Próbareggeli – gipszkásából
Összefolytak a napok. Én magam csináltam így. Nem volt különbség reggel és este között, nem volt oka, hogy legyen. Nem tetszek semmit, nem dolgozom, nem vagyok házas, nincsenek gyerekeim, nincs semmi szokásos elvárás vagy társadalmi kötöttség az életemben. Csak vagyok. Nincs életem, nem is volt.
Néha moziba mentem, néha étterembe. Az étteremben rántott sajtot ettem, és sört ittam utána. Majd még sört, de nem szomjúságból. Pálinkát ritkán. Biztonsági játékos voltam mindig. Szerettem a sör első keserű hűvös érintését. A második még hasonlított, a harmadik megszokás, a negyediktől az elsőt kerestem. Mindhalálig. Reggel este, mindegy – lehetett szürke reggel, vagy szürke alkony, lehetett ködös délután vagy szeles délelőtt. Mindegy. Nem tartottam sehová, és nem is értem el sehová, ami nem meglepő. Olvastam sokat, mindenfélét, csehet, oroszt, magyart, krimit és filozófiát. Foglakozásomra nézve tolvaj vagyok. Bemegyek idegen házakba és elveszek dolgokat. Nem élvezem, olykor félek, de jól tudom kinyitni a zárat, és valahogyan megtalálom, ami értékes. Csak ilyenkor, máskor soha. Elhozom és eladom. A lakásom sivár, nincs benne semmi különös, sem elektronika, sem zene, sem semmi. Van egy pirítós sütőm, sokat eszem pirítóst, van egy kopott ágyam, egy kopott szőnyegem. Nem jelent értéket. Nem a betörőktől félek, csak nincs erre igényem. Olvasok. Olyan ritkán van, amikor nem veszek könyvet hazafelé jövet. Jobbára régebbi könyveket, nem antikvár, csak már olvasott és eladott könyvek. Otthon leteszem, ahol még van hely. Mindenhol könyv van. Olvasok. Ülök az ágyon, vagy fekszem. Felkelek és elmegyek enni valamit, meg inni pár sört. Egyedül és céltudatosan. Soha nem társságban. Néha találkozom egy-egy nővel. Jobbára fizetek nekik, amennyit kérnek, de nem annyira fontos ez, néha. Nézik a könyveket, mi ez, te valami tanár vagy? Nem, mondom, én tolvaj vagyok. Nevetnek. De nem nagyon érdekli őket ki is vagyok ki nem. Nem sokszor buktam le. Ha igen mindig az orgazda adott el. Leültem, nem érdekes, soha nem volt ezzel bajom. Nincsenek erős reakcióim. Csak ülök, nézek, olvasok. Igy fogok meghalni is. Az ágyon, itt vagy máshol, most vagy harminc év múlva, nem tudom elképzelni mit tehetnék.
Évával egy vonaton találkoztam. Elutaztam, cél nélkül, felültem a vonatra, ami indult és mentem. Éjszakai járat volt. Miskolcon szállt fel Éva. Nagyon vonzónak látszott, én vonzódtam hozzá, így értem. Beszélgettünk. Beszélgettünk arról, hogy ő hisz a barátságban és az emberekben. És mi lesz majd húsz év múlva. Én is elmondtam, hogy én olvasni szeretek, mert így jutok azokhoz az érzelmekhez, amik nekem nincsenek. Erre akkor ébredtem rá. Később leszállt, de a számát elkértem. Fel fogom hívni. Rövidesen.
*
– Hol találkoznak az emberek?
– Mindenhol.
– Jó, de mondjon pár példát. Voltaképpen az érdekel, hol találkoznak úgy, hogy beszélgethetnek. Ismeretlen emberek beszélgetnek.
– Buszmegálló.
– Mikor megy a busz? Már elment. Nem sok.
– Mozi?
– Gondolkodjon.
– Focimeccs.
– Jó, mi a téma?
– A foci.
– És még?
– A foci, meg a család.
– Pár közhelyes mondat, éppen csak azért, hogy lehessen tudni, ugyanannak a csapatnak szurkolnak, bár a jelvényeket viselik, így nem kell rivalizálni, és lehet együtt utálni a másik csapatot.
– Megvan! Kocsma!
– Igen az jó, ott mindre szó kerül, és majdnem a valóságot is mondják, annál igazabb úgy sem lesz soha.
– Maga hová megy Krepp?
– Az még csak csak, inkább honnan jövök!
– Fontos a múlt?
– Utcalánynak és politikusnak nem. Amúgy igen. Mivé leennék berögzött és elviselhetetlen szokásaim nélkül.
– Ez nem inkább kérdés?
– Nem, ez kijelentés. Azt jelenti, semmivé lennék. A jövő nem érdekel, a jelenben nem tudok függeni, megkapaszkodni, csak a múlt marad.
– Minden terhével együtt.
– Igen, úgy. Maga mihez tartozik inkább, a villamos megálló emberéhez, vagy az autóéhoz?
– Talán az autóéhoz, nem gondolja?
– De igen, azért nem tudja hol találkoznak az emberek.
– Igaz. És ez baj?
– Semmi sem baj. Maga onnan látja a világot, én máshonnan. Ez ilyen. Ettől még felkel a nap.
– Mit jelent ez.
– Az emberi életen átívelő dolgok megmaradnak, azok függetlenek tőlünk. Ezt jelenti.
– Ezzel nem tudok kezdeni semmit.
– Valóban, nem is lehet. Az ember csak emberi léptékkel mér, szeret nem szeret, ma itt holnap ott, meglesz nem lesz.
– És maga szerint hol beszélgetnek idegen emberek.
– Sehol. Sehol nem beszélgetnek emberek, sem boltban, sem meccsen, sem katonaságnál, sem otthon, sem sehol. Felmérik ki ki, és utána ürítik a szellemi szemetesládájukat szavak formájában, amik egyszerre jelentik, amit jelentenek, és önmaguk ellenkezőjét is, olykor elveszítik valóságos vagy megegyezésen alapuló jelentésüket.
– Ez a beszélgetést nem zavarja.
– Nem , nem nagyon. És mondjuk tiz évente egyszer valakivel mégis beszélgethetnek. Talán az ágyban, talán egy söntésben, talán egy vonaton. Mindegy. Az érdekes lehet.
– Nekem már volt.
– Nem hiszem.
– Nem, én sem.
– És miről beszélgetnek?
– Hogy miben hisznek. ha egészen fáradtak könnyűek, vagy másnaposak, akkor merül ez fel. Miben hisznek. Szavakban, tettekben, szokásokban, gondolatokban. És a másik válaszol, ő mit gondol erről. Ez jó. A többi csak szófia szó.
– És nem számít jó vagy rossz?
– Ezek mércék, nincs ilyen előjel. Az már megfontolás. de fontos.
– Miért, és honnan tudhatjuk?
– Pontosan tudja mindenki, ez nem lehet kérdés. Ezért nem is fontos.
– Ebédelünk?
– Nem, mennem kell. Majd jövök.
*
A kocsma minden helyek helye. Ez az alfa és az az ómega. Itt kezdőik és itt végződik minden. Minden más tévedés. A kocsma becsületvesztő hely. Ez azt jelenti volt becsületed. A kocsma jellem-vesztő hely. Ez azt jelenti volt jellemed. Ezzel szembesülni kell olykor, nem annyira egyértelmű ez, amikor csak élsz jössz, mész, beszélsz, nézel. Ezt ki kell próbálna, meg kell mérni, el kell veszíteni. Van, aki nem tud ilyet, azok érzéketlen fabábuk, nincs mit veszíteniük. Azok csak ülnek itt, mint egy-egy leltárbéli tárgy, senki ügyet sem vet rájuk. A többiek próbálgatják, és elveszítik. Sajátos módon soha nem fogynak ki ebből. Elveszítik, majd másnap józanodás után megtalálják, örömmel fedezik fel ismét a józanság szikár világában, a szürke öltönyök unalmas egyformaságában, hogy van bennük szenvedély és indulat. Ez fontos felismerés.
Brunner Tamás
