Billegéri Anna: Delano trilógia 1. A második elcseszett alku

(részlet)

Hullajó hulla gyártás Delano módra

Emma fergeteges kalamajkába keveredik, amiből csak barátja, Mr. Zacsipacsi tudja kihúzni. De még hogy?

—————————————————————————————————

A jövőm viharfelhőként gomolygott a fejem felett, ami még jól is jött az adott helyzetben, mert legalább elterelte a figyelmemet az önsajnálatról. Nem maradhattam ott, azzal veszélybe sodrom a családomat. Nem akartam, hogy bántódásuk essen. Igazából akkor jöttem rá még valamire. Azzal, hogy elmegyek, nem oldom meg a problémát. Továbbra is visszajöhetnek a Delanók, megölhetik a családomat, hogy kiszedjék belőlük, hol vagyok. Hiába nem tudnak semmit, nem lennének biztonságban. A megoldás lassan kezdett körvonalazódni bennem, és mint egy feketén lobogó fáklya, világította az utat. Egyetlen lehetőségem volt, ha biztonságban akartam tudni a családomat. Meg kellett ölnöm magam.

*

Az első számú problémát a pénz megszerzése jelentette. Végtére is egy temetés, főleg hulla nélkül elég költséges dolog. Márpedig én valójában nem szándékoztam meghalni. „De nem ám. Nincs az a férfi, aki összetörjön (Luchesse) vagy aki miatt öngyilkos legyek (Delano). Ketten sem elegek ahhoz, hogy kicsináljanak. Túljárok én mindenki eszén.”

Mondom, hogy nincs az a férfi, aki…. „Ha elégszer elmondom magamnak, még a végén sikerül elhinnem.”

Visszatérve a témához: ahhoz, hogy valaki véget vessen az életének, bátornak kell lennie. Nemhiába jutnak el sokan csak az öngyilkossági kísérletig. Tudatosan vagy tudat alatt, de olyan ágra kötik fel magukat, ami leszakadhat, vagy nem vesznek be elég gyógyszert ahhoz, hogy leálljon a szívük. Vagy csak épp annyira nyiszálják el a csuklójukon az eret, hogy elmondhassák saját maguknak: „Én megpróbáltam”. Ezeket hívják gyáva embereknek. Félnek a haláltól, félnek attól, hogy fájni fog, hogy lesz-e utána valami, lesz-e esélyük még egyszer újrakezdeni, hogy amit egyszer elrontottak, azt a következő „körben” jobban csinálhassák. Na, én pont ilyen ember voltam. Egy gyáva féreg.

Meg sem próbáltam kinyírni magam, tudtam, olyan beszari vagyok, úgysem sikerülne. Nem hiányzott sem a halált megelőző fájdalom, sem az, hogy távozzak az örök vadászmezőkre. Mindemellett már voltak céljaim is. Például bosszút állni Garricken, a testvérén, Dereken… Hosszú a sor, de én dacos vagyok és kitartó.

Igazából, ha az ember meg akarja rendezni a saját halálát, az elég stresszes dolog. Ott van például az első probléma: kéne egy hulla.

Na már most két lehetősége van az embernek. Vagy éjnek évadján ellop egy tíztonnás darut a helyi nagymenő építési vállalkozó agyonkamerázott, beriasztózott telephelyéről, aztán átcsattog vele a városon – persze senkinek nem tűnne fel, hogy egy tizenhét éves, csipás szemű csaj pizsamában, egy daruval szambázik a városban –, behajt a temetőbe, leemeli az egyik sírról a háromszáz kilós gránit fedlapot, majd mintegy három-négy óra alatt, megfeszített tempóban lelapátolja a földet a remélhetőleg ott nyugvó hulláról. Elég melós dolog. Főleg az a rész, amikor az újdonsült, oszlásnak indult, rózsaillatú „barátot” húzkodni kell jobbra-balra.

A másik lehetőség egy hulla beszerzésére kissé talán higiénikusabb. Én mindenképp szerencsésnek mondhatom magam, mivel a helyzet szinte kínálta magát. Ugyanis azon a nyáron egy filmes stáb forgatott nálunk, Aurorában. Volt ott egy irtó dögös csávó, olyan seggel, hogy beszarás. Legszívesebben tejszínhabot kentem volna a formás ütközőjére, meg az ütköző túloldalára, hogy aztán órák hosszat cuppogva nyalogassam az ínycsiklandozó…

Huh, kicsit eltértem a témától. Tehát volt ott ez a tökéletes félisten, nyam-nyam-nyam. Banyek, azt sem tudom, mit akartam mondani, ha csak elképzelem, spontán orgazmusom lesz. „Nyugi, Emma, hűtsd le magad!”

Szóval ott volt Easton, igen, így hívták, hát nem tökéletes név egy istenállatnak? Easton a filmiparnak gyártott hullákat. Mert ugye senki sem hiszi el, hogy amit a tévében lát, az valódi. A legkevésbé sem. Minden kamu, még Brad Pitt tökéletes teste is csak a jó kameraállásnak, a testére kent olajnak, meg a seggdublőrnek köszönhető. Bezzeg Eastonnek aztán nem kellett seggdublőr. Az a csókolni való faro… Mármint farpofa. Csókolni való farpofa.

Eastonnel egy buliban ismerkedtem meg, barátok lettünk – Derek legnagyobb bánatára. Mondtam már, hogy a kurva anyád, Derek Luchesse? –, ő avatott be a filmkészítés rejtelmeibe. Mondom, a filmkészítés rejtelmeibe, nem másba. Rossz az, aki rosszra gondol. (De hülye, aki nem?!)

Órák hosszat dumált nekem a hullagyártásról. (Szexi téma, mi?) Hogyan formázzák le az élő emberről a bábut, öntik ki a végleges formát, milyen anyagoknak köszönhető a tökéletes bőrhatás, a halálos sebet milyen aprólékos munkával dolgozzák ki. Amikor felkerestem Eastont, hogy engem is le kéne formázni, mert meg kéne halnom, kissé elszabadult a fantáziája.

– Csinálok neked lakástűzben cafatokra égett testet, vagy vonatbalesetben szétloccsant maradványokat, agyvelődarabkákat, külön a fej, a láb, a kéz…

Mondtam már, hogy meleg? Nem? Hát, pedig az. Olyannyira, hogy tojást lehetne sütni a seggén. Azon a tökéletes…

Ne is beszéljünk róla, mert csak rossz kedvem lesz – mármint ennél is rosszabb. Minden jó pasi vagy homokos, vagy már elkelt. Kivéve persze Dereket. Ő se nem ratyi, se nem kelt el. Ő szimplán egy faszszopó. A kurva a… Ja, ezt már mondtam. Nem bírom ki, ki kell mondanom. „A kurva anyád, Derek Luchesse!” Ráfáztál, mert már nem tegnap van, amikor az egereket itattam miattad, hanem „a holnap”. Nem is a „Holnapután”, ne keverjük össze, mert akkor jégbe fagy a világ, az észak déli pólusok felcserélődnek és mind meghalunk, hogy távozzunk az örök tevemezőkre. Határozottan holnap van, amikor is az én pólusaim egy életre meggyűlöltek téged.

Amikor lehűtöttem Eastont, hogy egy normális, Emmára hasonlító Emma kéne, kissé elhúzta a száját.

– Nem kihívás! Neked ingyen is megcsinálom, szivi. Egyedül az anyagot fizesd ki! – Hirtelen eszébe jutott még valami. – Annak a cuki barátodnak viszont bemutathatnál.

Felvilágosítottam, hogy Derek a másik csapatban játszik. Viszont ezután, hogy ilyen moscskosul elbánt velem az a tapló, lehet, megadnám Eastonnek a számát. (Mármint, ha tudnám.) Hadd zaklassa csak az obszcén szövegével.

Visszatérve az eredeti témára, a hullaszerzés szerencsésen megoldódott.

A következő problémát a meghalás kérdése jelentette. Lehetőleg úgy, hogy közben mégsem halunk meg. Ehhez elsősorban pénz kellett, mégpedig a jó öreg lefizetéses megoldáshoz. Vajon mennyi pénzt kell fizetni a hullaszakértőnek – vagy halottkémnek? tudja a tököm, nem nézem az NCIS-t –, hogy önként és dalolva kijelentse: „Emma Holloway márpedig halott”? Na, elmondom én pontosan, hogy mennyit. Kurva sokat.

Ezért történt az, hogy ott álltam a gimi aulájában, talpig feketébe öltözve. Éjszaka közepe lévén egy teremtett lélekkel sem találkoztam, a szívem mégis a torkomban dobogott. Hangtalanul felosontam a lépcsőn, egész a tanári szintig, ahol óvatosan kinyitottam az ajtót. Semmi sem változott, mióta utoljára ott jártam. A tanárok asztalai roskadásig könyvekkel és papírokkal, a terem túlsó felén pedig megtaláltam azt, amit kerestem. A könyvespolchoz léptem, és gyorsan végigfutottam a címeket.

Ez az egyetlen ötlet jutott eszembe, hogy sürgősen pénzt szerezhessek. Nem felejtettem el az igazgatóiban talált bankjegykötegeket, sem azt, hogy amikor utoljára beléptem a titkos átjárón, akkor Delilah felismert és beengedett. Ugyan elképzelni sem tudtam, hogy miért, mivel elvileg csak a Luchesse és a Delano família léphetett be, az 524-es protokoll értelmében. Akkor azonban ez a legkevésbé sem érdekelt.

„A világ száz csodája” – esett a pillantásom a keresett címre. Mutatóujjam a kis arany ovális jelhez érintettem. Az a mozdulattól kivilágosodott, ezután halk kattanás következett, és a könyvespolc szétnyílt.

– Üdvözöllek a főhadiszálláson – hallatszott egy ismeretlen férfihang a falakból. Hát persze! Delilah szerverét elvitték felülvizsgálatra. Ennek ellenére mégis sikerült bejutom. „Van isten!”

Magamban ujjongva trappoltam felfelé a szűk csigalépcsőn. Ahogy elértem a vitrin hátulját, az magától odébb húzódott és utat nyitott az igazgatóiba. A monitorok sötéten függtek az asztalok fölött.

– Kérem az iskola biztonsági rendszerének beléptető felületét! – fordultam a falakban lévő ismeretlen férfihoz.

Sietősen odaléptem az egyik képernyőhöz, amin felvillant a már ismerős logó. Lude Security. Hozzáérintettem az ujjamat a megjelenő négyzethez, ahová az ujjlenyomatomat kérte. A hatalmas páncélszekrény ajtaja egy kattanással kitárult, és csaknem kidőlt belőle a rengeteg lóvé. Elnyomtam egy sikkantást, és szinte repültem a széf elé. Levettem a hátizsákomat, és úgy megtömtem, hogy a varrásoknál majd’ szétrepedt. Egy mozdulattal a hátamra kanyarítottam, és túlvilági boldogsággal jártam örömtáncot. Már nem érdekelt, hogy ki hallhatja meg. Olyat tettem, amit még soha senki az életben.

Kiraboltam a Luchesséket.

www.annabillegeri.hu