Egy fáradt korridor

Nem tudom mi a háború, csak filmeken láttam. Nem tudom mi a félelem akkor, ha fegyver szegeződik rám. Nem tudom, mit tennék, ha mennem kellene. Nem tudom. Elég keskeny az ösvény élet és halál között, elég szűk a hely. Egyszer vagy, egyszer nem. Valószínűleg a halál nem fáj. Az odavezető út fájhat. A félelem fáj, a torokszorító dermesztő félelem fáj, amíg ülsz a sötétben egy fal mögé lapulva, dideregsz a hidegtől, a fogad összekoccan, és nem melegít semmi. Roham! Akkor vége a félelemnek.

Hová mennél vissza gyermekkorod helyszíneiből, ahol szerettél lenni, vagy ami fontos volt neked?  Százados utcai lakótelep széles utcája – ez a nyolcadik kerületben van, akkoriban elég csöndes hely volt, nem messze a Népstadiontól, az MTK pályától és a Főtaxi telephelyétől, körülbelül ezek összekötésének metszés pontjában -. Ott tanultam biciklizni, apám fogta a seprűnyelet, és futott mögöttem. A szomszéd néni mindig a ház sarkánál ült. Amikor már tudtam biciklizni, és nem volt körülöttem senki más, mindig kiabáltam neki: – Pajer néni néz?! –  Pajer néni néz?!

Nem nézett persze. Akkoriban lehetett hetvenéves, vagyis még a múlt században, nem a múltban, hanem a múlt-múltban született. Két háború, hogy mást ne mondjak. Lehunyt szemmel ült, sovány kis öregasszony volt, lehunyt szemmel ült egy széken a napsütésben, és nem nézett. Befelé nézett, ha egyáltalán nézett valahová. Már értem.

Mentem, megálltam, mentem kicsit a napon, a napos oldalon az utcában, felnéztem egy másik házra, ami ismerős volt, ahol gyermekkoromban laktam. Felnéztem, a homlokzatot az éles szögben beeső napsugarak fekete-fehér stráfokra, rombuszokra és háromszögekre, csíkokra és szegletekre szabdalták. A ház két másik épület közé ékelődött, utcai ablaka csak hat lakásnak van, a többi udvari. Egy szobás lakások, nem gazdag ház. Akkor sem volt az. Egy kirándulásról egy osztálytársam egy szürke kötött sapkában egy egeret hozott haza Egerből, a kazamatában fogta. Most jutott eszembe, ki tudja miért, talán a szürke járdáról a ház előtt elfutó járdáról, talán csak az érzékeny idegrendszerem ma.

Nem nagyon köt már ezekhez a helyekhez semmi, ez már nem az az idő, már nem emlékszem, csak kitaláltam. Az egyik művelődési házban nem messze innen, talán a Fáklya klubban, népi táncot mutattunk be, utána szendvicset kaptunk. Jó volt. Hazafelé vettem egy Donald rágót a trafikban.

Jobb, ha hazamegyek, bár eléggé elfáradtam ma, talán leülhetnék kicsit itt, de nincs se pad, se más. A járdaszegélyre ülhetek le, és nézhetem a spanyol turistákat ahogyan fényképezkednek az Aradi utca 26 -os számú házzal, ahol gyerek voltam. De erről nem tudnak semmit, én meg hogyan mondhatnám el.

Ki tudja mi lesz azon a vékony folyosón, azon keskeny fáradt korridoron – ott a magas házak felett, át a felhőkön, el egészen a Napig – amin még áthaladok, amíg élek. Ki tudja mi lesz? Nem számít, ami volt, volt, ami lesz, lesz. Mit tehetnék?

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás