Augusztus volt, amikor a város egyik végéből a másikba költöztem. Meglepetésemre rögtön Varjas Hunorba ütköztem, aki – mint pár perccel később kiderült – akkor már vagy húsz éve abban a kerületben lakott.
Rögtön felismertem. Arca erősen rögzült bennem az általános iskolában, ahol egy osztályba jártunk. Ő volt az, aki az égvilágon mindenre és folyamatosan panaszkodott. Hol arra, hogy mocskos a folyosó, hol, hogy az fel van mosva, és csúszik. De panaszkodott persze a matektanárra és mindenkire.
Ő is megismert engem, és a kötelező tiszteletkörök után (hogy vagy, hogyhogy erre jársz stb.), mintha el sem telt volna huszonöt év, panaszáradatba fogott:
– Ez a nyár… mint valami horror film! Elevenen fő meg az ember. Régen sosem volt ilyen forróság.
– Hát azért volt… – vetettem közbe.
– Frászt! – legyintett rám. – Most is úgy összeizzadtam magam, mint aki bepisilt. A fejem belsejében meg keményre főne a tojás!
– Becsüljük meg, ami van! – indítványoztam. – Télen ezt fogjuk visszasírni.
– Én biztos nem! – zárta le a beszélgetést Varjas. Enyhe sértődöttséget sugallt testtartása, ahogy elindult.
Persze úgy alakult, hogy legközelebb decemberben találkoztunk. Átlagos téli időjárás uralkodott a városban. A környező hegyekben már esett némi hó, de lent az utcák száraz szélcsendben pihentek.
– A hideg szétmarja a bőröm! – sziszegte Varjas, miközben fejét kihajtott gallérjai közé húzta. – De gyűlölöm ezt az időt!
– Ami azt illeti – kezdtem óvatosan. – Nyáron éppen az ellenkezőjét mondtad.
– Ha mondtam is, nem azt gondoltam! – jelentette ki volt diáktársam önérzetesen. Sarkon fordult, és mentében a Hair musical egyik betétdalát dúdolta: let the sun shine (had ragyogjon a nap).
Legközelebb jóval bizarrabb körülmények közt találkoztunk. Egy temetésen. Az ő temetésén. Ismeretlen kéz dobta be a gyászjelentést postaládámba. Nem tudtam meg, miért távozott viszonylag idő előtt, nem is kérdezősködtem.
Csak álltunk ott páran a két méter mély gödör körül. A szeles október pár csepp hideg esővel verte arcunkat. Nem volt kétségem, hogyan vélekedett volna erről szegény Varjas.
A következő év viszont az én számomra indult hasonlóan rosszul: egy télvíz idején elkapott tüdőgyulladás következtében március elején meghaltam.
Ahogy lelkem felfelé lebegett, mint az elengedett vidámparki luftballon, helyre kis portásfülkét pillantottam meg a sztratoszféra határán.
– Péter vagyok, azaz kőszikla – mutatkozott be a benne lakozó, ősz szakállas öregember. – Sajnos én nem dönthetek az ügyedben, fiam. A kapu után, ha a balra nyíló folyósón végig mész, ott találod Jézust. Légy vele udvarias! – tanácsolta, miközben cinkosan kacsintott. – Tudod, ő a főnök fia.
Elindultam, amerre mondta. Egy kitárt ajtó mögött hosszú hajú, szakállas harmincas férfi ült íróasztalnál, vörös sújtásos, fehér ruhában. Invitálására beléptem a szobába.
– Meghallgattál, amikor nem volt kinek panaszkodnom – kezdte.
– Jó Uram! – szakítottam meg gondolatmenetét – Most látlak életemben, vagyis halálomban először…
– Két dolog létezik Földön és Mennyben, ami dühít: ha Atyám házában kufárkodnak, és ha félbeszakítanak – majd nyugodtabb hangon folytatta. – Írva vagyon, bár ez nálunk ismeretlen fogalom, hisz nem használunk pénzt itt a Paradicsomban, szóval megíratott: ha valakit meghallgatsz, engem hallgatsz meg.
Intett, hogy bemehetek. A határsorompó után közvetlen ott álltak nagyszüleim, akik bemutattak dédszüleimnek, kikkel eddig nem találkozhattam.
Nagyapám feladatának érezte, hogy körbevezessen ebben az égi édenkertben. Egy folyót láttunk, melyből ezüstös halak villantak ki, ahogy ugráltak jókedvűen. Az átlátszó vízből hátrébb egy unikornis ivott.
– Itt mindig huszonöt fok van – magyarázott nagyapám. – A Főnök hatezer éve ide kapcsolta a termosztátot, azóta így maradt.
Tovább menve láttunk egy csapat boldog gyermeket focizni, illetve a kislányok inkább tollasoztak. Arrébb középkorúak csoportja izgatottan társalgott arról, hogy Elvis Presley hamarosan végigturnézza a Mennyek Országát. Meghívott, külhoni vendégként Bon Scott fogja előadni Highway to Hellt.
Döbbenetemre egy ismerős, bajuszos figurát láttam pipázgatni. A kellemes idő dacára pufajkát viselt.
– Ez meg hogy kerül ide? – hüledeztem.
– Ő hozta a legtöbb hívőt az Úrnak – kezdte öregapám. – Amikor meghalt, mindenki az Égre nézett, és csak annyit szólt: „van Isten”.
Zöldellő parkot láttunk. A fák árnyaiban sorakozó sakkasztalokat ősz hajú emberek állták körül, hevesen elemezve az ülők által játszott partik állását.
Átsétálva a parkon vízesést láttunk. Szikláiból orchidea-szerű növények hajladoztak a rájuk szitáló vízcseppektől. Lentebb a vízesés kis tóban végződött, melynek kristály vízében színes halak kergetőztek.
Kirítt a vidám képből egy alak, aki sziklatömbön ülve tüntetőleg hátat fordított a jelenésnek, és arcát két tenyerébe temette.
Közelebb lépve Varjast ismertem fel e férfiban.
– Most meg mi a baj? – kérdeztem meglepetten.
Barátom fel sem nézett, úgy mormolta inkább magának:
– Nincs témám!
Villax Richárd, 2023. okt.
Fotó: Imre Dóra