Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Pruzsinszky Sándor – Faustus

Vöröslött  a  hajnal  a  Faustus  törpebolygón.  A   Parancsnok   reggeli  szózatát  visszhangozva  verték  vissza  az  acél-  és  üvegfalak,  a  rettentő betonépítmények,  beton-alul-  és  felüljárók.  A  hasonnevű  főváros  iskoláiban  megkezdődött  a  tanítás.  A  diákok  itt,  az  Inspektorok  iskolájában  is  a  robotőr   kameraszeme  előtt  állva,  szótlanul  hallgatták  a  sötétben az  élelemmel  és  energiával  való  takarékosságra  intő  parancsot,  amelyet  a  Föld  újabb  lázadása tett  szükségessé.  A  világítást  csak  a  tanár,  Leonardó  beléptekor  kapcsolta  fel  az  őr- robot.  A  tanulók  addig  hátratett  kézzel  állva  hallgatták  a napiparancsot.  Aki  netán  megmukkan, vagy  ellép  a helyéről,   annak  hátra    köti  a kezét  a  tanőrség  ügyeletese:  a  legelső  főparancs,  ahogy  a  Bolygókódexben  is  olvasható,  a  totális  fegyelem.  Ami  azt  jelenti:  semmit  se  szabad,  kivéve,  amit a  nagykódex  vagy  a  Parancsnok kifejezetten  megenged. Ezt  ötéves  korától  kezdve  minden  Faustus-lakó  tudja  már.   

  • Mint tudjátok – kezdte  előadását  Leonardó. –  szépapáink  generációjának  sikerült  a  túlnépesedett,  önpusztító  hajlamú,  elviselhetetlen  klímájú  Földről  átköltözni  egy  épp  erre  tartó  meteoritra,  tehát  a mi  kis  bolygónkra,  melyet  azóta  a  világegyetem legtökéletesebb  emberi  művévé  tettünk,  egyben leigázva  és  szolgánkká  téve  a  Föld  lakosságát..  De  azt  is  tudjátok,  ugye,  hogy,  habár  alávetettük  akaratunknak,  létünkben  mi  is  függünk  leigázott anyabolygónktól,  hiszen  a  Faustus  sziklatalaján  jószerivel  nem  terem  meg  semmi…Úgyszólván  mindent  a  Földről  szerzünk  be…Éhenhalnánk,  ha  kiengednénk  őket  a  hatalmunkból!  El  ne  felejtsétek,  hogy  a  mi  népünk,  a  neodruida  az  emberiség olyan  elitje,  mely  nem  kíván többé keveredni  a  közönséges  földlakókkal…Igen,  mi  a  homo  sapiensnek  egy  tökéletesített  válfaja  vagyunk,  annak  köszönhetően,  hogy  nem  kell napi   fáradságos munkával  előállítanunk  az  élelmet,  megtermeli  azt  nekünk  az   alávetett  Föld —  csak  legyetek  mindig  résen,  ha —  mint  inspektorok  — azt  tapasztaljátok,  hogy  a  kockafejű  földbéliek  valahol  vonakodnak  átengedni  nekünk  az  általuk  megtermelt  javakat…

 Leonardo  végignézett  a fülük  mögött  szorongás gátló  chippel  felszerelt,  egyenruhás  nebulókon  és  hirtelen  megmagyarázhatatlan  szomorúságot  érzett.  Vagy  inkább  sajnálatot?  Embereket  látok,  akik  nem  emberek,  csak  példányok,  velem  együtt  — gondolta —  Fiatalok,  akik  sose  láttak  még  igazi  fákat,  bokrokat,  folyót  vagy  virágos  mezőt  és  a  legtöbbjük sose  fog  kilépni  a Faustus  sívár  betonvilágából…  De  fennhangon,  nem  esve  ki  a szerepéből,  ezt  kérdezte: 

  • Mit gondoltok,  hogy  tudjuk  a  célunkat  elérni?  A  földlakók  lázadását  letörni?

Több  kéz  is  a magasba  emelkedett.  —  Az  ön  édesapjának  nagyszerű  találmányával,  az  ózonbombával!  —  harsogták  kórusban  a lelkes  nebulók.  Ekkor  csengetés  hallatszott,  az óra  véget ért.  Feltették  a  mindig  maguknál  hordott ,  rózsaszínben-láttató  szemüvegüket  és  szigorú  menetoszlopban  távoztak.  

Az  átkozott  ózonbomba,  gondolta  Leonardó,  tíz kilométeres  körben  levegővé  változtatja  az  embereket.  Színtelenül,  szagtalanul,  tűz  és  robbanás  nélkül  eltünteti  őket,  porszem  se  marad  utánuk  —  de  a  környezetet,  meg az  élettelen  tárgyakat  sértetlenül  hagyja.  Az  atom-  és  a hidrogénbomba  csak  játékszer  e tökélyhez  képest, amit  a  Parancsnok  „negatív  teremtésnek”  nevez.  Apját,  a  megalkotóját,  a néhai  Sziszifusz  mestert  nemzeti  hősnek  tekintik,  szobra  kétszeres  életnagyságban ott  áll  a  törpebolygó  legszebb  parkjának  közepén.  De  Leonardó  ki  nem állhatja  ezt  a Góliátot,  a  legutóbbi  koszorúzásakor  is  beteget  jelentett,  jócskán  kivívva  ezzel  a  Parancsnok  rosszallását.  Mert  önmaga  előtt  nem  bírja  tagadni,  hogy  gyúlöli,  akit  szeretnie  kell.           

Átment  az  ételelosztóba,  ahol  a nagy  képernyőn  —  mint  mindig  —  most  is  olvashatta  a  nevét:  jogosult  az  ebédre.  Csak  akkor  vette  észre  a  csoportosulást  és  az  izgatott  morajt,  annak  okán,  hogy  nem  jutott  mindenkinek  étel.   A  Földről  megint  nem  érkezett meg  az  előírt  mennyiség.  Többen  hangosan  követelték  a  rebellis  Amerika  azonnali  megzabolázását.  Leonardó,  érezve  magán  az  éhes  hoppon maradottak  alig  leplezett  gyűlölködő  pillantását,  hányingerrel  küzdött.  Felállt,  otthagyta  az  ételét.  A  feje  is  megfájdult,  ahogy  hazafelé  caplatott  a  fejeseknek  fenntartott  appartementek  egyikébe,  ahol  magányosan  lakott.  Útját  műanyag  virágok  és  zöldre  festett gumibukszusok  övezik,  melyek  csak  akkor  nyílnak  ki,  ha  a  szirmokba,  levelekbe  rejtett kamerák  működésbe  lépnek.  Ahogy  most  is,  amint  elhalad  mellettük…A  fejfájása  kibírhatatlanná  fokozódik.  Megáll,  gyorsan  lenyel egy  érzéketlenítő  tablettát.  Úgy  hat,  mintha  gumivá  válna  az  agya  is,  visszapattan  róla  minden  komolyabb  gondolat.  Leönteni  ezt a gumi-agyat  félliternyi   alkohollal:  maga  a  megváltás!

De  nem  lepődött  meg,  hogy  perceken  belül  felcsörrent  a telefonja  és  egy  hang figyelmeztette:  aki  hívja,  nem  intelligens  robot.  A  Parancsnok  szólt  hozzá:  az  amerikaiak  tényleg fellázadtak,  lelőttek  egy  élelemszállító  rakétát!  Azonnal  indulni  kell,  megleckéztetni  a  rebellis  bandát!   Ha  ezt  megúsznák,  az  előidézné  a  dominó-effektust,  a  Faustuson  éhséglázadás  törne  ki,  rágondolni  is rossz!-  Azonnal indulnod  kell!  A  városnak,  amelyik  a rakétát  kilőni  merészelte,  mindenképp   pusztulnia  kell, …  Nyomás,  vár  az  űrsikló,  a  golyót  a fedélzeten  adják  át…

  • Miféle golyót?
  • A te  golyódat.  Mert  a  bombát  csak  két  ember  hozhatja  működésbe,  elfelejtetted?  Mégpedig  úgy,  hogy  egyesítik  a  két  golyót.
  • Eszerint találkoznom  kell 
  • Meg fog  keresni  téged.  A  részleteket  mobilon  kapod… Kapcsold  be  az  űrfrekvenciát!  —  Egy  kattanás  hallatszott,  majd  szinte  azonnal  az  űrhelikopter  surrogása,  amint  leszáll  a  ház  előtt.  A  gépen  álarcot  húztak  Leonardó  fejére  és  kezébe  nyomták  a kis  kézitáskát  az  ózongolyóval,  amit  a  csuklójára  erősített.                                

Egy  óra  se  kellett,  hogy  megérkezzék  a  Földre,  az  érintett  amerikai  városba.

Sötét  este  volt,  csak  az  égen  táncoltak  színes  karikák  és  villanások.  Úgy  tűnt, máris  tombol  a háború,  de  kiderült:  épp  Halloween  van,  a lázadó  város  polgárai  álarcos utcai  bulival  és  tűzijátékkal  ünnepelnek…

Kitűnően  időzítette  az  akciót  a  Parancsnok,  állapította  meg Leonardóban  a  stratéga,  ennél  jobb  időpontot  nehéz  lett  volna  találni! 

Már  az  álarcos  sokadalomban  ténfergett,  de  furcsa  volt,  hogy  nem  kap  újabb  utasítást.  A  Parancsnok  frekvenciája  hallgatott  a  fülcimpájára  szerelt  parányi  mobilban.  Ott  állt  az  önfeledt  forgatagban.  Elárvultan, álarcban.  Nincs  arcom,  gondolta,  mert a  Halál  vagyok.  Nincs  arcom,  üres  papírra  írt  parancs  van  a  helyén.

  • Nicsak, egy  oroszlán! —  búgta  egy  női  hang  és  egy  oroszlán-álarcos  nő bukkant  fel  a bódult  tömegből. —  Akkor  te  vagy  a  párom!  —  a  lány  egy  pillanatra  felmutatva  a  golyót,  figyelmeztetőleg  megszorította  hősünk  kezét  —  Javaslom,  ne  veszítsük  el  egymást,  oroszlánom.  Tegyünk  úgy,  mintha  szerelmespár  lennénk  — átölelte  Leonardó  derekát —  Gondolom,  nálad  sincs  frekvencia? .  Hősünk  csak  a fejét  ingatta és  arra  gondolt:  két egyforma  maszk,  micsoda  konspirációs   hiba!
  • Akkor húznunk  kell  az  időt,  míg  megjön  a  parancs,  hol  hajtsuk  végre.
  • Itt nem     Te  ismered  a  várost?
  • Azt se  tudom,  hogyan  fogjuk  működésbe 
  • Pofonegyszerű. A  te  golyód  kallantyúját  bedugod  az  én  golyóm  lukába —  a  lány  kihívóan,  érzékien  felnevetett  —  nem  ismerős  ez  neked?

Mindjárt  egy  egész  várost  fog  meggyilkolni  —  gondolta  Leonardó  —  és  ilyen  önfeledten  tud  kacagni!  Nem  látta  még a lány  arcát,  de  roppant  ellenszenvet  érzett.  Azt  is  tudta,  miért:  önmagát  kezdte  gyűlölni.

  • Csak  el  ne  felejtsük  az  időzítést  beállítani…
  • Ha nem  állítjuk  be,  egy  óránk  akkor  is lesz,  felszívódni  —  próbált meg  Leonardó  tárgyilagos  maradni – Minimum  egy  óra  kell,  amíg  az  A  és  B  kondenzrész  feltölti  egymást.  És  addig  is  ketyegéssel  És  van  egy  jelzőszem  is  rajta,  mely  az  első  félóra  végén  kigyullad.
  • Megnyugtató —  mondta  tompán  a  lány  —  De  hol  a  fenében  van  ilyenkor a  Parancsnok??  —  Isten  és  Sátán  egy személyben… Bár  sose  kerülne  elő – gondolta  Leonardó,  csodálkozva,  hogy  már  nem  érez  félelmet.

Gyönyörű,  érzéki  arc  vált  láthatóvá.  Miriamnak  hívják  és  márvány fehér  a bőre,  hollófekete  a  haja.  Odalett  a  konspiráció!  Az  akcióterv  szerint  sose  lett volna  szabad  meglátniuk  egymás  arcát…De  ki  törődött  most  a  halál forgatókönyvével?  Magával  ragadta őket  a  jelen  mámora.  Leonardó  is  ledobta  álarcát.  Kéz  a  kézben,  mint  egy  barlangon  át,  elindultak  a térről  kivezető  utcán. 

Egy  kapu  előtt  nagy  tömeg  kígyózott.  Mint  kiderült,  a  napi  kábszeres  adagjukra  vártak.  Két  fehérköpenyes  alak  adta  be  a  morfium-injekciót  a reszkető  embereknek,  valamilyen  igazolvány  ellenében.  Mint  kiderült,  a  Nemzeti  Morfium  Minisztérium  munkatársai.

  • Csak azoknak  jár,  akik  nem  szerepelnek  a  Gondolatrendőrség  napi listáján – világosította  fel  hősünket  a  fehérköpenyes  — Van  önnek  negatív  igazolása?
  • És azok  ott?  — kiáltott  közbe  riadtan  Miriam,  ahogy  megpillantották  a  járdán  sorban  fekvő    Úgy  feküdtek  ott,  mint  a viaszbábuk:  egyiknek-másiknak  még  remegett  valamelyik  végtagja – Valami  baleset  történt?
  • Csak a  szokásos.  Akiknek  nem  jár  a  kincstári  morfium,  hogy  elviselhessék  az  éhezést  és az  ötven  fokos  nappali  hőséget. 

Gyorsan  odébb  álltak.  Kiégett,  üszkös  falú épületek  közt  haladtak,  órákon  át.  Az  úttesten  szenny  és szemétkupacok  meg  c sontsovány,  kóbor  kutyák.

  • Ez Amerika,  2200-ban? —  riadozott  Miriam —  Félek,  Leonardó…Nagyon  félek.
  • És odahaza,  a   Faustuson  nem  féltél?
  • Olvastam a statisztikát:  errefelé  tíz  év  óta  nem  volt  eső.  A  csatornák  is  kiszáradtak.  Nem  csoda,  hogy  megtagadják  tőlünk  az  élelmiszer-adót.
  • Remélem, ha  hazaértünk,  elmeséled  a  Parancsnoknak,  amit  láttál.
  • Ha hazaérünk? —  nézett  a  lányra  ő,  csaknem  vidáman.
  • Mire gondolsz?  — hajolt  a  vállára 

Válasz  helyett  felbúgott  Leonardó  fülcimpája.

  • Itt a  Parancsnok —  hallatszott  kihangosítva  —  elnézést  az  üzemzavarért…  A   napszél  mágneses  ereje  eltérítette  a    De  korrigáltuk… Együtt  vagytok  már? 
  • De még  mennyire!
  • Akkor indíts!  A  nagy  városi park  kiszáradt  tavának  medrében  kell  a bombát  összeszerelni.   Most  tegyétek  magatok  elé  az  összetevőket,  megvizsgálandó,  rendben  vannak-e? 

Egy  parkoló  autó motorházára  kirakták  a két  golyót,  óvatlanul,  mert rögtön  legurultak  a  földre.  Egy  maszatos  arcú  kisgyerek  ott  ólálkodott,  rögtön  felkapta  őket  s  futásnak  eredt.

  • Jesszus! —  sikított  Miriam  —  a  golyók,  a  golyók!  Kapd  el  gyorsan
  • Eszemben sincs  —  mosolygott  Leonardo  —  hadd  játsszon velük  szegény.
  • Elment az  eszed??  A  láncreakció…
  • Nem lesz  semmi  láncreakció.
  • De hát…
  • Ártalmatlanok.
  • Tréfálsz? Ezzel??
  • Megtaláltam apám,  Sziszifusz  végrendeletét.
  • És??
  • Ezek gyerekjátékok.  Nincs  bennük  hatóanyag.
  • Hát akkor  hol  van?
  • Sehol,   Magával  vitte  a  sírba  a  bomba  technológiáját.  Érted?
  • Szóval akkor…
  • Igen: nem  létezik.
  • Tehát akkor…
  • Sziszifusz gyűlölte  a  zsarnokságot.  De  nem  akart  éhen    Azt  se  akarta,  hogy  egyenként  törjék  össze  a  csontjait.  
  • Inkább kitalálta  nekik a  világ  legtökéletesebb  bombáját.  Aztán 
  • Áldassék a  neve! 
  • De a  Földet  megfenyegette  vele…és  halálosan    És én  attól  félek,  az  emberiséget  már  az  se fogja  megmenteni,  hogy  nincs  meg.
  • Gondolod?  Miben  bízol?
  • A napszél  mágneses  eltérítő  erejében.
  • Egy szót  se  értek  ebből.
  • Sziszifusz,  az  én  zseniális,  de  folyvást  rettegő  atyám   kiszámította:  egy  hasonló  mágneses  robbanással  járó  óriás  napkitörés,  mely  a  Faustust  a  Föld felé  repítette,  még  a mai  napon  megtörténik….Tudod,  milyen  következménnyel?
  • Félek. Talán jobb lenne,  ha  el  se  mondanád…
  • A Faustust,  ezt  a  túlfejlett,  gonosz  törpét,  amely  minket  is  megszült,  a  napkitörés  ereje kiszakítja  pályájáról  és ismeretlen  messzeségbe  taszítja.  Meg  se  áll  a Jupiterig. Érted?  A  Föld 
  • Micsoda altató szöveg!  A  Parancsnoktól  tanultad?

Ekkor  a  Föld,  mint  a  hirtelen  lefékezett  gyorsvonat,  megremegett.  „Földrengés!” —  hallatszott  innen-onnan.  De  afféle  tornádó  volt  inkább.  Fülsértő  süvítés,  a  szél  letépte  a  felhőkarcolók  tetejét s a  hajnali  égen  a Faustust  látták,  amint  tűzgolyóként  távolodik.  Az  emberek,  mint  esőben  a  hangyák,  rémülten  összekapaszkodtak. 

  • A napszél  mágneses  ereje?  Manapság  így  hívják  az  Istent?

Leonardó   nem  válaszolt. Felugrott  egy  autó  tetejére,  a  rémült,  reszkető  tömeg  köréje  gyűlt. 

 

  • Emberek, ne  féljetek!  A  Faustus  nincs  többé…Pozdorjává  égve,  meg  se  áll  a  Jupiterig!  A  Föld  felszabadult!

Hálás  moraj  hallatszott.

Megvan  a  Föld  új  vezére  —  gondolta  Miriam  szorongó  szívvel  —  csak  rakétája  ne  lenne  hozzá…         

Fotó: Imre Dóra

Pruzsinszky Sándor – A Mátrix Füstje

(Egy  ártalmatlan  bűncselekmény  krónikája)

                                                                                   Jobban  örülök  annak,  ha  azt  veszik

                                                                                   komolyan,  aki  nem  vagyok.

                                                                                   (Fernando  Pessoa: Kétségek könyve)   

 

Mindez  azután  történt,  hogy  Gedeon,  a  bukott  kertszakértő  és  publicista  elefántokkal  álmodott.  Előző  este  egy  természetfilmet   nézett  a  tévében.  Az  elefántok,  megpillantva  egy  agyarvadász megölte  társuk megcsonkított   tetemét,  megvadultak  és  fújtatva-trombitálva  törni-zúzni  kezdtek.

Hősünk  a  ház  előtt  megálló  kukásautó  fújtatására  riadt  fel.  Egyedül  volt  a  sötét  szobában  és  halálfélelmet  érzett.  Egy  hét  óta  kínlódott  egy  környezetvédelmi  témájú  cikkel.  Naphosszat  a  számítógép  előtt  gubbasztott.  És  mi  értelme  volt?  A  mondatai  suták,  a jelzői  fakók,   a  gondolatmenete  folyvást  megbicsaklik.  Félelem  szorítja  a  szívét,  ha  reggel  leül  a  billentyűk  elé.  Azóta,  hogy  a  hatóság  embere,  egy  vastag  szemöldökű, tésztaképű hivatalnok,   azt  mondta  neki:  — Baj  van,  barátom.  A maga  cikkei  egyre  pesszimistábbak!  A  legutóbbi  egyenesen  felháborító!  —  Hisz  én  csak a tényeket  írtam  meg…  —  Azt  a  hajléktalant,  aki  cigarettára gyújtott  és  elégett  az  illegális  szemétben??  —  Talán  nem  történt  meg?  —  motyogta  Gedeon  ijedten —  Vannak  tények,  amik  csak  arra  jók,  hogy  izgalmat  keltsenek…Több  felelősséget,  barátom!  Holnaputánra  Írja  át,  ez  így  nem  jelenhet  meg  a Kiskertünk című  lapban,  hogy  képzelte  ezt?? —  Azóta Gedeon  egyik  cigarettát  a  másik  után  szívja.  Nem  akarnak  a  helyes  szavak,  a  megnyugtatók,  a  tollára  jönni,  már  az  ellazító  dohányfüst  sem  segít:  amit  napközben  leír,  este  a  szemétbe  dobja.   A  kialvatlanságára  gyanakszik,  Nem  csoda: mióta az  autópályát  kőhajításnyira  hozták  a házhoz,  folyamatos,     

fenyegető  dübörgés  hallatszik,  mintegy az  Apokalipszis közeledtét  idézve… És  Gedeon már  meg  sem lepődik ,  amikor  Vera, a   felesége  (egykori  balatoni  szépségkirálynő)  egy  fagyos téli  délutánon  közli  vele:  lecseréltette  a  lakás  kulcsait…  

„Miért  teszed  ezt velem? —  kérdi  hősünk,  remegő  kézzel egyik  cigiről  a  másikra  gyújtva,  a  közelebbről  meg  nem  határozott  Teremtőt, miközben  kupacba  dobált  holmijait  csomagolja  —  Csak  nem  azért, mert  életemben  először  leírtam  a  sötétről,  hogy  sötét?”.

És  akkor  megjelenik  Manyika,  a  műkörmös,  akit jobb  körökben körömépítő  művésznek  neveznek.  „Lakás  olcsón  kiadó”  apróhirdetéséről  ugyan  kiderül,  hogy  az  csupán  egy  ágybérletet  leplez,  (mi  tagadás:  csakis acélból,  hogy  a  műkörmös-szalont  ne  kelljen  vállalkozói  székhelyként  bejelenteni),  de  ez  nem  akadályozta  kettejük  szerelmi  fellobbanását.                                                                                                                                                           

 

 

 

     Manyika ,  aki  csibesárga  vagy  paprikavörös,  olykor  kéken  foszforeszkáló  építményekké  varázsolja  a  paciensek  körmeit,  („férfikörmöt  is  vállalok”!) már  az  első napon  kivetette  hálóját  azaz  túláradó, bazedovosan  csillogó  szemeit  a sikertelenségtől őszülő,  gondolkodástól  fáradt  férfira.  Nem  csoda,  hogy  az  érzéki  vonzalom,  oly  hirtelen,  mint  gubóba  rejtett  lepke,  támadt  fel  közöttük.  Gedeon  már  az  albérleti  jogviszony  első  reggelén Manyika  pomponos, körömlakk-szagú  szobájában  ébredt.    

A  körömépítő  nekilátott,  hogy  felépítse  magának  az  ő  érdekesen  csodabogár,  ágrólszakadt  új  kedvesét.   A  foltos  farmer  és  gombszakadta  ing  helyébe  Sherpa  kabát,  Bugatti  pulóver,  Dewberry  pólóing,  Reebok   divatbakancs  lépett ,  a  nyakában  piros  Gucci-sállal.   Esténként  vadnyugati  krimi  a tévében,  vacsora  egy  szushi-bárban, vagy nyalakodás  négyesben,  whiskybe  és  tequilába  mártva.  Azt  hinnéd,  igazi  felnőttmese!  De  a  szerelmes  éjszakák végzetesen  kiszolgáltatták Gedeont Manyika  parttalan  szerelmi  vágyának.  Nem  telt  sok  időbe,  hogy  lefokozódjon  azzá,  amit  az  apróhirdetés  ígért: szeretőből  valódi ágybérlővé,  akinek  megint  nincs  már kulcsa semmihez…   

  • Addig  maradsz,  amíg akarsz, te  lúzer,  de  fogod  a cuccod  és  átviszed  a cselédszobába!  —  hangzott  a  csalódott  körömművész    Mélyre  merülve  a  megalázásban,  az  kifáradt írónak ettől fogva  éjszakánként füldugóval kellett  aludnia,  hogy  ne hallja  a  zárt  ajtó  mögül  kiszűrődő  forró  zajokat…De  késöbb  már  nem  volt  szüksége rá:    

  hajlott  arra,  hogy  elismerje a  vérmes,  de  jószívű Manyika  kegyetlen  igazát.  Hisz  az  igazság  mindig  kegyetlen, ki  tehetne  ez  ellen?               

            Keserűen  mosolygott  a tükörben  visszanéző  bávatag  arcra:  „ötvenévesnek  kellett  lennem,  hogy  ezt  megértsem!”  Aztán  reggel,  borotválkozás  közben,  valami  kiáltást  hallott  a  szobából,  ahol  Manyika   a  tévét  nézte.

  • Mi baj?  —  dugta  ki  a fejét  a fürdőszobából,  állig 
  • Az, hogy  benne  vagy  a Kék fény- ben!
  • Én? Hol?
  • Nézd! —  sikította  a nő  –  Nem  látod?
  • Mit kéne  látnom?
  • Azt a  kabátot  ott,  azon  az  alakon…A  te  kabátod!  Egy  biztonsági  kamera  vette  fel,  bolti  lopás    közben…Éppen  kirabol  egy  álarcos  alak  egy dohányboltot  a te  kabátodban…Látod?  Pisztolyt  szegez  az  eladónőre.
  • Na és  aztán?
  • Ott van  az  a piros  szívecske  a gallérján,  amit  még  én  varrtam  rá,  nem  látod?…Te  kiraboltál  egy  dohányboltot??
  • Méghogy én??  Hogy  képzeled?…Hát  nem  emlékszel,  hogy  azt  a  télikabátot  két  éve  a  villamoson  felejtettem? 
  • Elhiszem, hogy nem  te voltál.  Az  ilyesmihez  bátorság  kell  —  legyintett  rá  lekicsinylőn a  csalódott  körömművész.  És  ez  most szíven találta    Valami  szöget  ütött  a  fejében. Mint  aki  megérzi:  csak  őrült  dolgok  tarthatják  egyensúlyban  a  lelket. 

Vett  egy  játék pisztolyt a  szemközti  bazárban,  zsebre  vágta  s  belépett  a  közeli  dohányboltba.

  • Mi  tetszik?  —  kérdezte  a  boltos,  egy  vörös hajú,  ravasz  képű  fickó. 
  • Hát…valami olcsó  cigi…Esetleg…
  • Austin? Mátrix?
  • Melyik itt a  legolcsóbb?
  • A Mátrix.   Mennyit parancsol?
  • Mondjuk…Kettőt.   Ötöt.   —  Készpénzre  vagy  kártyára? – Hősünk  előrántotta  a játék pisztolyt  és  a  veres hajúra  fogta — 
  • Ez itt  most  egy  bolti  rablás.   Csomagolja  be!

Amaz  meghökkenve  pislogott,  egy  percig  farkasszemet  néztek.  Aztán  az  árus  elnevette  magát.

  • Rablás?  Ne mondja 
  • Nem hiszi?
  • Maga egy  legyet  se  tudna 
  • Miből gondolja?  — kérdezte  ő  rekedten,  remegő  kézzel.
  • Fordítva tartja  a játékpisztolyát,  uram!  Ha  megkérhetem,  tartsa  rendesen,  a  halántékomra  irányítva,  hogy  a  biztonsági  kamerában  jól  mutasson…   És  ne  csak  öt  árva  dobozzal  raboljon  nekem!  Hanem  legalább ezt  a nagy  repi kartont  vigye, ha  már nem  a  kasszára  hajt… legyen  minimo  kalkuló  három  nagyrongy  a  kárérték  —  a  biztosítás  miatt,  érti,  ugye? Beírunk  háromszázat,  száz  a  magáé…Jó  lesz  így?   Ne   töprengjen  már,  ember!  Tudja  mit,  ha akarja,    összekötheti  hátul  a kezemet  is,  hogy  blikkfangosabb   legyen…amott az  alsó  fiókban  talál  spárgát  is  hozzá …na,  mi  lesz,  kötözzön  már!

Ám  hősünk,  felkapva  a  nagy  dobozos  kiszerelést,  már elhagyta  az  árudát.  Nem jutott  messze:  egy  méterre  a bejárattól  elejtette, mintha  izzó  parázs  lenne  és  úgy  húzott  el  onnét,  mint  a  nyúl.  A  pisztolyt  egy  kukába  dobva,  eltöprengett.   „Miért  vagyok  én  ilyen  tehetségtelen  a  rosszra?„  De  már valami  kéjes  dac  is  fészkelődött  benne.   „Talán  még nem  késő!  Hogy  megembereljem  magam.  Bebizonyítani:  én  is  tudok  olyan lenni,  mint  mindenki más! Igenis, meg  kell  tennem!”  Megkönnyebbülést  érzett.  Mint  gyerekkorában,  amikor  Münchhausen  báróról  olvasott,  aki  saját  hajánál  fogva  rántotta  ki  magát  a hétköznapiság  mocsarából…

Zihálva  osont  vissza  a  dohánybolthoz —  de  az  árudát  zárva  találta,  a  kifüggesztett  felirat  szerint  „technikai  okokból”.  Nevetett  ezen,  kicsit  kesernyésen,  mégis  megkönnyebbülten.

  „Ez  az  én  formám”.  Könnyű  kézzel  nyitott  ajtót  odahaza.  Ott  már  várták  a  TEK-esek  és  kezét  hátracsavarták,  majd  kattant  a  bilincs is,  szertartásosan.

  • Hát  mégis  te  voltál??  Mégis  férfi  vagy?  —  tördelte  a kezét 

Kevéssel  később  a  rabomobil  ablakából   nézve  a  fák  olyanok  voltak ,  mintha  óriási  kezek  kapaszkodnának  össze,  segíteni  a  megállíthatatlant:  egy  emberi  önérzet  feltámadását.

Még  az  őrszobán  is  nevetgélt.  „A  szerencse  kegyeltje  vagyok  — gondolta  —  Úgy  váltam  más  emberré,  hogy  ki  se  kellett  bújnom  a  bőrömből.”  Szinte már  boldog  volt.  Aztán  a  rendőrnyomozó  azt  mondta:

  • Lezártam  a  nyomozást.  Maga  leleplezett  egy  csaló  önbetörőt.  Ezért  dicséret    .  Hiába  akar  meggyőzni  az  ellenkezőjéről…De  le  kell  szoknia  néhány  dologról.
  • A dohányzásról,  ugye?
  • Meg arról  is,  hogy   ostoba  cikkeket  írogat.
  • Már egy  ideje 
  • Jól teszi…Csak  egy  dologra  válaszoljon még:  konkrétan  mire  gondolt,  amikor  elkövetőnek  adta  ki  magát?  —  hősünk  nagyot  nyelt —
  • Az álmomra.  Az  elefántokkal.   Akik törtek-zúztak.  —  Erre  az  oktondi  válaszra  a  közeg  összevonta  sűrű,  szigorú  szemöldökét.  Arra  gondolt,  hogy az  ártatlanságot,  mely mögött  az  ellenállás efféle vágya  parázslik, igenis kétszeresen kéne  büntetni.  De  megveregetve  hősünk  vállát,  csak annyit  mondott:
  • Jól van,  barátocskám, most elmehet.  Majd  postán  megkapja  papíron is,  hogy  maga nem  csinált 

Ahogy  kilépett  az  utcára,  Gedeon  azonnal  rágyújtott.  Úgy  érezte,  eluralkodik  rajta  a  kétségbe  esés.  Aztán  elszállt  ez  is,  mint  a  Mátrix  füstje

Fotó: Imre Gyula Bence

Pruzsinszky Sándor – Húsevő

(Gyávaságom története)

Az egész  az 50-es villamoson  kezdődött.  Álmosan  ébredtem  aznap, nem tudok  aludni, ha melegfront  van.  S  persze, hogy  késve  indultam a  munkahelyemre, mely  a  bíróság  hátsó  traktusában  székelő  végrehajtói  iroda.  Megálltam  a nyikorgó  kocsiajtónál  és titkon a mellettem  álló  lány arcát  fürkésztem, úgy  téve,  mintha  a kinti  forgalmat  bámulnám .  Ismerősnek  tűnt  ez az arc. Hollófekete  haja széles folyamként ömlött  szét a vállán.  Magasan  ívelő,  Madonnás  szempillája  mintha  csodálkozást  fejezett volna ki:  A virágárus  lány,  ötlött fel bennem.  Akinek két  utcával  arrébb  van  a bódéja 

Éreztem,  hogy  gyorsabban  ver  a szívem.  Nehezemre  esett levenni  a szemem   róla,  amikor  az ellenőr  megbökött:  —  Láthatnám  a jegyét, uram? —    Hiába  turkáltam a zsebemben,  csak  a reggelim, a megnyomorgatott  szalámis  zsemle  került  elő. —  Otthon hagyta?  Remek!  Nyolcezer a  bírság!  Kifizeti  most  vagy  feljelentsem? —  Miért  vagyok  én  ilyen  szerencsétlen?  —  kérdeztem  volna  magamtól, amikor a lány hangját  hallottam:  —  Együtt  vagyunk!  Kifizetem én  helyette…–  S  kifizette,  szép szemével  csippentve   rám  cinkosan.  Aztán,  mielőtt  egy  szót  szólhattam volna,  leszállt.  Hálát éreztem,  meg, hogy  mennyire  lúzer  vagyok.  De  valami  büszkeségféle is  melegített, hogy  ez a  szépség  azt mondta:  együtt  vagyunk…Lendületből,  mielőtt  becsukódott volna  a csuklós ajtó,  mellette termettem.  Engem  is  meglepett  a  bátorságom!  Mert  amúgy  tényleg eléggé  félénkféle  vagyok.  —  Ez… Igazán…nagyon…–kezdtem  bele  valami  hálálkodás félébe, de  ő leintett: — Szót se érdemel…   – –  Azt  mondtad, együtt vagyunk  —  erősködtem  .  —  Azt  mondtam?  —  nevetett  ő,  oly kihívóan és kívánatosan, hogy  a hátamon is  bizsergett a bőr. Csak álltam  ott a sivár  megállóban, elnémulva. – Tetszik, ahogy  a lúzert  adod: mintha  béna  lennél, ez bejön nálam, ez a játék…Pedig  biztos  állod a sarat, ha  megszorítanak, igaz? De  bocsi, most  rohannom  kell! —  és eltűnt  a reggel  ködében.  De  már  nekem is igyekeznem  kellett, ha  nem akartam  elkésni  a munkahelyemről.  Kár  is  lenne  kockáztatni  a világ  legjobb  állását!  Apám,  a kisnyugdíjas,  fénylő  szemmel  néz  rám,  amikor  reggelente  a  tízóraimat  csomagolom s ő  ruházatomat  ellenőrzi:  elég  fényes-e a cipőm?  — Becsüld  meg  magad, fiam, remélem, tudod már,  milyen  menő  dolog  bírósági  végrehajtónak lenni?!  Válladon a törvény,  szavadban az erkölcs… —  A  főnököm  Berci  bácsi.  Mindenki  így  hívja a ragyásképű végrehajtót,  aki szerint  őmellette megfogtam az Isten lábát. Ha  megbecsülöm  magam,  szépen  megtollasodhatok… Én tehát  szorgalmasan dolgozom.  Alapos vagyok  és lelkiismeretes. Úgy  teszek,  mintha  sok értelmét  látnám a munkámnak.

Mégis,  kár  volt  ma annyira  sietnem:  Berci  bácsi  már  nincs  idebent.  Az íróasztalomon  ott fekszik  a mára  szóló  feladatom:   egy  végrehajtási  lap.   Ellenőriznem  kell  a  címet  és  a  tárgyak  listáját, amiket  majd  Berci  bácsi  elkoboz  a helyszínen és kiadja  árverésre.  Az adóst  és  a  rendőrséget  (oh,  a karhatalom!) már  értesítettük.  S egy  cédula, a főnök  szálkás betűivel:  „El ne  felejtsd  délben az ablakba  tenni a húsevőt!” 

Ez  a  húsevő  virág  Berci bácsi  kedvence.   Az asztalán  díszlik, várva, hogy szőrös, nedvedző  lapátlevelei  fojtogatón  összezárulhassanak  egy-egy  óvatlan  szúnyogon.  Berci bácsi  nap mint nap pucolgatja,  tápszerrel  öntözi.  Aztán  kiteszi  az  ablakba  —  ebből,  amelyik  adós  érteni akar,  megértheti,  mit  kell  a  levelek  alá  dugnia , ha  el szeretné odázni  a  dolgot …Azt  képzelem, egy  napon  majd, ahogy  a  Hivatal  fontossága  egyre nő, ember nagyságúvá  fejlődve,  lenyelnek   minket is  e  szőrös  levelek… Szemem  közben  fennakad  a   nyomtatványon:  „Végrehajtható  vagyontárgyak  felsorolása: egy  tengeri  kagylóhéj és a bútorzat”.  Csaknem  elnevetem  magam, hogy néha  milyen  vidám tud lenni  ez  a szakma…S a reggeli találkozás  azzal  a  meseszép  lánnyal, aki  felvállalt  engem, azt  hazudva:  együtt vagyunk!  Éreztem, hogy  e pillanatban  ő  is  rám gondol!  Én  meg itt tespedek, ezzel  a porszagú  papírral…Felpattantam,  székemet feldöntve. 

Futottam,  mintha  kergetne  valami.  Közben kifundáltam:  mint  a virágok  szakértőjét,  megkérdem  őt:  előfordulhat-e,  hogy  oly nagyra  nőjön  egy  húsevő?

A lány, akinek  még a nevét se tudtam,  éppen zárta  már  a  bódét.  Még  az ajtóban  csókolózni kezdtünk s én  a derengő,  őszi  fényben  bátornak, erősnek éreztem magam.  Még akkor is, amikor  beléptünk  kicsiny  panellakása  ajtaján.  Aztán, alig hogy  átöleltük egymást,  a legelső, ami  az asztalán  a szemembe  villant,  egy  termetes  tengeri  kagyló  volt.  —  Tedd a füledhez —  mondta ő  — Hallod  a  zúgást?   A  hullámok  hangját?  Emlékszik  a tengerre.  Száz év múlva is…  Hallottál  már ilyesmiről?

Erre  nem  válaszoltam  semmit.  Csak  úgy zúgtak  a hullámok  a fejemben, fenyegetően!  Gyorsan  elköszöntem,  iszkoltam  le  a lépcsőn.  

S  ahogy  visszanéztem,  még láttam  leparkolni  a ház  előtt Berci  bácsi  szolgálati  kocsiját.

Az  ég,  mintha  csak engem  figyelne,  titokzatosnak  és  megbocsátónak  látszott.    

   –

             

       

Fotó: Imre Dóra