári  Annának  Annához?

Hogy  csak  Anna  van.  Az  az  Anna,  aki  sose  létezett.     

Pruzsinszky Sándor