IRODALOM  ÉS  JOG – A  KLASSZIKUS  CENZÚRA

                                               A  cenzor  lélektana

A  rovat legutóbbi  folytatásában  említettük  az úgynevezett  „cenzorpszichózist”.  Ez a kevéssé ismert  diszciplína  azt írja le, hogy  a történeti  irodalomból  név  szerint ismert cenzorok  — alkatuknál,  emberi  habitusuknál fogva hogyan reagálták le  a foglalkozásukkal  járó  stresszhelyzeteket.  Általában  beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.

Csak természetes: minél  műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte.  Két, egymásnak feszülő  erő dolgozott bennük: a hivatalukkal  járó hatalmi elvárás  (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és  „igazi” énjük  (a gondolkodás szabadságának tisztelete).  Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik.  A  „két fejük” folyton  vitába szállt  egymással. A  pszichológia elmélete  az úgynevezett  kognitív disszonancia  fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom-  és művészettörténet nem kevés  megmentett  (cenzorszempontból  kötelességszegéssel a nyilvánosság elé  engedett)  remekműve köszönheti  fennmaradását.  Cserébe gyakran hivatalvesztés  járt a  „mulasztó” cenzornak…

A hivatalnok-lelkű  cenzorra  (Houben  szavával  a „szent  Bürokráciuszra”)  egy alapvetően álnok habitus a jellemző:  feladata az  ira et studium  — vagyis a szélsőségek  keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával  leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával..  A  szent  bürokráciuszok  általában  a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban  ugyanis  a hatalmi pozíció szülte  gyanakvás  működik, az a rögeszme, hogy  a műnek van valami  szavakon túli rejtett értelme,  az államra  — s így a cenzori létre  — veszélyes eszméje, amelyet  csak ő nem tud megfejteni. (Grano,  a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például  olykor a gyermekverseket  és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros  plajbászával odaírva  a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én  nem értem-”)  A  nehézfejű  gondolatőr  nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe  zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását  azért  tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy  a kígyó mögött nem rejlik-e  „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.        

Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma  a  kötelességteljesítés alázatának  (a belső, szolgálati viszonyban)  és  a tekintélynek  (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely  a hivatalos működésnek egy szilárd  eszmei  alap  látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít  ki, mely   azt sugallja:  a cenzori  munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb  láncszeme, rajta áll vagy  bukik az állam  biztonságos  működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által  propagált aktuális ideológiából  táplálkozik,  azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett  megaláztatások, alkati  problémák  következtében  idővel  gyakorta  roncsolódik és a  cenzorok  „hibáznak”: olykor  váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes  túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy  működése kockázatát minimálisra csökkentse,  egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben  található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre  veszély leselkedik.  pusztán  preventív  célzattal  kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich  Houben, a klasszikus cenzori  intézmény  nagy  szakértője.    Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb  hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza,  az állam  és  a vallás nimbusza stb)   veszélyeztetését látta.

Lássunk néhány  illusztris példát  minderre.

A  katona nimbusza.   A napoleoni  háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok  visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.

Másik példa:  egy korabeli drámában a szerzői  utasítás szerint az ördögnek  vörös nadrágban kellett  színre lépnie.  Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert  az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös  nadrágot viseltek.  (Az  egyenruha  nimbuszát  Ausztriában  egy 1825-ös  rendőrminiszteri  rendelkezés  közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)

Az  állam nimbusza.   Egy  1828-ban kiadott reklámbrosúrát  Ausztriában  azért tiltottak be, mert  a brosurában  reklámozott nyakkendő  egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok:  Riego tábornok volt az  1820-ban kitört  Habsburg-ellenes  spanyolországi felkelés  vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még  egy  divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az  állam  biztonságára!

(Folytatjuk)

Pruzsinszky Sándor

Jog és Irodalom – A cenzúra

Pruzsinszky Sándor sorozta

Voltak a  hatalom számára kellemetlen gondolatok eltüntetésének különleges módjai is, ezeket összefoglalóan  virtuális cenzúrának nevezhetjük.

Ilyen például  a szerző virtuális eltüntetése.

A  romantika korának  népszerű osztrák drámaírója, Franz Grillparzer (1791-1872) írja  Urának hű szolgája  (Ein treuer Diener seines Herrn)  című darabjának bemutatása kapcsán történtekről: „A darab elé a cenzúra semmi akadályt nem gördített és a bemutató, anélkül, hogy egyetlen szót is töröltek volna belőle, óriási sikerrel lezajlott, 1828. február 28-án…Másnap délelőtt  magához hivatott a Rendőrség Főfelügyeletének vezetője, gróf Sedlnitzky…A gróf roppant barátságosan, de kissé zavartan fogadott. Közölte, hogy a császár megbízásából fogadott: Őfelségének roppantul tetszett a darabom…, annyira, hogy szeretne a mű kizárólagos tulajdonosa lenni.  Megkérdeztem, hogy értsem ezt? A válasz: le kellene adnom a kézirat eredeti példányát, a színház beszolgáltatná a súgópéldányokat meg a szereplők munkapéldányait s így az összes példány a császár magánkönyvtárába kerülne, aki ily mód  a művet kizárólagosan birtokolhatná, hiszen annyira tetszik neki.  Teljes kártérítést kapnék, megtérülne a színházi bemutatókból és a mű kiadásából várható minden bevételem, sőt, véleménye szerint bátran követelhetnék bármekkora összeget, Őfelsége hajlandó áldozni az ügyre.  Ellenvetésemre: tényleg ily nyomorult alaknak tartanak, aki pénzért hajlandó a művét eltüntetni a Föld színéről, azt a választ kaptam: arról, hogy ez megtörténjék-e, Őfelsége nem kíván vitát nyitni, legfeljebb arról, hogyan történjék?”         

Esetünkben a legfőbb cenzor tehát rájött, hogy az alattvalói hűség szélsőséges formájának, a mértéktelen alázatosságnak ábrázolásával  megírt, irónikus hatást keltő darabon – ha már egyszer a nyilvánosság elé bocsáttatott – már annak népszerűsége miatt is nehéz lenne cenzúrajogi eszközökkel fogást találni, ezért a szerzői minőség olyan megszüntetésével próbálkozott, melynek során az alkotó és a cenzor személyiségi jogai – természetesen a cenzor személyében – egyesülnek.

Nyilvánvaló, hogy a cenzúra e körmőnfontnak elképzelt módja nem lehetett sikeres, hiszen  egy, bármilyen módon már nyilvánosságra hozott műalkotást végső soron nem lehet „visszavonni”, hiszen annak irodalomtörténeti  léte kitörölhetetlen.

A virtuális cenzúrának, mint cenzúrapótló eszköznek ennél sajnos jóval hatékonyabb módja magának a kritikai szellemnek (vagyis az ítélőerőnek)  az „eltüntetése”, olyan módon, hogy a kritikát gyakorló személyt a hatalom  egyszerűen „elmeháborodottnak”  tünteti fel.  Egy ilyen valóságos esetet mutat be egy klasszikus színmű, Gribojedovnak  Az ész bajjal jár  című darabja,  amely  Csaadajevnek, Puskin barátjának vesszőfutásáról szól.  Csaadajevnek, a pétervári ifjúság bálványának 1836-ban egy irodalmi lap nyilvánosságra hozta  — a kártyajátékban elmerült cenzor „figyelmetlensége” folytán – Filozófiai levelek egy hölgyhöz  című írását. Ebben a bátor filozófus a cári önkényuralom biztos támaszait, az ortodox egyházat és a pravoszláviát  merte támadni: „Az igazi vallásosság szomorú módon különbözik attól a fojtó légkörtől, amelyben mi mindig éltünk…A vérünkben van valami, ami visszataszít minden igazi haladást”— írta s ez a cári Oroszországban már akkora abúzusnak számított, hogy mindenki várta a látványos büntető ítéletet.  De a cár rájött, hogy ez azt jelentené: birodalmában  — még ha büntetendő is — létezhet kritika, egyáltalán: magánvélemény.  Csaadajev véleményét tehát nem létezőnek  nyilvánította.  Megparancsolta Moszkva rendőrfőnökének, akadályozza meg, hogy „az értelmében megzavarodott” filozófus „ki legyen téve a nyirkos, hideg levegő hatásának, mely súlyosbíthatja betegségét”. Ez azt jelentette: tartsák állandó orvosi ellenőrzés alatt, házi őrizetben.  Az őrültnek  nyilvánítás,  mint a cenzúra legprofesszionálisabb helyettesítője, valószínűleg  itt jelenik meg először történetünkben.

A  cenzor lélektana

Szó esett már rovatunkban az öncenzúra lélektani hatásairól.  De a kép nem lenne teljes  azon pszichés  következmények elemzése nélkül, amelyek a cenzori tevékenység gyakorlásával jártak (járnak).  

Goethe  írta: „Sértésnek venném. ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná”…-  Mintha a cenzor tilalma éppen az irodalmi minőség elismerése lenne, sőt a mű szinvonalának hivatalos megvallásával érne fel!  A nagy klasszikus mondása a cenzori működés alapvető, igazából feloldhatatlan ellentmondására utal.  Arra, hogy egyrészt a mű betiltásának célja, hogy azt a hatóság  az irodalmi-művészeti kánon, a társadalmi köztudat számára nem létezővé tegye, másrészt viszont éppen a betiltás aktusa lehet az a tényező, amely a közvélemény figyelmét mindennél jobban ráirányítja a műben rejlő „botrányos” (tehát különleges vonzerőt jelentő) gondolatokra.  Ez a „reflektor-hatás” mindig is komoly felelősséget rótt a cenzorokra, ezért is jelentett  ez a munka többnyire pszichés megterhelést és járt gyakorta traumatikus következményekkel, előhíva  a gondolatrendőröknél  ismert „cenzorpszichózist”.

(Folytatjuk)      

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

                                     

 

A  cenzúra  által  évszázadokon  át  gyakorolt  gondolatrendőri  hatalommal szemben az írók  legáltalánosabb  védekező  reakciója  az  öncenzúra  (avagy  belső  cenzúra)  volt.

E  kifejezés  azt  a folyamatot  jelöli, amikor az író – alkotás  közben vagy  már kész  kéziratának megcsonkításával, utólag,  minden  hatósági  beavatkozás  nélkül saját maga  teszi a művét  „cenzúraképessé”,  vagyis  az általa ismert cenzori  elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően  átformálja,  jobb  szóval  „megerőszakolja”  saját gondolatait.  E  művelet  pszichés  hatásai, ha lehet, még  rombolóbbak az alkotóra nézve, mint  a külső  cenzúra  beavatkozásai.  Erről szól Illyés  Gyula  verse:

Eltéptem, mit  tegnap írtam,  meglelheti  valaki,

Elfeledni  is igyekszem,  ki  találnám  vallani.

Elkezdtem,  de abbahagytam, mi  eszembe  ma jutott

és  megfojtom  ezt  is,  ezt a most  mozgó  vers-magzatot-

Rúgkapálsz  még  benne, eszme?  Nem maradsz  meg  eleven.   (Illyés: Rangrejtve).

A  vers  kitűnően  érzékelteti  a  megjelenés  érdekében  végrehajtott  „irodalmi  harakiri”  pszichés  következményeit.  Valóban:  a terhesség megszakítást, vagyis  az  egészséges  magzat  megölését  kísérheti  az  a depressziós  állapot, amit  kiérzünk  a fenti  sorokból.   „Elfeledni is igyekszem” , írja  Illyés  a másik  következményről,  amit  leginkább  az  ihlet  elfojtásának —  a gondolkodás  szándékosan  előidézett  betegségének —  nevezhetünk.  „A  cenzúra  abból  indul  ki, hogy  a betegséget  normális  állapotnak,  illetve  a normális  állapotot, a szabadságot betegségnek  tekinti” – írja  Marx  is, és  a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai  szempontból  szinte megsemmisítő  következtetésre  jut:  „Mivel a nép  kénytelen a szabad  írásokat  törvénytelennek  tekinteni,  hozzászokik , hogy  a  törvénytelent  szabadnak,  a szabadságot  törvénytelennek  és a törvényest  a nem  szabadnak  tekintse.  Ily  módon  a cenzúra  megöli  az  államszellemet”.  (Karl  Marx:  Viták  a  sajtószabadságról.  Rheinische  Zeitung,  1842).  Nem túlzás  hát  azt  mondani:  ahogy  az  öncenzúra az egyes  alkotók  mintegy  szellemi  öngyilkossága,  ugyanúgy  az  állam cenzúrája  magának  az államnak eszméjét  —  mely  nem  más,  mint  a  közszabadság  biztosítása —  rombolja  le.

Egyáltalán:  elmondható, hogy  az emberi szellem története  két oldalra  szakadt:  egy  láthatóra és egy  láthatatlanra.  Utóbbi  a  cenzúra  és  az  öncenzúra  következtében  napvilágot  nem látott  gondolatok  temetője.  Nyilvánvaló, hogy  ezeknek ismerete nélkül  a látható  —  az írás segítségével  megörökített —  szellemi  kultúránk  örökre  hiányos  marad.  Hisz  nemcsak a láthatatlan  — a cenzúra  által  megsemmisített  —  oldal  marad előttünk ismeretlen, (hacsak  nem  bukkan fel  belőle valami a levéltárakból  vagy  elrejtett  családi  relikviákból), de  arra  is legfeljebb  következtetni  tudunk,  hogyan  hatott a  cenzúra  és  az  öncenzúra  a látható  oldalra:  a  létező,  megjelent  művekre.  A  megsemmisített,  halálra  ítélt  (tehát  meg nem örökített)  gondolatok  többségének  rekonstruálása  természetesen  legfeljebb  annyi  eséllyel  lenne  megvalósítható, mint  mondjuk, egy  tengerbe  vetett  érme  megtalálása.  Az öncenzúra  középkori  elnevezése,  a  reservatio  mentalis,  vagyis  „a  gondolat  tartalékolása”,  kevésbé tragikusan  hangzik és azt az érzetet kelti, hogy  az egyszer megszületett  gondolat  nem  pusztítható  el.  Azt  a lehetőséget  sejteti, hogy  az alkotó, ha most nem is, de talán  később egy  másik művébe  átmentheti  majd azt, vagy  leleményes  átformálásával  elrejtheti  a  cenzor  szeme  elől.  Mint ismeretes, különösen  Heine  volt  nagymestere  a    gondolatelrejtésnek,  mely  a  „bujtatott  írónia”  segítségével  szinte  állandó  stíluselemévé vált  a nagy  német  klasszikusnak.  1848-ban, a  cenzúra  eltörlésekor  például  ezt írta:  „Nem  tudok  a cenzúra  nélkül  írni!  Elvették  az  ártatlanságomat.”  (H. Houben:  Gespräche  mit Heine, 1948).  Kant  reakciója  nem  volt  ily  szerencsés.  Amikor  a porosz  uralkodó  1794-ben  szemére  vetette, hogy  filozófiáját  „a  Szentírás  némely  főbb  s alapvetőbb  tanának  elferdítésére  és meggyalázására” használja,  s  ezért,  „továbbra  is engedetlenkedvén,  óhatatlanul  kínos rendelkezésekkel  kell  számolnia”,  a  megfenyegetett  filozófus  megígéri, hogy  azontúl  „önmegtartóztatást”  gyakorol.  Közben  titkon  ezt  jegyzi fel:  „Belső  meggyőződésünk  megtagadása  és visszavonása  alávalóság”.

Sajátságos  jelensége  a társadalmi  életnek az ,  amikor  „a közvélemény  nevében”  fellépő egyes, nem  az államszervezethez  tartozó  személycsoportosulások  —  a  politikai  irodalomban  magánhatalomnak  nevezik  ezeket  —  fejtenek  ki  az alkotókra  öncenzúrára  késztető  hatást.  Jó  példa erre  az állami  cenzúrától  már  megszabadított  francia  sajtó egyik  kiemelkedő  alakjának,  Camille  Desmoulinsnak,  a  Le Vieux  Cordelier  cimű  forradalmi  szatirikus lap  kiadójának  esete.  aki  lapjában kritikát  mert  gyakorolni,  legjobb barátjának,  Robespierre-nek a forradalmi  terror fokozására irányuló  téziseit illetően.  A  diktátor  1794  januárjában  a forradalmi  közvéleményt  reprezentáló  Jakobinus  Klub  ülésén  „barátilag”  megdorgálta  kedvencét: „Jó  gyermek ő, akinek jók a képességei, de  a rossz  társaság  elkényeztette, írásai  veszélyesek”.  Valaki  a klub tagjai közül ekkor  azt javasolta, hogy  „a  Szabadság  kezelje  úgy  Desmoulinst,  mint  egy  szeleburdi  gyereket”  s  lapját a jakobinus  szekció  tagjai  égessék el  ott helyben, a terem  közepén.  Robespierre  és  a  Klub tagjai  kijelentették:    egyetértenek  ezzel…Ez  lehetett  az a pillanat, amikor – egy  látszólag  baráti  vita  közben  —  cenzúra hivatal  nélkül  is űjra működni  kezdett  Franciaországban  a cenzúra és  Desmoulins  lapja  nem  jelent  meg  többé .  a  „szeleburdi  gyerek”  pedig  a guillotine-n,  a  nyaktilón  végezte…-

Az  agresszív  magánhatalom  fellépése  a megtámadott  kritikai  szellem  fokozódó  izolációjához  vezet.    A  közvélemény  (fenti  példánkon  „a  szabadság”)  nevében  fellépő  magánhatalom  csak azért  látszik  erősebbnek  a  kritikusan  gondolkodóknál,  mert a mögötte  állók —  a politikai  hatalom támogatásáról  tudva —  tömegesen  készek  kiállni  az elit  által  tematizált  „nézetükért”,  a többiek – noha  nincsenek  kevesebben, sőt! —  izoláltak vagy  félnek  az  izolációtól s  ezért  elhallgatják a  véleményüket.  Ez  a  hallgatók  gyengeségének  hamis  képzetét  kelti.  Eredmény:  egy párt  vagy  csoport  véleménye  tűnik  a többségi  véleménynek s ez  a  kritikával élőket, akik  azt  képzelik, ők  a  kisebbség,  félelemmel  tölti  el.  Így  egyre nagyobb  késztetést  éreznek   véleményük  elhallgatására.  Ezt  az  öncenzúrát  kiváltó  jelenséget  nevezik  a  politikatudomány   művelői  a „ hallgatás  spiráljának.”   

(Folytatjuk)                                                

JOG ÉS IRODALOM – a cenzúra története

                 Pruzsinszky Sándor                                             

A  nagy  angol  költő,  John  Milton  (1608-1674) mondása, hogy  a  kultúra  két oszlopának,   az irodalomnak  és a jognak    kapcsolata  hasonlatos  a fogoly  oroszlánnak  a  ketrecéhez  való  viszonyához,  ami  tökéletesen  kifejezi  a  CENZÚRA  lényegét. 

A  cenzúra – a  gondolatrendőrség  (lásd  Orwell:  1984) többnyire  hivatalszerű,  az irodalomra  specializált formája  —  köztudottan az írott történelem  kezdete  óta  nélkülözhetetlen  eszköze  a  politikai  hatalomnak.  Az ok  az irodalom (és  a „szabad”  művészetek)  úgynevezett  „negativizáló”  sajátosságában rejlik  — és persze a  hatalom  örök  természetében, amelyet  a  jognál világosan, hol  felettébb  manipulatív,  álságos  módon  — tükröz.

A  szabad  gondolkodásnak  nincs  nagyobb ellenfele  a tekintélynél,  amely  viszont  minden  –a társadalom egyedeitől elkülönült  — hatalom  gyakorlásának  előfeltétele. (Másként, népiesen:  „tetszik, nem  tetszik, csak  én mondhatom meg a tutit”).  Ugyancsak  Milton  fejti  ki   Areopagitica-ában,   mennyire  képtelen  és lehetetlen  intézmény  a  cenzúra,  amely  egy vélemény-monopólium érdekében  azt képzeli, hogy valamely írott gondolat  megtiltásával  vagy  eltorzításával  megóvhatja  a jog által  védett hatalom  tekintélyét .   Hiszen  minden  műalkotás, sőt:  minden  egyes  gondolat  sokkal  bonyolultabb, titokzatosabb  annál,  hogy  csupán egyetlen  értelmezésre  szorítható legyen!

Persze, a  cenzúra  mindig egy, a  hatalom  által  magasabb rendűnek minősített  jogtárgy  (Isten,  egyház, uralkodó,  haza, közerkölcs, közrend  és hasonlók)  védelmének  szükségességeként  definiálta a saját működését.  Azt  a látszatot kellett  őriznie, hogy a  cenzor  ilymód az egész  társadalom – a  „közjó” —  érdekében  lép fel  s  hogy  e védendő  jogtárgyaknak  létezik egy  „örökkévaló”, állandó  mintája  s az  alkotó  kötelessége, hogy  ezt a mintát  eljuttassa  az alattvalók tudatába.  Ezért a cenzúra  célja, hogy  olyan művek  írására  késztesse az írókat, amelyek a lehető legjobban  követik  a cenzor  fejében  levő   (s a  jogi  normákból  többnyire  csak hiányosan  kiolvasható)  mintát. 

Ez  a  működési  modell  magyarázza  azokat  az egyszerre  mulatságos s  egyben tragikus tévedéseket és  rémtetteket,  amelyeket  a cenzúra  például  a klasszikus  európai  irodalom  számos  remekműve  ellen  elkövetett.     

Nézzünk  erre  néhány  példát:

A  romantika  korának  egyik bécsi  főcenzora,  egy  bizonyos  Franz Karl Hägelin  (1735-1809) 1795-ben egy úgynevezett  Színházi  katekizmusban  foglalta  össze a színházi  bemutatókra  vonatkozó tilalmi szabályokat,  amelyeket  császári  rendelet  tett  kötelezővé  a  Habsburg  birodalom  minden  színházi társulata  számára.  A  tilalmak között  pl.  igen  tanulságos, hogy tilos a színpadon  minden  „szélsőséges  és túlzó”,  különösen  az  uralkodót,  az  egyházat és vallást érintő  állítás,  vagy egyházi személy  szerepeltetése.  (Nyilván ennek  volt köszönhető, hogy  Schiller  nagy sikerű első darabjában,  a Haramiákan   a cenzor  a  bemutatóra  a  főhős  apját  nagybácsivá  írta  át, hogy  az engedetlenség  bibliai  tilalmával való  szembeszegülés  —  negyedik parancsolat:  „tiszteld  apádat és anyádat”  — súlyát  némileg  csökkentse.)   Mi  sem volt jellemzőbb az egykori  intendáns-cenzor  gondolkodására, mint az, hogy  az eredeti  schilleri szöveget:  „Soha a törvény  nem formált  nagy embert,  de a szabadság  kolosszusokat és szélsőségeket teremt”  (Déry  Tibor  fordítása),  így  torzította  el: „Soha a béke  nem  formált  nagy  embert, de  a háború  kolosszusokat  és  hősöket  teremt”… Mintha  a cenzor még az uralkodónál  is  jobban  félt volna  a  „szabadság”  szótól!  1808-ban  egy másik cenzor még ezen is túltett, amikor  a  Haramiák-beli  Franz  Moor, a gonoszlelkű  testvér szerepén  kiakadt: „Franznak  hívják a gazembert?  Ahogy a császárt? Betiltom!  Hiszen  bárki  célzásnak vehetné, és  őfelségét,  Ferenc  császárt  érthetné  alatta…”   A  negyedik  parancsolattal  Schiller  másik korszakos  darabjánál, az  Ármány  és  szerelemnél  is baj volt, ezért  — az „erkölcsvédelem”  okán —  a darabbeli  von Walter  minisztert, az apai  tilalommal  szembe szegülő  Ferdinánd  apját ezúttal  is  nagybácsivá, Ferdinándot  pedig  unokaöccsé kellett  degradálni…Az erkölcsvédelem okán  a cenzor  vörös irónja Lady  Milford  fejedelmi  kegyencnő-jellegét is megszüntette, el kellett tűnnie a szövegből  minden erre utaló  jelenetnek  és  kitételnek  („egy  fejedelemnek  nem lehetnek  kitartottjai”  — ez a vasszabály  egészen  1848-ig  megkerülhetetlen  volt  és von  Walter  is csak ekkor  nyerhette  vissza „apai  jogait”)   És a  Don Carlos?  Ezt a darabot  Schiller  bevallottan  azért  írta, hogy „az  inkvizíció  ábrázolásával  az  emberiség  prostituálásáért”  bosszút  álljon és  „szégyenfoltjait elrettentő módon  kiteregesse”, ahogy  egy barátjához intézett levelében  említi..  Mondani  se  kell, hogy  ebből a szándékból  az 1787-es ősbemutatón  semmi  se  látszott, akkora  írtó munkát végzett  rajta a cenzúra: teljes  egészében  kihúzta a szövegből  a főinkvizítort és Domingót, a király cinikus  gyóntatóját „Perez  államtitkárként” .jelentéktelen  udvaronccá  írta át.  A kulcsszereplő  Pósa márkinak  is eltörte  máltai lovag-gerincét  a  rettegő cenzor, amikor hajlongó, élceket  gyártó bohócot gyúrt belőle.  A királyi udvarból  száműzte az összes papot, autodaféról és az inkvizíció  egyéb szörnyűségeiről , Istenről és pokolról  nem esett  egy szó sem  többé  a  megcsonkított  — meggyalázott!  — szövegben.  (A darabra tehát  rá se lehetett ismerni – de a  kiszolgáltatott  színházi emberek  között  ki mert volna akárcsak  pisszenni  is?  A  források szerint még maga  Schiller sem , hiszen  Goethével  folytatott  levelezéséből  tudjuk,  többször is előfordult,  hogy  a hatóság  „elfelejtette”  őt  értesíteni  arról, hogy  már nem egyedüli  szerzője  saját  darabjának…  )

A  példasort  hosszan  lehetne folytatni:   Schiller  Stuart  Máriá-jának,  Orleansi  Szűz-ének,  Tell  Vilmos-ának,  Lessing  Bölcs  Náthán-jának,  Goethe  Egmont-jának és  Faust-jának,  Kleist  Homburg  hercegének  megcsonkítása  is  nyilvánvalóan  azt  a célt követte, hogy  a  felvilágosodás  első hullámának szellemétől átitatott  európai  drámairodalom  ne  kezdhesse  ki  azt a kezdetleges, egyoldalú  képet,  ami  akkoriban  a  társadalom  urainak fejében  honolt  az ember  státusáról.     S  ez  sajnos  jórészt  sikerült is, hiszen a korabeli közönség  többnyire  csak  meghamísított   szöveggel  ismerhette meg  a 18-19. század  legjobb  alkotásait…A  jog  megerőszakolta  az  irodalmat.

Kérdés,  mit  tudhattak  az írók  ezzel  szembe szegezni?

(Folytatjuk)