Darabokban

Gyerünk már kicsikém, egyél már csak egy pár falatot! Kérlek! Az elsőt a mama kedvéért….

Már úgy próbálkozom ezzel is, mint óvodás korodban. Szépen haladunk, kár, hogy nem előre.

Ijesztően vékony vagy. Kifogytad minden ruhád és nem telik megint újra. Azt sem tudom melyik rongy nem esik még le rólad. Viszont aki olyan nagy és erős akar lenni, mint apa, annak ennie kell. Őt sem az eső növesztette ilyen magasra. Nem emlékszel? Az ajtófélfán már be sem tudtuk jelölni ceruzával meddig ér, még amikor a nyakamba is vettelek. Akkor bizony láttam ám rajtad, hogy te is ekkorára szeretnél nőni. Márpedig mindenki tudja, hogy csak az lesz ekkora termetű legény, aki rendszeresen és választékosan eszik. 

Szóval próbáljuk újra.

Tátsd nagyra a szád és mondd, hogy: Ohio. Eeeezt apa kedvéért. Naaa, gyerünk!

Mutasd meg nekem azt az egészséges mandulád mire háromig számolok: , egy , kettő, három!

Az istenit!

Holnap mi lesz a kifogás? Miért nem fogsz enni? Miért kell vezekelnem? Miért engedsz gyötrődni?

Pedig ma a kedvencét tálaltam az ifjú úrnak és mégsem tetszik méltóságának.

Apád hetek óta azzal büntet, hogy nem enged tv-t nézni és újságot olvasni, hogy ne lássam a média által közölt szennyet. 

Azzal viccelődik, hogy idő előtt el ne meszesedjen az agyam tőle.

Te meg azzal kínzol, hogy ugyanattól a naptól fogva nem szólsz hozzám? 

Mi ez nálatok? Valami apa-fia tréfa? Fogadás? Lázadás? Sértettség? Dac? Düh? Érzelmi zsarolás? A baleset? 

Mióta “az” megtörtént, hozzám se szólsz, rám se hederítesz. 

Pedig élhetnénk, mint eddig, ahogy egy boldog család.

Na, nem szólsz még mindig? Elvitte a cica a nyelved Néma Levente?

Azóta most először fogyott el a türelmem és belőled még ez sem vált ki érzelmet. Még ilyet, hogy valaki ennyire kitartóan képes legyen csöndkirályt játszani! Miért nem tudsz te is olyan normális és boldog lenni, mint a túloldalt focizó szomszéd kisfiú? Rohadna meg az is a labdájával együtt!
Vagy ilyen módon akarsz felelősségre vonni? Szerinted az én hibám? Hányszor kell még magam tisztáznom? 

Tudod mit? Többé nem! Elpakolok a vacsorád után, te meg bevonulsz a szobádba gondolkodni és addig ki sem jössz, míg bocsánatot nem kérsz anyádtól! 

Akinek annyi a vétke, hogy nem lehet mindig veled, nem vigyázhat állandóan rád!  

Legyél hálás, hogy ennyivel megúsztad, mert akadnak, akik nagyobb árat fizettek egy felelőtlen pillanatukért. 

A szentségit!

Miért ülsz még itt? Rád öntöttem a forró spagettit, mert sosem csinálod, amit mondok.

Most öltöztethetlek át, szabhatom át apád nadrágját, hogy addig fel tudj valamit kapni. Minden ruhád tiszta kosz, apád nadrágjai már fogyóban, a mosás meg egy ideig nem fog menni az legutóbbi vihar miatt. Persze a biztosító nem fizet, a patakhoz meg csak nem járhatok ruhát tisztítani. Mit gondolnának rólam?

Nincs pénz megint új göncökre.

Na, miért nem mozdulsz levetni a piszkos nadrágot? Hallod? Miért, miért, miért nem vagy képes járni??

Jó, rendben. Anya most megnyugszik kicsit, felvesz szépen a karjába és együtt megyünk apa szekrényéhez nadrágért. 

Hóóórukk, gyere sózsák, eladlak.

Na, nézd csak, pont egy tiszta maradt neki. Ha felveszlek a nyakamba, a kis kezeiddel el is éred. Mit szólsz? Szeretnéd te levenni? 

Jó, most egy kicsit balra és meg is van! Hupsz, ez leesett. Látod fiam, egy pillanatra nem figyel az ember és….

Hát ez? Mit keres ez itt? Miért nem ott van, ahova én eltettem? Ki rakta ezt a levelet apa farzsebébe, hm?

Megismered még vagy segítsek kitalálni mi ez? Ez az a levél, amivel tönkre tetted anyád és apád egész életét!

Jut is eszembe, nem akarod felolvasni nekem, hogy emlékezzek majd a hangodra is, ahogy sanyargatod magad?

Ahogy eldöntöd közben és egyre magabiztosabb vagy benne, hogy tényleg megteszed?

Ahogy meggyőzöd magad arról, hogy mi szar szülők vagyunk, túl kevesek neked!

Na gyerünk, olvasd már fel! Ha képes voltál megírni, fel is tudod olvasni, nem?
Nem mozdulsz? Mindjárt megmutatja anya hogy kell csinálni. 

Megfogod ezt az átkozott papírt, rácsapod az asztalra, felnyitod és balról jobbra elkezded összeolvasni a betűket szavakká, majd mondatokká.

Látod már mi van oda írva? Vagy emlékezetből megy?

Megmutatom szívesen közelebbről is, csak figyelj jobban, nehogy az asztalt találd meg véletlenül a kis kobakoddal.

Ez erősebbre sikeredett a vártnál, de lássuk be, mindig is keményfejű voltál. Amúgy is kezdtem már unni a társaságod. Az ember csak magányosabbnak és szánalmasabbnak érezte magát a jelenlétedben. És még most is veled beszélgetek, mintha valóban igazi volnál, nem egy szilánkjaira tört üresfejű, lélektelen porcelán.
Látod, látod, mindig is neked volt igazad. Sosem tudtam Rád eléggé vigyázni. 

Pedig ez is csak egy szempillantás alatt történt.

Milyen ígéretes anya vagyok: az imént darabjaidra törtelek, korábban meg magam üldöztelek öngyilkosságba az állandó gügyögésemmel. Ilyen ez kicsikém. Nehéz volt hozzászokni, hogy nagyfiú lettél az évek alatt.

Sajnálom angyalom. Anya máris hozza a seprűt, hogy összeszedjen, ha szétestél darabjaidra, ahogy egy rendes szülőhöz illik.

Illetve…. egy pillanat. Ha ott van a búcsúlevél, akkor mi az a másik?

– Te vagy az szívem? Megjöttél? Ide tudnál jönni néhány percre?
Csak egy kis apróság…el tudnád magyarázni nekem, miért szerepel a fiúnk papírjaiban, hogy elhalálozása során idegenkezűség lépett fel? 

– Hogy találtad azt meg?

– Te mindent tudtál! Te végig mindent tudtál. Miért nem mondtad el? Mégis mi történt? Szólj már valamit! Nem felakasztva találtál rá?

– Nem… 

– Akkor mégis mi történt aznap?

– Riasztottak, hogy a fő téren csoportos verekedés van, nem kizárt, hogy fegyver is van náluk. Mire kiértünk, egyetlen test feküdt csupán a földön vérbe fagyva. Már messziről tudtam, hogy az a test a saját fiamé. Éreztem, hogy lelkem egy része elhagyott és hogy a lábam egyre nehezebben tart meg. Aztán odaértem…. az élettelen testéhez. A testhez, ami hozzánk tartozik, amit mi neveltünk, akivel mi játszottunk, akivel mi virrasztottunk, akivel a világ teljessé vált, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az első lélegzetvételét és akivel az utolsónál nem lehettem jelen, mert túl későn értem oda.
Talán, ha egy perccel korábban értesítenek, vagy ha gyorsabban vezettem volna, vagy ha akkor éppen arra járok…

– És a búcsúlevél?

– Magam írtam. Így legalább maradhatott volna Neked egynéhány utolsó szó “tőle”, pár sor, amit évek múlva is a hangján hallottál volna a füledbe csengeni. Azt gondoltam ezzel valamelyest megvédelek. Hogy ez talán elfogadhatóbb, mint a valóság, mert ami aznap ott történt, attól a tudattól egy életre képtelen leszek szabadulni. Ha magamat nem is tudtam megóvni a teljes igazságtól, hát gondoltam legalább Téged megkíméllek attól a pokoltól, ami bennem már soha nem enyhülhet. 

– Hogy gondoltad, hogy az öngyilkosság számomra feldolgozhatóbb?

– Ha valaki magával végez, az saját döntése. Ha meggyilkolják, akarata ellenére száműzik a túlvilágra. Könnyebb elfogadni és tiszteletben tartani szeretteid választását a sorsukról. Ezt gondoltam akkor, a látványt felidézve. 
Nem tudom, hogy aznap jól döntöttem, vagy sem. Egy dolog biztos: a javadat akartam.

– Óh, majd elfelejtettem…

– Mit?

– A nadrágot. Ki kell mosnom neked a patakban.
Te kérlek maradj itthon, várd be őt, hátha betoppan, hiszen sosem lehet tudni, nem igaz? 

Erki Gabriella Léna

Kiemel kép forrása: Lucy Campbell Art