Reggel lesz megint

A vágy nem a halállal ér véget. A halál túlságosan végleges, egyébként is irracionálisan nem létező, ahhoz különösen, hogy ehhez kössünk bármilyen emberi cselekvést vagy érzelmet.

A vágyak hamarabb halnak meg. Amikor már nincsen felébredő sóhaj sem, a vágy tárgyát illetően. Az életnek nem lesz vége.

Mondjuk, írjunk naplót, az enyémet vagy másét, mondjuk, írjuk le mindazt, amit gondolunk, ki tudja hány barátot, ellenséget szereznénk, ha kimondanánk azt, amit szeretnénk. És vajon számit –e? Hány ember van, aki fontos, akinek adsz a véleményére, még inkább számítasz rá, nem lehet sok. A tömeg nem fontos, lehúzott sapkák, nagy fülhallgatók, maszkok mögé bujt kapucnis emberáradat a metrón, a járdán. Tömeg. Ámbár félelmetes. Akkor mégis számít.

Árnyakba bújnak emberek, zenébe, zajba, magába a tömegbe – feloldódnak, egyé válnak, ők maguk lesznek a tömeg. De a kapcsolódás időleges, nincs közös gondolat csak sodródás van, egyfajta hömpölygés, ami visz, mit korhadt ágat – vagy kitépett facsemetét – a zavaros víz áradáskor, tavasszal.

Egyszer csak személyiségekre bomlik, akik véleményt formálnak rólad, a másikról, a harmadikról, a tömegről. Előítélettel, ránézésre. Nem ítélet csak zsigeri vélemény, agyonüt, szagos, szeretem, fuss, üss. Ilyesmi véleményt elsőre, amíg nem ismernek meg. Hogyan ismernének meg, hiszen maszkot viselsz.

A gyerekek most úgy nőnek fel, hogy azt gondolják, az felnőttek nyolctól ötig nem hordják az arcukat. Öttől nyolcig hordják vajon, a gyerekek ezt még nem értik. Majd később.

Hány barátom-ellenségem lesz? Ki tudja. Számit? A tett számít, vagy a gondolat már elég. Lehet e morálisan nehéz egy helyes döntés? Vagy a kérdés rossz. A kérdés rossz. Beléd bújik, a bőröd alá, és nem menekülhetsz, csak hazudhatsz.

Írjunk naplót, A történetnek nincs eleje közepe, vége, illetve van, csak nem ebben a sorrendben.

Ma reggel feleltem azzal az elhatározással, hogy …No nem ennyire azért nem egyszerű. Mire az elhatározás megérik kétszer leveszem az arcom, mire megérik. Mire reggel lesz. Ki hogyan ébredt ma? Éjszaka moccant valami a bejárati ajtó felől. Megdermedtem, és vártam, hogy mi lesz. Nem lett semmi. Mikor kezdőik egy történet. Este, éjjel, az ajtónál, vagy bennem.

Lehetett volna ott egy ember kalapban és azt mondta volna: – Kelj fel, megyünk. És mentünk volna, bele az éjszakába. És a Mázsa téren leszálltunk volna a villamosról, odamentünk volna Bajuszhoz a régi jasszhoz, hogy hát vinne el megmutatni az éjszakát kőbányán. – Hö –hö – hö – nevetett volna, két foggal és nagy mosollyal – Hát gyertek, itt engem mindenki ismer. – Adj egy dinnyét – mondtuk volna neki – Mire? – Taxira. – Jó – mondta volna, és kezünkben két zöld héjú szagos dinnyével elindultunk volna a Pataki felé, ahol a ház előtt egy ember – aki úgy nézett ki majdnem, de éppen csak majdnem, mint a nagybátyám – szaxofonon játszotta az Akácos utat. – Aha – Minden történetem zsák történet, csak eleje van. Jessz – mondta volna látszat nagybátyám, és tökmagot ropogtatott volna. Jó kis éjszaka kerekedett, ahogyan ott a holdfényben két dinnyével mi hárman lépegettünk a sanzon ritmusára, balra – jobbra- balra – jobbra, balra jobbra-.

Brunner Tamás

Fotó: Imre Dóra