Franc Prox

Számolom számtalan óráját a kéjnek,

A nap alászáll, mi vágunk neki az éjnek.

Nimfa és faun táncát lejtjük ketten,

Kacagunk kéz-kézben a rengetegben.

Lágy szellő emel fel, én lentről leslek,

Ígéred, mindjárt jösz, én kiáltom: Szeretlek!

De téged a szél ölel, repít, s el nem enged,

Te sem vágysz többé le, feledve hevünket.

Szívemnek sajgása sírássá oldódik,

Fájdalmam szememből lassan távozik.

…

Könnyeimet a hajnali harmat kimosta szememből,

Leteszem lábad elé, vagy vedd el kezemből.

Igazgyöngyök, a tieid, tégy velük, mit akarsz.

Dobd a sárba vagy tedd ládikába, többé fel nem kavarsz…