A galambok a garázs előtti járdán gyülekeznek, pontban tizenkettőkor. Köztük egy nagy szürke tollú és egy kisebb, bronzos árnyalatú madár, meg egy fehérfoltú búbos, akik mindig már előbb lesben állnak a szomszéd jegenye tetején. Hajni, az anyám őket rólunk nevezte el: a nagy szürketollast apámról, a kis bronzost sajátmagáról és a búbosat rólam. – Péter! Hajnika! Ábris!– kiáltotta mindig, kezében az etetőlavórral, mely a gondosan összegyűjtött kenyérmorzsákkal volt tele . (Nem szórta ki rögtön mind, megvárta, míg a környék többi madara is ideér: élők és holtak lelkei, vegyesen, akik olykor a vállára szálltak).
Azóta, hogy anyám meghalt, én etetem a galambokat. Az én vállamra nem száll egyik se. S néha,. ha nyári reggeleken gerlebúgást hallok, elfog a szomorúság. De ha Ottiliával vagyok, mindent másnak látok.
Ottilia a halvány arcával, enyhén göndör fekete hajával, no meg kissé széles szájával engem görög lányra emlékeztet. Ha belép a nyikorgó garázsajtón, mindig megjelenik a kép, aminek semmi köze a valósághoz: az Adria partján ülünk és összefonódva nézzük a lábunk alatt örökké habzó sziklát, a háttérben a képeslap-kékségű éggel.
A valóságban Ottilia nemhogy az Adriánál, de még a Dunaparton se nagyon járt . Kellékesként, no meg raktárosként egy bábszínházban dolgozik. Vannak napok, amikor az utcára se megy ki, annyi a dolga . Dolgait jócskán szaporítja a lassúsága: Ottilia enyhén fogyatékos. Bármit kérsz tőle, eltart egy darabig, amíg leküzdi ijedelmét és megérti, mi a teendő. Ha hirtelen rákérdezel, behunyja a szemét, hogy a biztonságos sötétben átgondolhassa, mit akarsz. Ilyenkor a szemhéja, akár egy halvány lila virág, megremeg. Talán ezért is szerettem belé. Ottiliát megbénítja nem létező felelősségének érzete. A szemében mindig ott vibrál valami kozmikus megszégyenüléstől való félelem. Arcán, mintha maszk lenne, halovány mosoly árnyéka dereng, ezt Fabrició mester, a bábszínház igazgatója szereti „bájgörcsnek” nevezni. A durva Fabriciót ez a mozdulatlan mosoly s a vele járó lassúság olykor a tettlegességig felingerli – épp a tegnapi napon fedeztem fel Ottilia kezén egy duzzadt, sötétkék foltot. – Fabrició volt? – kérdeztem rá, de a lány csak mosolygott. Ingerült lettem én is: – Akkor talán a szekrény?? – A szekrény – hagyta rám halkan. Mert Ottilia csak szavakkal beszél, mondatokkal képtelen.
Szeretném, ha a szeretőm lenne. A titkos szeretőm, mivel erről a viszonyról se az én könyökvédős apámnak, se Fabríciónak nem szabad majd tudnia. Szerencsére a lány a jelmezraktárrá alakított garázsunkban lakik, amelyet a szomszéd utcában működő bábszínház bérel. Egy szakadt díszlet-ágyban alszik, kopott spanyolfal mögött, akár egy hajdani díva. Felette a polcokon tarka bábusereg bámulja őt. Köztük egy törött orrú, szomorú arcú Harlekin, akinek a csúcsos süvegét Ottilia sapkatartónak használja . Este, ha alkalmam van, gyakran lenézek hozzá, hogy lábújjhegyen, egy oszlop mögül meglessem lefekvését. Aztán, ha eloltja a csupasz villanykörtét, visszaosonok az emeleti szobámba és arra gondolok: az a Harlekin Ottilia feje fölött tulajdonképp én vagyok. (Az orrom meg azért tört be, mert tiltott dolog után szimatolok!) …Nyáron a legnehezebb. Ilyenkor soká nem jön álom a szememre, mert a város erőszakos fényei a nyitott ablakon át a paplanomra másznak. Ottilia finom arca jelenik meg a fényben, miközben odalentről Fabríció durva hangját hallom: pattanásig feszül minden idegszálam, akár a legmagasabb húr a hegedűn.
Elhatároztam, hogy elmondom Ottiliának, mit érzek iránta és ráébresztem, miféle vágyakat kelt bennem. Nem fogok sokat beszélni, inkább a szeme színét és arca rezdülését figyelem majd, hogy megtudjam, mire számíthatok nála.
Másnap háromszor is nekikészülődtem. Ottilia egész nap Harlekin orrát javítgatta. Finom szövetdarabkával letörölgette a töréshelyet, s miközben a letört orrdarabot visszaillesztette, valamit sugdosott a bábú fülébe, mintha vigasztalni akarná. Aztán rákente a gyorsragasztót és valami vékony,. átlátszó műanyaggal burkolta be.
- Meg fog gyógyulni, ugye? – kezdtem volna a társalgást.
- Megígérte – suttogta Ottilia.
- Megígérte? A bábú? .
- Ottilia rosszallóan nézett rám, mintha azt mondaná : szégyelljem magam, hogy kételkedem. – S én már-már nem kételkedtem és hirtelen nagy vágyat éreztem Ottilia szerelme után.
- De hát mi történt, leejtetted? — Ottilia válaszul a vállán mutatott egy csúnya zöldes duzzanatot.
- Mi ez?
- Fabríció…Fabrició…Fabríció – dallamosan, vidáman ismételgette ezt a nevet, mint valami kabalát, szerencsét hozó talizmánt. Közben már rám se nézett, csak az újra összeforrt orrot simogatta.
- Azt akarod mondani: a válladon törte el a bábú orrát? – Ottilia gyors, szigorú pillantást vetett rám, mint a zenész, ha hamis hangot hall.
- „Szeretlek, bízzál bennem, megvédelek” – akartam neki mondani, de csak sután bámultam szép vállán a brutális mementót. .
- Legközelebb, ha megüt, csak szóljál! – a fejét rázta – Fabrició tanít.
- Szép kis tanítás!…Kék-zöld leszel tőle…Brutális alak! Majd én ellátom a baját! – vitézkedtem fennhangon, felkorbácsolt érzékekkel.
- Kinek a baját, öcskös?? — dörrent rám a színházigazgató hangja, ahogy előlépett a spanyolfal mögül — Kinek a baját akarod te ellátni, halljam, takonypóc?
Éreztem, hogy elvörösödöm. – Ugrál a bolha, hízik a homokszem? – farkasszemet néztünk, férfi a férfival – Miféle homokszem, uram? – s miközben igyekeztem férfiasan fölemelni a hangom, éreztem a lábam remegését.
- Nézz már magadba, kölyök! — sistergett amaz — Mit tudsz te arról, hogyan születik a művészet?? Ha nem nézném apádat, elfújnálak, mint egy homokszemet! – és harsányan elnevette magát a drabális ember, kissé dülöngélve. Gyanítottam, hogy részeg is, mert mint egy bábút, az ujjasánál fogva húzta maga után Ottiliámat. Még az utcáról is behallatszott a rikácsolása:
- Lódulj, ütődött, próbálni! Holnap bemutató! Kiment a tyúkeszedből, mi?
Aznap éjjel nyomasztó álmom volt. Hanyatt feküdtem és a mellemen észre vettem néhány homokszemet, ezek hirtelen nőni kezdtek s a végén egész piramissá váltak. Fuldokolni kezdtem a súlyától…Fojtogatott a gondolat, hogy ez a nagy hasú, izzadtságszagú, durvahangú fickó, aki erőszakot tesz az én Ottiliámon, a szeretője lehet!
Másnap átjött Viki, az egyetemi csoporttársam. (Második éve, hogy együtt járunk, mindenki úgy könyveli már el, hogy a menyasszonyom). Ottilia épp levette a kötést Harlekin orráról és mutatta, hogy a ragasztás megszilárdult. Aztán eltűnt a spanyolfal mögött… Mikor előjött egy perc múlva, már egy igazi Harlekin állott előttünk, tetőtől-talpig kockás férfiruhában, csipkés újjakkal, a fején a hegyes föveggel, mosolyogva.
- Hát ez tényleg vicces! – nevetett Viki – Nem is mondtad, hogy bohóc is lakik a házatokban… — A Harlekin nem bohóc, Viki — próbáltam okítani — Hanem jelkép.
- Tehát egy jelképpel kavarsz a hátam mögött, nahát, ez óriási! –sistergett a menyasszonyom s erre egyikünk se tudott mit mondani. Fölmentünk Vikivel a szobámba, be nem állt a szája. Azt mesélte, hogy jól sikerült az előző napi felmérő tesztje. (Ami nem volt nagy hír, mert Viki nagyon okos lány: neki mindig minden sikerül, az eszénél csak az akarata nagyobb).-Csak egyetlen kérdésnél kellett gondolkoznia: miben különbözik a világgazdaság szerkezete a pont-pont hálózatoktól? Alig fogtam fel, de eltelt az este, amíg ezt elmesélte. Minden erőmre szükség volt, hogy rá ne üvöltsek: „Elég, Viki! Nem kell a tudomány!”
Másnap szünnap volt a bábszínházban és mi hárman – Ottilia, Viki és én – együtt sétáltunk a tavaszi verőfényben, amikor a galambok megjelentek. Először a fejünk felett köröztek, csalódottan, hogy nem látják az etetőlavórt. Végül mégis leszálltak a járdaszélre. Ottilia odaszaladt, mire felröppentek. Ám a bóbitás galamb ottmaradt, csak akkor lebbent el, mikor a lány már rátette a kezét. S ekkor Ottilia, a mindig szelíd Ottilia vad dühhel egy követ hajított utána…
- Jellemző! – súgta a fülembe Viki, az okos, aki mindenre tud magyarázatot – A gyengeelméjűek rokonságot éreznek a madarakkal, nem tudtad? Sokkal inkább, mint az emberek iránt, épp most olvastam egy könyvet erről, elmeséljem?
Elmesélte, de én alig hallottam valamit belőle. Egyre csak Ottilia arcát figyeltem, ahogy a lázadás addig ismeretlen visszfénye kigyúlt rajta.
Este apám kikelt magából: nem tűri tovább a bábosokat a házunkban. Szörnyű rendetlenséget csapnak a garázsban s harmadik hónapja nem fizetik a bérleti díjat…Nekem adta feladatul: fogalmazzak egy felmondó levelet s adjam át Fabríciónak.
A gondolatára is rosszullét kerülgetett, de megtaláltam a megoldást: postára adtam a Hiób- üzenetet. De gyötört a kíváncsiság. Elmentem Vikivel a bábszínházba. Az alacsony épületen sárga papírlapon kézzel írott cédula: ŐSBEMUTATÓ! HARLEKIN LEGYŐZI A GONOSZ SÁRKÁNYT!
A bejárati ajtó bársonyfüggönye mögött ott állott Harlekin a fekete-fehérkockás ruhában, rövid haján a hegyes süveggel, ajka vörösen, cédán virított, de szeme körül vastag, sötét karika szorongott . Fejet-térdet hajtott előttem, oly elegáns mozdulattal, ahogy a nagy balerináknál látni… Csupán melle finom remegése, mely átsejlett a trikón, árulta el, kicsoda is a furcsa fickó! Amúgy sivár hely volt a bábszínház, a virágos tapétán nedvességfoltok virítottak. Három-négy gyerkőcöt meg két felnőttet láttam csak a kopott nézőtéren, amikor megkezdődött az előadás. Harlekin fanfárt szóaltatott meg, s fellépett egy lefüggönyözött paravánra. Valami prológot hadart, amit egy kartonlapról olvasott fel. Alig lehetett néhány szót érteni belőle. Lelkem izgalmával mégis felfogtam, hogy amit látok, az a Művészet születése, melynek Ottilia a papnője…
A végén meghajolt a közönség előtt és eltűnt a paraván mögött. Többen nevettek
- Szánalmas – mondta Viki – , úgy bámultad, mintha az életed függene tőle.. Én ezt egy percig nem nézem tovább!
Eljöttünk onnét. Viki egész hazaúton világos logikával magyarázta, pszichológiailag hogyan értelmezhető ez a jelenség. Amelyet a pszichiáterek bizonyos – ahogy mondta – suicid állapot előjelének tekintenek. Nem értettem ezt a szót. Csak azt fogtam fel, hogy a menyasszonyom – aminek jelét eddig sosem láttam – hirtelenül roppant ideges lett…– Vigyázz ma este magadra –mondta – olvastam egy könyvet a mágiáról, holnap elmesélem…
A garázsban bóbiskoltam el. Feljött a Hold és Harlekin hozzám simult. Hangtalanul öleltük át egymást. A pirosfestékes csókja vad volt és szenvedélyes, felsebezte az ajkam. Festék lett a vér is, de nem mentünk tovább. Egyetlen szó nélkül feküdtünk, kéz a kézben, a kétes, sápadt derengésben.
Egyszerre csak riadtan engedte el a kezem. – Mi a baj? – kérdeztem s Harlekin a polcon ülő bábukra mutatott: — Bámulnak! – suttogta rémülten – Figyelnek, mint az emberek…– és a spanyolfal mögé menekült.
Én meg fel, a magányos ágyamba. De hogy is tudtam volna ezek után aludni? Egész éjjel hallgattam apám, az aggódó hivatalnok járkálását a szomszéd szobában…A padlója úgy nyikorgott, ahogy a lelked hasogatja a be nem teljesülés.
Másnap este hiába lopództam le, nem találtam Ottiliát. Hűlt helye volt, akárcsak a kelléktárnak. Sívár üresség képét mutatta a garázs. Csak az egyik sarokban hevert néhány gyűrött színlap és – akárha egy vérengzés után – halomban meztelen babák megcsonkított teste.
Viki világosított fel, hogy az én aggódó apám – mivel a kelléktár tűzveszélyes volt – még az este birtok védelmet kért. Még az előadás alatt kijöttek a végrehajtók és mindent elpucoltak. Fabriciót, a Gonosz Sárkány jelmezében véresre verték, mert elbarikádozva magát a színpadon, egy vödör éghetetlen sárkánytűzzel fel akarta gyújtani a házat. Ottiliát, mert nem tudott beszélni, csak sziszegett, többszöri hivatalos felszólítás ellenére, rohamkocsival a kórház pszichiátriájára vitték. .
Mire megjöttek az őszi ködök, a kisváros már napirendre tért az események felett.
A színház helyén használtruha-butik nyílt. Senki se emlegette a két félnótást. Eltűntek egy álmos hajnalon.
Vikivel megtartottuk az esküvőt, s az élet mókuskereke forgott tovább, mint előtte. Csak a galambok nem mutatkoztak többé.
Pruzsinszky Sándor
