jog - teltház

13/12/202025/02/2022

IRODALOM ÉS JOG – A KLASSZIKUS CENZÚRA

A cenzor lélektana

A rovat legutóbbi folytatásában említettük az úgynevezett „cenzorpszichózist”. Ez a kevéssé ismert diszciplína azt írja le, hogy a történeti irodalomból név szerint ismert cenzorok — alkatuknál, emberi habitusuknál fogva hogyan reagálták le a foglalkozásukkal járó stresszhelyzeteket. Általában beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.

Csak természetes: minél műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte. Két, egymásnak feszülő erő dolgozott bennük: a hivatalukkal járó hatalmi elvárás (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és „igazi” énjük (a gondolkodás szabadságának tisztelete). Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik. A „két fejük” folyton vitába szállt egymással. A pszichológia elmélete az úgynevezett kognitív disszonancia fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom- és művészettörténet nem kevés megmentett (cenzorszempontból kötelességszegéssel a nyilvánosság elé engedett) remekműve köszönheti fennmaradását. Cserébe gyakran hivatalvesztés járt a „mulasztó” cenzornak…

A hivatalnok-lelkű cenzorra (Houben szavával a „szent Bürokráciuszra”) egy alapvetően álnok habitus a jellemző: feladata az ira et studium — vagyis a szélsőségek keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával.. A szent bürokráciuszok általában a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban ugyanis a hatalmi pozíció szülte gyanakvás működik, az a rögeszme, hogy a műnek van valami szavakon túli rejtett értelme, az államra — s így a cenzori létre — veszélyes eszméje, amelyet csak ő nem tud megfejteni. (Grano, a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például olykor a gyermekverseket és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros plajbászával odaírva a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én nem értem-”) A nehézfejű gondolatőr nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását azért tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy a kígyó mögött nem rejlik-e „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.

Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma a kötelességteljesítés alázatának (a belső, szolgálati viszonyban) és a tekintélynek (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely a hivatalos működésnek egy szilárd eszmei alap látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít ki, mely azt sugallja: a cenzori munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb láncszeme, rajta áll vagy bukik az állam biztonságos működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által propagált aktuális ideológiából táplálkozik, azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett megaláztatások, alkati problémák következtében idővel gyakorta roncsolódik és a cenzorok „hibáznak”: olykor váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy működése kockázatát minimálisra csökkentse, egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre veszély leselkedik. pusztán preventív célzattal kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich Houben, a klasszikus cenzori intézmény nagy szakértője. Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza, az állam és a vallás nimbusza stb) veszélyeztetését látta.

Lássunk néhány illusztris példát minderre.

A katona nimbusza. A napoleoni háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.

Másik példa: egy korabeli drámában a szerzői utasítás szerint az ördögnek vörös nadrágban kellett színre lépnie. Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös nadrágot viseltek. (Az egyenruha nimbuszát Ausztriában egy 1825-ös rendőrminiszteri rendelkezés közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)

Az állam nimbusza. Egy 1828-ban kiadott reklámbrosúrát Ausztriában azért tiltottak be, mert a brosurában reklámozott nyakkendő egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok: Riego tábornok volt az 1820-ban kitört Habsburg-ellenes spanyolországi felkelés vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még egy divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az állam biztonságára!

(Folytatjuk)

Pruzsinszky Sándor

14/11/202025/02/2022

Jog és Irodalom – A cenzúra

Pruzsinszky Sándor sorozta

Voltak a hatalom számára kellemetlen gondolatok eltüntetésének különleges módjai is, ezeket összefoglalóan virtuális cenzúrának nevezhetjük.

Ilyen például a szerző virtuális eltüntetése.

A romantika korának népszerű osztrák drámaírója, Franz Grillparzer (1791-1872) írja Urának hű szolgája (Ein treuer Diener seines Herrn) című darabjának bemutatása kapcsán történtekről: „A darab elé a cenzúra semmi akadályt nem gördített és a bemutató, anélkül, hogy egyetlen szót is töröltek volna belőle, óriási sikerrel lezajlott, 1828. február 28-án…Másnap délelőtt magához hivatott a Rendőrség Főfelügyeletének vezetője, gróf Sedlnitzky…A gróf roppant barátságosan, de kissé zavartan fogadott. Közölte, hogy a császár megbízásából fogadott: Őfelségének roppantul tetszett a darabom…, annyira, hogy szeretne a mű kizárólagos tulajdonosa lenni. Megkérdeztem, hogy értsem ezt? A válasz: le kellene adnom a kézirat eredeti példányát, a színház beszolgáltatná a súgópéldányokat meg a szereplők munkapéldányait s így az összes példány a császár magánkönyvtárába kerülne, aki ily mód a művet kizárólagosan birtokolhatná, hiszen annyira tetszik neki. Teljes kártérítést kapnék, megtérülne a színházi bemutatókból és a mű kiadásából várható minden bevételem, sőt, véleménye szerint bátran követelhetnék bármekkora összeget, Őfelsége hajlandó áldozni az ügyre. Ellenvetésemre: tényleg ily nyomorult alaknak tartanak, aki pénzért hajlandó a művét eltüntetni a Föld színéről, azt a választ kaptam: arról, hogy ez megtörténjék-e, Őfelsége nem kíván vitát nyitni, legfeljebb arról, hogyan történjék?”

Esetünkben a legfőbb cenzor tehát rájött, hogy az alattvalói hűség szélsőséges formájának, a mértéktelen alázatosságnak ábrázolásával megírt, irónikus hatást keltő darabon – ha már egyszer a nyilvánosság elé bocsáttatott – már annak népszerűsége miatt is nehéz lenne cenzúrajogi eszközökkel fogást találni, ezért a szerzői minőség olyan megszüntetésével próbálkozott, melynek során az alkotó és a cenzor személyiségi jogai – természetesen a cenzor személyében – egyesülnek.

Nyilvánvaló, hogy a cenzúra e körmőnfontnak elképzelt módja nem lehetett sikeres, hiszen egy, bármilyen módon már nyilvánosságra hozott műalkotást végső soron nem lehet „visszavonni”, hiszen annak irodalomtörténeti léte kitörölhetetlen.

A virtuális cenzúrának, mint cenzúrapótló eszköznek ennél sajnos jóval hatékonyabb módja magának a kritikai szellemnek (vagyis az ítélőerőnek) az „eltüntetése”, olyan módon, hogy a kritikát gyakorló személyt a hatalom egyszerűen „elmeháborodottnak” tünteti fel. Egy ilyen valóságos esetet mutat be egy klasszikus színmű, Gribojedovnak Az ész bajjal jár című darabja, amely Csaadajevnek, Puskin barátjának vesszőfutásáról szól. Csaadajevnek, a pétervári ifjúság bálványának 1836-ban egy irodalmi lap nyilvánosságra hozta — a kártyajátékban elmerült cenzor „figyelmetlensége” folytán – Filozófiai levelek egy hölgyhöz című írását. Ebben a bátor filozófus a cári önkényuralom biztos támaszait, az ortodox egyházat és a pravoszláviát merte támadni: „Az igazi vallásosság szomorú módon különbözik attól a fojtó légkörtől, amelyben mi mindig éltünk…A vérünkben van valami, ami visszataszít minden igazi haladást”— írta s ez a cári Oroszországban már akkora abúzusnak számított, hogy mindenki várta a látványos büntető ítéletet. De a cár rájött, hogy ez azt jelentené: birodalmában — még ha büntetendő is — létezhet kritika, egyáltalán: magánvélemény. Csaadajev véleményét tehát nem létezőnek nyilvánította. Megparancsolta Moszkva rendőrfőnökének, akadályozza meg, hogy „az értelmében megzavarodott” filozófus „ki legyen téve a nyirkos, hideg levegő hatásának, mely súlyosbíthatja betegségét”. Ez azt jelentette: tartsák állandó orvosi ellenőrzés alatt, házi őrizetben. Az őrültnek nyilvánítás, mint a cenzúra legprofesszionálisabb helyettesítője, valószínűleg itt jelenik meg először történetünkben.

A cenzor lélektana

Szó esett már rovatunkban az öncenzúra lélektani hatásairól. De a kép nem lenne teljes azon pszichés következmények elemzése nélkül, amelyek a cenzori tevékenység gyakorlásával jártak (járnak).

Goethe írta: „Sértésnek venném. ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná”…- Mintha a cenzor tilalma éppen az irodalmi minőség elismerése lenne, sőt a mű szinvonalának hivatalos megvallásával érne fel! A nagy klasszikus mondása a cenzori működés alapvető, igazából feloldhatatlan ellentmondására utal. Arra, hogy egyrészt a mű betiltásának célja, hogy azt a hatóság az irodalmi-művészeti kánon, a társadalmi köztudat számára nem létezővé tegye, másrészt viszont éppen a betiltás aktusa lehet az a tényező, amely a közvélemény figyelmét mindennél jobban ráirányítja a műben rejlő „botrányos” (tehát különleges vonzerőt jelentő) gondolatokra. Ez a „reflektor-hatás” mindig is komoly felelősséget rótt a cenzorokra, ezért is jelentett ez a munka többnyire pszichés megterhelést és járt gyakorta traumatikus következményekkel, előhíva a gondolatrendőröknél ismert „cenzorpszichózist”.

(Folytatjuk)

20/08/202025/02/2022

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

A cenzúra által évszázadokon át gyakorolt gondolatrendőri hatalommal szemben az írók legáltalánosabb védekező reakciója az öncenzúra (avagy belső cenzúra) volt.

E kifejezés azt a folyamatot jelöli, amikor az író – alkotás közben vagy már kész kéziratának megcsonkításával, utólag, minden hatósági beavatkozás nélkül saját maga teszi a művét „cenzúraképessé”, vagyis az általa ismert cenzori elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően átformálja, jobb szóval „megerőszakolja” saját gondolatait. E művelet pszichés hatásai, ha lehet, még rombolóbbak az alkotóra nézve, mint a külső cenzúra beavatkozásai. Erről szól Illyés Gyula verse:

Eltéptem, mit tegnap írtam, meglelheti valaki,

Elfeledni is igyekszem, ki találnám vallani.

Elkezdtem, de abbahagytam, mi eszembe ma jutott

és megfojtom ezt is, ezt a most mozgó vers-magzatot-

Rúgkapálsz még benne, eszme? Nem maradsz meg eleven. (Illyés: Rangrejtve).

A vers kitűnően érzékelteti a megjelenés érdekében végrehajtott „irodalmi harakiri” pszichés következményeit. Valóban: a terhesség megszakítást, vagyis az egészséges magzat megölését kísérheti az a depressziós állapot, amit kiérzünk a fenti sorokból. „Elfeledni is igyekszem” , írja Illyés a másik következményről, amit leginkább az ihlet elfojtásának — a gondolkodás szándékosan előidézett betegségének — nevezhetünk. „A cenzúra abból indul ki, hogy a betegséget normális állapotnak, illetve a normális állapotot, a szabadságot betegségnek tekinti” – írja Marx is, és a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai szempontból szinte megsemmisítő következtetésre jut: „Mivel a nép kénytelen a szabad írásokat törvénytelennek tekinteni, hozzászokik , hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek és a törvényest a nem szabadnak tekintse. Ily módon a cenzúra megöli az államszellemet”. (Karl Marx: Viták a sajtószabadságról. Rheinische Zeitung, 1842). Nem túlzás hát azt mondani: ahogy az öncenzúra az egyes alkotók mintegy szellemi öngyilkossága, ugyanúgy az állam cenzúrája magának az államnak eszméjét — mely nem más, mint a közszabadság biztosítása — rombolja le.

Egyáltalán: elmondható, hogy az emberi szellem története két oldalra szakadt: egy láthatóra és egy láthatatlanra. Utóbbi a cenzúra és az öncenzúra következtében napvilágot nem látott gondolatok temetője. Nyilvánvaló, hogy ezeknek ismerete nélkül a látható — az írás segítségével megörökített — szellemi kultúránk örökre hiányos marad. Hisz nemcsak a láthatatlan — a cenzúra által megsemmisített — oldal marad előttünk ismeretlen, (hacsak nem bukkan fel belőle valami a levéltárakból vagy elrejtett családi relikviákból), de arra is legfeljebb következtetni tudunk, hogyan hatott a cenzúra és az öncenzúra a látható oldalra: a létező, megjelent művekre. A megsemmisített, halálra ítélt (tehát meg nem örökített) gondolatok többségének rekonstruálása természetesen legfeljebb annyi eséllyel lenne megvalósítható, mint mondjuk, egy tengerbe vetett érme megtalálása. Az öncenzúra középkori elnevezése, a reservatio mentalis, vagyis „a gondolat tartalékolása”, kevésbé tragikusan hangzik és azt az érzetet kelti, hogy az egyszer megszületett gondolat nem pusztítható el. Azt a lehetőséget sejteti, hogy az alkotó, ha most nem is, de talán később egy másik művébe átmentheti majd azt, vagy leleményes átformálásával elrejtheti a cenzor szeme elől. Mint ismeretes, különösen Heine volt nagymestere a gondolatelrejtésnek, mely a „bujtatott írónia” segítségével szinte állandó stíluselemévé vált a nagy német klasszikusnak. 1848-ban, a cenzúra eltörlésekor például ezt írta: „Nem tudok a cenzúra nélkül írni! Elvették az ártatlanságomat.” (H. Houben: Gespräche mit Heine, 1948). Kant reakciója nem volt ily szerencsés. Amikor a porosz uralkodó 1794-ben szemére vetette, hogy filozófiáját „a Szentírás némely főbb s alapvetőbb tanának elferdítésére és meggyalázására” használja, s ezért, „továbbra is engedetlenkedvén, óhatatlanul kínos rendelkezésekkel kell számolnia”, a megfenyegetett filozófus megígéri, hogy azontúl „önmegtartóztatást” gyakorol. Közben titkon ezt jegyzi fel: „Belső meggyőződésünk megtagadása és visszavonása alávalóság”.

Sajátságos jelensége a társadalmi életnek az , amikor „a közvélemény nevében” fellépő egyes, nem az államszervezethez tartozó személycsoportosulások — a politikai irodalomban magánhatalomnak nevezik ezeket — fejtenek ki az alkotókra öncenzúrára késztető hatást. Jó példa erre az állami cenzúrától már megszabadított francia sajtó egyik kiemelkedő alakjának, Camille Desmoulinsnak, a Le Vieux Cordelier cimű forradalmi szatirikus lap kiadójának esete. aki lapjában kritikát mert gyakorolni, legjobb barátjának, Robespierre-nek a forradalmi terror fokozására irányuló téziseit illetően. A diktátor 1794 januárjában a forradalmi közvéleményt reprezentáló Jakobinus Klub ülésén „barátilag” megdorgálta kedvencét: „Jó gyermek ő, akinek jók a képességei, de a rossz társaság elkényeztette, írásai veszélyesek”. Valaki a klub tagjai közül ekkor azt javasolta, hogy „a Szabadság kezelje úgy Desmoulinst, mint egy szeleburdi gyereket” s lapját a jakobinus szekció tagjai égessék el ott helyben, a terem közepén. Robespierre és a Klub tagjai kijelentették: egyetértenek ezzel…Ez lehetett az a pillanat, amikor – egy látszólag baráti vita közben — cenzúra hivatal nélkül is űjra működni kezdett Franciaországban a cenzúra és Desmoulins lapja nem jelent meg többé . a „szeleburdi gyerek” pedig a guillotine-n, a nyaktilón végezte…-

Az agresszív magánhatalom fellépése a megtámadott kritikai szellem fokozódó izolációjához vezet. A közvélemény (fenti példánkon „a szabadság”) nevében fellépő magánhatalom csak azért látszik erősebbnek a kritikusan gondolkodóknál, mert a mögötte állók — a politikai hatalom támogatásáról tudva — tömegesen készek kiállni az elit által tematizált „nézetükért”, a többiek – noha nincsenek kevesebben, sőt! — izoláltak vagy félnek az izolációtól s ezért elhallgatják a véleményüket. Ez a hallgatók gyengeségének hamis képzetét kelti. Eredmény: egy párt vagy csoport véleménye tűnik a többségi véleménynek s ez a kritikával élőket, akik azt képzelik, ők a kisebbség, félelemmel tölti el. Így egyre nagyobb késztetést éreznek véleményük elhallgatására. Ezt az öncenzúrát kiváltó jelenséget nevezik a politikatudomány művelői a „ hallgatás spiráljának.”

(Folytatjuk)

18/07/202025/02/2022

JOG ÉS IRODALOM – a cenzúra története

Pruzsinszky Sándor

A nagy angol költő, John Milton (1608-1674) mondása, hogy a kultúra két oszlopának, az irodalomnak és a jognak kapcsolata hasonlatos a fogoly oroszlánnak a ketrecéhez való viszonyához, ami tökéletesen kifejezi a CENZÚRA lényegét.

A cenzúra – a gondolatrendőrség (lásd Orwell: 1984) többnyire hivatalszerű, az irodalomra specializált formája — köztudottan az írott történelem kezdete óta nélkülözhetetlen eszköze a politikai hatalomnak. Az ok az irodalom (és a „szabad” művészetek) úgynevezett „negativizáló” sajátosságában rejlik — és persze a hatalom örök természetében, amelyet a jognál világosan, hol felettébb manipulatív, álságos módon — tükröz.

A szabad gondolkodásnak nincs nagyobb ellenfele a tekintélynél, amely viszont minden –a társadalom egyedeitől elkülönült — hatalom gyakorlásának előfeltétele. (Másként, népiesen: „tetszik, nem tetszik, csak én mondhatom meg a tutit”). Ugyancsak Milton fejti ki Areopagitica-ában, mennyire képtelen és lehetetlen intézmény a cenzúra, amely egy vélemény-monopólium érdekében azt képzeli, hogy valamely írott gondolat megtiltásával vagy eltorzításával megóvhatja a jog által védett hatalom tekintélyét . Hiszen minden műalkotás, sőt: minden egyes gondolat sokkal bonyolultabb, titokzatosabb annál, hogy csupán egyetlen értelmezésre szorítható legyen!

Persze, a cenzúra mindig egy, a hatalom által magasabb rendűnek minősített jogtárgy (Isten, egyház, uralkodó, haza, közerkölcs, közrend és hasonlók) védelmének szükségességeként definiálta a saját működését. Azt a látszatot kellett őriznie, hogy a cenzor ilymód az egész társadalom – a „közjó” — érdekében lép fel s hogy e védendő jogtárgyaknak létezik egy „örökkévaló”, állandó mintája s az alkotó kötelessége, hogy ezt a mintát eljuttassa az alattvalók tudatába. Ezért a cenzúra célja, hogy olyan művek írására késztesse az írókat, amelyek a lehető legjobban követik a cenzor fejében levő (s a jogi normákból többnyire csak hiányosan kiolvasható) mintát.

Ez a működési modell magyarázza azokat az egyszerre mulatságos s egyben tragikus tévedéseket és rémtetteket, amelyeket a cenzúra például a klasszikus európai irodalom számos remekműve ellen elkövetett.

Nézzünk erre néhány példát:

A romantika korának egyik bécsi főcenzora, egy bizonyos Franz Karl Hägelin (1735-1809) 1795-ben egy úgynevezett Színházi katekizmusban foglalta össze a színházi bemutatókra vonatkozó tilalmi szabályokat, amelyeket császári rendelet tett kötelezővé a Habsburg birodalom minden színházi társulata számára. A tilalmak között pl. igen tanulságos, hogy tilos a színpadon minden „szélsőséges és túlzó”, különösen az uralkodót, az egyházat és vallást érintő állítás, vagy egyházi személy szerepeltetése. (Nyilván ennek volt köszönhető, hogy Schiller nagy sikerű első darabjában, a Haramiákan a cenzor a bemutatóra a főhős apját nagybácsivá írta át, hogy az engedetlenség bibliai tilalmával való szembeszegülés — negyedik parancsolat: „tiszteld apádat és anyádat” — súlyát némileg csökkentse.) Mi sem volt jellemzőbb az egykori intendáns-cenzor gondolkodására, mint az, hogy az eredeti schilleri szöveget: „Soha a törvény nem formált nagy embert, de a szabadság kolosszusokat és szélsőségeket teremt” (Déry Tibor fordítása), így torzította el: „Soha a béke nem formált nagy embert, de a háború kolosszusokat és hősöket teremt”… Mintha a cenzor még az uralkodónál is jobban félt volna a „szabadság” szótól! 1808-ban egy másik cenzor még ezen is túltett, amikor a Haramiák-beli Franz Moor, a gonoszlelkű testvér szerepén kiakadt: „Franznak hívják a gazembert? Ahogy a császárt? Betiltom! Hiszen bárki célzásnak vehetné, és őfelségét, Ferenc császárt érthetné alatta…” A negyedik parancsolattal Schiller másik korszakos darabjánál, az Ármány és szerelemnél is baj volt, ezért — az „erkölcsvédelem” okán — a darabbeli von Walter minisztert, az apai tilalommal szembe szegülő Ferdinánd apját ezúttal is nagybácsivá, Ferdinándot pedig unokaöccsé kellett degradálni…Az erkölcsvédelem okán a cenzor vörös irónja Lady Milford fejedelmi kegyencnő-jellegét is megszüntette, el kellett tűnnie a szövegből minden erre utaló jelenetnek és kitételnek („egy fejedelemnek nem lehetnek kitartottjai” — ez a vasszabály egészen 1848-ig megkerülhetetlen volt és von Walter is csak ekkor nyerhette vissza „apai jogait”) És a Don Carlos? Ezt a darabot Schiller bevallottan azért írta, hogy „az inkvizíció ábrázolásával az emberiség prostituálásáért” bosszút álljon és „szégyenfoltjait elrettentő módon kiteregesse”, ahogy egy barátjához intézett levelében említi.. Mondani se kell, hogy ebből a szándékból az 1787-es ősbemutatón semmi se látszott, akkora írtó munkát végzett rajta a cenzúra: teljes egészében kihúzta a szövegből a főinkvizítort és Domingót, a király cinikus gyóntatóját „Perez államtitkárként” .jelentéktelen udvaronccá írta át. A kulcsszereplő Pósa márkinak is eltörte máltai lovag-gerincét a rettegő cenzor, amikor hajlongó, élceket gyártó bohócot gyúrt belőle. A királyi udvarból száműzte az összes papot, autodaféról és az inkvizíció egyéb szörnyűségeiről , Istenről és pokolról nem esett egy szó sem többé a megcsonkított — meggyalázott! — szövegben. (A darabra tehát rá se lehetett ismerni – de a kiszolgáltatott színházi emberek között ki mert volna akárcsak pisszenni is? A források szerint még maga Schiller sem , hiszen Goethével folytatott levelezéséből tudjuk, többször is előfordult, hogy a hatóság „elfelejtette” őt értesíteni arról, hogy már nem egyedüli szerzője saját darabjának… )

A példasort hosszan lehetne folytatni: Schiller Stuart Máriá-jának, Orleansi Szűz-ének, Tell Vilmos-ának, Lessing Bölcs Náthán-jának, Goethe Egmont-jának és Faust-jának, Kleist Homburg hercegének megcsonkítása is nyilvánvalóan azt a célt követte, hogy a felvilágosodás első hullámának szellemétől átitatott európai drámairodalom ne kezdhesse ki azt a kezdetleges, egyoldalú képet, ami akkoriban a társadalom urainak fejében honolt az ember státusáról. S ez sajnos jórészt sikerült is, hiszen a korabeli közönség többnyire csak meghamísított szöveggel ismerhette meg a 18-19. század legjobb alkotásait…A jog megerőszakolta az irodalmat.

Kérdés, mit tudhattak az írók ezzel szembe szegezni?

(Folytatjuk)