Egyszeregy

A tériszonyt meg tudom tanítani, azt ismerem, de szeretni nem foglak tudni megtanítani soha. Súlyos mondat. Most Pilinszkyt olvasok, és a bennem lévő ürességet a versei – és a személye, amit tudok róla persze, amit láttam és olvastam róla másoktól – a négyzetre emelték, ami már-már a kozmosz végtelensége. Nem bánom ezt, ezzel együtt élek már hosszabb ideje, éppen csak tapasztalom.

Az emberek  nem túl fogékonyak más bajára, van nekik elég. Viszont rendkívül fogékonyak érzelmektől túlcsorduló történetekre, amiben cukros mázasan sziruposan folyik a szeretet, oly édes oly, oly szép. Pilinszky nem ilyen.

Kislány rózsaszín ruhácskában rózsaszín léggömböt visz a kezecskéjében és nézi, hogyan szárnyal a kék égen a napsütésben. Anyukája fogja a szőke copfos kislány kezét, boldogan nevetnek. Apukája éppen az árusnál cukorkát vásárol. A léggömb kipukkan, a kislány szája széle legörbül, anyuka szíve összeszorul.  Apuka gyorsan vásárol egy másik léggömböt és mire a kislány kitörli a könnyecskéket a szemecskéjéből máris ott terem mellette a vásári forgatagban – ahol egyébként mindenki láthatóan szép –, és odavarázsolja a kislány kezébe az új léggömböt.

– Meggyógyult, mert tudja, hogy szereted – mondja, és nem válik a vigasztaló hazugság szemérmetlenségtől vérvörössé az arca, és a kislány boldogságtól csillogó szemmel könnyed szökelléssel szalad tovább. Persze már ügyet sem vetve a halott és porban heverő korábbi léggömbjére.

A mesében nincsen benne egy fontos személy, aki pedig jelen van, nagyon is. Aki a lufis stand mellett áll kezében csúzlival, és ugyancsak mosolyog, amikor egy–egy lufi a porba hull, de nem érzéketlenségből. Ott van és teszi a dolgát, nem szívből gonosz, ez a munkája, az álmok szépreményű kipukkasztója, a szorongások megteremtője és elcsitítója, a vigasz.

Úgy hívjak élet.  Vagy úgy: Halál.

Pilinszky maga a vigasztalás. Idézzék fel a négysorost, és megértik majd miért. Vagy talán nem értik meg, ezt nem lehet tudni előre, olykor utólag sem.

Csak képzeljék el a semmit, majd meg egyszer a semmit. A semmi nem fekete, a semmi derengő opálos félhomály, még nem reggel már nem éj. De barátságosan rózsaszínű derengés, úgy gondolom, alkalmas a vigasztalásra önmagában állva is. Átölel és befogad, lebegsz benne és átadod magad neki, részévé válsz. Nem leszel egyedül. Soha többé.

Nincs benne cselekvés, nincsenek benne direkt dolgok, nem kell eldöntened semmit, és nem lehet rosszul választani, szokatlan ez, de nyugodt érzés. Lebegő – és mégsem nikkel fényes tükörlabirintus, élekkel és peremekkel, ami ugyancsak maga az üresség, mégis becsap, mert körbejárat, elveszel az entellektüel ravaszságban, ami nem mutat utat, sem kiutat, csak megőrjít a végtelen választással és ismétléssel.

Hagyd, hogy átöleljen a bíbor derengés. Nem leszel egyedül. Soha többé. És hazudnod sem kell.

 

Brunner Tamás