Hogyan is adaptálódunk a börtönhöz? Milyen folyamat játszódik le ilyenkor?
A börtönadaptációnak három lépése van. Az első a bűnösség probléma megoldása, a második a börtönszocializáció (következő cikkben részletezzük), a harmadik pedig a coping, a megküzdési stratégiák kialakítása.
A börtönbe kerülés első hónapjaiban megnő a szorongás, a depresszió és a személyek énképe erősen negativizálódik, hiszen a bebörtönzés drasztikus támadást jelent az elítélt énképe ellen. Valóban rossz ember-e? Milyen súlyos bűnt követett el? Tudatában volt-e? Milyen normákkal rendelkezik? Valóban megérdemli, hogy a társadalom megbüntesse? Mennyiben jogos a büntetés?
Ilyenkor el kell kezdeni helyreállítani az énképünket, sorra vennünk a felmerülő kérdéseket és megkeresni a válaszokat. Ez a bűnösség probléma megoldásának a szakasza, amivel az énképet tehermentesíthetjük, ezáltal megszüntetve a szorongást és a depressziót.
Hogyan lehet megoldani a bűnösség problémájának a kérdését?
Az első stratégia a bűnösség beismerése, elsősorban önmagunknak és nem másoknak, egy másik lehetőség a bűnösség tagadása, a harmadik pedig a bűnösségünk semlegesítése.
A bűnösségünk beismerése adaptív stratégia lehet, hogy megoldjunk a bennünk fellépő disszonanciát, ilyen saját magunkkal foglalkozunk, nem a külvilággal. Azonban depressziót okozhat, valóban szembenéznünk tettünk súlyosságával.
Milyen személyek ismerik be általában a bűnösségüket?
Elsősorban a felülkontrollált gyilkosok. Egy irodalmi példával élve, Édes Anna. Tehát az olyan személyek, akik alapvetően nem bűnözők, de megtoroltak egy hosszútávon tartó sanyargó körülményt.
Másodsorban az alulkontrollált erőszakos bűnözők, akiknek belefér ez a viselkedés az értékrendjükbe.
Valamint a sokszorosan visszaeső, „piti” bűnözők, hiszen nincs mit tagadniuk azon, hogy a közértben elloptak egy üveg bort, amit rögzített a biztonsági kamera is. Ott van még az agresszív pszichopaták egy része is, akik büszkék tettükre, amit a védjegyükként mesélnek el.
A bűnösség tagadása is lehet adaptív stratégia, például gyermek vagy anyagyilkosoknál, hiszen így megvédhetik magukat a többi rab bosszújától. De általában nem jó ezt választani, hiszen a többi rab vagy baleknak fog tartani, így a hierarchia legaljára kerülhetsz, hiszen „nem követtél el semmit, mégis itt vagy”. A másik lehetőség, hogy magadra haragítod rabtársaidat azzal, hogy erkölcsileg feléjük akarsz kerekedni „én nem követtem el semmit, én nem vagyok bűnöző”.
A leggyakrabban használt stratégia a bűnösség semlegesítése, azaz, amikor nem tagadjuk le bűnösségünket, de csökkentjük a felelősségünket, különböző önigazolási technikákkal.
Milyen önigazolási technikákat alkalmazhatunk bűnösségünk semlegesítése érdekében?
Az első a felelősség tagadása, amikor próbáljuk a körülményeket okozni viselkedésünkért. Tehát „nem szándékosan követtem el, nehéz gyermekkorom volt vagy rossz anyagi körülmények között éltem”, ilyenkor vitatjuk az ok-okozatot.
A második a kár tagadása, kicsinyítése, ami általában betörőknél jellemző. „Nem loptam el, csak kölcsönvettem vagy az elvitt holmi értéke minimális, annak a gazdag családnak nem fog hiányozni az a 20.000 forint”.
A harmadik az áldozat tagadása, ez pl. erőszakos közösülőknél jelenhet meg. „A nő is élvezte, így nincs áldozat a történetben és elkövető sem”.
A negyedik az elutasítók elutasítása, amikor a minket elítélő személyek ellen érvelünk. Tehát „másokat nem vesznek elő nagyobb ügyekkel, de engem ezért a piti ügyért igen”.
Az ötödik pedig a magasabb erkölcsi parancsra való hivatkozás, ilyen a bosszú vagy a család védelmének becsülete. „Édesanyukámnak megígértem a halálos ágyán, hogy bosszút állok vagy a testvérem csak nem hagyhattam bajban.”
Rosencrantz, az ügyvéd szemszögéből:
Általában be szokták vallani a bűnösségüket az elítéltek?
Általában nem. Kis kikacsintás van a mondatban, de direktben nagyon ritka. Van, akinek nincs bűnösségtudata – csalók ilyenek általában és a gondatlan cselekmények miatt elítéltek, pl. közlekedési ügyek. Olykor maguknak sem, ez elég gyakori.
A történetek jelentős része lehet csak mese, mindenki nagyítja hősiességét, nehéz leválogatni mikor, mi igaz, mi nem. Hiszen mindenki hazudik, akár az életben.
Egyszer beszéltem egyparancsnokkal. Mondtam neki, hogy a börtön az állandó hazugságok világa, mindenki becsap mindenkit. Azt mondta: akár az élet.
Valóban a börtön könyvtárak a legjobbak? Hallottam, hogy mindenből van ott egy példány.
Magyarországon biztosan nem. Itt a börtönkönyvtár egy zsúrasztalszerű képződmény alul felül polccal, és gurul, van rajta 150 könyv. Ebben van szabás-varrás és elektronikai könyvek az ötvenes évekből.
Egy szakértő nézőpontja:
A börtönadaptáció valóban a szakirodalomban leírtakként működik?
Nos van a börtönben szocializáció, de sajnos jellemzően a bűnözői szubkultúrában való még jobb beilleszkedésből áll. Elég kevés olyan rab van, aki átsegíti magát ezen önképzéssel.
Mit gondol a börtönkönyvtárakról?
A Fővárosiban megszűnt pár éve a börtönkönyvtár és a stúdió is. Nem tudom, hogy ez általános-e, de talán nem. Bár azért azt elmondhatom, hogy azzal viccelődött egyszer az egyik könyvtáros rab, hogy jellemzően két könyvet vesznek ki egyszerre a rabok. Két egyformát! Azért, hogy az edzésnél tudják használni a lábuk alá vagy a fekvőtámaszhoz.
Felhasznált irodalom:
| János, B. és László, Cs. (2000). Börtönpszichológia. Budapest, Rejtjel Kiadó. |
