Béke

Te külföldre szeretnél menni,

Mert itt magányos vagy

Azt mondod nincsenek olyan emberek, akikkel tudnál kapcsolódni

Nem értékelnek

Nem látnak

Itt nem találod Önmagad

 

A béke benned kell legyen

Körülöttem összeomlik a világ

Vagy én omlok össze a világban

A legnagyobb boldogság közepette is távol kerülök tőled

Olyannyira elnyelem saját magam

 

Te a világon szeretnél segíteni

Szomorúvá tesz, amit látsz

S ezt fontosnak tartod elmondani az embereknek, akikkel találkozol

A gondolataidtól terhesen iszod a fröccsödet a műanyag poharadból

De persze, majd minden a szelektívbe kerül,

Mert jobbá teszed a világot

 

Nehéz vagyok

Valami a földre húz, ahelyett, hogy a világűrbe repítene

Pedig nem szeretnék maradni

Nem lenne jobb, ha most mellettem ülnél

Próbálnál segíteni, de nekem nem mozog a szám

Az is túl nehéz

Ezt eljátszanánk mindennap, amíg meg nem unod

 

Te családot szeretnél a kedveseddel,

De bizonytalan vagy, „erre a világra?”

Nem diagnosztizált depressziódat egy másik személynek tulajdonítod

Ha itt lenne

Ha megtenné ezt

Ha nem mondta volna azt

Ha elhagyná a volt feleségét

Akkor boldog lennél

Ez ennyire egyszerű?

 

Egy üveg fájdalom

Vagy életképtelenség

Hova tűnik az öröm?

A fáradtságtól is nehéz az ember

Elfáradt, kiégett, elégett a lélek

Mitől fáradtál el?

 

Az érzéseimet nem tartod relevánsnak

Nem vagyok megvilágosodott

Máshogy kellene látnom a világot

Észrevenni a perspektívát

 

Magadhoz ölelni a problémákat,

Mielőtt te leszel a probléma

Megtalálni a belső békédet

Találkozzunk, ha sikerült

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás

Kötődés

Mennyiféle kötődés létezik… kisgyermekkorban alakul ki a gondozó és a gyermek között, s az egész későbbi életutat meg tudja határozni. Ott van-e a gondozó, amikor a gyermeknek szüksége van rá? Elérhető közelségben? A kisgyermek bízik-e abban, hogy amikor a gondozó elmegy, egyszer majd visszajön vagy egy olyan pillanattá nyúlik ki az életeben, melyben úgy érzi, hogy örökre magára maradt? Hogy reagál a gyermek, mikor visszatér a gondozó? Örül neki vagy sértetten játszik tovább, mert magára hagyták? Bizonytalan, szorongó, biztonságos kötődéssel rendelkezünk-e?

Úgy kellene-e elképzelnem a biztonságos kötődés, mint egy láthatatlan fonál, ami összeköt két embert, bármennyire is távol vannak egymástól? Elég hosszú ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen a saját életében és elég bizonyos ahhoz, hogy tudja, hogy sosincs egyedül?

Na és a bizonytalan? Talán egy túl rövid, összegörcsölt kötél, amit megszakadni érzünk, ha távol kerül a másik, akármennyire is biztosít minket a szeretetéről?

S ha valaki belebonyolódik ebben a kötelékben, kiábrándul, s ezért mindent elvágni szeretne? Számára mindenki más egyformává válik, hiszen senkihez sem tartozik és mérhetetlenül szabad lesz, vagy csak elveszik a világban? A kötődés kell-e ahhoz, hogy az élethez közöm és kedvem legyen? Mennyire jelentős, hogy mikor és hova kötöm magam és mennyit kell ezért feladnom saját magamból? Talán szerencsés esetben semmit, mert épp annyira messzire mehetek, ami a másiknak is jó? S ha rángatni kezdem a kötelet, a másik szabadságát csorbítom-e meg vele, vagy csak saját magamat szeretném életben tartani?

Hiszen az én-világ relációban, akkor vagyok, ha van másik? Ha van kivel megosztanom a gondolataim töredékét és az ágyamat? A csomók veszélyesek, mert egyrészt a szakadást is előre jelezhetik, másrészt nehéz ugyanolyan közel kerülni egymáshoz, ha egy akadályba kell ütköznünk. Valahová tartozás szükséglete… társas alapmotívum. Valahova kötnöm kell magam, egy klubnak a tagjának kell lennem, egy embert szeretnem kell, mert ez a természetünk, az ember társaslény. Ha nem kötöd magad valamihez ebben a világban, akkor ott a veszély, hogy elszállsz, mint a lufi, s ki tudja hol kötsz ki.

S mi van, ha nagyon félsz, s túl sok emberhez kötöd magad? Az vajon a biztonság illúziója csupán? Mert azt gondolod, hogy akárhány kötél szakad el, mindig marad egy, ami megtart?

Vajon szerencsés esetben a közös neurózisok találkoznak?

Fontosabb-e ez, mint a világon bármi? Talán.

 

Imre Dóra

Jelzők

Kowalsky, hozza ide a vödröt! – Ez volt az utolsó vezényszó, amit hallott, amikor a hang elért hozzá már a laktanya kerítése felé futott a sötétség leple alatt, felugrott a kerítés tetejére, a szögesdrótra rádobta a magával hozott takarót és átfordult hasmánt az akadályon. 

Keressünk jelzőket. Harsány vezényszó, dühös hang, városvégi laktanya, magas kerítés mély sötét, szögesdróttal fonott teteje, éles szögesdrót, barna takaró, magas akadály. Leírjuk?

Ez volt az utolsó harsány vezényszó, amit hallott, amikor a dühös hang elért hozzá már a városvégi laktanya magas kerítése felé futott a mély sötétség leple alatt, felugrott a kerítés szögesdróttal font tetejére, az éles szögesdrótra rádobta a magával hozott barna takarót és átfordult hasmánt a magas akadályon.

Hát nem tudom. Lehet két jelző?

Ez volt az utolsó harsány csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott laktanya magas és csámpás kerítése felé futott a mély éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres kerítés fénylő szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas takarót és átfordult hasmánt a magas embert próbáló akadályon.

Esetleg három?

Ez volt az utolsó  harsány és rekedtes csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló reszelős hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott üresen álló laktanya  magas és csámpás téglakerítése felé futott a mély süppedős éjszakai sötétség leple alatt,  felugrott a kétméteres hámló vakolatú kerítés fénylő és gonosz szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj nagy hullámokat vető szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas kincstári takarót és átfordult hasmánt az útjában álló embert próbáló akadályon.

Négy?

Ez volt az utolsó,  harsány és rekedtes, csontig hatoló és parancsoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös, rikácsoló, reszelős alig emberi hang elért hozzá már a városvégi, ködbe burkolózott, üresen álló magára hagyott laktanya, magas, csámpás, töredezett szélű téglakerítése felé futott a mély, süppedős, bársonyos éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres, hámló vakolatú, vöröses  kerítés fénylő, gonosz éles pengéjű szögesdróttal font tetejére, a sebző vadonatúj nagy hullámokat vető alattomos szögesdrótra rádobta a magával hozott barna, kopottas, foltos kincstári takarót  és átfordult hasmánt a útjában álló embert próbáló akadályon.

Kowalsky megszökött.

Elég lenne ennyi nem:

Persze. Persze, hogy elég. Sokszor egy szó éppen elég lenne.

 

Brunner Tamás

Egyszeregy

A tériszonyt meg tudom tanítani, azt ismerem, de szeretni nem foglak tudni megtanítani soha. Súlyos mondat. Most Pilinszkyt olvasok, és a bennem lévő ürességet a versei – és a személye, amit tudok róla persze, amit láttam és olvastam róla másoktól – a négyzetre emelték, ami már-már a kozmosz végtelensége. Nem bánom ezt, ezzel együtt élek már hosszabb ideje, éppen csak tapasztalom.

Az emberek  nem túl fogékonyak más bajára, van nekik elég. Viszont rendkívül fogékonyak érzelmektől túlcsorduló történetekre, amiben cukros mázasan sziruposan folyik a szeretet, oly édes oly, oly szép. Pilinszky nem ilyen.

Kislány rózsaszín ruhácskában rózsaszín léggömböt visz a kezecskéjében és nézi, hogyan szárnyal a kék égen a napsütésben. Anyukája fogja a szőke copfos kislány kezét, boldogan nevetnek. Apukája éppen az árusnál cukorkát vásárol. A léggömb kipukkan, a kislány szája széle legörbül, anyuka szíve összeszorul.  Apuka gyorsan vásárol egy másik léggömböt és mire a kislány kitörli a könnyecskéket a szemecskéjéből máris ott terem mellette a vásári forgatagban – ahol egyébként mindenki láthatóan szép –, és odavarázsolja a kislány kezébe az új léggömböt.

– Meggyógyult, mert tudja, hogy szereted – mondja, és nem válik a vigasztaló hazugság szemérmetlenségtől vérvörössé az arca, és a kislány boldogságtól csillogó szemmel könnyed szökelléssel szalad tovább. Persze már ügyet sem vetve a halott és porban heverő korábbi léggömbjére.

A mesében nincsen benne egy fontos személy, aki pedig jelen van, nagyon is. Aki a lufis stand mellett áll kezében csúzlival, és ugyancsak mosolyog, amikor egy–egy lufi a porba hull, de nem érzéketlenségből. Ott van és teszi a dolgát, nem szívből gonosz, ez a munkája, az álmok szépreményű kipukkasztója, a szorongások megteremtője és elcsitítója, a vigasz.

Úgy hívjak élet.  Vagy úgy: Halál.

Pilinszky maga a vigasztalás. Idézzék fel a négysorost, és megértik majd miért. Vagy talán nem értik meg, ezt nem lehet tudni előre, olykor utólag sem.

Csak képzeljék el a semmit, majd meg egyszer a semmit. A semmi nem fekete, a semmi derengő opálos félhomály, még nem reggel már nem éj. De barátságosan rózsaszínű derengés, úgy gondolom, alkalmas a vigasztalásra önmagában állva is. Átölel és befogad, lebegsz benne és átadod magad neki, részévé válsz. Nem leszel egyedül. Soha többé.

Nincs benne cselekvés, nincsenek benne direkt dolgok, nem kell eldöntened semmit, és nem lehet rosszul választani, szokatlan ez, de nyugodt érzés. Lebegő – és mégsem nikkel fényes tükörlabirintus, élekkel és peremekkel, ami ugyancsak maga az üresség, mégis becsap, mert körbejárat, elveszel az entellektüel ravaszságban, ami nem mutat utat, sem kiutat, csak megőrjít a végtelen választással és ismétléssel.

Hagyd, hogy átöleljen a bíbor derengés. Nem leszel egyedül. Soha többé. És hazudnod sem kell.

 

Brunner Tamás

Vasárnap

Néha magányos utazni, hosszú az út, az ember tízszer belehalhat, mire odaér

Nem tudja, hogy hol a helye a világban

Éppen mifelé tart, melyik vonatra szállt fel vagy honnan jön el

Talán egy vonatút alatt ki lehet találni?

Az a jó benne, hogy nem vagyok sehol se? Se itt, se ott, csak úton?

Eltévedni azért jó, mert utána valóban hazatalál az ember?

Szabadság lenne ez?

 

Egész életemben mindennél jobban, csak szabad szerettem volna lenni

Nem abban az értelemben, hogy felelőtlenül rohanok a világba magam mögött hagyva mindent

Nem abban az értelemben, hogy emberi kapcsolatoktól mentesen éljek

Nem abban az értelemben, hogy elmeneküljek a nehézségek elől

Abban az értelemben, hogy az ember igenis felállhat olyan helyzetekből, amikről úgy érzi, hogy nem hozzá tartoznak

Az ember igenis elmehet olyan helyekről, amelyek nyomasztóak a számára

Ahova le lehetett ülni, onnan fel is lehet állni és fordítva

 

Néha jó eltévedni

Magamban, benned, a világban

Amikor sok az impulzus, az érzés

Megtelek, befordulok és meghalok

Néha félek és remegek

Hogy mitől? Ne kérdezd

Ha akarnám se tudnám, tudnád, tudnánk

Mindenhol ott akarsz lenni, s mindenkit cserbenhagysz

Szeretni meddig tudsz és hogyan?

Egy darabig, az első hibáig, az ötödik veszekedésig vagy élethosszig?

Akarod, hogy egy őszi délután a sárga fényeket nézzem veled?

Akarod, hogy egy réten piknikezzünk és a holdfényben megjelenő magányomról beszéljek neked?

Téged milyen érzésekkel tölt el a hold látványa? Kicsinek érzed magad, megnyugtat, szorongató?

 

Itt esni fog

A szívemben is esik

Induljunk el haza

Hallgatom, ahogy kitörlöd a becenevemet

 

Csak találjon haza az ember

Én csak önmagam szerettem volna lenni

Sokan ezért magánnyal fizetnek

Tudom, hogy megérted

Mit jelent önmagadnak lenni?

Te azért indultál el, hogy eltévedj, s ezt nem értette senki

Egész életedben el akartál tévedni

Aztán hazajöttél

S ez elmúlt

Most már félsz eltévedni

Azt is mondtad, ha eltévedek, akkor majd igazán hazatalálok, viszont, ha célirányosan indulok el hazafelé, akkor soha nem érek oda

Szerintem az ember egyszer hazatalál

Lehet te vagy otthon

 

Talán fontosabb dolgokkal kellene foglalkozzak, például, hogy kevesebb embert kövessek az instagramon, mint amennyien engem követnek, azt mondják, az fontos.

 

Imre Dóra

Egy fáradt korridor

Nem tudom mi a háború, csak filmeken láttam. Nem tudom mi a félelem akkor, ha fegyver szegeződik rám. Nem tudom, mit tennék, ha mennem kellene. Nem tudom. Elég keskeny az ösvény élet és halál között, elég szűk a hely. Egyszer vagy, egyszer nem. Valószínűleg a halál nem fáj. Az odavezető út fájhat. A félelem fáj, a torokszorító dermesztő félelem fáj, amíg ülsz a sötétben egy fal mögé lapulva, dideregsz a hidegtől, a fogad összekoccan, és nem melegít semmi. Roham! Akkor vége a félelemnek.

Hová mennél vissza gyermekkorod helyszíneiből, ahol szerettél lenni, vagy ami fontos volt neked?  Százados utcai lakótelep széles utcája – ez a nyolcadik kerületben van, akkoriban elég csöndes hely volt, nem messze a Népstadiontól, az MTK pályától és a Főtaxi telephelyétől, körülbelül ezek összekötésének metszés pontjában -. Ott tanultam biciklizni, apám fogta a seprűnyelet, és futott mögöttem. A szomszéd néni mindig a ház sarkánál ült. Amikor már tudtam biciklizni, és nem volt körülöttem senki más, mindig kiabáltam neki: – Pajer néni néz?! –  Pajer néni néz?!

Nem nézett persze. Akkoriban lehetett hetvenéves, vagyis még a múlt században, nem a múltban, hanem a múlt-múltban született. Két háború, hogy mást ne mondjak. Lehunyt szemmel ült, sovány kis öregasszony volt, lehunyt szemmel ült egy széken a napsütésben, és nem nézett. Befelé nézett, ha egyáltalán nézett valahová. Már értem.

Mentem, megálltam, mentem kicsit a napon, a napos oldalon az utcában, felnéztem egy másik házra, ami ismerős volt, ahol gyermekkoromban laktam. Felnéztem, a homlokzatot az éles szögben beeső napsugarak fekete-fehér stráfokra, rombuszokra és háromszögekre, csíkokra és szegletekre szabdalták. A ház két másik épület közé ékelődött, utcai ablaka csak hat lakásnak van, a többi udvari. Egy szobás lakások, nem gazdag ház. Akkor sem volt az. Egy kirándulásról egy osztálytársam egy szürke kötött sapkában egy egeret hozott haza Egerből, a kazamatában fogta. Most jutott eszembe, ki tudja miért, talán a szürke járdáról a ház előtt elfutó járdáról, talán csak az érzékeny idegrendszerem ma.

Nem nagyon köt már ezekhez a helyekhez semmi, ez már nem az az idő, már nem emlékszem, csak kitaláltam. Az egyik művelődési házban nem messze innen, talán a Fáklya klubban, népi táncot mutattunk be, utána szendvicset kaptunk. Jó volt. Hazafelé vettem egy Donald rágót a trafikban.

Jobb, ha hazamegyek, bár eléggé elfáradtam ma, talán leülhetnék kicsit itt, de nincs se pad, se más. A járdaszegélyre ülhetek le, és nézhetem a spanyol turistákat ahogyan fényképezkednek az Aradi utca 26 -os számú házzal, ahol gyerek voltam. De erről nem tudnak semmit, én meg hogyan mondhatnám el.

Ki tudja mi lesz azon a vékony folyosón, azon keskeny fáradt korridoron – ott a magas házak felett, át a felhőkön, el egészen a Napig – amin még áthaladok, amíg élek. Ki tudja mi lesz? Nem számít, ami volt, volt, ami lesz, lesz. Mit tehetnék?

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Végzet

Bárhova megyek, veled találkozom. Ha sarkon fordulok, a te arcod jön velem szembe az újságárusnál. Ha jobbra megyek, ott állsz a pipacsok mellett a kutyafuttatónál. Ha balra megyek, a kedvenc tavamat látom, megörülök, s elindulok felé, de ahogy közelebb megyek, látom, hogy te úszol benne. Körbe-körbe megyek, hiszen akármelyik úton indulok is el, nem Rómába jutok, hanem hozzád.

Minél gyorsabban futok az ellenkező irányba, annál közelebb kerülök hozzád. Elhagyom a várost, s a gyümölcsfák alatt találom magam a karjaidban. Hazamegyek a lakásomba, s te kávét főzöl a konyhában. Felébredek reggel, s veled összegabalyodva találom magam, nem látom hol kezdődöm én.

Heves vágyak, múló szerelmek, szorongások, érzelmi hullámvasutak, átsírt éjszakák, csak te vagy állandó. Sikerült kimászni a gödörből, kikerülni az árkokat, haladni 200 métert előre, de te megkerülhetetlen vagy.19 albérlet, 9 kollégium, 12 város, 21 elhasznált tejes doboz, 29  lyukas zokni, de a te szavatosságod még mindig nem járt le.

Hogyan tudnék távolabb kerülni a testrészeidtől?

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Kedd – 22.02.22.

Ismertem egy embert, aki azt gondolta, ha mindvégig ébren marad kijátszhatja a halált, nem fog meghalni álmában. Évekig a fotelben ült és úgy töltött az éjszakákat. Hitt benne, hogy kicselezheti a sorsot.

Az ember nem vált gyakran pályát, valószínűleg szinte soha, hacsak valami végletes külső körülmény nem kényszeríti erre, egyébként megmarad abban, amit addig csinált, akár kedvvel akár kedv nélkül. Teszi a dolgát, amiről azt gondolja, hogy a dolga, persze, felkel, munkába megy, elvégzi az aznapra rendelt feladatokat, majd hazamegy tv-t néz, miegymás. Nem is gondolkodik azon, hogy lehet, hogy nem is jó helyen van. Ámbár lehet, hogy gondol erre, de nem igen tesz semmit. Olykor kicsit irányt vált, és azt gondolja, hogy ezt magától teszi, ezzel kilép a komfortzónájából és ezzel gyökeresen megváltoztatja az életet. Úgy képzeljék el, amit mondok, hogy egyik nap balmenetes görcuflit hornyol, majd gondol egyet és jobb menetesre vált. Hát igen.

A legfontosabb a jól strukturált rend kialakítása – ehhez kell pár év – majd az ebben való hely elfoglalása és megtartása. A biztonság nagyon fontos, valójában azt hiszi mindenki – én is –, hogy ha nem változtat, örökké így lesz ahogy van- nem baj, ha nem annyira jó – de legalább nem annyira rossz, és legalább ismert.

A komfortzónáról még egy szót. Nincs ilyen. Ameddig elmegy az ember az még a „komfortzóna” különben nem menne el, ha azt véli, hogy nem mer bunggee jumping-ozni, és mégis mer, akkor alapvetően mert mindig is, tehát azt tette, amit még megtehetett. (Hogyan írjak ezt a szót helyesen magyarul?)  Az öröklét érzését szerzi meg az ember a végtelenül ismétlődő azonos feladatok türelmes elvégzésével. És úgy gondolja kicselezte a halált, kicsellózott vele, fricskát mutatott neki, kitolt vele, vele aztán nem babrál ki semmi ilyesmi. Erre építi fel egész életet.

Minden szakma, mesterség, tudomány, foglalkozás, vallás kialakítja a maga eszközkészletét, rituáléit, szóhasználatát, pontos definíció rendszerét, megtanulja és boldogan mozog ezen belül. Kétségkívül segít, nem kell állandóan megtalálni a közös platformot a másikkal – bár a mosoly segít -, egyszerűen az ismert definíciók okán ugyanazt érti, ugyanaz alatta, így nem emészt végtelenül sok erőt ezzel. Az energia megőrzése szükséges, nem fecsérelhető.

Sajátos módon még a nyelv sem változtat ezen sokat. Van, ahol egyértelmű, így a matematika, fizika, informatika és sajátos módon a vallás – világvallás – esetében is, hiszen ezek nyelve mindenütt azonos, de más tudományokban sem probléma. Ha a nyelvet beszéli már valaki a definíció is érthetővé és használhatóvá válik. Így például egy műtéti leírás módszertana ugyancsak egyértelmű és követhető lesz. A társadalomtudományok talán kicsit ingoványosabb terület.

A tudományok és mesterségek nem beszélnek az érzelmekről, szinte soha – kivéve, ha az érzelmek maga a tudomány vizsgálati területe, ez esetben viszont – mintegy petri-csészében – a vizsgálat tárgyává válik a fájdalom mondjuk, vagy a gyávaság és darabokra szedik, alkotó részeire, atomjaira, belső és külső viszonyaira, majd megkísérlik összerakni, vagy legalább megérteni, de ez ezzel a módszerrel kevéssé fog sikerülni, bár sok mindent megtudhatunk róla természetesen.

Az érzelmekkel a művészetek foglalkoznak. Persze sok minden mással is, de mondhatjuk, hogy a művészetek a társadalmakon és időn átívelő örökérvényű megfogalmazásai az emberi érzéseknek. Ez fontos, ez teremti meg a folytonosságot. Na itt, itt lehet, hogy ki van cselezve a halál.

Az, hogy egy szobor, festmény, vers a kora kultúráját és össztudását is magával viszi, az már csak egy boldog ráadás.

(freez)

Brunner Tamás – Kedd

Mennyi a még hasznos és már haszontalan gondolat. A “nem hasznos” gondolat kifejezése lehet-e művészet – vers, kép, szobor formájában? A hasznos gondolat a létezést segítő gondolat , a napi rutin, felkelek, elmegyek majd közértbe, elviszem előtte a gyereket iskolába, a munkahelyen ezt meg ezt fogom csinálni, az ebéd ma egy barátommal lesz, estére viszek haza krémest. U.s.w. A napi cselekvéseink – legyen kézzelfogható megjelenése, mint az ács asztalos, vagy gondolati – mint például egy perbeszéd , vagy keresetlevél – a hasznos gondolataink körében megtanult végtelen – kb 10.000 – séma megfelelő, alkalmas időben és módon való használata. A haszontalan gondolat: miért piros a rózsa? Van különbség, vagy ez már haszontalan kérdés? A művészet a valóság lehetséges megjelenéseinek megrajzolása, így voltaképpen a mindennapi életben segít eligazodni annak aki érti vagy csinálja, esetleg hagyja magát. Mi kell ahhoz, hogy letérne bárki a praktikusság kikövezett utcájáról, hogy kicsit kinyissa a látószöget, hogy érdeklődjön, hogy kockáztasson – még ha oly ingoványos is ez az út. Nem tudom mi kell. A sok megtanult séma – kb. 10.000 – bőven elég egy életre – ennek megtanulása úgy húsz huszonöt éves korig tart, ami utána van ahhoz elegendő ez, ha új dolgot tanulunk akkor is könnyebb, mert sok séma illeszkedik a másik tárgyhoz is, így nem elérhetetlen más praktikus, vagy elméleti tudás megszerzése. De az még ugyanaz az út. Biztonságos. Igen elég biztonságos. Igen, ma csütörtök van.