Anabázis

ANABÁZIS

                                                                        

                 A  vonaton  egész úton a kezében tartotta a verskötetet.  Nem tudott betelni  a híressé vált szavakkal,  hogy ezt  mind neki, róla írták! Úgy  suttogta maga elé,  mint valami varázsigét: „Milyen volt szőkesége, nem tudom már….”   Újra  és  újra meghatódott   s  mintegy a kerekek zakatolásának ütemére  mondogatta magában:  „nem, nincs vége még, nincs vége még”.  Az állomásról  konflissal  a kávéházhoz  vitette magát. Régóta készült  az útra. Tudta, hogy ilyen idő tájt a költő odabent tartózkodik. 

                Megállt a kávéház bejáratánál.  A forgóajtó , mint valami modern pokolszáj,  egy magas férfit s egy  sovány  nőt elnyelt előtte , de ő  visszahőkölt:  hogy nézne ki az, ha csak úgy besétálna és  odaballagna az asztalához, mint valami kékharisnya?  Hiszen voltaképp  nem  történt közöttük  semmi!  Személyesen  talán ha  háromszor találkoztak a váradi évek alatt.  A  verseskötetről, amit  évekkel ezelőtt neki dedikált a költő,  s most  a kezében szorongat,  egészen megfeledkezett.  Csak  nemrég olvasta  végig…És erről a csodálatos versről,  amiről az újságok is megírták, hogy  neki,  csakis neki  szól,  egy alkalmi  ismerősétől  értesült.  Csodálkozott,  majd  meghatódott.  Valahogy az Isten  ujját  érezte  abban, hogy  ez a  bús, időtlen  lángolás épp most érte őt el!  Most,  amikor egy  unalomba  fúlt  házasság  után  magányossá  válva,  mintegy ég és föld között  lebeg…       

Hirtelen  a szíve táján  apró szúrást érzett.  Arra  a másik estébe hajló délutánra gondolt, amelynek képei  most hirtelen  feltolultak  a homályból  és szinte parancsolóan  tolakodtak  eléje.   

A  váradi társaság az év utolsó napját ünnepelte  az ifjú  segédszínésznő  szerény albérletében:  sárga virágokkal  díszített, olcsó  tapéta  és  szakadt  csipketerítő.  Méteres  padlóvázában  porosodó szalmavirág.  A plafon  nedvességfoltjai  alatt  a  szilveszteri  két  gavallér:  Nyárai, a tömöttbajszú, lenyalt  hajú  amorózó,  kollégája  a Szigligeti  Színházban,  meg a nyeszlett  kis városi aljegyző,  Juricskay úr.  A két férfiú kölcsönös megvetéssel   viseltetett  egymás iránt,  de óvakodtak ennek  hangot adni .  Arcukon  fagyott  mosollyal  vetettek gyűlölködő  pillantásokat   egymásra.  Úgy  keringtek  őkörülötte,  akár két bódult éjszakai  pillangó.   

Mert  ő  akkor egyszerre két vasat tartott a tűzben.  Mi mást  tehetett  volna?  Egyszál  magában, statiszta-fizetés  mellett?  A  főtérre néző   „rókalyukat”  – ahogy  Juricskay  hívta – pontosan  kellett  fizetni… Ez  a  dadogó Juricskay, bármennyire  nevetséges  is a  megjelenése  a  kisnövésével,  vékony lábai felett  a pókhasával,  mégiscsak a megállapodott hivatalosságot  jelenti.  Napi  egyszeri  ebédmeghívást, néha  cigányzenés  vacsorát  is.  Nem  férfi-tartalék, hanem  maga a létezés. Védelem a színpad süppedékes veszélyeivel szemben.  í(E  veszélyt  főleg  maga  Nyárai  bonviván  jelentette,  aki   helyzeti  előnyének tudatában  pimaszul  ölébe ültette  őt s a  nyakába  csókolt.)  Az  aljegyzőben, mint a színház felettes szervében,  forrt  az indulat, de úgy vélte, ez nem  a megfelelő pillanat a rendcsinálásra  az izmos fiatalemberrel  szemben.   Még csak a második pohár  pezsgőnél  tartottak, amikor  Juricskai   felkiáltott:  — Nézzék csak, de furcsa:  az az  ember  már egy órája  silbakol ott! – és kimutatott a havas főtérre .  És  valóban:  pár  méterre  innen,  az  Ezredévi  Emlékmű előtt ott állt a költő  és  komoran  bámult  az ablakra.

– Hát az ott  kicsoda? –fortyant fel az apró aljegyző.

–Az? – nevetett  fel  a bonviván  — Nem ismeri?   Juhász  Gyulus,   költő  és  kritikus.  Nem először  csinálja  ezt a  mutatványt  a Nusi  ablaka előtt.

–Csak nem  lett  meghívta  ide?

– Dehogyis  – mondta  erre ő és felszegte kócos  szőke ciklont utánzó  fejét – Majd bolond leszek!   Unalmas  emberke, elrontaná a  hangulatunk.     

Ne bántsad, rólam  jó  kritikát szokott  írni! – nevetett  fel  Nyárai  és  az ablakhoz lépve,  intett  a költőnek,  de az  meg se  mozdult.  Innen bentről is  látszott,  milyen  kopott  a ruházata és elnyűtt  a cipője.  Fekete  nyakkendője félrecsúszott,  félig  elbújt a zakója alatt, de  ő nem torődött  vele.

– És  hová lett a télikabátja?  –csúfolódott  Juricskai –a zaciba  adta?

– Már  egész  kék az arca…Mégis  csak  be kéne hívni  —  aggodalmaskodott a bonviván.

– Két  ballába van – fintorgott  ő,  ellenőrizve  kontyának  állapotát az asztali tükörben – csak  toporogna  itt köztünk  szegény

S akkor odakint a költő – csókot  nyomva  a nőalak páncélos  kebelére  –  letérdelt  a szobor elé.

– Látod,  Nusi?  Te  vagy  most  az  a szobor…Mire  képes  egy  igazi  költő ? – röhögött  fel  a színész.  De a másik, komolyra  véve  a dolgot,  így figyelmeztette:   

– Ne  nevessen, kérem!  A  csendes  férfiaknak  vannak a leghangosabb  vágyaik…  

Aztán, a  két  nőre  éhes férfi  közt, a Szilveszter  hangulatában  Anna  el is  feledkezett  a szobornak  szerelmet   valló költőről.  Mikor  legközelebb  kitekintett,  a szép keblű  Hungária már  magában  állott a  párálló alkonyatban.  Csak  egy  villanásnyi időre  fordult meg a fejében:  milyen  — talán kibírhatatlanul  —  fájdalmas  szenvedély  munkálhat  itt–  s épp őmiatta!  De  csak annyit  mozdított  meg benne  az  egész  —  részvétet –,  akár egy  statiszta  ügyetlen  vergődése  a  színpadon.  Ez  a vézna  kis  ember  nem szerepelt  vágyálmaiban.  Ha  rangsorolta  a közel s távol felbukkant  férfiakat,  a  költő  a  „futottak még” szürke  hadához tartozott.

Most,  ahogy  erre  gondolt,  fájó  ürességet  érzett,  olyasféle  kínzó  veszteséget,  mint   amikor  az ember  ottfelejti a  zsebóráját  a villamoson.  Eszébe  jutott  a Böhmer  téri  jelenet  is.  Ő  a kávéház teraszán  üldögélt  (már nem emlékezett  rá, kivel), amikor  a  költő, egy széket felborítva,  az asztalukhoz rontott  és  elébe tett  egy újságlapot, lihegve: —  Olvassa el,  Anna!  –A vers  így  kezdődött: „Szatír, ki  bennem  élsz…”       Mire ő: —  Maga  szatír?  —  És csak  nevetett.  Hosszan.  Fölénnyel.  Lesajnálón.  Most  tompa  fájdalmat érzett:  hogy  lehettem  ilyen ostoba?  Miért  van az, hogy az embert  a sejtjeinek  vak  működése  így  becsaphatja?

Egy  szerelmespár  ült le  a  szomszédos  padra.  Miközben  simogatták egymást,  úgy  tettek, mintha  a szemközti  épületet  néznék   s ő  önkéntelenül  el mosolyodott ezen  az ártatlan  fortélyon. 

És  megint  fölrémlett  benne  a költővel  való  kapcsolatának  kínzó befejezetlensége .  „Rajtam  múlott-e, hogy  nem történhetett  közöttünk semmi?” —  ezt  kérdezte  önmagától, ki tudja, hányadszor.  „Talán, ha… Igen. Talán, ha  akkor,  azon  a  délutánon …?” 

Ám  végül  abbahagyta  a rágódást.  Mi  érelme visszapörgetni  az  időt, csak azért, hogy  az önvádnak  tápot  adjon?  Nemrég  olvasta  a fodrásznál  a véletlenül  kezébe került újságban a költő  legújabb  versét:  Anna  örök.   És  benne  a sziven ütő  sort:  Élsz  és  uralkodol  örökkön… 

A  neszesszeréből   előkapta  fésülködő tükrét:  nedvesfényű, zöldes  szemek, húsos  ajkak,  de alacsony  homlok és  lapos  orr.  Maga  a hétköznapiság, még ha  a szőke  hajkorona  üdén ellensúlyozza  is…Ez  az  arc,  ez a  termet,  mely  magával ragadta  Juricskai  aljegyzőt és  Mihelfy uramat, a  Szent  László téri  fűszerest…De  most:  Élsz és uralkodol  örökkön!           

                 Mi  ez, ha  nem  a  töretlen  szerelem  megvallása?  Szerelmi  körözőlevél,  nyílt  felhívás  a  visszatérésre??

Erőt  kellett  vennie magán, hogy  ne pattanjon fel  és ne  rontson be  a  diadalmasan  csillogó kávéházba és ne  boruljon  azon nyomban a költő  vállára, kiáltván:  „Hívtál, hát itt vagyok!  Tégy  velem, amit  akarsz!”     

A  kávéház  forgóajtaján  egy  rikkancsnak  látszó fiú jött  ki, a hóna alatt újságokkal.  Ő sebesen  rákérdezett :

 Fiatalember, ismeri  Juhász Gyulát?  — Amaz bólintott —  Menjen  vissza,  kérem és csak annyit  mondjon neki,  hogy  Sárvári  Anna  várja idekint – és  a  fiú kezébe nyomott  húsz krajcárt.

Hamar  visszajött  az  és furcsálkodva  nézett őrá.

–  No mit mondott  Juhász úr?

– Hogy  nem ismer  semmiféle  Sárvári  Annát.

Anna  szédülést  érzett.  Mintha  túl  meredek  lépcsőn  rohant  volna  lefelé.

– Menjen  vissza  kérem  és  mondja  meg neki:  fontos  mondanivalóm  van.  Csak egy  percét  venném  igénybe  –megteszi?

A  fiú  szigorúan  nézett  Annára s újra  eltűnt.  Szinte  azonnal  visszajött.

 – Juhász  úr  eltávozott.

– Ugyan  hol?

– A  vészkijáraton. 

Ö  csak állt és a forgóajtót  bámulta,  mely  újra  elnyelte  a  kis  rikkancsot.  És beléhasított  a  felismerés,  hogy  mi  köze Sárvári  Annának  Annához?

Hogy  csak  Anna  van.  Az  az  Anna,  aki  sose  létezett.     

Pruzsinszky Sándor