Több könyvet olvastam mostanában amik a kilencvenes évek előtt íródtak, olykor jóval előtte, még az ötvenes, hatvanas években – amikor még a modern olasz irodalom , modern volt, ez a hatvanas évek éppen. Szépirodalmat, tudományos fantasztikus irodalmat , krimit és kalandregényt , drámát és novellákat. Nem válogattam össze őket semmi szempont alapján, csak olvastam ahogyan elém kerültek a könyvtárban vagy az otthoni könyvespolcról.
Az általam ismert és olvasott könyvek sora egyszerre felkeltette azt az érdeklődésemet, hogy olvassak mást, kortársat, magyar és európait – az amerikaiakkal még nem próbálkozom, arra még várni kell, amíg eljutok odáig, bár krimit, illetve azt, amint most bűnügyi történetként írnak, olyasmit olvastam,és mértékkel ugyan de hasonló filmeket is láttam, így valamennyi kitekintésem van, illetve a cseh és lengyel jelenkori irodalom néhány könyve után lett, nem beszélve a magyar kortárs szépirodalomról.
Itt ugyancsak szükséges egy kitérőt tenni még, nem szépirodalmat kortársból ugyancsak nem merészkedtem még olvasni, pontosabban pár erőtlen kísérlet után felhagytam vele. Ennek a vonalnak – ami a lányirodalom, vagy nő irodalom , mondjuk, meg kell erősödnie, vagy ki kell múlnia, ezt meg fogom várni, majd kiderül mire végzik.
Nos ezen olvasmány-élvezetek után a következőre jutottam.
Megváltoztak a könyvek. Nem kinézetre – úgy is – de ez kevésbé érdekes, hanem bel-tartalomra.
A múlt idők – ami nem távoli múlt, hanem határozottan félmúlt – érdekes félmúlt, ne feledjük, micsoda változások folytak le Európában az ötvenes évektől a kilencvenes évekig és utána ismét egy lendülettel fordult a világ.
A kortárs – az akkori kortárs – irodalom, legyen szépirodalom vagy szórakoztató, ezt a világot számomra kiválóan bemutatja. Számos kérdést tesz fel, és nagy kíváncsisággal viseltetik a dolgok , az emberek, a táradalom, az emberi tevékenységek, szerveződések visszásságok és pozitívumok iránt. A „hogyan kell csinálni ezt „, kérdése az, ami számomra ezekben a könyvekben benne van – ez igaz magára a formára is, a nyelvezetre, a kísérletezésre, ami a posztmodernbe hajlott át-.
Kilencven után már nem. Itt válaszok vannak nem kérdések. A nyelvezet leegyszerűsödött, visszatért – szándéka szerint – a mindenki számra érethető, fogyasztható szintű szövegre, többek között – vagy persze lement a végletekig a másik oldalon, nem sok maradandó eredménnyel büszkélkedve. Téma az egyszerű, a banális, a kevés gondolkodást igénylő, a nem nagyon kockázatos, és az ájult hit remény és szeretet.
A világ az addigi szakadozott egérrágta valóságából kiteljesedett, egésszé vált és remek válaszokkal szolgál arra , „hogyan kell élnünk”. A könyvekben.
Nincsenek kérdések, csak válaszok, és csak teljességek. Mintha mindenki – aki ir – megvilágosodott volna, és tudja, jobbára éppen ő egyedül, tudja, hogy hogyan megy a világ, és abban hogyan kell élni úgy , hogy ne merüljön fel a neurózis a magány, az elhagyatottság, a szomorúság. Ezekről nem szólnak az utolsó idők könyvei. Nem mintha nem léteznének, nagyon is léteznek, hiszen akik olvassák a könyveket éppen azért olvassák hogy a saját megbillent világukra gyógyír legyenek.
De nem lesznek azok, az életbeli közvetlen útmutatót tartalmazó könyv többet árt mit használ. A kérdéseket kell megfogalmazni és feltenni, és választ keresni rá, és életünk még akkor sem lesz gömbölyű – esetleg rózsaszín-gömbölyű – egész, csak kicsit kiegészülnek a csorba szélek, feltöltődnek ráncok, megfogalmazódnak mosolyok.
Az életvezetési tanács szamárság, a pszichológia nem játék, műkedvelők kezében nem hasznos eszköz.
Nem tudom mi lesz, honnan tudhatnám, de én nem érzem jó iránynak ezt. A kíváncsiság elvesztése nem azonos az ártatlanság elveszítésével, utóbbi újabb kérdéseket ösztönöz, a másik fáradt unalomba és a mindent-tudás hazug ámulatában tart. Tessék választani.
Brunner Tamás