Címke: jog

                 Pruzsinszky Sándor                                             

A  nagy  angol  költő,  John  Milton  (1608-1674) mondása, hogy  a  kultúra  két oszlopának,   az irodalomnak  és a jognak    kapcsolata  hasonlatos  a fogoly  oroszlánnak  a  ketrecéhez  való  viszonyához,  ami  tökéletesen  kifejezi  a  CENZÚRA  lényegét. 

A  cenzúra – a  gondolatrendőrség  (lásd  Orwell:  1984) többnyire  hivatalszerű,  az irodalomra  specializált formája  —  köztudottan az írott történelem  kezdete  óta  nélkülözhetetlen  eszköze  a  politikai  hatalomnak.  Az ok  az irodalom (és  a „szabad”  művészetek)  úgynevezett  „negativizáló”  sajátosságában rejlik  — és persze a  hatalom  örök  természetében, amelyet  a  jognál világosan, hol  felettébb  manipulatív,  álságos  módon  — tükröz.

A  szabad  gondolkodásnak  nincs  nagyobb ellenfele  a tekintélynél,  amely  viszont  minden  –a társadalom egyedeitől elkülönült  — hatalom  gyakorlásának  előfeltétele. (Másként, népiesen:  „tetszik, nem  tetszik, csak  én mondhatom meg a tutit”).  Ugyancsak  Milton  fejti  ki   Areopagitica-ában,   mennyire  képtelen  és lehetetlen  intézmény  a  cenzúra,  amely  egy vélemény-monopólium érdekében  azt képzeli, hogy valamely írott gondolat  megtiltásával  vagy  eltorzításával  megóvhatja  a jog által  védett hatalom  tekintélyét .   Hiszen  minden  műalkotás, sőt:  minden  egyes  gondolat  sokkal  bonyolultabb, titokzatosabb  annál,  hogy  csupán egyetlen  értelmezésre  szorítható legyen!

Persze, a  cenzúra  mindig egy, a  hatalom  által  magasabb rendűnek minősített  jogtárgy  (Isten,  egyház, uralkodó,  haza, közerkölcs, közrend  és hasonlók)  védelmének  szükségességeként  definiálta a saját működését.  Azt  a látszatot kellett  őriznie, hogy a  cenzor  ilymód az egész  társadalom – a  „közjó” —  érdekében  lép fel  s  hogy  e védendő  jogtárgyaknak  létezik egy  „örökkévaló”, állandó  mintája  s az  alkotó  kötelessége, hogy  ezt a mintát  eljuttassa  az alattvalók tudatába.  Ezért a cenzúra  célja, hogy  olyan művek  írására  késztesse az írókat, amelyek a lehető legjobban  követik  a cenzor  fejében  levő   (s a  jogi  normákból  többnyire  csak hiányosan  kiolvasható)  mintát. 

Ez  a  működési  modell  magyarázza  azokat  az egyszerre  mulatságos s  egyben tragikus tévedéseket és  rémtetteket,  amelyeket  a cenzúra  például  a klasszikus  európai  irodalom  számos  remekműve  ellen  elkövetett.     

Nézzünk  erre  néhány  példát:

A  romantika  korának  egyik bécsi  főcenzora,  egy  bizonyos  Franz Karl Hägelin  (1735-1809) 1795-ben egy úgynevezett  Színházi  katekizmusban  foglalta  össze a színházi  bemutatókra  vonatkozó tilalmi szabályokat,  amelyeket  császári  rendelet  tett  kötelezővé  a  Habsburg  birodalom  minden  színházi társulata  számára.  A  tilalmak között  pl.  igen  tanulságos, hogy tilos a színpadon  minden  „szélsőséges  és túlzó”,  különösen  az  uralkodót,  az  egyházat és vallást érintő  állítás,  vagy egyházi személy  szerepeltetése.  (Nyilván ennek  volt köszönhető, hogy  Schiller  nagy sikerű első darabjában,  a Haramiákan   a cenzor  a  bemutatóra  a  főhős  apját  nagybácsivá  írta  át, hogy  az engedetlenség  bibliai  tilalmával való  szembeszegülés  —  negyedik parancsolat:  „tiszteld  apádat és anyádat”  — súlyát  némileg  csökkentse.)   Mi  sem volt jellemzőbb az egykori  intendáns-cenzor  gondolkodására, mint az, hogy  az eredeti  schilleri szöveget:  „Soha a törvény  nem formált  nagy embert,  de a szabadság  kolosszusokat és szélsőségeket teremt”  (Déry  Tibor  fordítása),  így  torzította  el: „Soha a béke  nem  formált  nagy  embert, de  a háború  kolosszusokat  és  hősöket  teremt”… Mintha  a cenzor még az uralkodónál  is  jobban  félt volna  a  „szabadság”  szótól!  1808-ban  egy másik cenzor még ezen is túltett, amikor  a  Haramiák-beli  Franz  Moor, a gonoszlelkű  testvér szerepén  kiakadt: „Franznak  hívják a gazembert?  Ahogy a császárt? Betiltom!  Hiszen  bárki  célzásnak vehetné, és  őfelségét,  Ferenc  császárt  érthetné  alatta…”   A  negyedik  parancsolattal  Schiller  másik korszakos  darabjánál, az  Ármány  és  szerelemnél  is baj volt, ezért  — az „erkölcsvédelem”  okán —  a darabbeli  von Walter  minisztert, az apai  tilalommal  szembe szegülő  Ferdinánd  apját ezúttal  is  nagybácsivá, Ferdinándot  pedig  unokaöccsé kellett  degradálni…Az erkölcsvédelem okán  a cenzor  vörös irónja Lady  Milford  fejedelmi  kegyencnő-jellegét is megszüntette, el kellett tűnnie a szövegből  minden erre utaló  jelenetnek  és  kitételnek  („egy  fejedelemnek  nem lehetnek  kitartottjai”  — ez a vasszabály  egészen  1848-ig  megkerülhetetlen  volt  és von  Walter  is csak ekkor  nyerhette  vissza „apai  jogait”)   És a  Don Carlos?  Ezt a darabot  Schiller  bevallottan  azért  írta, hogy „az  inkvizíció  ábrázolásával  az  emberiség  prostituálásáért”  bosszút  álljon és  „szégyenfoltjait elrettentő módon  kiteregesse”, ahogy  egy barátjához intézett levelében  említi..  Mondani  se  kell, hogy  ebből a szándékból  az 1787-es ősbemutatón  semmi  se  látszott, akkora  írtó munkát végzett  rajta a cenzúra: teljes  egészében  kihúzta a szövegből  a főinkvizítort és Domingót, a király cinikus  gyóntatóját „Perez  államtitkárként” .jelentéktelen  udvaronccá  írta át.  A kulcsszereplő  Pósa márkinak  is eltörte  máltai lovag-gerincét  a  rettegő cenzor, amikor hajlongó, élceket  gyártó bohócot gyúrt belőle.  A királyi udvarból  száműzte az összes papot, autodaféról és az inkvizíció  egyéb szörnyűségeiről , Istenről és pokolról  nem esett  egy szó sem  többé  a  megcsonkított  — meggyalázott!  — szövegben.  (A darabra tehát  rá se lehetett ismerni – de a  kiszolgáltatott  színházi emberek  között  ki mert volna akárcsak  pisszenni  is?  A  források szerint még maga  Schiller sem , hiszen  Goethével  folytatott  levelezéséből  tudjuk,  többször is előfordult,  hogy  a hatóság  „elfelejtette”  őt  értesíteni  arról, hogy  már nem egyedüli  szerzője  saját  darabjának…  )

A  példasort  hosszan  lehetne folytatni:   Schiller  Stuart  Máriá-jának,  Orleansi  Szűz-ének,  Tell  Vilmos-ának,  Lessing  Bölcs  Náthán-jának,  Goethe  Egmont-jának és  Faust-jának,  Kleist  Homburg  hercegének  megcsonkítása  is  nyilvánvalóan  azt  a célt követte, hogy  a  felvilágosodás  első hullámának szellemétől átitatott  európai  drámairodalom  ne  kezdhesse  ki  azt a kezdetleges, egyoldalú  képet,  ami  akkoriban  a  társadalom  urainak fejében  honolt  az ember  státusáról.     S  ez  sajnos  jórészt  sikerült is, hiszen a korabeli közönség  többnyire  csak  meghamísított   szöveggel  ismerhette meg  a 18-19. század  legjobb  alkotásait…A  jog  megerőszakolta  az  irodalmat.

Kérdés,  mit  tudhattak  az írók  ezzel  szembe szegezni?

(Folytatjuk)