Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Reklámpszichológia

Milyen pszichológiai alapjai lehetnek a meggyőzésnek?

Az információfeldolgozásnak két formája van. Az egyik a felületes vagy heurisztikus információfeldolgozás, amely egy gyors és automatikus folyamat, kevés kognitív erőfeszítéssel és kevés hozzáférhető információ alapján történik. A másik az alapos vagy szisztematikus feldolgozás, amely már egy lassabb és időigényesebb folyamat, sokoldalú és releváns információk alapján történik és nagy mennyiségű kognitív erőfeszítést igényel, így hosszútávú attitűdváltást eredményez.

A meggyőzés pszichológiai alapelvei (Robert B. Cialdini: A hatás)

  1. Kölcsönösség elve

Az elvet a viszonyosság normájára vezethetjük vissza. A „becsapott ajtó módszere” a következőképpen működik, először egy nagyon nagy dolgot kérünk a vásárlótól, amit biztosan nem fog teljesíteni, majd visszamegyünk és engedünk a kérésünkből, így úgy érzi majd, hogy ezt a szívességünket neki is viszonoznia kell.

  1. Következetesség elve

Ezt az elvet a társas elköteleződés normája és a konzisztencia iránti igény működteti. Ilyen lehet a „láb az ajtóban technika”, mikor először egy olyan dolgot kérünk az adott személytől, amely egy bizonyos ügyet támogat (pl. állatvédelem), s ilyenkor a személy beépíti önészlelési folyamataiba, hogy ő egy olyan ember, aki támogatja az állatokat. Ezt a kérést (pl. írjon alá egy petíciót) önkéntesen kell teljesítenie. Majd, ha később odamegyünk egy nagyobb kéréssel (szeretnénk egy nagy táblát elhelyezni a kertjében az állatvédelemmel kapcsolatban) a konzisztencia miatt valószínűleg teljesíteni fogja kérésünket.

3. Társadalmi bizonyíték elve

Fokozza a hatékonyságot, ha egy terméket vagy szolgáltatást több olyan ember is használ, akik hasonlóak hozzánk, így csökken a bizonytalanság érzetünk a termékkel kapcsolatban. Például a bevásárlókocsik elterjedésénél (Sylvian Goldman, 1930) beépített embereket alkalmaztak, hogy az emberek lássák, hogy többen is használnak kocsit a kosár helyett és ezáltal nekik is erre essen a választásuk.

  1. A vonzalom elve

Az elv kulcspontja a rokonszenv kiváltása, ami a hasonlósággal (az eladók átveszik nyelvhasználati stílusunkat) vagy a dicséret által történik.

  1. A tekintély elve

Ennél az elvnél fontos a cím-rang, az öltözködés és az egyéb státuszszimbólumok működtetése. Könnyebben megvásárolunk egy terméket, ha azt egy magas beosztású és jól öltözött ember kínálja nekünk. A tekintély fontos feltétele ezen kívül, ha demonstrálják hozzáértésüket és tapasztalatukat a termékkel kapcsolatban, valamint egy-egy negatívumot is megemlítenek, ami a hitelességüket és megbízhatóságukat erősíti.

  1. A hiány elve

A hiány elve arra épül, ha úgy reklámozzuk termékünket, amihez korlátozott a hozzáférés.

Milyen módszereket alkalmazhatunk, hogy felkeltsük a potenciális vásárló érdeklődését?

A behaviorizmus hatása, John Watson munkássága kapcsán hatott a reklámpszichológiára. Úgy találták, hogy a vásárlást élménnyé kell tenniük, mivel alapvetően egy fárasztó, hosszú és unalmas folyamat, ezért jutalomértékű ingereket érdemes társítani hozzá. Maga a vásárlás élménye így fontosabb, mint a termék, fontosnak tartották, hogy jutalmazzuk a vásárlót.

Na és hogyan tehetjük meg ezt?

  1. A meglepetés és a váratlanság ereje
    Ilyen például a Kinder Tojás, amit a benne lévő ismeretlen ajándék miatt szívesen vásárolunk, vagy a Happy Meal menü.
  2. Különlegesség érzése
    Ilyenek például az olyan termékek, amelyek státusz szimbólumokhoz kapcsolhatóak, lehet az egy márkás óra vagy cipő, amelyek megadják a vásárlónak a különlegesség és az egyediség érzését.
  3. A következő az újdonság ereje
    Fontos, hogy bizonyos időközönként újításokat vezessünk be, legyen az egy videójáték éves kiadása apróbb módosításokkal, máris vásárlásra buzdítja a közönséget.
  4. Fontos a fokozódó teljesítmény is
    Ilyenkor szintén apró módosításokkal, frissítésekkel érjük el, hogy termékünket újra meg újra megvásárolják.

Hogyan oldjuk fel a vásárláshoz fűződő bűntudatot?

A pszichoanalitikus irányzat a vásárláshoz kapcsolódó bűntudatot kívánta feloldani, ugyanis sokszor érezzük, ha nem létszükségletű dolgokat vásárolunk. Az ilyen reklámok a tudatalattinkban lévő bűntudatra reflektálnak, például a következő mondatokkal: „Ön megérdemli”.

Mi a legmegfelelőbb módszer az ételek és az italok reklámozására?

Az AIDA-modell szerint a vásárlást a legjobban a vágy felkeltésével lehet elérni, így az ilyen reklámokban ízletes fagylaltok, csokoládék bemutatása történik, hiszen a „termék magáért beszél”. Azonban ennek a módszernek az egyik hátránya, hogyha a vágyak mégsem teljesülnek, akkor frusztráció következik be az emberekben, valamint egy idő után hozzászokik az ember és kontraproduktívvá válik ez a forma.

Milyen módszert válasszunk, ha tisztálkodó szereket, banki szolgáltatásokat szeretnénk eladni?

A DAGMAR-modell szerint a meggyőzés lehet a kulcsa a termékeladásnak. Az ilyen reklámokban egyfajta „szakértői heurisztikát” alkalmaznak, amivel szeretnének meggyőzni minket arról, hogy miért emellett a termék mellett döntsünk. Ilyen lehet például, hogy öltönyös vagy fehér köpenyes emberekkel, valamint szakzsargonokkal reklámoznak bizonyos termékeket, ezáltal tartós attitűdváltozást érhetnek el. A módszer hátránya a kognitív fösvénység, ugyanis a vásárlók általában a lehető legjobbat, a lehető leggyorsabban szeretnék megvásárolni a hosszas meggyőző szövegek helyett.

Mi a teendő, ha szolgáltatásainkat szeretnénk bemutatni?

A Rogers modell, Carl Rogers nyomán, a 70-es években látott napvilágot. Itt a termék elfogadásán van a kulcs, amit a kipróbálás nyomán érnek el. Ilyenkor aktív részvételre hívják a vásárlót és akár egy ideig ingyen használhatja az alkalmazást, majd utána dönthet arról, hogy szeretne-e elköteleződni a termék mellett vagy sem. Ilyenek lehetnek a különböző médiaszolgáltató vagy álláskereső oldalak is.

Na és mi történik, amikor „a médium maga az üzenet” (Marshall McLuhan)?

Ilyenkor sem a vágykeltés, sem a kipróbálás, sem a meggyőzés nem cél. A médium szinte megkerülhetetlen, hiszen hatalmas büdzséből szponzorált és szinte mindenhol ott van, mindenhol megjelenik.

A social media korszak

A 2010-es évektől kezdve megjelent a webkorszak, ami újabb reklámozási formának adott melegágyat. A cél a rajongás, a hosszútávú elköteleződés azáltal, hogy közvetlen kapcsolatba lépnek a fogyasztóval. Szívesen reklámoznak akár „influenszerekkel” vagy megpróbálnak minket is bevonni megosztás, feltöltés, „lájkok” által.

Milyen pszichológiai háttere lehet a reklámoknak?

Az első a küszöb alatti észlelés, amikor bizonyos ingerek olyan rövid ideig jelennek meg, hogy nem lesz tudomásunk róla, mivel a tudatosságunk küszöbe alatt maradnak.

James Vicary, 1957-es kísérletében a mozifilmekben 5 másodpercenként 3-4 ezredmásodperces reklámüzeneteket rejtettek el, ezután 60%-kal nőtt a büfé bevétele.

Később ezt a kísérletet rengeteg szakmai kritika és felháborodás kísérlete, így betiltották a tudatosan nem észlelhető reklámokat. Majd kiderült, hogy Vicary csak kitalálta ezt a kísérletet.

A social media nagy hatással volt a figyelemre, felgyorsította az észlelési folyamatokat. A Facebookon például egy tartalmat 0,9-3,7 mp között nézünk, majd tovább görgetünk.

Hogyan kelthetjük fel a figyelmet mégis?

  1. Növeljük az impulzustömeget reklámozással, hirdetéssel

Ezáltal növelhetjük a termékünk megjelenésének gyakoriságát, érdemes akár mozgással is, hogy megtörjük a statikusságot.

  1. Nagy és felhívó jellegű elemeket használunk

A szomjúság, éhség és az életösztönök, a kisbabák, a cukiság és a veszély alapjában véve figyelemfelkeltő eszközök lehetnek. Érdemes még harmonikus helyekkel, képekkel ábrázolnunk termékünket, ami a biztonságot váltja ki. Újabb kutatások szerint a direkt erotikus tartalmaknál jobb, ha csak sejtetünk.

3. Szokatlan formációkkal, kreativitással

 

A képek forrása: hu.pinterest.com

Imre Dóra

Pszichológiai módszerek: Logoterápia és szimbólumterápia

Míg tapasztalatom szerint az autogén tréning elsősorban a testi és a lelki dimenzióval, a szimbólumterápia módszertana a szellemi dimenzióval dolgozik, mely segít abban, hogy a személy tudjon saját magára, élményeire, belső képei reflektálni és ezáltal meghaladja a pszichofizikumot, a térben és időben történő determinációt. A meditáció során a szellemiben történő szabadságot is megéli a kliens, hiszen korlátok nélkül fedezhetjük fel belső világunkat és a későbbi alkalmak során szabadon alakíthatunk is rajtuk, átdolgozhatjuk őket. Az öntranszcendencia (önmagunk meghaladása) aspektusa a szimbólumterápia szellemiségében szintén megtalálható.

A relaxáció szó középkori francia nyelven azt jelentette, hogy „elengedni a rabot”. A rabot, aki magunk vagyunk, sokszor a fizikai, sokszor a lelki dimenzió által meghatározva, megkötve. A mindennapos élményekkel, eseményekkel, stresszel hajlamosak lehetünk megkötni magunkat, rabja lenni a saját életünknek, körülményeinknek és nem „kiengedi a rabot”, azaz túllátni saját magunkon, hiszen ez igazán emberivé tesz minket. A meditációban az instrukció szerint a léleknek adunk teret arra, hogy megmutassa magát nekünk egy-egy hívószóra, ám én úgy gondolom, hogy amit itt léleknek neveznek az a szellemi dimenziónak a megmutatkozása.

„A szenvedés, mint teljesítmény” koncepciója szintén megtalálható a szimbólumterápia módszertanában is. A logoterápia úgy fogalmazza meg, hogy ezek tesznek minket igazán láthatóvá, hiszen fájdalmaink igazgyöngyök, amikben az alkotás lehetősége rejlik. A szimbólumterápiában fájdalmainkkal, szenvedésünkkel, élményeinkkel először a rálátással, „letakarítással” dolgozunk, majd azon gondolkozunk, hogy ezekből hogyan lehet kincs a saját életünkben? Hogyan tudunk belőle építkezni? A folyamat során belső kincseket keresünk, ami lehet először negatív vagy pozitív számunkra, mégis kinccsé, értékké tudjuk formálni.

Kinek ajánlottak ezek a módszerek? Indikáció – kontraindikáció szempontjából hasonlónak tartom azt, hogy egyik módszert sem ajánlott alkalmazni, amikor a szellemi dimenzió nem hozzáférhető. A szimbólumterápia nem működik, ha a személy túlságosan beszűkült pszichés állapotban van, tehát nem hozzáférhető a szellemi dimenziója. A logoterápiához hasonlóan a szimbólumterápia elméletében is megtalálhatjuk, hogy van az emberben egy olyan dimenzió (szellemi), ami ép és nem tud megbetegedni. A szimbólumterápia megfogalmazásában is olvasható, hogy minden illető egészséges részéhez szól, amihez megpróbál hozzáférni a képhívások alkalmával. A nem verbális jellege miatt is tartom nagyon erős módszernek, hiszen, amire nincsenek szavaink, könnyebben megtalálhatjuk őket belső képekben, az alkotás során.

A logoterápiás szemlélet egyik alapvetése, mi szerint az önismeret megszerzése nem végcél, hanem az „önmagunkkal való bánásmód” megtanulása az, amit kitűzhetünk célul. A szimbólumterápia elmélete hasonlóan közelíti meg ezt a kérdést, itt a cél, magának a meditációnak, tehát a „lélek nyelvének” a megtanulása és későbbi folyamatos alkalmazása. Hiszen, ahogy Szőnyi Magdától tanultam, nyelvtanfolyamra sem azért megy el az ember, hogy egyszerűen kipipálja, hogy ott volt, hanem azért, hogy megtanulja a nyelvet, amit a későbbiekben használni tud és saját magán tud dolgozni általa. Mindkét módszer bármikor alkalmazható, az eljövendő élethelyezetek során bármikor visszanyúlhatunk belső képeinkhez vagy éppen az értelemkeresés lépéseihez.

A szeretet retorikája, mint a logoterápiás beszélgetés formája, a szimbólumterápia módszertanában számomra szintén felfedezhető. A személy felértékelése, elfogadása, értékeinek meglátása szimbólumterápia szemléletében és a módszertanában is jelen van. A képekkel való dolgozás hozzájárul a tisztánlátáshoz, hiszen a letisztítással, az értelemadással sokat foglalkozunk az élménymegbeszélés során. A további alkalmak során a képekkel való munkában alternatívákkal dolgozunk és lehetőséget hagyunk, hogy ezeket a kliens szabadon alakítsa (Pl. Mi történik az útkereszteződés képnél, ha jobbra, balra vagy középre indulok el? Mit találok? Ki vár engem ott? Hogyan jelenik ez meg az életemben?). Az értelem kipuhatolása pedig egy-egy szakasz végén történik meg, olyan kérdésekkel, mint „Mit üzen nekem ez a kép?, Mire világít rá a saját életemben? Mit fedeztem fel, mire láttam rá általa?”. Ezután átnézzük, hogy mit érdemes megőriznünk belőle, mitől kell megszabadulnunk vagy mit kell átkereteznünk, új szintre emelnünk, letakarítanunk, hogy kinccsé vagy belső erőforrássá válhasson.

A paradox intenció módszere szintén is megtalálható a meditációban, hiszen sokszor olyan anyagokat, tulajdonságokat, élményeket élünk át általa, amiktől esetenként félhetünk, viszont így a félelem helyébe a vágy léphet (Pl. Belépni azon az ajtón, ami félelemmel tölt el és már oly régóta be van zárva vagy keresztül megyek a barlangon, ami a traumafeldolgozás egyik jelentős hívóképe. Az egyik kliensünk a tanfolyamon gyermekkori abúzus áldozata volt és nagyon félt egy bizonyos ajtónak a kinyitásától, ahova saját gyermekkori énjét zárta be holtan. Egy alkalommal úgy döntött, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót, ami mögött ezúttal a kislány élő volt és mosolygott.). A dereflexió és a beállítódás-moduláció is felfedezhető a képekben, hiszen akár külső történések belső lejátszásával, módosításával, új nézőpontokból, értelemmel ruházhatjuk fel a történteket (Pl. A bennünk megjelenő éles kardot, hogyan tudjuk úgy használni, hogy az ne sebezzen, csupán a személyes biztonságunkat őrizze). Önmagában az átalakítja a gondolkodást és egy új nézőpontra világít rá, ha szimbólumot segítségével fogalmazzuk meg az élményeinket. (Pl. Az egyik kliens a tréningen karácsonykor egy számára nehéz képről számolt be nekünk, a képben a karácsonyfát egyedül tartotta a kezével, mivel imbolygott és bármelyik percben fel tudott volna borulni, kiabált a családtagjainak, de senki nem jött oda segíteni. Ez megterhelő volt számára, kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek érezte magát, majd, amikor újra hívta ugyanazt a képet, teljesen más érzés kerítette hatalmába. Erőt érzett magában és büszke volt, hogy egyedül is a hátán tudta vinni az ünnepet, felfedezte az értéket saját magában.)

A logoterápiában az értelem észlelési tréning során „ÉÉT”, elemezzük a problémát, a szabad cselekvési teret, a választási lehetőségeket, majd kiválasztjuk a legértelmesebbet és eldöntjük, hogy meg akarjuk valósítani. A szimbólumterápiában a külső és belső valóság összeegyeztetésére alkalmaznak kérdéssort, ilyen a jelentésadás és a jelentéskeresés, amikor felvázoljuk a tényeket, a lehetőségeket, az összefüggéseket és végül összeillesztjük. Maga a szimbólum szó is görög eredetű, ami egybevetést, összeillesztést jelent. A záróalkalommal megbeszélendő célformula a legértelmesebb cselekvés kiválasztása és annak megvalósítására tett szándék összefoglalása egy mondatban.

A logoterápiás megközelítéshez hasonlóan a szimbólumterápia is az embert összetettségében, háromdimenziós (testi, lelki, szellemi) egységként kezeli, hogy elkerülve a redukcionizmust, a személyt egy szabad, felelősségteljes és önmagát meghaladó egészként értelmezze. A szimbólumterápiában fontos az összeillesztés, hogy a látszólag szakaszos és darabos életterületeket, dimenziókat a személy egységessé és teljessé tudja tenni.

A szimbólumterápiában sem elsődlegesen a múlt feltárása a cél, azonban a hívószavak által megjelent képekkel való foglalkozásban feljöhetnek olyan múltbeli traumatikus események, amelyek erre irányíthatják a lelki munka fókuszát, azonban ilyenkor is értelemkereső jelleggel.

A két módszer szabadságot és értelemkeresési lehetőséget biztosít a kliensek számára, hiszen bármennyire is determináltak bizonyos körülmények, helyzetek az életünkben, mégis szabadon dönthetünk arról, hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan gondolunk rájuk, hogyan viszonyulunk, milyen beállítódást veszünk fel ezekkel szemben vagy adott esetben milyen belső képet hívunk rájuk. Így a személy valóban önmegvalósítóvá és saját életének alkotójává válhat.

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Bence

Létbátorság

Lét, nemlét, szorongás, létbátorság

(Paul Tillich Létbátorság című könyve alapján)

A bátorság meghatározása

 

„A bátorság megmutatja nekünk, hogy mi a lét és lét megmutatja, hogy mi a bátorság.”

 

Olvashatjuk a könyvben a bátorság meghatározásánál. Hogy mit is jelent ez? A bátorságot akkor érthetjük meg, ha előbb megértjük az embert, az ember világát, a világ szerkezetét. Akkor tudhatjuk, hogy mire kell igent mondanunk és mit kell elutasítanunk, ha ismerjük mindezt.

A bátorságot általában úgy határozzák meg, hogy az egy döntés, ami az akaraterőnket arra használja, hogy szembenézzünk a fájdalommal, a veszéllyel, a bizonytalansággal, a szenvedéssel és a megaláztatással. A bátorságban tehát benne foglaltatik az „annak ellenére”, valamint az ember lényegi természetének igenlése. De mivel szemben kell bátornak lennünk?

Régebben a katona példájával, önmagunk életének feláldozásával azonosították, később a bátorság összekapcsolódott a bölcsességgel. Tehát eleinte a bátorság a férfiak talentumaihoz tartozott, a sztoikusok azonban megkülönböztetik a vakmerőséget a bölcs bátorságtól. 

Platón szerint a bátorság a legfőbb erény, mert ez teszi lehetővé a többi erény (igazságosság, mértékletesség, bölcsesség) tanúsítását, amikor azokra szükség van. Az erény pedig úgy definiálható, hogy az embernek hajlama és módja van a bűnre, mégsem vétkezik, tehát a jó cselekvésére való hajlam. Az erények pedig a szokásból fejlődnek ki, melyeket születésünkkor készen kapunk a társadalomtól. A bátorság ebben az aspektusban tehát az, hogy az ember azt cselekszi, ami helyes.

 

Arisztotelész az erény meghatározása helyett a cselekvés körülményeinek vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Ha az ember erényesen cselekszik, akkor tudja mit teszt, csak akkor tarthatjuk felelősnek a tetteiért, ha tudja mit csinál. Kiemeli, hogy az erény mindig középen áll a hiány és a túlzás között. A bátorság ilyen értelemben a gyávaság és a vakmerőség középhatáraként értelmezhető, a félelem és a biztonság érzése között. Azonban a félelmet keltő dolgokban nem mindig beszélhetünk bátorságról. A legfélelmetesebb dolog a halál, nem nevezhető bátornak, aki ettől nem fél. „Vannak dolgok, amiktől kötelesség félni.”

 

Aquinói Tamás kiemelte, hogy a négy erény nem egyenlő. A bátorság és a bölcsesség egyesülve magában foglalja a mértékletességet (önmagunk irányában) és az igazságosságot (mások irányában). Itt felmerült a kérdés, hogy az értelemnek vagy az akaratnak van-e elsőbbsége az ember személyiségében?

Seneca szerint a meghalás bátorsága és az élet bátorsága kölcsönös függésben van, ahogyan a halálfélelem és az élettől való félelem is. Itt azokra utalt „akik nem akarnak élni és nem tudják hogyan haljanak meg.” A haláltól való félelem azok életét is meghatározza, akik már elveszítették élniakarásukat. A libido moriendi a freudi halálösztön latin megfelelője. Példának hozza fel az olyan embereket, akik életüket értelmetlennek érzik. Ez annak a következménye lehet, hogy elfogadják a gyönyör alapelvét, a „kellemes időtöltés elvét”. Ahogy a halálösztön a libidó soha ki nem elégíthető törekvésének a negatív oldala Freudnál, Senecánál a gyönyör-elv elfogadása az életcsömörhöz és a kétségbeeséshez vezet. Kiemeli, hogy az életigenlés nem jár együtt a halál elfogadásának képességével.

 

A sztoikusoknak nem azoknak javasolják az öngyilkosságot, akiket legyőzött az élet, hanem azoknak, akik legyőzték az életet és képesek szabadon választani élet és halál között. Az öngyilkosság, mint félelem diktálta menekülés, nem létbátorság.

A sztoikus bátorság a létbátorság, mely alapja az emberi ész által gyakorolt kontroll. Itt az ész nem a gondolkodás, nem a mindennapi logika, hanem a logosz, az értelem. Csupán a gondolkodás, mint korlátozott kognitív funkció, nem tud bátorságot teremteni, hiszen a szorongást nem lehet érveléssel eltávolítani. A szorongás az egyetemes ész hatalma által győzhető le. A félelem oka pedig maga a félelem. Az ember lényegi létének igenlése, a szorongások és a vágyak ellenére örömöt jelent. Az öröm annak a kifejezése, hogy a bátorsággal igent mondunk önmagunk igazi létére. Létbátorság igent mondani az ember eszes természetére azzal szemben, ami bennünk esetleges.

 Spinoza az önigenlést elemi ki, mint lényegi aktust. A törekvés teszi azzá a dolgokat, amik, tehát ha megszűnik a törekvés, megszűnik maga a dolog is. Nem lehet semmiféle erényt elképzelni, mely az az ember önnön léte megőrzésére való törekvését megelőzhetné. Az önigenlés, tehát erény, mely különbözik az önzéstől, sőt annak szöges ellentéte. Az önigenlés részesedés az isteni önigenlésben. Egyik érzelem csak egy másik érzelem által győzhető le, a szenvedély érzelmeit az elme érzelme győzheti le, tehát a léleknek a maga örökkévaló alapja iránti intellektuális szeretete. Ez az érzelem pedig részesedés az isteni önszeretetben.

Mit jelent az önigenlés, ha nincs én? Az önigenlésben benne foglaltatik valaminek a legyőzése, ami fenyegeti vagy tagadja az ént. Ide köthető Nietzsche a hatalom-akarás fogalma, mely nem akarat a szó pszichológiai értelmében és nem hatalom a szó szociológiai értelmében. Ez az akarás az önigenlést jelöli, az élet akarását, beleértve önmagunk megőrzését és a növekedést. Tehát nem valami olyan után törekszik, amivel még nem rendelkezik, valami rajta kívül álló tárgyra, hanem önmagát akarja megőrizni és meghaladni. Az önmagunk fölötti hatalom. Az önigenlés az élet igenlése, és igent mondás a halálra, ami az élethez tartozik.

Lét, nemlét, szorongás

A nemlét

 A bátorság tehát önigenlés annak ellenére, ami igyekszik megakadályozni az ént abban, hogy igent mondjon magára. De mi az, ami megakadályozza az ént az önigenlésben? Ha az élet a lét, akkor a nemlét is ugyanolyan alapvető, mint a nemlét. A nemlét kérdése az emberek, kultúrák egyik legalapvetőbb dilemmája, mely a költészetben is megmutatkozik: 

Hiszen a valóság alapszerkezete az én-világ korreláció, ha megszűnik a világ, megszűnik az én is. Az alapvető szorongás a nemlét miatt nem szüntethető meg teljesen, hozzátartozik a létezéshez.

 

A félelem és a szorongás megkülönböztetése

 

A félelemnek meghatározott tárgya van, mellyel szembe lehet nézni, elemzés alá lehet vetni, támadni lehet és el lehet viselni. A félelem mindig valamitől való félelmet jelent, ami lehet a szenvedés, valakinek vagy valaminek az elvesztése, a meghalás pillanata vagy személyi vagy közösségi elutasítás. A félelem tárgya bevonható a cselekvés körébe, és ezáltal részesedni lehet benne, harcolni is lehet ellene. Tehát az önigenlésünk részévé tehető. Tud hajtóerővé válni, meg lehet szelídíteni.

 

A szorongásnak ezzel szemben nincs tárgya, az egyetlen objektum maga a fenyegetés, de nincs forrása, hiszen a forrása a semmi. A szorongás állapota a céltalanság, irányvesztettség, bizonytalanság, az értelem elvesztése, a segítség nélkül lenni érzése. Úgy is meghatározhatjuk, mint a nemlét egzisztenciális tudatosulása, tehát egy olyan állapot, amikor a létező ráébred a lehetséges nemlétére. A bennünk szüntelenül meglévő rejtett tudat, hogy életünk véges, szorongást vált ki. Az embernek ez természetes szorongása, de minden élőlényben megtalálható valamilyen módon. Mivel a szorongás egy jövőbe vetített megfoghatatlan félelem, ezért a félelem felé törekszik, hogy szembe tudjunk szállni vele, mert a félelem már szembesíthető a bátorsággal.

 

A halálfélelem addig félelem, amíg elővételezzük, hogy valamilyen baleset vagy betegség végez velünk és ezáltal elővételezzük mindennek az elvesztését. A halálszorongás tárgya pedig a halál utáni abszolút ismeretlen, a nemlét.

 

A létezéshez kapcsolható nem neurotikus szorongás típusok:

 

Szorongás a végzet és a halál miatt

„Nem mintha félnék meghalni, csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.”

/Woody Allen/

Ez a fajta szorongás a legáltalánosabb és elkerülhetetlen. A halál tejesen soha meg nem ismerhető, az életben át nem élhető, misztikusságának köszönhetően pedig az emberi kultúrák egyik legnagyobb dilemmája (Zana, 2009). Annak ellenére, hogy tabunak számít és az emberek nem szívesen beszélnek róla, minden kultúrában és korban foglalkoztatja az embereket. Megjelenik a tudományokban, történetekben, művészetben, a médiában. (Geiszbühl-Szimon, 2016).

 

„Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.”

/Wass Albert: Halál/

 

Szorongás az üresség és az értelmetlenség miatt

Az értelemvesztettség szorongató, mely a vasárnapi neurózis formájában is megmutatkozhat. Ha az ember nem tud tartalmat adni a napnak, ha nem tud teremtő módon létezni hatalmába keríti az értelmetlenség és az üresség érzése.

 

„Meghalni? Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé… (Szünet.) Te, különben még meggondolhatod… De hogy én mért is élek… azt nem tudom.”

/Füst Milán – Boldogtalanok/

Szorongás a vétek és a kárhoztatás miatt

Az ember önmagába bírája, felelős az önmaga létéért, tetteiért. A bűn fogalma szintén visszavezethető a társadalomhoz, az adott normákhoz, az erényekhez. Az önmagunkkal, lelkiismeretünkkel való elszámolás, a szembesítés szorongató. Hogyan éltem? Megfelel-e ez a társas normáknak? Összeegyeztethetőek-e a vágyaim a társas szabályokkal? Mi a bűn fogalma? Mettől meddig terjed a skála? Megbocsátható-e a bűnöm? Bűnös vagyok-e egyáltalán?

 

„Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.”

/József Attila – A bűn/

 

A létbátorság és a komfortzóna

 

A AL Ghaoui Hesna Félj bátran című könyve párhuzamba állítható a Létbátorsággal. A félelem és a szorongás megkülönböztetését, valamint a létbátorság fogalmát itt is felfedezhetjük.

A félelem jelen idejű veszélyeztetettség, a szorongásaink azonban a jövőben játszódnak és hatalmas adag fantáziaelemmel rendelkeznek. Elképesztő „Mi lenne, ha…” forgatókönyveket gyártunk, azonban ezek bekövetkezésére kevés az esély. Evolúciósan belénk van kódolva, hogy amit az agy sokat hall, azt tartja a leglehetségesebb forgatókönyvnek. A szorongásban a fantáziaelemeket táplálhatják múltbeli traumák vagy külső hatások. Táplálkozhatnak családi hitrendszerekből, belünk ültetett mantrákból, amiket sokszor hallottunk. Ezek tudat alatt korlátoznak minket, mivel észrevétlenül épülnek be az életünkbe. Ilyen például a következő mondat: „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Járt utat járatlanért el ne hagyj.” Ezek a mantrák arra bíztat minket, hogy maradjunk a komfortzónánkon belül, ne próbáljunk ki új dolgokat, mert, ha letérünk az útról csak sérülhetünk. A komfortzónán belül biztonságérzetünk van és azt gondoljuk, hogy mi irányítjuk a dolgokat. Ez azonba illúzió, ebben a mezsgyében sem tudjuk száz százalékosan kontrollálni életünket. A létbátorság arról is szól, hogy az ember teszteli a határait, ki mer lépni az addig ismeretlen zónába, nem riad vissza a kudarc lehetőségétől. „A létbátorság arról szól, hogy az ember elkezd merni élni.”

 

Létbátorság

A létbátorság meghatározására a könyvben a következők olvashatjuk: „az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével.”

 

A írásom összefoglalójaként Woody Allentől szeretnék idézni, melyben megjelenik az üresség, az értelem, a halál és végzet miatti szorongás, majd mégis igent mond saját létére mindezen tényezők dacára.

 

„Úgy egy hónapja volt egy nap, az volt a mélypont. Úgy éreztem, hogy egy Isten nélküli világban nem akarok tovább élni. Véletlenül van egy puskám, a homlokomra szorítottam és arra gondolom, most megölöm magam. Aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha mégis van Isten? Végül is, ki tudhatja biztosan. De aztán azt gondoltam, nem, a hátha nekem nem elég. Nekem bizonyosság kell. Tisztán emlékszem, ahogy hallottam az óra ketyegést, én meg rémültem ültem ott a homlokomra szorított puskával és azt latolgattam: Lőjek vagy ne lőjek? Véletlenül elsült a puska, izgalmamban az ujjam akaratlanul meghúzta a ravaszt. De annyira izzadtam, hogy a puskacső lecsúszott és a golyó nem engem talált el. Rohantam az ajtóhoz az ablakhoz és nem tudtam mit mondjak és azt se, hogy mit csináljak és a gondolataim szélvészként kergették egymást. Én csak abban voltam biztos, hogy el kell rohannom hazulról, ki a szabad levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem. Mentem és mentem, erre is tisztán emlékszem, róttam az utcákat, nem tudom mit éreztem, mit gondoltam, csak olyan valószínűtlen volt az egész. Mászkáltam sokáig, órákon át, már-már sajgott a lábam és lüktetett a fejem és úgy éreztem, muszáj leülnöm. Bementem egy moziba, azt se tudom melyikbe vagy hogy mit játszottak. Pihenni akartam és kicsit összeszedni a gondolataimat, gondolkozni kellett logikusan és helyére tenni a világot a maga racionális keretein belül. Felmentem az erkélyre és leültem, olyan filmet játszottak, amit sokszor láttam gyerekkoromban meg azóta is és amit nagyon szerettem mindig. Ahogy ott ültem és néztem a figurákat a vásznon egyre jobban lekötött az egész és egyre határozottabban éreztem, hogy milyen őrültség lett volna megölni magam, kész hülyeség. Még ha beigazolódik is a legrosszabb, hogy nincs Isten és az ember egyszer él és kész, akkor nem okosabb részt venni az életben? Végül is nem csak gyötrelemből áll. Igazán kár tönkretenni az életemet azzal, hogy választ keresek kérdésekre, amikre úgy sincs válasz, inkább élvezni kellene, amíg tart. Utána pedig ki tudja, talán mégis van valami. Tudom nagyon törékeny ez a talán, ahhoz, hogy ráakasszuk az életünket, de ha egyszer nincs jobb. Kényelmesen hatra dőltem és élvezni kezdtem a mozit.”

/Woody Allen: Hannah és nővérei/

 

 

 

 

 

 

Hivatkozások

Béres, T. (2011). Bátorság és létbátorság. Vigilia. (76). 11-17.

Geiszbühl-Szimon, P. (2016). Beszélgessünk-e a halálról? A csoportos beszélgetés hatása a

halálfélelemre és a halál iránti attitűdre. Kharón Thanatológiai Szemle. 2016/3. 20-39.

Hesna, G.A.  (2019). Félj bátran. Bookline Kiadó.

Paul, T. (2000). Létbátorság. Budapest, Teológiai Irodalmi Egyesület.

Zana, Á. (2009). A halálkép alakulása és változása Magyarországon, a korosztályos értékítélet-különbségek és a lehetséges mérési módszerek vizsgálata. Tabu-e még a halál? Budapest. Semmelweis Egyetem.

 

Imre Dóra

Börtönpszichológia III. – Szerepek a börtönben

Börtönszocializáció

Milyen az élet a börtönben?

 

Az elítéltnek alkalmazkodnia kell a körülményekhez, meg kell tanulnia a formális és informális szabályokat a börtönben. A formális szabályokat gyorsabban elsajátítják, még az informális szabályok hosszabb időt vesznek igénybe, hiszen a csoport alakítja és a cselekedetek büntetése vagy jutalmazása azonnal történik. A börtönszocializáció tehát az a folyamat, amikor az elítélt beépül az informális csoportba, azaz a szubkultúrába.

 

Hogyan alakul ki a szubkultúra?

 

A szubkultúra alakulása kétféle módon történhet.

Az import modell szerint kívülről hozzák az elítéltek ezeket a normákat. Miller 6 szubkulturális értéket írt le, ilyen a balhé iránti érdeklődés, az izgalomkeresés, az autonómia, a szerencse, a keménység és férfiasság, a mások átverése és az eszesség.

A deprivációs modell szerint a börtön okozta hatások (szorongás, depresszió, negatív önértékelés) teszi sürgősség a proszociális normák semlegesítését vagy negligálást és egy ettől eltérő, új normarendszer kiépítését, melynek könnyebb megfelelni az elítélteknek, így a viselkedésükre pozitív visszajelzéseket kaphatnak és megszűnhet az érzelmi distressz és ez segíti az énkép restaurációját.

 

Milyen a bentlakók értékrendje?

 

A bentlakók értékrendjét Harbordt (1967) írta le, amely az összetartozás és a szolidaritás (betyárbecsület), a hatalom és függetlenség (zártabb börtönben az erőszak), a nyugalom (hierarchia esetén mehetnek az üzletek), a férfiasság (elviselni a szenvedést), a rabtárs kímélése (a panaszkodástól), a lojalitás (bizonyos szintig, egymáshoz, nem az őrökhöz), és az individualitás és személyiség (érdekesnek lenni, érteni valamihez). A magyar mintán az utolsó nem játszott szerepet az elítélt-populációban.

Ezek a normák tehát olyasmit jelentenek, hogy „sose köpd be a társad”, „légy hű a rabokhoz”, „ne veszítsd el a fejed”, „ne légy gyenge”.

 

Milyen szerepek vannak a börtönben?

 

A szubkultúra tehát hierarchikusan épül fel, melynek vannak státuszai, alá és fölérendeltségi viszonyok.

Szigorúbb és zártabb börtönökben (fegyház) a státuszhierarchiát az erőszak használata alakítja ki, tehát aki erősebb az magasabb pozícióba kerülhet. Nagyobb lesz a hatalma és függetlensége és jogot nyer, hogy másokat utasítson, büntessen, kizsákmányoljon, szexuálisan kihasználjon. Természetesen az erőszakon kívül más tényezők is befolyásolhatják a státuszt, ilyen az intelligencia, a börtöntapasztalat, a börtönszocializáció, a szociális ügyesség és az elkövetett bűncselekmény.

 

A börtönben lévő szerepeket Skyes (1958) és Cloward (1960) írja le:

 

1.Right guy (jó barát), real man (igazi férfi): Ez a legoptimálisabb szerep, a rabok többsége erre törekszik. Egy kemény férfi, aki megbízható, szolidáris a társaival, de nem hagyja magát megfélemlíteni és szembeszáll a túlerővel szemben is. „Western hős”.

2.Square John (derék Jancsi): Ő engedelmes a felügyelettel szemben, megfelel az elvásároknak, de társait sem árulja el, nem lesz besúgó. Viszont opportunizmus a fizikai és szellemi gyengeségéből fakad.

3.Denunciáns (besúgó): Őket utálják a társaik, sokszor megverik és kiközösítik, nem tudják elviselni a megpróbáltatásokat, ezért besúgók lesznek, informátorok.

4.Outlaw (kívülálló): Ő a törvényen kívüli, aki visszavonul, nem vesznek részt a szubkultúra életében, csak a legfontosabb szabályokat tartja be.

5.Ballbuster(ütő-vágó): Ő mindenkivel ellenséges a felügyelettel és a társaival is, állandóan konfliktusa van. Felrúg minden szabályt, ha szükségleteit ki akarja elégíteni. Nem népszerű, mert állandóan balhézik és zavarja a nyugalmat.

 

Rosencrantz, az ügyvéd szemszögéből:

 

Hogy látja, valóban erősek az informális normák a börtönben?

 

Úgy tapasztaltam nincs betyárbecsület, mindenki elárul mindenkit, egy egészen kis előnyért, beszélőért, telefonhívásért, öt perc többlet sétáért a levegőn.

 

Egyszer beszéltem: egy parancsnokkal. Mondtam a börtön az állandó hazugságok világa, mindenki becsap mindenkit. Azt mondta akár az élet. A börtönben a rabok szabályok között élnek. Ha megnézzük a bebukottak című filmet – a magyar fiatalkorúakról szóló dokumentumfilm – vagy más börtön filmet, mint a Remény rabjait – ahol a fentebb felsorolt szerepek pontosan követhetőek, olyannyira mintha ebből a tanulmányból vette volna a szerző a figurákat – láthatjuk, hogy a rabok egymással nem kíméletesen. A börtön nem védi meg a gyengébbet., de eljárás alá vonja azt, aki bántja a másikat. A börtönnek nem dolga megvédeni egymástól az embereket, csak megőrizni a foglyokat, az ítélet szerint.

 

A gyengébbnek öregebbnek, kiszolgáltatottabbnak a börtön rossz hely, mert mindig lesz valaki, aki elveszi az ételét, elveszi a cigijét, olykor kicsavargatja a fogait, azon kívül, hogy meg is ver. Néha eljárás alá kerülnek néha nem, néha kiderül néha nem, mint a való életben.

A rabok figyelnek – csakúgy, mint az életben – valakinek van kapcsolattartója, rátelepednek és a csomagot maguknak kérik be. Valakinek van pénze, vagy hozzátartozója, szabadulás után megtalálják, így vagy úgy, de igyekeznek hozzájutni a másik pénzéhez. Megérzik a gyengeséget – és amíg a való életben nincsenek olyan sokáig együtt mással, csak a családdal, akivel megtehetik mindezt, odabenn nincs hová menni. Fülébe jut, hogy valami ügyelte van kinn – építkezik, ajánl építőmestert és pénzt kér érte, fülébe jut, hogy valami nagyobb ügye van, ajánl kiutat, és meg is szervez egy találkozást rövidesen, mondjuk beszélőt az ügyvédjével, – a beszélőre a rabokat elviszik a körletből, a többiek nem látják ki jött hozz, azt mond, amit akar, – majd amikor visszatér a zárkában úgy állítja be, hogy sínen van mentség. Az emberek könnyen hisznek, amit akarnak hinni.

 

Említette, hogy a rabok szerepei egészen jól vannak megfogalmazva, fedik a valóságot vagy az a filmet. Ön melyik típusú rabokkal találkozott már, ők hogyan viselkedtek, látszottak-e akár már a tárgyaláson a jellemvonásaik?

 Mindazzal, amit a tanulmány ír, de én nem nagyon tennék különbséget, hasonló tipizálás az életben is van. nem csak “zsiványok “között, nyilván itt is értelmezhető. Láttam erőszakost, láttam meghunyászkodót, láttam olyat, akin látszott, hogy fél.

 

Tényleg jók-e a börtönkonyhák, hallottam, hogy először az igazgató kóstol az ebédnél?

Magyarországon nem. A rabok közül az főz, aki tud vagy szokott főzni. A recept adott, só és energiaszegény, de kellően változatos, főzelék, és van főzelék is. Kicsi hússal. A rabok mindig otthonról, vagy vásárlással pótolják az élelmezést. Magyarországon parancsnok van az intézmény élén, a BV büntetés végrehajtás fegyveres testület. Nem tartom kizártnak, hogy ugyanazt eszik. Meglehet.  

 

 

Egy szakértő nézőpontja:

 

Lehet a börtönszocializációval érvényesülni a börtönben?

 Tapasztalatom szerint az egyhuzamban bent töltött hetedik év az, amikorra már olyan szinten változik az ember, hogy látszik rajta mind fizikailag, mind szellemileg. Kivéve, ha jól alkalmazkodik és eleve van olyan intelligens, hogy kizárja a gátló tényezőket. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a kellően súlyos büntetéssel a társadalomtól el kell választani a bűnözők egy részét, mert komoly veszélyt jelentenek.

 

Mit gondol a börtönkonyháról?

A konyha? Rabok főznek civil konyhai szakember segítségével, ami olyan szagokat generál, hogy az csak na! Voltam kollégista és sorkatona is, de ilyet még nem éltem. A személyzetnek elvileg ugyanott, de külön főznek.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

János, B. (2005). A hosszú tartamú szabadságvesztés hatása a fogvatartottak személyiségére. Börtönügyi szemle, 2, 19-24.

 

 

Imre Dóra, Brunner Tamás

Interjú Vermes Dávid hipnoterapeutával

Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak?

Azt, hogy ki milyennek lát, azt nagyban meghatározza, hogy ki és mikor nézne rám.

Ha valaki akkor látna, amikor az otthon csendjében egyedül vagyok, akkor egy nyugodt, elgondolkozó, megfontolt, olvasni, főzni, filmeket nézni, meditálni szerető embert látna.

Ha akkor látna amikor a barátaimmal vagyok, akkor egy humoros, vidám, energikus karakter tárulna a szeme elé.

Ha az utcán, vagy hétköznapi szituációkban venne szemügyre idegenekkel való interakció közben, akkor tisztelettudó és előzékeny benyomása lehetne esetleg rólam.

Ha munka közben lenne lehetősége megismerni, akkor egy komoly, határozott, fókuszált, mégis laza hangvételű személyt látna, aki osztatlan figyelmét szenteli a másikra. Ott minden perc a tanulásról, fejlődésről és megértésről szól!

Mikor döntötted el, hogy ezzel a módszerrel szeretnél foglalkozni, mi vezetett ehhez?

Egészen gyerekkorom óta elvarázsol az emberi elme, illetve maga az egész világunk működése, a föld minden élőlénye, a csillagászat és szinte bármi le tudja köti a figyelmem.

Azonban a húszas éveim derekán ellenem fordult a természet legnagyobb ajándéka, az agyam.

A kiváló memóriám megjegyzett minden sérelmet, ami a múltban ért. Ezeket újra és újra lejátszotta a szemem előtt, gyűjtöttem hozzá mindig újakat is az idő során, azokat is gondosan elraktároztam; el ne vesszen egy is, a tudatalattim persze tette a dolgát és viselkedésmintákat gyártott ezekből számomra, az egóm védelmi mechanizmusa pedig visszahúzódóvá tett.  Az egyre inkább sötétedő gondolataim az ezekhez társuló érzelmekkel, már depressziónak volt nevezhető.  Ennek fejében rendkívül kreatív ember vagyok, nagyon jó képzelőerővel, ami nyilván ebből az alapanyagból egy szorongató jövőképet is vázolt elém, így már nem csak a múltban féltem, de a jövőben is szorongtam! Mindenáron szabadulni szerettem volna ebből az állapotból, semmi nem számított, csak ne ebben legyek! Akkoriban még csak a külső instant segítséget ismertem, mint a szex, alkohol és kábítószerek, amik ideig óráig a jelen ködös és gondtalan állapotában tudtak tartani, persze nem túl sokáig! A „hitelbe” vett „boldogságot” viszont hamar vissza kell fizetni kamatostól, így egy idő után olyan mélyre kerültem, ahonnan már csak két irány volt. Az egyik a nagyon rövid, a másik pedig, találni egy olyan utat, ami hosszú távon működik és fenntartható!

Az első gondolatom, amire szerintem legtöbben gondolnánk ilyenkor, hogy, hát ki gyógyítja az elme betegségeit!?.. A pszichológus!

Jártam is néhánynál, de az emlékeim boncolgatása, az ok-okozat összefüggések racionalizálása nem igazán tette meg a hatását.

Alternatív gyógymódok után kutattam, ekkor már tanulni vágytam, megismerni, megérteni a dolgokat. Ezen időszak alatt ismerkedtem meg számos keleti filozófiával, és keleti gyakorlattal, amik megváltoztatták az életem! Alapvetően racionális beállítottságú emberként viszont szükségem volt a dolgok teljes megértése érdekében valamilyen formában a tudomány megerősítésére is, hogy amit gyakorlok az nem csak pusztán mese, hanem a folyamat lekövethető és elmagyarázható!

Ekkor bukkantam rá az NLP és hipnózis módszerére, ami gyönyörűen leírta a hogyan és miérteket.

2012-ben végeztem a kanadai HTIA akadémián, mint mesterhipnotizőr és hipnoterapeuta.

Amivel foglalkozok viszont az több módszer esszenciája, a meditáció, NLP, hipnózis, reiki és egész egyszerűen az évek alatt egy egységes módszerré összeállt saját tudás, ami bizonyítottan működött nálam és számtalan embernél, akivel szerencsém volt együtt dolgozni.

Tudnál kicsit mesélni a Pozitív Hipnózisról?

Benne a szó, pozitív, az életszemléletre utal, egy más minőségű megvilágításra, egy tisztább lencsére, amin keresztül a világra nézhetünk. Ezen ülések alatt, nem az a cél, hogy átrágjuk magunkat a múlt eseményein mikor-mennyi-hányszor-kivel mi történt, amivel rengeteg értékes idő menne el, és nekem nem célom valakit hosszú időre magamhoz láncolnom, hanem azzal foglalkozunk, hogy kialakítsak egy másik minőségű életszemléletet, amivel az adott ember már otthon, maga végig tudja venni a múltját és annyi időt tölt azok kitakarításával az idejében, amennyit csak szükségesnek lát! A velem töltött időben viszont egy eszközt kap, amivel hatékonyan dolgozhat magán.

A hipnózis pedig semmi egyéb, mint annak a módosult tudatállapotban történő, szuggesztiók által megformált új énkép kialakításának a megnevezése.

A módszer során az elmével és az érzelmekkel dolgoztok? Hogy kell elképzelni?

Minden olyan /akár egészen egyszerűnek tűnő/ eszközt, amivel életünkben először találkozunk, hogy teljes kapacitásában és helyesen tudjunk használni, először el kell olvassuk a használati utasítását.

Az emberi elme a világ(!) legszofisztikáltabb mechanizmusa, amihez elfelejtették csatolni a használati utasítást! Az elme ráadásul minél okosabb valaki, annál élesebb, és könnyen elkezdheti megvágni vele valaki magát, ha nem tudja megfelelően használni.

Én egy olyan használati utasítást adok át, aminek ismeretével többszörösen kipróbáltan, olyan élet programozható be, ami sikerre, harmóniára, elégedettségre, nyugodtságra vezet.

Milyen problémák esetén/kinek ajánlod a módszert?

Inkább úgy szűkíteném, hogy kinek nem.

Semmilyen már patológiás eset kezelésében. Ahol szervi elváltozások okozzák a panaszokat vagy olyan erős pszichózis esetén, ahol az egyén már elvesztette a valósággal a kapcsolatát. Ezekben az esetekben már szakorvos fizikai közbeavatkozása lehet indokolt!

Mi a legmeghatározóbb élményed a módszerrel kapcsolatban (akár saját, akár kliensekkel kapcsolatban)?

Valószínűleg a saját érintettség kapcsán a függőségeket hátrahagyók öröme, felszabadulása, ami a legkedvesebb számomra, legyen szó bármilyen függőséget kialakító szubsztancia vagy gondolati függőség, mint a szorongás elhagyásáról.

De azok a katarzisélmények is erősen élnek bennem, amikor valaki életében először lát meg a segítségemmel egy olyan összefüggést a múltja és a viselkedése között, amiről addig nem tudott és a felismerés, megértés és elengedés élményétől a megkönnyebbülés könnyeiben tör ki.

Melyik az a mondat, ami vezérelved a mindennapokban?

Nem is mondat, mint inkább egy elképzelés, ami gyakran meghatározza a cselekedeteimet.

Biztos te is láttad az Idétlen időkig című filmet, amiben Bill Murray újra és újra él egy bizonyos napot végtelenítve, minden reggel ugyanaz a nap indul el. Egy idő után, annak a bizonyosságnak, és az ő szempontjából átkának a tudatában, hogy semmi rossz nem történhet vele (meg sem halhat), bármit és mindent megcsinál és kipróbál, amit a normál életében soha nem mert volna. Olyan felszabadultságban élvezi az életet, ahogy azt mindannyian szeretnénk, csak félünk mások megítélésétől, mit fognak szólni, ha én ennyire jól érzem magam!?

Én a valóságomat próbálom úgy élni, persze a mindent szabad, amíg azzal a másik embernek és magamnak nem ártok szellemében, hogy miért ne? Az élet egy rövid kaland csupán, nem hoztunk semmit és nem viszünk magunkkal semmit. Teljesen felesleges anyagi javak gyűjtögetésével kínlódni és közben nem élvezni az utazást, mert bár mindenki azt gondolja magáról, hogy 85 évig fog élni és ráér még később is bármit csinálni, csak mindenáron legyen most pénz! Ez, ha körülnéz, láthatja, hogy egyáltalán nem vezet boldog élethez, és ha még csak nem is tartott addig, akkor az egyetlen esélyét szalasztotta el az élet szépségeinek a megtapasztalására! Az életed a most ismert formájában egy újra meg nem történő csoda, egyszeri esemény az univerzumban! Kezeld ennek méltóan!

Hogy iszod a kávét?

Kényszeresen sehogy. Ha éppen valami okból megkívánom, akkor kevés növényi tejjel és egy kockacukorral.

Hogyan jellemeznéd magad 3 szóban?

Meg sem próbálkoznék ilyennel. De talán azt a kiskaput használnám a válaszra, hogy: Ismerd meg Önmagad! Emögött egy egész univerzum rejtőzik.

 

Vermes Dávid facebook oldala: