Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez, 

Á radt a vágy meghasadt szívedből.

N em lehet mégsem, szálka létünk

O lykor a másik húsába szúr.

S írva kapunk mégis feloldozást. 

Franc Prox

Bíró József – Drága holdvilág

Csak nézem a holdat,

ami rám tekint sandán.

Várja a szavam, hogy szóljon

a szám, szépet, édeset.

Vagy tán kérdően ragyog felém?

Mit akarok én?

Titkosan nevet, körülötte

felhők és egek.

Mert ő már tudja, hisz nincs

rajta se gúny, se kalap.

Hogy ezek csak szavak?

De szépek! És remélek békét

s csodálatos képet!

Amint este kiülünk páran.

Párom, gyermekeim és még

jó néhányan.

Lessük fényes arcod!

Hisz te látod mi volt, mi lesz

a földön. Mert ami most van,

az nem más, mint börtön!

Mindennek te vagy a kulcsa,

te hatalmas, titkos és furcsa!

Mégis, ha mereng az ember,

fohászkodva néz rád, de miért

nem mer nagyokat álmodni?

Pedig te fonod egész életünket

át, drága holdvilág!

Kiemelt kép: Imre Bence

Törött szárnyak
(Fejleszegve)

Vastag köntösöd terítettem magamra,
Ám egy ismerős érzés ejtett akkor rabul,
S mert néha talán jól bánok a szavakkal,
Leírom hát ékesen, belül mégis mi lapul:

Kiirthatatlan gazok férkőznek közénk,
furakodnak mélyebbre minduntalan,
Most mégis némán állunk tehetetlen,
Hisz küzdeni érte talán már hasztalan.

Madárlátta járás ez.
Immár megszokásból tudom mi vár ránk:
A maradékod itt hagyod,
S a többi újfent tovaszáll.

S jöttek jéghideg telek, s szikrázó nyarak.
Köztünk mégis a töretlen csönd maradt.
Kár volt a tavasz megtévesztő virágzása,
A könnyed nyár szenvedélyének vakító lángja,
Az ősz haldokló sóhaját híresztelő szélzúgása,
S végül a dermesztő tél szimbolikus elmúlása.
Mindhiába,
Ránk nem terjedt ki az évszakok hatása.

Részletekben foglak elengedni:

Először hangod feledem majd,
mely egykor még nekem dalolt,
s naivan reméltem örökké él bennem,
Mi most búcsúzóul fölém hajolt.

Aztán vele engedem kósza mondataid is,
Már nem engem illetnek ékes szavaid,
Hiába öltöztettél fel velük ámítva,
Hamis volt akkor igaznak vélt hangjai.

Végül vele megy majd érintésed is,

De ha mégis bárki minket meglátna
 csupán egy kézmozdulat jelzi,
hogy voltunk valaha egymásnak:
az „Isten veled”,
de pokol utánad.

Erki Gabriella Léna

Borítókép: Imre Dóra

Quasim Mahdi – vers II.

Amikor megcsókollak,

pásztorok éneke csendül, megszólalnak a furulyák,

beszélni kezd az ezüstszájú patak,

s nyerítező lovak vágtatnak

az alkonyat piros sátra alá.

Olykor sírva fakadunk, mint a kisgyermek,

ki nem tudja, mit akar.

Csak nézzük a lenyugvó napot és mormolunk magunkban:

„A sötétség elállja útját

az eltévedt vándoroknak,

a gonoszok megélesítik tőreiket

az éj leple alatt,

a hegyoldal házacskái felé

izzó láva-kígyók tekergőznek,

a bolond fiú

kóbor macskát akaszt föl a padláson.”

Elviselhetetlen érzések által szított

látomások

törnek ránk,

mint pokolból előzúduló fergetegek.

Örömkönnyekből

és rubinok színeiből

és égi illatokból összegyúrt testeddel

nem tudok betelni,

szomjúságomat ajkaid mézével oltom.

Melleid bimbói duzzadnak a vágytól,

táplálékától újjászült életemnek.

Olyan vagyok akár a szent,

ki megmámorosodott isten borától.

Fény-ostoraiddal

hűvös patájú szél-lovakat

terelsz körém,

hogy felébredjek.

Hogy megünnepeljem a hajnali napot,

amely átutazott a fekete homályon.

Hogy megünnepeljem

az elmenekült múltat,

amely csalódásokkal teli kosarát

a temető előtt kéregető koldusok közé dobta.

Hogy megünnepeljem az éjszakát,

amely a gyönyör malmában őrölte az időt

halkan nyögdécselve.

Ó, az éjféli virágok,

a tengerre nyíló ablakok,

a forró nyár,

meztelen lubickolásod a hegyi forrásban!

Kószálsz a réteken,

akár az őzike.

Záporok közelítenek feléd,

hogy bőrödet megérinthessék;

melyet körül lebegsz álmodban alatt.

Szalad mögötted a szél,

hogy hajadat lobogtathassa.

Ó, a tenger, a tajték-ruhájú,

a kertek virág-népe,

sugaras reggelek vidámsága,

nevetése a csecsemőnek,

kinek talpát anyja csókolgatja,

szívem piros szirtje,

melyet körüllebegsz álmodban,

amikor karjaim közt alszol,

mint méhecske a szirmok közt!

És mondom.

Kimondom akkor is,

ha a szó földre zuhan és hamuvá ég

lángoló jelenléted előtt.

Fotó: Setzka Dávid

Quasim Mahdi- vers

Tudom, hogy a szavak

Tudom, hogy a szavak földre hullnak és hamuvá égnek

a te varázs akaratú,

égig lobogó jelenléted előtt.

Kimondom mégis: szeretlek.

Szemeim meg ragyognak, mint nyáréjszakák csillagai

a tenger tükrében

és erős lesz testem, akár a tengerparti fenyő,

melynek árnyékát hullámok simogatják.

És dobogó léptekkel járkálok a világ szívében,

mint király a palotájában.

Szépséges vagy, akár a holddal felékszerezett magasság.

Amikor reád nézek és csodállak téged,

a csönd görbe botjára támaszkodó zöld vadon

és a tavaszköszöntő ünnepre gyülekező vándormadarak

eggyé válnak véled,

és a sivatag karjaival átölelt folyók

és a láthatáron gomolygó felhők felé futó szarvasok

jelenlétedbe olvadnak.

És te leszel minden.

Szivárványos kezeiddel szemvillanás alatt

átformálsz,

mintha lágy márvány lennék,

mintha nedves, tengeri homok lennék.

Teremtményedé teszel.

Megalkotsz engem,

hogy vágyakkal elemésztess.

Hogy selyem-könnyeiddel és szíved dobd zenéjével

és véred lüktetésével feltámassz aztán ismét

és hódolj előttem

– halotti hamvaiból életre keltett előtt.

Ha erőm lenne,

éles kardpenge alá hajtanám fejemet

és azt mondanám:

„Úgy ölj meg, hogy örökre megszabaduljak

a szerelem kínjaitól!”

De már érintésedtől is megsemmisülök,

ujjaid korall-ágai között

szétfoszlok, mint a tengeri hab,

olyan leszek ölelésedtől, mint a tavaszi virágpor,

olyan, mint a remegő villám,

és úgy kívánlak téged,

mint kiszáradt föld az esőt

augusztus forró havában.

Fogadom

Szabó Orsolya

Fogadom

hogy ott leszek

hogy mindig szerelmes leszek a mosolyodba

fogadom, hogy mindig fogok rólad írni

hogy veszekedni fogunk, hangosan

hogy mindig tudd, hogy mit gondolok

hogy boldog akarok lenni veled

és téged vártalak

hogy veled teljes az utam

fogadom, hogy nem felejtem el kivagyok

és néha úgy leszek veled, hogy nem látod

Isten előtt és mögött is esküszöm

hogy lesz növény a fürdőnkben

és sajt a hűtőnkben

hogy a közös világunk falára neon csillagokat festek, hogy mindig haza találj.

hogy táncolunk és szívunk

és lesz kertünk és mesénk

ahová jó születni és ahol jó felnőni

hogy lesz babánk, aki az én szememmel mosolyog és a te száddal kacag

hogy lesz amikor főzök és megpróbálok jó lenni.

és nézünk falra vetített filmeket

hogy ha hívsz én megyek veled játszani

táncolni a parkettán vagy párnacsatázni.

És ha elfelejteném, hogy a tiéd vagyok, ne engedj el.

és ha te engednéd el túl korán a kezem,

én utadba állok és megcsókollak.

Ígérem, hogy jó anya leszek, úgy ahogy láttam.

és otthonunk lesz bármi  lesz…

Fogócskázunk a hóban, levelet szedünk az éjben

és  a zseblámpába mindig lesz elem.

Tegyük ki a falra mennyire szeretlek

és ha megijedsz tőle, hát tedd be a fiókba!

Új szendvicset is elnevezek…rólad.

Fogadom, hogy te leszel a családom.

 

 

Újraszülni magamat

 
Kiszalad a számon minden gondolat
Ne, még nem vagyok kész 
Riadva nyom a szívem gombokat
Ne, még ne legyél meztelen
Ő nem kap el ha elesel hirtelen
 
De nincs más út mint a végtelen
Kiterítve testem lelkem
Nyitva van az ajtó
Bejöhet bármi
Én élni akarok,tapasztalni
Záporban elázni
Csillagporos este feküdni a köveken
Érezni ahogy remeg a föld, süllyedni 
a mélybe lenn
 meleg karokban zokogva a múltamat
Elengedni, meggyászolni
Újraszülni magamat.


 Havas Eszter

Didergő

Lázban ég a lelkem
Csukott ajtón szökik az álom
A láz átterjed, beenged
mélyebb fénybe vágyom

Lázban ég a testem 
Didergő sóhajok a vánkosom 
Nm képzellek ide
Kezeid már átértek a hátamon

Lázban ég a lélegzetem 
Ajkam is érted kiáltott
Őrület, zuhanok
Meddig bírom hiányod.

Havas Eszter