Amikor a fiú felment az első emeletre az áruházban

Amíg a fiú a lépcsőn felment az első emeltre az áruházban, a rikító színekkel megfestett olcsó festményekkel megrakott fal mellett a büfé felé, végig a lányt nézte amikortól láthatta.

A lány egy kerek, barna dekorlapos csillogó asztalkánál ült, mellette egy férfi, aki a kezét fogta. A felszolgálónő az asztalhoz lépett, két tányér volt a tálcáján, mindkettőn krémes és két üveg üdítő ital. A férfi elé tette elsőnek a tányért. A férfi nem figyelt rá, csak amikor a pincérnő a törlőronggyal eltüntettet két sápadt karikát az asztalkáról, amit a poharak hagytak ott az előző vendég után és közben hozzáért a testével a férfi vállához, az mégis csak ránézett, gyorsan elkapta a tekintetét és a lány felé fordult.

A fiú – húsz éves forma, sovány alak, farmerben, bőrdzsekiben –, felért az emeltre. A bútorok kárpitjának új illata betöltötte a helyiséget, kissé arrébb a textilosztályon egy unatkozó, kék köpenyes tanuló–lány a szőnyegekre dőlt.

A fiú odalépett az asztalhoz.

 – Szevasz – köszönt, csak a lánynak.

A lány elhúzta a kezét a férfiéból.

– Szia.

– Nézd! – mondta a fiú és ledobta a lány elé a behívó parancsot. A lány nem nyúlt érte, a címzés jól látható volt.

– És te? – kérdezte a fiú.

– Én, mi én? – kérdezett vissza a lány, barna haja kontyban, egyszerű ruhában ült ott, vállára terített pulóverrel.

– Te mit akarsz itt? – kérdezte a férfi. A fiú ügyet sem vetett rá, a lányra nézett.

– Leülhetek?

– Nem – mondta a férfi. A fiú most sem válaszolt neki, de nem ült le.

– Kerestelek otthon, azt hitem már hazaértél az iskolából, már vége a tanításnak.

– Nem, még nem voltam otthon.

– És ez? – biccentett a fiú a férfi felé.

– Mi az, hogy ez! – csattant fel a másik.

– Hagyd, majd én – mondta a lány.

– Majd te mit, majd te mit intézel el? – kérdezte a fiú, és szemébe lógó haját egy ideges fejmozdulattal félrelendítette. – Majd te elintézed.

– Ne csinálj jelentet – mondta halkan a lány. A férfi a kezéért nyúlt, de ő elhúzta. Az ölébe tette, fehér szoknyája kissé felhúzódott ültében, megigazította.

– Jó, rendben. Értem, lelépek. De azt a, azokat a holmikat, tudod.

– Majd felküldöm.

– Akkor ennyi – mondta a fiú.

A lány nem válaszolt, félrenézett. A pincérnő végig rajtuk tartotta a tekintetét, amikor a lány odanézett elkapta és a körmét kezdte vizsgálni. Valaki szólt neki a másik asztaltól. Kelletlenül elfordult és elindult.

A férfi a lány kezéért nyúlt megint.

– Hagyj most– mondta a lány.

– Elküldjem? –  Kérdezte a férfi. A lány ránézett, tekintetében benne volt, miért kérdezi, miért nem teszi.

– Engem? Na, küldj! – A fiú előrelépett, az asztalra támaszkodott és közelről belebámult a férfi arcába. – Hány éves vagy te, hatvan?

– Harminckettő – mondta a lány.

– Aha, akkor még nem vagy egy vén trotty!

– István! – mondta a lány.

– Na, jó. Akkor ennyi, Anyádnak mit üzensz Pestre?

– Semmit.

– De valamit mondhatnál, elmondom neki. Várjál, felírom, el ne felejtsem.

– Ugyan – mondta a lány. A felszolgálónő körülöttük sertepertélt, hallgatózott.

– És te, te mi vagy?  – fordult a másikhoz a fiú.

– Mérnök – mondta a férfi

– Mérnök és sokat keresel?

– Sokat, na és! Tűnj el, nem látod, hogy zavarsz,

– Zavarlak mi? Na, jó, lelépek. Szevasztok.

– Ezt itt hagytad– mondta a férfi, és a fiú felé nyújtotta a behívót.

– Ne dumálj! Ne dumálj nekem! – A fiú visszafordult, és megint a férfi arcába hajolt.

– Ne bántsd! – mondta a lány.

– Gyere csak – emelkedett félig ültéből a férfi.

A fiú lenyúlt a férfi tányérjához, felkapta a lány villáját, durva mozdulatokkal szétdúlta a süteményt, beleevett, tömte magába a krémest, ahogy csak bírta,  alig fért el a szájában, rágta nyelte, nyelte. Megint belekapott, ette. A férfi meghökkent és leült. A lány nem tett semmit, ült, ölében az összekulcsolt keze. A fiú legyűrte a krémest.

–  Szeva’! – mondta, ahogy szólni tudott. Elindult, tett két lépést, majd visszafordult, és a lányra nézett

– Na, Jössz?

A lány elfordult, a textilosztály felé nézett, nem szólt. A tanuló lány is őket bámulta onnan.

– Nem, Jó, na csá’ –mondta a fiú és elindult a lépcsőn a kijárat felé. Elment.

A férfi a lány kezéhez nyúlt, a lány elrántotta.

 – Hagyj, hagyj most!

Ültek. Az asztalon a szétszóródott krémes maradékai, két üdítő, a villa a tányér mellett összekente az asztal lapját. A hangszóróból egy régi diszkó szám zörgött az áruházban, a felszolgáló lány a zenére lépkedett, ringatta a csípőjét, majdnem táncolt.

 

freez

Kedd – 22.02.22.

Ismertem egy embert, aki azt gondolta, ha mindvégig ébren marad kijátszhatja a halált, nem fog meghalni álmában. Évekig a fotelben ült és úgy töltött az éjszakákat. Hitt benne, hogy kicselezheti a sorsot.

Az ember nem vált gyakran pályát, valószínűleg szinte soha, hacsak valami végletes külső körülmény nem kényszeríti erre, egyébként megmarad abban, amit addig csinált, akár kedvvel akár kedv nélkül. Teszi a dolgát, amiről azt gondolja, hogy a dolga, persze, felkel, munkába megy, elvégzi az aznapra rendelt feladatokat, majd hazamegy tv-t néz, miegymás. Nem is gondolkodik azon, hogy lehet, hogy nem is jó helyen van. Ámbár lehet, hogy gondol erre, de nem igen tesz semmit. Olykor kicsit irányt vált, és azt gondolja, hogy ezt magától teszi, ezzel kilép a komfortzónájából és ezzel gyökeresen megváltoztatja az életet. Úgy képzeljék el, amit mondok, hogy egyik nap balmenetes görcuflit hornyol, majd gondol egyet és jobb menetesre vált. Hát igen.

A legfontosabb a jól strukturált rend kialakítása – ehhez kell pár év – majd az ebben való hely elfoglalása és megtartása. A biztonság nagyon fontos, valójában azt hiszi mindenki – én is –, hogy ha nem változtat, örökké így lesz ahogy van- nem baj, ha nem annyira jó – de legalább nem annyira rossz, és legalább ismert.

A komfortzónáról még egy szót. Nincs ilyen. Ameddig elmegy az ember az még a „komfortzóna” különben nem menne el, ha azt véli, hogy nem mer bunggee jumping-ozni, és mégis mer, akkor alapvetően mert mindig is, tehát azt tette, amit még megtehetett. (Hogyan írjak ezt a szót helyesen magyarul?)  Az öröklét érzését szerzi meg az ember a végtelenül ismétlődő azonos feladatok türelmes elvégzésével. És úgy gondolja kicselezte a halált, kicsellózott vele, fricskát mutatott neki, kitolt vele, vele aztán nem babrál ki semmi ilyesmi. Erre építi fel egész életet.

Minden szakma, mesterség, tudomány, foglalkozás, vallás kialakítja a maga eszközkészletét, rituáléit, szóhasználatát, pontos definíció rendszerét, megtanulja és boldogan mozog ezen belül. Kétségkívül segít, nem kell állandóan megtalálni a közös platformot a másikkal – bár a mosoly segít -, egyszerűen az ismert definíciók okán ugyanazt érti, ugyanaz alatta, így nem emészt végtelenül sok erőt ezzel. Az energia megőrzése szükséges, nem fecsérelhető.

Sajátos módon még a nyelv sem változtat ezen sokat. Van, ahol egyértelmű, így a matematika, fizika, informatika és sajátos módon a vallás – világvallás – esetében is, hiszen ezek nyelve mindenütt azonos, de más tudományokban sem probléma. Ha a nyelvet beszéli már valaki a definíció is érthetővé és használhatóvá válik. Így például egy műtéti leírás módszertana ugyancsak egyértelmű és követhető lesz. A társadalomtudományok talán kicsit ingoványosabb terület.

A tudományok és mesterségek nem beszélnek az érzelmekről, szinte soha – kivéve, ha az érzelmek maga a tudomány vizsgálati területe, ez esetben viszont – mintegy petri-csészében – a vizsgálat tárgyává válik a fájdalom mondjuk, vagy a gyávaság és darabokra szedik, alkotó részeire, atomjaira, belső és külső viszonyaira, majd megkísérlik összerakni, vagy legalább megérteni, de ez ezzel a módszerrel kevéssé fog sikerülni, bár sok mindent megtudhatunk róla természetesen.

Az érzelmekkel a művészetek foglalkoznak. Persze sok minden mással is, de mondhatjuk, hogy a művészetek a társadalmakon és időn átívelő örökérvényű megfogalmazásai az emberi érzéseknek. Ez fontos, ez teremti meg a folytonosságot. Na itt, itt lehet, hogy ki van cselezve a halál.

Az, hogy egy szobor, festmény, vers a kora kultúráját és össztudását is magával viszi, az már csak egy boldog ráadás.

(freez)

Szerelem háború idején

freez

Egy délután

Délután fél négy volt, Korn teát ivott a nappalijában. A meisseni porcelán csészét finomkodóan fogta jobb kézzel, a csészealjat alatta tartotta, míg szájához emelte az italt. Belekortyolt, majd finoman letette a dohányzó asztalra, alig koccant a porcelán az üvegen. Kényelmesen hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a lábát, két kezéből kis tornyot formált és lehunyta a szemét. Várakozott. 

A lakása makulátlan rendben, csakúgy az öltözéke is. Keskeny, kréta- csíkos öltöny, mellénnyel, hófehér ing, kék nyakkendő. A zakót nem vette még fel, az az íróasztal melletti szék támláján volt. Az olvasószemüvege az art–deco dohányzó asztalon, az újság mellett. Korn egy hölgyet várt. A találkozó nem volt megbeszélve, azonban a férfi biztosan tudta, hogy Katalin eljön, aligha tehetett mást. Az ügy a végére járt, már világos volt előtte minden kapcsolat, és tudta, hogy mi és miért történt, azok a dolgok is, amelyek egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, nem jelentek meg a sajtóban, csak suttogtak róla bizonyos körökben, vagy beszéltek róla nyíltabban rendőri berkekben. Korn újságíró volt, sok adatot gyűjtött össze az elmúlt  fél évben.

Az ügy négy halottat hagyott maga után másfél év alatt, pusztulását jelentette egy család nagyratörő terveinek, és a végét két politikusnak. Az első halott egy sofőr volt, őt a Dunából húzták ki az autóval együtt, amit vezetett. Az autóban két kilogramm kokain is volt. A nyomozás hamar kiderítette, hogy egy bizonyos rédei család sofőrje volt. A családot jól ismerték az alföldön. Sok minden volt az övék, és majd mindenbe beleártották magukat, amiben pénzt láttak. A család két férfi tagja volt a következő két áldozat, otthon ölték meg őket, az egyikük testét csak később találták meg egy félre eső tanya fészerében. A negyedik áldozat véletlenül vált azzá, egy biztonsági őr fiú volt, huszonkét éves, egy bankrablás során halt meg teljesen értelmetlenül.

Ma délután három órakor indult meg az egész országra kiterjedő, több száz rendőr részvételével zajló akció, ahol előreláthatóan egyszerre csapnak le a konkurens család hat tagjára három helyszínen, fogják el a futárokat és segítőket, és azt a két helyi politikust is, aki nem maradt kellően távol bizonyos ügyektől és személyektől. Rajtaütésre kerül sor, négy vidéki szállodában, két benzinkútnál, és a nemzetközi segítség folytán Rotterdam egy bordélyában. Összecsapások várhatóak, lesznek sebesültek is, ez aligha elkerülhető. Sok bűnözőt elfognak ma, de azt a személyt, aki miatt történtek a dolgok, aki az irányítója, maga is aktív résztvevője volt, az a személy nem kerül rendőrkézre. 

Őt ide várja ma délután négyre Korn. Pár perc múlva négy, a férfi felállt, a székhez lépett, felvette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét. A teáscsészét kivitte a konyhába, vizet készített a kannába és a tűzhelyre tette, arra számítva, hogy a hölgyet is megkínálja teával.

Korn visszament a szobába, kinézett az ablakon, nézte a járókelőket pár percig, majd behúzta a függönyt, megigazította és leült az egyik krémszínű bőrfotelbe.

Négy óra nyolc perckor csengettek, a férfi biccentett, nyugtázta, hogy megérkezett, akit várt. Ajtót nyitott. A lakás bejárati ajtaja előtt egy karcsú, magas lány állt.

– Korn úr?

– Erre tessék.

A lány pillanatnyi tétovázás után belépett a lakásba. Korn elvette a kabátját, felakasztotta a falra erősített fogasra a sajátja mellé. A lány, homok színű kosztümben volt, nyakában zöld sál, talán határozottabb színben, mint amit a visszafogottan elegáns ruha indokolt volna, de neki ez is jól állt.

– Erre tessék – mondta ismét Korn.

– Köszönöm.

A férfi maga elé engedte a lányt, aki belépett a szobába, körülnézett, megnézte a két metszetet a falon, az éjjeli-lámpát a kanapé mellett, a kínai selyemszőnyeget, az intarzia berakásos íróasztalt és a fehér telefont az íróasztalon. Láthatóan tetszett neki, amit lát. Felhívás nélkül kiválasztotta a szekreterhez közelebb eső fotelt és leült, hosszú lábát keresztbe tette és a férfira nézett.

–  Nem kérek teát – mondta.

Korn ugyancsak leült, és nézte a lányt. Vajon mit is mondhatna, hiszen ismerik egymást, bár még soha nem találkoztak szemtől szembe, de mindent tudnak egymásról. Korn egy éve kísérte figyelemmel az ügyet, – személyes üggyé vált, éppen a lány miatt –, megismerte a résztvevőket, megismerte azt, hogy mi mozgatja őket. nem volt nehéz dolga, egyértelműen és nyersen a pénz volt, ami eldöntötte a dolgokat, ami az egyetlen tényező volt abban ki él, ki az aki meghal, ki az aki részt vesz az üzletben, ki az aki nem. Egyszerű volt és világos, aki részt vett az tudta mit csinál. Nem sok újdonság volt az ügyben, borral kezdődött, de nem az asztanál elfogyasztott vacsoránál szokás borral. Egészen másról volt szó, bor hamisításról, félreeső helyeken, magas kerítésű udvarokban, kutyákkal erősen védett portákon. Később megérkezett a kábítószer is.

Kemény férfiak mestersége volt ez, akik szövetségre léptek náluk is keményebb nőkkel és vitték a boltot. Megismerte sőt kiismerte őket Korn. Tudta ki hol lakik, milyen kocsival jár, milyen nőhöz megy az idejét tölteni, mit szeret enni inni. Mindent tudott, ami adatokból megismerhető volt, általános tapasztalattal következtethető, mások elmondásából tudható. Egy valami nem igazodott sehogyan sem az általános képhez, éppen a lány. Arra, hogy egyáltalán létezik, vagy létezhet hosszabb idő múlva jött csak rá maga Korn is. Valami hiányzott a feltárt képből, az ismeret szövet meggyengült, a hiány mutatkozott a rendszerben. Amikor István a futár, megáll egy kávézónál Pestre menet, ahol nem szokott, amikor Éva egy levelet visz a postára, amikor Tamás és Fröccs, a bunyós, nagy kitérőt tesz egy kisvárosi vasútállomás pizzériájába, ahol nem esznek, csak bemennek kijönnek és mennek, amerre eredetileg is kellett volna menniük. Amikor egy bolt még mindig nyitva van, amikor valaki nem a szokásos benzinkúton tankol. Nem volt egyszerű rájönni, inkább érzés volt eleinte, és amikor a sejtés megerősödött akkor fordult Korn figyelme a hiányra, és kezdte keresni a jeleket. Talált ilyeneket, és miután tudta mit keres könnyebb dolga lett. Olyan volt ez, mint amikor a pszichológiai vizsgálton nem a foltokat nézi az ember, amiből formálódik két szerzetes, vagy egy pillangó, hanem a köztes üres helyet, ahol meglátható egy alak, egy arc, ahol felbukkant a lány. A lány, aki most itt ül a fotelbe.

– Tudom, hogy Earl Gray–t iszik két cukorral. Azt is tudom, hogy már teázott ma délután. Tudom, hogy pizsamát hord, és azt is, hogy zsebkendőt visel a pizsama kabát zsebében – mondta a lány.

Nem tűnt törékenynek és védtelennek, de kecses volt, elegáns, természetéből fakadt ez, a testtartása – kihúzott derékkal ült a fotelben, keresztbe tett lábbal, mint egy balerina – a fej mozdulata, ahogyan egy rakoncátlan tincset billentett el a szeme elől.

– Azt tudja, hogy most mi történik? – kérdezte a férfi.

A lány bólintott. A krémszín táskáját kinyitotta, Korn megfeszült ültében, a lány kis kézmozdulatot tett, alig láthatót – csak nem gondolja, hogy lelövöm? ez volt a mozdulatban, észrevetté a férfi feszültségét –,   cigarettát vett elő. Korn nem állt fel, hogy tüzet adjon, az asztal felé mutatott, a lány megvonta a vállát, felállt, és az asztalnál rágyújtott egy hosszú cigarettára. Mielőtt visszaült a haját a füle mellé igazította. Leült, dohányzott, a hamut az asztal üvegére szórta.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Nem tudom, talán még várakozunk kicsit – mondta Korn.

– Akar válaszokat?

– Kevés kérdésemre nem kaptam választ az elmúlt fél évben.

– Igen, tudom.

Korn nem mondta ki, de valójában egy dolog volt még, amit nem tisztázott, sem magában, sem az ügyben. A bűncselekmények kiderülnek, az elkövetők felderíthetőek, a miértek is megvilágosodnak majd idővel, még ha titkolják is.

– Nem mondom el magának, nem. Ha nem tudja, hogy mit miért csináltam, akkor kevéssé ismerem önt. Szerintem pontosan tudja, mi volt, ami vezetett engem ebben az ügyben, mi volt az amiért egyáltalán azt gondoltam, hogy belekezdek és azt is, hogy képes leszek rá.

Korn felkelt, az előszobából behozott egy ruhakefét, nem talált mást, felvett egy lapot az íróasztalról, és finom mozdulatokkal lesöpörte a cigaretta hamut a dohányzó asztal üvegéről. A lapot összehajtotta és az íróasztal melletti szemetesbe dobta.

A maga szülei nem voltak iskolázottak, de tudtak mindent, ami az életükhöz és a maga életéhez kellett. Maga megkapott mindent, amit csak szeretett volna egész fiatal életében.

Kati megvonta vállát.

– Igen.

És maga beleártotta magát az üzletbe, ahol embereknek esett bajuk, ahol meghaltak emberek. Ahol a pénz diktált, ahol nem volt könyörület.

Nem vesztegették a szavakat, a lány nem mondta, hogy nem tudja bizonyítani, hiszen a tény, hogy itt van, maga volt a bizonyíték.

– Azt gondolja, hogy ott a pénz diktál? – kérdezte Kati.

– Igen, elég egyszerű.

– A legkevésbé sem egyszerű. De van ami az, és az a szerelem.

– Hogyan gondolja ezt?

– A kezdetekről maga nem tud, volt egy fiú, szerettem, ő volt az első. Érti. Persze, hogy érti. Belehalt egy olyan verekedésbe, amikor meg kellett menteni valaki másnak a rohadt seggét.

            Korn érezte, hogy a lány szándékosan használ durva szavakat, hogy közönségesnek tűnjön, e pillanatban még nem értette a célját, de felismerte a szándékot.

– Meg kellett ezért fizetniük. És elég okos voltam, hogy meg tudjam csinálni. A rendőrök sem bukkantak a nyomomra. Sok munkám volt vele, és voltak rossz percek, ócska férfiak, de nem bántam, keményebbé tett. Maga nem szólt a rendőröknek. Miért?

Korn nem válaszolt. Nézte a lányt.

– Adna egy italt? – Kérdezte Kati.

      Korn felállt, a szekrénykéhez lépett, kinyitotta és elővett egy poharat, majd visszatette, becsukta az ajtót.

– Nincs ideje most az italnak – mondta.

Nem hitte el, amit mond a lány de nem tudott szabadulni a vonzásától, igy volt ez azóta, hogy először meglátta Kecskeméten egy autóból kiszállni. El akarta hinni, de érezte, ha így is volt, később megváltozott és személyes ambícióvá vált a dolog irányítása, az, hogy vad és kíméletlen férfiakat képes a markában tartani, olyan helyzetekben ahol, ha nem is mindennapos a halál, de nem sok lelkifurdalás marad utána, ha mégis megtörténik.

– Eljön velem? – kérdezte a lány.

A férfi felállt, nézte a lányt, pár másodpercig, nem tovább, majd nemet intett. Csak a tekintetével kisérte  a nőt, amig kiment a szobából. Hallotta az ajtó csukódását, majd csönd lett.

Korn még ott állt a fotel mellett amikor észrevette az asztal üveglapján az írást, kettőskereszt és egy telefonszám. Pár pillanatot töprengett csak, és felhívta a számot. Odakinn hatalmas robbanás rázta meg a környéket, megremegtek az üvegek. Korn az ablakhoz lépett, látta, hogy egy fehér Mercedes robbant fel, nagy lángok csaptak ki belőle.   

Abba a fotelbe rogyott le, ahol a lány ült még az imént, amikor még élt, most már halott, és nem maradt belőle semmi, sem az alakjából, sem a gondolatiból.

Korn az asztalt bámulta, a hamutartó alatt egy papír fecni egyik sarka látszott ki. Odanyúlt, óvatosan már már gyengéden, elhúzta, egy cím volt, egy város és utca, szép irás volt, apró betűk, semmi sallang vagy cikornya, céltudatos írás.

Felugrott a fotelből, felkapta a kabátját és kirohant a lakásból. Nem zárta be az ajtót.

Kicsi Bob

freez

Kicsi Bob halott volt. Egészen és visszavonhatatlanul halott. Még füstölt a kezén a seb, amit az elektromos vezeték zárlata okozott. A halálos áramütést a gitárján szenvedte el, egy G-dúr és egy E-mol között. Lecsúszott a székről, a gitár a hasán keresztben feküdt, a mély E húr még zengett, az erősítő nyomta a basszus hangot, és gerjedni kezdett, az elektromos kisüléstől. A hang sivítóvá élesedett. A gyilkosa ekkor hagyta el a helyiséget, ami egy klub hátsó próbahelye volt, közvetlenül az utcára nyílt.

Kicsi Bob nem ismerte a gyilkosát. Ha ismerte volna, akkor sem lettek volna barátok. Kicsi Bob élete negyvennyolc éve alatt nem sok embert szeretett, talán hármat vagy négyet, beleértve saját magát is. Inkább hármat, mint négyet. A világról azt tartotta, nem sok szeretni való van benne, az emberek meg buggyantak. Bob magányos volt, de nem volt keserű. Úgy vette a dolgokat, ahogyan voltak, de kereste bennük az értelmet, a maga módján. Néha meg is találta. Ezt a halált, saját halálát nem értette volna.

Volt egy játéka, ami szórakoztatta. Nem volt ez több mint egy kis játék, nem volt benne hátsó szándék, gonoszság, csak időtöltés. Ha találkozott valakivel,mindegy volt ismeri-e vagy sem, úgy tett mintha tudna valami titkot a paliról, vagy nőről, ahogy éppen. Úgy kezdte.: „Hallottam valamit”, vagy úgy, „Mondják hogy volt valami”. Majd elhallgatott és várt. Környezetében kevesen voltak, akiknek ne lettek volna titkai, nem ritkán egészen sötét és mocskos titkai. Zakkanttak ezek, gondolta olyankor Kicsi Bob.

És zakkantak is voltak. Idegesen gyürkélték az ingük úját, törülgették állandóan nedves orrukat. Nem tudtak nyugton ülni, valami mindig mozgott, kezük, lábuk, fejük. Valami. Pasiknak csajoknak egyformán. A kérdés után rámeredtek Kicsi Bobra, üveges tekintettel nézték, szemhéjuk vibrált. Aztán kibökték. Nem bírták a feszültséget. Kicsit se bírták. Elmondták, ’hát ja a csaj terhes lett”, meg „én csak egyet , egyet küldtem rá, „ meg hogy „, a pasim keménybe nyomja” és „ most mi van hát lenyúltam, akkor mi van”, esetelg „ meg kellett tennem anyám teljesen rátelepedett az életemre „ meg hogy „frankónak tűnt a csákó  ki gondolta volna”, és igy tovább. Kis szélhámosságok, piti szédelgések, olykor súlyosabb esetek. Amikor elmondták Kicsi Bob nevetett megértően, barátságosan, „gyere, igyunk egyet, majd rendbe jönnek a dolgok”. És rendbe is jöttek, jobbára. Néha meg nem. Egy sereg mindent tudott így a környéken mindenkiről.

A gyilkosa, aki most hagyta el a helyiséget, csak a lába emlékét hagyta az ajtó előtti szőnyegen. Vastag lába volt, farmeros, olyan, mint egy elefánt lába. Nem környékbeli volt. Korábban senki sem látta itt a csehónál, ahol összejöttek a tekergők, a reménytelenek, az átutazók, meg azok a pulóveres fiatal fickók, akik úgy tettek mintha ide tartoznának, de mindenki tudta, hogy a jobb környéken laknak, van hová haza menniük, és van miért hazamenniük. Ez itt nekik csak kaland. A vastaglábú elsöpört a metró felé, nagytermetű volt, nem csak a lába volt vastag. Ha látta volna valaki, ahogy lelép a környékről mondhatta volna, micsoda behemót. De nem látta. Később már nem tűnt fel, elnyelte a mozgó örvénylő tömeg.

Hat megállót ment keletre, majd átszállt egy másik járatra, és még nyolc megállót ment, túl a városközponton. Kiszállt, elgyalogolt négy utcát. Egy kávézóba lépett be, az egyik asztalnál egy huszonéves fiatalember ült, és az előtte lévő pohárral babrált.

– Vége. – mondta a behemót.

– Muszáj volt?

– Mindig sokat dumálsz.

– De akkor is.

– Most ne majrézz, nem lesz baj. – megbökte vaskos mutatóujjával a fiú mellkasát – Kéne egy ötös.

– Egy ötös? Azt mondtad…

– Kell egy ötös.

– Jó megszerzem.

– Naná. Majd jövök.

– Hívlak.

– Eszedbe ne jusson. Majd jövök.

A gyilkos lelépett, a fiú maradt. A rohadt életbe, a mocskos rohadt életbe.

Felállt, felvette a pulóverét, olyan sárgás kötött pulóver volt. Sétált néhány utcát, metróra szállt, nyolc megállót ment, majd a másik járattal hatot. A klubnál ott állt a rendőrség, villogtak a lámpák. Nyomták a süketet egymásnak a népek. Hogy „így úgy kábszer, csajok, fegyver, mindig tudtuk”.

A srác állt és nézte Kicsi Bobot ahogy kockás ingében, farmerjában kicibálják a gitárja alól és berakják egy hullaszállítóba. Senki nem veszkődött azzal, hogy lecsukja  a szemét.

Fotó: Imre Dóra

A feladat

A feladat Egy férfi, sárga színű, felfújható gumicsónakban húzott egy fókát a jégen. A fóka élt, jól érezte magát, a csónak farában feküdt, és abba az irányba nézett, ahonnan jöttek. Hideg volt, látszott a lehelet, a férfi bajszára jégkristályok ültek. A fóka néha nehézkesen mozdult a csónakban. Órák óta mentek így a végeláthatatlan jégmezőn, csak a lépések ropogása hallatszott a hóban, és a műanyag csónak surrogása. A fóka nehéz volt, de a férfi nem állt meg hogy pihenjen, rendületlenül húzta a csónakot. Délután, három körül feltűnt egy alak a jégen, állt, várta a férfit a csónakkal. 
– Helló – köszönt, amikor mellé ért. 
– Jó napot! – köszönt a férfi, megállt, megtörölte a homlokát. 
– Messziről jönnek? 
– Mit számít ez? – kérdezte a férfi. 
– Nem is tudom. Segíthetek húzni? 
– Persze. 
Mentek tovább, most már ketten húzták a gumicsónakot, benne a fókával. 
– És hová tartanak? 
– Megyünk nyolc óráig, akkor megállunk, éjszakai tábort készítünk, vacsorázunk, alszunk reggel hatig, majd tovább megyünk. 
– Igen, de meddig? 
– Mindig így lesz, itt soha nem megy le a nap nyáron – mondta a férfi. 
Húzták tovább a csónakot.
– Miért van a fóka a csónakban? Zsákmány? 
– Nem, nem zsákmány, feladat. Nem érti? 
– Nem. 
– Mindenkinek van egy feladata, nekem a fóka, magának más. Az ember odaáll és végrehajtja. 
– Meddig? 
– Ameddig tart a feladat, vagy amíg meg nem hal, vagy amíg valaki más át nem veszi. 
Mentek tovább. Látszott a lehelet, hideg volt. Egy terepszínű, sárga barna dzsip érkezett jobbról, nyitott, sivatagi jármű. Két katona ült benne, egy férfi és egy nő. A nő vezetett. Erős fékezéstől megcsúszva, pár centire álltak meg a két férfi előtt a jégen. A fóka hátrafordította a fejét, nézte a két katonát, a bajsza izgatottan mozgott le fel. 
– Melyikük? – kérdezte a nő a társától. 
– Mindegy – mondta a másik katona, és rágyújtott. Ők maguk is terepszínű egyenruhában voltak, sivatagi ruhában, de nem látszott, hogy fáznának. 
– Mindegy – mondta ismét a katona. 
A férfi, aki kezdetben egyedül húzta a csónakot, megdörzsölte az orrát. 
– OK – mondta, és a másikra nézett – Nevem Tom, Tom Clancy. Nos? 
– Hát persze – mondta a másik férfi. – Kell tudnom valamit a fókáról? 
– Nem, csak egy fóka. 
– Rendben. 
Tom Clancy felugrott a dzsipre, a hátsó ülésbe. A nő gázt adott, és szó nélkül elhajtottak, egyenesen tovább. 
A másik férfi megfogta a kötelet, a fókára nézett, majd elindult, a csónakot húzva a jégmezőn tovább. 
(freez)

K.E. avagy egy délután története

Holmi lim-lom, zsebemben talált kis  kavics, kendő, egy fél gyufásdoboz. Hogy kerül egy fél gyufásdoboz az ember zsebébe. Egy kocsmában ültem, és beszélnem kellett egy emberrel aki tudott valamit az életről, amit én akkor nem , megjegyzem azóta sem, mert az embert nem találtam, és magam nem jöttem rá a megfejtésre ebben a kérdésben. Más kérdésekben is csak olykor olykor. Nos beszélnem kellett ezzel az emberrel.

Frici hozta szóba :

– Iró úr, maga csak hiszi hogy mindent tud.

– Alig nevezhetem magam írónak – mondtam, és kortyoltam a boromból.

Egy talponállóban voltunk, a Mázsa téren. Odakinn már erősen délutánban hajlott az idő, idebenn megállt az élet, egyszer még talán valamikor a nyitás után hatvanháromban vagy hatvannégyben.   Odakinn izgatottan sürögtünk forogtunk, mentünk munka pénz, üzlet és szerelem után, idebenn nem. Itt megnyugodtunk, ittuk a fröccsöket egymás után, néztük kissé szánakozólag a kintieket akik lótnak-futnak, és tekintetünkkel biztattuk őket, jöjjenek be, tegyék le a gondjaikat, támaszkodjanak egy pulthoz, és merengjenek el régi és uj időkön, azok ütközésein, azon hogy vajon miért van az , hogy a pályaudvarokon az érkezési vágányok vonatai mindig olyan helyen állnak meg ahol már nincs fedett tető felettük. Az élet dolgain gondolkodjanak, csak a  fontos dolgokon. Mindannyiunknak megfelelt igy, elődeinknek és utódainknak is a szomjas fröccsök végtelen során áthaladóknak.    

–  Nem , mondhatom nem tudok mindent az életről – válaszoltam, Fricinek.

Frici szakember volt, és életművész, TV szerelő volt, bejáratos magánlakásokba és magánéletekbe, és ő nem csak TV -t javított és bejárt az életekbe, de olykor fontos megfigyeléseket is tett, afféle szociológiai megfigyeléseket, tudta, hogy a lakások jobbára egyformák, a berendezések egyformák, az emberek között sem a különbségeket hanem a hasonlóságokat fedezte fel. Kényelmesen élt, nem volt házas, gyermek sem volt. A napok javarészét a szervizeléssel töltötte, és nagy könnyedséggel fogadta el mindazt, amit számára a világ nyújtott, így Évának – aki itt lakott nem messze egy panel hetedik emeletén – a figyelmességet, ami olykor bejgliben konyakban és barátságos ölelésben mutatkozott, vagy Irénét, aki pompás húslevest főzött, vidéki baromfikából, aranysárgát, esetleg Emmáét, aki, miután adóztak a testi szerelemnek olykor hajlandó volt vele sakkozni is, és rendre bemattolta. Frici szeretett így élni. Én idegenkedtem ennyi könnyedségtől, és döntőbírót kerestem volna  saját igazam bizonyítására, vagy inkább  annak való helyt adásra, mint afféle hivatalnok aki hisz a nagy rendszerekben és a kívülálló hozzáértő döntéseiben.

– Valóban azt gondolja Frigyes, hogy ez a helyes életmód? Ez a langy mosollyal végrehajtott tévelygés a világban?

– Mindenki elégedett, és ennél több nem is kell, higgye el, író úr.

Most nem javítottam ki a titulust illetően. Már már magam is annak éreztem magam, ahogyan hatolok bele a világ rejtettet titkaiba, és megpróbálom kifürkészni Frici életét, és annak miértjeit.

– De így mindenkit becsap, még inkább megcsal? Hát mit szólnak ezek a hölgyek ehhez, hogy itt húsleves, ott meg sakkparti?

– Ne féltse őket. Ne féltse. Tudnak egymásról.

– Nem hiszem.

– Pedig igen. És beosztanak engem, csak úgy mint ahogyan beosztják a sót, a lisztet, a tisztítószert, a férjeik  jelenlétét, bár Emmának nincs férje, talán a sakk miatt, nem is tudom. Beosztással élénk, felmérték a világot, és úgy rendezték el az életüket, hogy megkaphassák azt amiről azt hiszik meg kell kapniuk. Sőt tudják ezt, tudják egészen biztosan.

– Nem hiszem el, ez nem lehetséges, hiszen az érzelmek fontosabbak mindennél – mondtam, kissé szomorúan, és kis kételkedéssel. Mintha meggyőzhetett volna ez az ember engem.

– És maga, maga nem csap be senkit író úr?

– Hagyja már az írót, hiszen még nem is írtam semmit!. Csak tervezem.

Frici nem válaszolt, nem is nézett célzatosan, nem tett semmit, állt, nézett a kinti világra, és belekortyolt a poharába.

– Van valami papírja? – kérdezte. 

A zsebem kutattam végig, de nem volt nálam egy fecni sem, egy névjegy sem aminek a hátoldalára írhatnék.

– Tollam van – mondtam.

Frici letépte egy doboz gyufa címkéjének a felét, ráfirkantott egy telefonszámot, és két betűt. „K.É.”

– Hívja fel. Majd ő elmeséli magának, hogy mi az élet. Eldönti majd, hogy maga él, vagy én.

– Ki ő?

– Majd meglátja, ha felhívja. Legyen vele nagyon udvarias, tisztelettudó és megértő, ha előáll valamely mániái egyikével másikával. Igazi úriasszony ő, majd meglátja.

– Gondolja alkalmas személy arra, hogy döntőbírónk legyen.

– Nagyon is – bólintott Frici komoly meggyőződéssel.

Nem hívtam fel a számot, egy idő múlva tudtam már kié, megnéztem a telefonkönyvben és kérdezősködtem is kicsit. Nem hívtam fel K.É.-ét a madámot, ahogyan becézték ki tudja miért – nagyon is pontosan tudta mindenki  miért – nem hívtam fel, mert féltem tőle, nem is személyétől, hanem igazságaitól. Így maradt a zsebemben ez cetli, felhasználatlanul, de fontos tanúságul a jövőre. Talán.

50

Amikor közel ötven éves voltam, azt mondtam, az ember ötvenéves korára elhasználja minden gondolatát. Így lett. Miután évekig ugyanazt gondoltam egyre újra és újra, elhatároztam, hogy teszek néhány hajmeresztő gondolatkísérletet.
 
Íme az eredmény: Az emberi gondolkodás nem más, mint a túlszervezett biokémiai rendszer nem kívánatos mellékhatása.
 
Majd a következő: – A társadalmi jólétet a boldogság keresés és a szabadságvágy mértékben kell meghatározni, vagyis a gondolatunk, a lelkünk a legerősebb szervező erő, a materializmus a kapitalizmus tévedése, és szóhasználata amely nem alkalmas a valóság pontos leírására, ám mindezt vallás nélkül képzelem, a vallás az a kód, amellyel az emberek számára értelmezhetővé lehet tenni a gondolat rendszerező erejét, de csak eszköz, mint a papír a betűknek.
Eddig jó, nem?
 
Volt még egy sajátos gondolati nekifutásom, az emberi kapcsolatok erőssége vagy lazasága, távolsága a párkeresés koreográfiáján és hormoni működésén alapul, a szerelem konkrét és egyetlen értelmezhető célja nélkül.
 
Mindezt az elmúlt években gondoltam végig, miután elmúltam ötven. Vajon tévedtem -e amikor azt gondoltam, hogy elhasználtam annyi idősen minden gondolatomat, hogy használtam már minden szót, amelyet ismerek, és többet nem is fogok megismerni. Szerintem nem, nem tévedtem. Vajon más lenne -e ha közben mérnöknek vagy papnak tanultam volna, vagy csak a szókészlet lenne nagyobb a megismert tárgyi – technikai tudás, eszközrendszer. Alighanem így lenne, több szóból tudnám ugyanezt összeilleszteni, olykor elfordulhatnék a tárgyi világ szavai és szerkezetei felé, mechanikáról beszélhetnék, kötésekről és oldásokról.
 
A gondolataim mindig is e körül forogtak, csak nem szenteltem külön figyelmet ennek. Hol lettek volna? Búvó patak a tudatalattiból? Nincs ilyen fajta kapcsolat. Fuvallat a légből? Dehogy- eddig is ott volt mindez – csak azt bizonyítja, hogy egészen furcsa olykor kusza és semmibefutó gondolat-kapcsolatokká rendezhetőek a világról alkotott érzeteink szavakba formált sora. Mint egy gyermekjáték, egymásba illeszthető szavak, ragokkal és toldalékokkal, alannyal és állítmánnyal, amit így neveztünk el. Mint a lélek. Közmegegyezés tárgya ez. Úgy vélem abbahagyom az önreflexiót, megígérni nem tudom, de igyekszem felhagyni ezzel, hiszen ilyenje mindenkinek van, csakúgy, mint ara papagája, vagy ha nincs, szeretne, de ez nem jelenti azt hogy ne lenne ara papagáj, van, és nekem is van.
 
Versek következnek a reklám után.
 
Brunner Tamás

Jose

Nyelvlecke spanyolajkúaknak - néhány egyszerű mondat az ismert élethelyzetekből

José, az illegálisan Amerikába bevándorolt Puerto Rico-i család hatéves gyermeke, 1954-ben Daytonában, a városi pályaudvar szecessziós vastraverzei tövében, középosztálybeli fehér férfiak gojzervarrott barna és fekete bőrcipői ragyogó tükrösre pucolásából kereste meg, a maga és családja élelmezésének alig töredékére elég napi egy dollárt.


José, a bevándorolt, fekete bőrű Puerto Rico-i család negyedik gyermeke nagy bizalmatlansággal viseltetett minden középosztálybéli fehér férfival és a hozzátartozó fehér nővel, esetleg gyerekkel, továbbá a nem középosztálybeli fehér és színes bőrű férfiakkal és nőkkel, valamint gyermekekkel.

José, az Amerikába nagy reményekkel bevándorolt Puerto Rico-i család kistermetű, folyamatos éhezéstől és állandó munkától fátyolos tekintetű, és csont sovány kisfiának bizalmatlansága az imént leírt személyeken kívül kiterjedt a kutyákra, macskákra, énekes és néma madarakra, és kevés kivétellel a körülötte lévő, és az általa színesen elképzelt valóságos és nem valóságos tárgyakra is.

José bizalmát egyedül Pedro élvezte, aki ugyancsak bevándorolt Puerto Rico-i,  fekete bőrű család nagyfia volt, aki mindig mosolygott, hófehér és egészséges fogsorát kivillantva, és ugyancsak hófehér trikójából, mint hatalmas fekete tekegolyók fénylettek roppant bicepszei,  amelyeket – ahogyan José mindig gondolta – bátran és késedelem nélkül hajlandó lett volna, saját élete kockáztatása árán is harcba vetni, különösen, ha egy ugyancsak bevándorolt Puerto Rico-i család fekete bőrű, sorban negyedik gyermeke bajba kerül.

José Pedrot csak látásból ismerte.

José ezen a napon egy különösen ellenszenves negyven körüli fehér, középosztálybeli férfi barna félcipőjét tisztította addig, amíg a tükrösen fénylő bőrön meg nem csillant a Központi pályaudvarról elhúzó Bíbornyíl első osztályú, szinte csaknem fehéreknek fenntartott kocsija ablakában álló nő arany öngyújtójáról rávetülő napsugár.

 

A férfi felállt és rálépett a cipőtisztítókrémet tartó kis bádogdobozra és egyidejűleg José jobb kezére is, majd megfogta a fiú bal fülét, arcához húzta és égetettszesz-gomolyaggal a fülébe lehelte: – Koszos nigger fattyú!

Ekkor ért oda a hatalmas termetű Pedro, és elsötétítette az eget, árnyéka rávetült a férfi borostás arcára és kékesre festette.

A férfi felállt és a kijárat felé indult.

José remélte, hogy Pedro utána lép, megragadja a derekánál fogva és feldobja a vasútállomás tetején üldögélő két, kissé elnagyolt, zöld festékréteggel vastagon bevont, bágyadt griffmadárhoz, miután a férfi lábaiból perecet font, és idejétmúlt barna borsalino kalapja karimáját a nyaka köré húzta.

 

Ehelyett Pedro José vállát megragadta, és a fiú zsebéből egész aznapi keresetét, mind a negyvennyolc centet rettenetes méretű, padlizsánszín bal markába kaparintotta és eltüntette.

– Tacskó! – mondta Pedro.

Így van ez.

freez

Cinke

Ki tudja mennyi tartalék van kiben

Mennyi barnaság a hajában

Mennyi fény a szembogarában

Ki tudja, mennyi maradék van kiben

Két karéj vagy csak egy

Kis vajjal, egy fél szelet szalámi teával

Vagy lekvár egy csipet, szilva, vagy talán barack

Ősszel vasárnap reggel, ha deres a teraszkorlát

Ahol a cinke ült nyáron

Ki tudja mennyi idő marad ahhoz, hogy megbeszélhessem,

Hogy a holnapi napfelkeltét meg kell –e érnem

Ki tudja, ki mit akar még csinálni, ülni csak vagy nézni,

vagy ugrani egyet egy lépcsőről felfelé, hogy elérje azt, amire vágyott

Ki tudja ki mire nem vágyott tavaly, vagy tavalyelőtt

Talán csak fél karéj kenyér meg egy kis szalámi, ennyi maradt

Teraszkorlát fáján cinkenyom

Elég, már elég, hogy holnap mi lesz, számit e?

freez

Mered- e azt mondani beee?

Mered- e azt mondani beee?
Kiölteni nyelved a világra, nem törődve azzal mi lesz.
Mi lesz majd holnap, vagy délután, nyelvedre ütnek-e,
nem mézes bottal,
vagy megcsípik csipesszel, hogy
ne tudd másnap és másnak is mondani: beeeee!
Vagy nem mered.
Nem mered mert nem akarod,
Mert bölcs vagy és megfontolt, mindennek alapos tudósa
Ki mérlegel esélyt és latol papot, hitet, igét és ígéretet.
És hisz, feltétel nélkül és visszavonhatatlanul, rendíthetetlenül,
fekve, állva, térden és minden iszony- viszony között.
Vagy ígér maga is reményt, ’mivel elmúlik majd a fájdalom, a nehézség és a kő
mit ásód fordít ki a rögös földből arannyá vál’, ha eljön az idő,
hogy megjöjjön eszed és lásd, hogy arany, ő.
Nem mered,
mert nem szeretnéd, ha elvennék szavad,
hiszen a szóra szükség lesz még holnap is.
Őrizni kell, nem fecsérelhető, nem cserélhető,
adott és kapott szavak meg nem másíthatók.
Igy gondolkodsz azon, melyik a helyes idő,
amelyen éppen alkalmas lesz azt mondanod beeee.
Csak el nem szaladjon fürge lábán az alkalom
és pillanat, ami után csak botorkálhatsz vakon
és süketen, hiszen az idő kijátssza a gondolatot, elsuhan,
te meg maradsz és már eszedbe se jut mi is volt a szó mit elvettek előled,
mint megrakott tálat, gyümölccsel terhesen,
elfelejted mit is akartál ezzel az egésszel, míg a szőlőt szemezgetted,
valaki furcsán béget itt,
vagy ott.
Nem is akarod, miért mondanád, neked jó igy
nem érdemelsz egy rímet sem,
ha jó, hát jó.
Legyen neked.
Legyen majd holnap is, és azután és még egy nap, amig áll a világ,
Reméld, hogy igy marad, nem változik, megdermed,
Csontvázán a hús örök időkre megáll, és mosoly sem lesz törékeny foszló pókháló fonta
tegnapi, padlásjárta csorba tükör.
Reméld, mit tehetnél mást?
Kire nyelvem nyújtanám, nem kérdezem,
Nyelv nem nyelvelhet önmagával soha,
Bár egy kis elmélkedést megérdemel,
egy sóhajnyi idő rászánható,
hogy megfordulhatna- e a szó,
a környezet lehet e változó
vagy valóban igy telik el az életem
Nem mered, mert nem mered.
Mert gyáva vagy, mert három gyerek várja apját,
és a vacsorát.
Rád nem haragszom, a gyereknek enni kell.
Nem vagy gyáva, ha mondanák, mondanád te is.
Másnak lesz a dolga kezdeni.
Nem mered?
Hát nem mondhatom helyetted,
csak magam,
én mondhatom.
Tessék nesze:
-Beeeeeee!
 
freez