Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Amikor a fiú felment az első emeletre az áruházban

Amíg a fiú a lépcsőn felment az első emeltre az áruházban, a rikító színekkel megfestett olcsó festményekkel megrakott fal mellett a büfé felé, végig a lányt nézte amikortól láthatta.

A lány egy kerek, barna dekorlapos csillogó asztalkánál ült, mellette egy férfi, aki a kezét fogta. A felszolgálónő az asztalhoz lépett, két tányér volt a tálcáján, mindkettőn krémes és két üveg üdítő ital. A férfi elé tette elsőnek a tányért. A férfi nem figyelt rá, csak amikor a pincérnő a törlőronggyal eltüntettet két sápadt karikát az asztalkáról, amit a poharak hagytak ott az előző vendég után és közben hozzáért a testével a férfi vállához, az mégis csak ránézett, gyorsan elkapta a tekintetét és a lány felé fordult.

A fiú – húsz éves forma, sovány alak, farmerben, bőrdzsekiben –, felért az emeltre. A bútorok kárpitjának új illata betöltötte a helyiséget, kissé arrébb a textilosztályon egy unatkozó, kék köpenyes tanuló–lány a szőnyegekre dőlt.

A fiú odalépett az asztalhoz.

 – Szevasz – köszönt, csak a lánynak.

A lány elhúzta a kezét a férfiéból.

– Szia.

– Nézd! – mondta a fiú és ledobta a lány elé a behívó parancsot. A lány nem nyúlt érte, a címzés jól látható volt.

– És te? – kérdezte a fiú.

– Én, mi én? – kérdezett vissza a lány, barna haja kontyban, egyszerű ruhában ült ott, vállára terített pulóverrel.

– Te mit akarsz itt? – kérdezte a férfi. A fiú ügyet sem vetett rá, a lányra nézett.

– Leülhetek?

– Nem – mondta a férfi. A fiú most sem válaszolt neki, de nem ült le.

– Kerestelek otthon, azt hitem már hazaértél az iskolából, már vége a tanításnak.

– Nem, még nem voltam otthon.

– És ez? – biccentett a fiú a férfi felé.

– Mi az, hogy ez! – csattant fel a másik.

– Hagyd, majd én – mondta a lány.

– Majd te mit, majd te mit intézel el? – kérdezte a fiú, és szemébe lógó haját egy ideges fejmozdulattal félrelendítette. – Majd te elintézed.

– Ne csinálj jelentet – mondta halkan a lány. A férfi a kezéért nyúlt, de ő elhúzta. Az ölébe tette, fehér szoknyája kissé felhúzódott ültében, megigazította.

– Jó, rendben. Értem, lelépek. De azt a, azokat a holmikat, tudod.

– Majd felküldöm.

– Akkor ennyi – mondta a fiú.

A lány nem válaszolt, félrenézett. A pincérnő végig rajtuk tartotta a tekintetét, amikor a lány odanézett elkapta és a körmét kezdte vizsgálni. Valaki szólt neki a másik asztaltól. Kelletlenül elfordult és elindult.

A férfi a lány kezéért nyúlt megint.

– Hagyj most– mondta a lány.

– Elküldjem? –  Kérdezte a férfi. A lány ránézett, tekintetében benne volt, miért kérdezi, miért nem teszi.

– Engem? Na, küldj! – A fiú előrelépett, az asztalra támaszkodott és közelről belebámult a férfi arcába. – Hány éves vagy te, hatvan?

– Harminckettő – mondta a lány.

– Aha, akkor még nem vagy egy vén trotty!

– István! – mondta a lány.

– Na, jó. Akkor ennyi, Anyádnak mit üzensz Pestre?

– Semmit.

– De valamit mondhatnál, elmondom neki. Várjál, felírom, el ne felejtsem.

– Ugyan – mondta a lány. A felszolgálónő körülöttük sertepertélt, hallgatózott.

– És te, te mi vagy?  – fordult a másikhoz a fiú.

– Mérnök – mondta a férfi

– Mérnök és sokat keresel?

– Sokat, na és! Tűnj el, nem látod, hogy zavarsz,

– Zavarlak mi? Na, jó, lelépek. Szevasztok.

– Ezt itt hagytad– mondta a férfi, és a fiú felé nyújtotta a behívót.

– Ne dumálj! Ne dumálj nekem! – A fiú visszafordult, és megint a férfi arcába hajolt.

– Ne bántsd! – mondta a lány.

– Gyere csak – emelkedett félig ültéből a férfi.

A fiú lenyúlt a férfi tányérjához, felkapta a lány villáját, durva mozdulatokkal szétdúlta a süteményt, beleevett, tömte magába a krémest, ahogy csak bírta,  alig fért el a szájában, rágta nyelte, nyelte. Megint belekapott, ette. A férfi meghökkent és leült. A lány nem tett semmit, ült, ölében az összekulcsolt keze. A fiú legyűrte a krémest.

–  Szeva’! – mondta, ahogy szólni tudott. Elindult, tett két lépést, majd visszafordult, és a lányra nézett

– Na, Jössz?

A lány elfordult, a textilosztály felé nézett, nem szólt. A tanuló lány is őket bámulta onnan.

– Nem, Jó, na csá’ –mondta a fiú és elindult a lépcsőn a kijárat felé. Elment.

A férfi a lány kezéhez nyúlt, a lány elrántotta.

 – Hagyj, hagyj most!

Ültek. Az asztalon a szétszóródott krémes maradékai, két üdítő, a villa a tányér mellett összekente az asztal lapját. A hangszóróból egy régi diszkó szám zörgött az áruházban, a felszolgáló lány a zenére lépkedett, ringatta a csípőjét, majdnem táncolt.

 

freez

Kedd – 22.02.22.

Ismertem egy embert, aki azt gondolta, ha mindvégig ébren marad kijátszhatja a halált, nem fog meghalni álmában. Évekig a fotelben ült és úgy töltött az éjszakákat. Hitt benne, hogy kicselezheti a sorsot.

Az ember nem vált gyakran pályát, valószínűleg szinte soha, hacsak valami végletes külső körülmény nem kényszeríti erre, egyébként megmarad abban, amit addig csinált, akár kedvvel akár kedv nélkül. Teszi a dolgát, amiről azt gondolja, hogy a dolga, persze, felkel, munkába megy, elvégzi az aznapra rendelt feladatokat, majd hazamegy tv-t néz, miegymás. Nem is gondolkodik azon, hogy lehet, hogy nem is jó helyen van. Ámbár lehet, hogy gondol erre, de nem igen tesz semmit. Olykor kicsit irányt vált, és azt gondolja, hogy ezt magától teszi, ezzel kilép a komfortzónájából és ezzel gyökeresen megváltoztatja az életet. Úgy képzeljék el, amit mondok, hogy egyik nap balmenetes görcuflit hornyol, majd gondol egyet és jobb menetesre vált. Hát igen.

A legfontosabb a jól strukturált rend kialakítása – ehhez kell pár év – majd az ebben való hely elfoglalása és megtartása. A biztonság nagyon fontos, valójában azt hiszi mindenki – én is –, hogy ha nem változtat, örökké így lesz ahogy van- nem baj, ha nem annyira jó – de legalább nem annyira rossz, és legalább ismert.

A komfortzónáról még egy szót. Nincs ilyen. Ameddig elmegy az ember az még a „komfortzóna” különben nem menne el, ha azt véli, hogy nem mer bunggee jumping-ozni, és mégis mer, akkor alapvetően mert mindig is, tehát azt tette, amit még megtehetett. (Hogyan írjak ezt a szót helyesen magyarul?)  Az öröklét érzését szerzi meg az ember a végtelenül ismétlődő azonos feladatok türelmes elvégzésével. És úgy gondolja kicselezte a halált, kicsellózott vele, fricskát mutatott neki, kitolt vele, vele aztán nem babrál ki semmi ilyesmi. Erre építi fel egész életet.

Minden szakma, mesterség, tudomány, foglalkozás, vallás kialakítja a maga eszközkészletét, rituáléit, szóhasználatát, pontos definíció rendszerét, megtanulja és boldogan mozog ezen belül. Kétségkívül segít, nem kell állandóan megtalálni a közös platformot a másikkal – bár a mosoly segít -, egyszerűen az ismert definíciók okán ugyanazt érti, ugyanaz alatta, így nem emészt végtelenül sok erőt ezzel. Az energia megőrzése szükséges, nem fecsérelhető.

Sajátos módon még a nyelv sem változtat ezen sokat. Van, ahol egyértelmű, így a matematika, fizika, informatika és sajátos módon a vallás – világvallás – esetében is, hiszen ezek nyelve mindenütt azonos, de más tudományokban sem probléma. Ha a nyelvet beszéli már valaki a definíció is érthetővé és használhatóvá válik. Így például egy műtéti leírás módszertana ugyancsak egyértelmű és követhető lesz. A társadalomtudományok talán kicsit ingoványosabb terület.

A tudományok és mesterségek nem beszélnek az érzelmekről, szinte soha – kivéve, ha az érzelmek maga a tudomány vizsgálati területe, ez esetben viszont – mintegy petri-csészében – a vizsgálat tárgyává válik a fájdalom mondjuk, vagy a gyávaság és darabokra szedik, alkotó részeire, atomjaira, belső és külső viszonyaira, majd megkísérlik összerakni, vagy legalább megérteni, de ez ezzel a módszerrel kevéssé fog sikerülni, bár sok mindent megtudhatunk róla természetesen.

Az érzelmekkel a művészetek foglalkoznak. Persze sok minden mással is, de mondhatjuk, hogy a művészetek a társadalmakon és időn átívelő örökérvényű megfogalmazásai az emberi érzéseknek. Ez fontos, ez teremti meg a folytonosságot. Na itt, itt lehet, hogy ki van cselezve a halál.

Az, hogy egy szobor, festmény, vers a kora kultúráját és össztudását is magával viszi, az már csak egy boldog ráadás.

(freez)

Szerelem háború idején

freez

Egy délután

Délután fél négy volt, Korn teát ivott a nappalijában. A meisseni porcelán csészét finomkodóan fogta jobb kézzel, a csészealjat alatta tartotta, míg szájához emelte az italt. Belekortyolt, majd finoman letette a dohányzó asztalra, alig koccant a porcelán az üvegen. Kényelmesen hátradőlt a fotelben, keresztbe tette a lábát, két kezéből kis tornyot formált és lehunyta a szemét. Várakozott. 

A lakása makulátlan rendben, csakúgy az öltözéke is. Keskeny, kréta- csíkos öltöny, mellénnyel, hófehér ing, kék nyakkendő. A zakót nem vette még fel, az az íróasztal melletti szék támláján volt. Az olvasószemüvege az art–deco dohányzó asztalon, az újság mellett. Korn egy hölgyet várt. A találkozó nem volt megbeszélve, azonban a férfi biztosan tudta, hogy Katalin eljön, aligha tehetett mást. Az ügy a végére járt, már világos volt előtte minden kapcsolat, és tudta, hogy mi és miért történt, azok a dolgok is, amelyek egyelőre nem kerültek nyilvánosságra, nem jelentek meg a sajtóban, csak suttogtak róla bizonyos körökben, vagy beszéltek róla nyíltabban rendőri berkekben. Korn újságíró volt, sok adatot gyűjtött össze az elmúlt  fél évben.

Az ügy négy halottat hagyott maga után másfél év alatt, pusztulását jelentette egy család nagyratörő terveinek, és a végét két politikusnak. Az első halott egy sofőr volt, őt a Dunából húzták ki az autóval együtt, amit vezetett. Az autóban két kilogramm kokain is volt. A nyomozás hamar kiderítette, hogy egy bizonyos rédei család sofőrje volt. A családot jól ismerték az alföldön. Sok minden volt az övék, és majd mindenbe beleártották magukat, amiben pénzt láttak. A család két férfi tagja volt a következő két áldozat, otthon ölték meg őket, az egyikük testét csak később találták meg egy félre eső tanya fészerében. A negyedik áldozat véletlenül vált azzá, egy biztonsági őr fiú volt, huszonkét éves, egy bankrablás során halt meg teljesen értelmetlenül.

Ma délután három órakor indult meg az egész országra kiterjedő, több száz rendőr részvételével zajló akció, ahol előreláthatóan egyszerre csapnak le a konkurens család hat tagjára három helyszínen, fogják el a futárokat és segítőket, és azt a két helyi politikust is, aki nem maradt kellően távol bizonyos ügyektől és személyektől. Rajtaütésre kerül sor, négy vidéki szállodában, két benzinkútnál, és a nemzetközi segítség folytán Rotterdam egy bordélyában. Összecsapások várhatóak, lesznek sebesültek is, ez aligha elkerülhető. Sok bűnözőt elfognak ma, de azt a személyt, aki miatt történtek a dolgok, aki az irányítója, maga is aktív résztvevője volt, az a személy nem kerül rendőrkézre. 

Őt ide várja ma délután négyre Korn. Pár perc múlva négy, a férfi felállt, a székhez lépett, felvette a zakóját, megigazította a nyakkendőjét. A teáscsészét kivitte a konyhába, vizet készített a kannába és a tűzhelyre tette, arra számítva, hogy a hölgyet is megkínálja teával.

Korn visszament a szobába, kinézett az ablakon, nézte a járókelőket pár percig, majd behúzta a függönyt, megigazította és leült az egyik krémszínű bőrfotelbe.

Négy óra nyolc perckor csengettek, a férfi biccentett, nyugtázta, hogy megérkezett, akit várt. Ajtót nyitott. A lakás bejárati ajtaja előtt egy karcsú, magas lány állt.

– Korn úr?

– Erre tessék.

A lány pillanatnyi tétovázás után belépett a lakásba. Korn elvette a kabátját, felakasztotta a falra erősített fogasra a sajátja mellé. A lány, homok színű kosztümben volt, nyakában zöld sál, talán határozottabb színben, mint amit a visszafogottan elegáns ruha indokolt volna, de neki ez is jól állt.

– Erre tessék – mondta ismét Korn.

– Köszönöm.

A férfi maga elé engedte a lányt, aki belépett a szobába, körülnézett, megnézte a két metszetet a falon, az éjjeli-lámpát a kanapé mellett, a kínai selyemszőnyeget, az intarzia berakásos íróasztalt és a fehér telefont az íróasztalon. Láthatóan tetszett neki, amit lát. Felhívás nélkül kiválasztotta a szekreterhez közelebb eső fotelt és leült, hosszú lábát keresztbe tette és a férfira nézett.

–  Nem kérek teát – mondta.

Korn ugyancsak leült, és nézte a lányt. Vajon mit is mondhatna, hiszen ismerik egymást, bár még soha nem találkoztak szemtől szembe, de mindent tudnak egymásról. Korn egy éve kísérte figyelemmel az ügyet, – személyes üggyé vált, éppen a lány miatt –, megismerte a résztvevőket, megismerte azt, hogy mi mozgatja őket. nem volt nehéz dolga, egyértelműen és nyersen a pénz volt, ami eldöntötte a dolgokat, ami az egyetlen tényező volt abban ki él, ki az aki meghal, ki az aki részt vesz az üzletben, ki az aki nem. Egyszerű volt és világos, aki részt vett az tudta mit csinál. Nem sok újdonság volt az ügyben, borral kezdődött, de nem az asztanál elfogyasztott vacsoránál szokás borral. Egészen másról volt szó, bor hamisításról, félreeső helyeken, magas kerítésű udvarokban, kutyákkal erősen védett portákon. Később megérkezett a kábítószer is.

Kemény férfiak mestersége volt ez, akik szövetségre léptek náluk is keményebb nőkkel és vitték a boltot. Megismerte sőt kiismerte őket Korn. Tudta ki hol lakik, milyen kocsival jár, milyen nőhöz megy az idejét tölteni, mit szeret enni inni. Mindent tudott, ami adatokból megismerhető volt, általános tapasztalattal következtethető, mások elmondásából tudható. Egy valami nem igazodott sehogyan sem az általános képhez, éppen a lány. Arra, hogy egyáltalán létezik, vagy létezhet hosszabb idő múlva jött csak rá maga Korn is. Valami hiányzott a feltárt képből, az ismeret szövet meggyengült, a hiány mutatkozott a rendszerben. Amikor István a futár, megáll egy kávézónál Pestre menet, ahol nem szokott, amikor Éva egy levelet visz a postára, amikor Tamás és Fröccs, a bunyós, nagy kitérőt tesz egy kisvárosi vasútállomás pizzériájába, ahol nem esznek, csak bemennek kijönnek és mennek, amerre eredetileg is kellett volna menniük. Amikor egy bolt még mindig nyitva van, amikor valaki nem a szokásos benzinkúton tankol. Nem volt egyszerű rájönni, inkább érzés volt eleinte, és amikor a sejtés megerősödött akkor fordult Korn figyelme a hiányra, és kezdte keresni a jeleket. Talált ilyeneket, és miután tudta mit keres könnyebb dolga lett. Olyan volt ez, mint amikor a pszichológiai vizsgálton nem a foltokat nézi az ember, amiből formálódik két szerzetes, vagy egy pillangó, hanem a köztes üres helyet, ahol meglátható egy alak, egy arc, ahol felbukkant a lány. A lány, aki most itt ül a fotelbe.

– Tudom, hogy Earl Gray–t iszik két cukorral. Azt is tudom, hogy már teázott ma délután. Tudom, hogy pizsamát hord, és azt is, hogy zsebkendőt visel a pizsama kabát zsebében – mondta a lány.

Nem tűnt törékenynek és védtelennek, de kecses volt, elegáns, természetéből fakadt ez, a testtartása – kihúzott derékkal ült a fotelben, keresztbe tett lábbal, mint egy balerina – a fej mozdulata, ahogyan egy rakoncátlan tincset billentett el a szeme elől.

– Azt tudja, hogy most mi történik? – kérdezte a férfi.

A lány bólintott. A krémszín táskáját kinyitotta, Korn megfeszült ültében, a lány kis kézmozdulatot tett, alig láthatót – csak nem gondolja, hogy lelövöm? ez volt a mozdulatban, észrevetté a férfi feszültségét –,   cigarettát vett elő. Korn nem állt fel, hogy tüzet adjon, az asztal felé mutatott, a lány megvonta a vállát, felállt, és az asztalnál rágyújtott egy hosszú cigarettára. Mielőtt visszaült a haját a füle mellé igazította. Leült, dohányzott, a hamut az asztal üvegére szórta.

– Mi lesz most? – kérdezte.

– Nem tudom, talán még várakozunk kicsit – mondta Korn.

– Akar válaszokat?

– Kevés kérdésemre nem kaptam választ az elmúlt fél évben.

– Igen, tudom.

Korn nem mondta ki, de valójában egy dolog volt még, amit nem tisztázott, sem magában, sem az ügyben. A bűncselekmények kiderülnek, az elkövetők felderíthetőek, a miértek is megvilágosodnak majd idővel, még ha titkolják is.

– Nem mondom el magának, nem. Ha nem tudja, hogy mit miért csináltam, akkor kevéssé ismerem önt. Szerintem pontosan tudja, mi volt, ami vezetett engem ebben az ügyben, mi volt az amiért egyáltalán azt gondoltam, hogy belekezdek és azt is, hogy képes leszek rá.

Korn felkelt, az előszobából behozott egy ruhakefét, nem talált mást, felvett egy lapot az íróasztalról, és finom mozdulatokkal lesöpörte a cigaretta hamut a dohányzó asztal üvegéről. A lapot összehajtotta és az íróasztal melletti szemetesbe dobta.

A maga szülei nem voltak iskolázottak, de tudtak mindent, ami az életükhöz és a maga életéhez kellett. Maga megkapott mindent, amit csak szeretett volna egész fiatal életében.

Kati megvonta vállát.

– Igen.

És maga beleártotta magát az üzletbe, ahol embereknek esett bajuk, ahol meghaltak emberek. Ahol a pénz diktált, ahol nem volt könyörület.

Nem vesztegették a szavakat, a lány nem mondta, hogy nem tudja bizonyítani, hiszen a tény, hogy itt van, maga volt a bizonyíték.

– Azt gondolja, hogy ott a pénz diktál? – kérdezte Kati.

– Igen, elég egyszerű.

– A legkevésbé sem egyszerű. De van ami az, és az a szerelem.

– Hogyan gondolja ezt?

– A kezdetekről maga nem tud, volt egy fiú, szerettem, ő volt az első. Érti. Persze, hogy érti. Belehalt egy olyan verekedésbe, amikor meg kellett menteni valaki másnak a rohadt seggét.

            Korn érezte, hogy a lány szándékosan használ durva szavakat, hogy közönségesnek tűnjön, e pillanatban még nem értette a célját, de felismerte a szándékot.

– Meg kellett ezért fizetniük. És elég okos voltam, hogy meg tudjam csinálni. A rendőrök sem bukkantak a nyomomra. Sok munkám volt vele, és voltak rossz percek, ócska férfiak, de nem bántam, keményebbé tett. Maga nem szólt a rendőröknek. Miért?

Korn nem válaszolt. Nézte a lányt.

– Adna egy italt? – Kérdezte Kati.

      Korn felállt, a szekrénykéhez lépett, kinyitotta és elővett egy poharat, majd visszatette, becsukta az ajtót.

– Nincs ideje most az italnak – mondta.

Nem hitte el, amit mond a lány de nem tudott szabadulni a vonzásától, igy volt ez azóta, hogy először meglátta Kecskeméten egy autóból kiszállni. El akarta hinni, de érezte, ha így is volt, később megváltozott és személyes ambícióvá vált a dolog irányítása, az, hogy vad és kíméletlen férfiakat képes a markában tartani, olyan helyzetekben ahol, ha nem is mindennapos a halál, de nem sok lelkifurdalás marad utána, ha mégis megtörténik.

– Eljön velem? – kérdezte a lány.

A férfi felállt, nézte a lányt, pár másodpercig, nem tovább, majd nemet intett. Csak a tekintetével kisérte  a nőt, amig kiment a szobából. Hallotta az ajtó csukódását, majd csönd lett.

Korn még ott állt a fotel mellett amikor észrevette az asztal üveglapján az írást, kettőskereszt és egy telefonszám. Pár pillanatot töprengett csak, és felhívta a számot. Odakinn hatalmas robbanás rázta meg a környéket, megremegtek az üvegek. Korn az ablakhoz lépett, látta, hogy egy fehér Mercedes robbant fel, nagy lángok csaptak ki belőle.   

Abba a fotelbe rogyott le, ahol a lány ült még az imént, amikor még élt, most már halott, és nem maradt belőle semmi, sem az alakjából, sem a gondolatiból.

Korn az asztalt bámulta, a hamutartó alatt egy papír fecni egyik sarka látszott ki. Odanyúlt, óvatosan már már gyengéden, elhúzta, egy cím volt, egy város és utca, szép irás volt, apró betűk, semmi sallang vagy cikornya, céltudatos írás.

Felugrott a fotelből, felkapta a kabátját és kirohant a lakásból. Nem zárta be az ajtót.

Kicsi Bob

freez

Kicsi Bob halott volt. Egészen és visszavonhatatlanul halott. Még füstölt a kezén a seb, amit az elektromos vezeték zárlata okozott. A halálos áramütést a gitárján szenvedte el, egy G-dúr és egy E-mol között. Lecsúszott a székről, a gitár a hasán keresztben feküdt, a mély E húr még zengett, az erősítő nyomta a basszus hangot, és gerjedni kezdett, az elektromos kisüléstől. A hang sivítóvá élesedett. A gyilkosa ekkor hagyta el a helyiséget, ami egy klub hátsó próbahelye volt, közvetlenül az utcára nyílt.

Kicsi Bob nem ismerte a gyilkosát. Ha ismerte volna, akkor sem lettek volna barátok. Kicsi Bob élete negyvennyolc éve alatt nem sok embert szeretett, talán hármat vagy négyet, beleértve saját magát is. Inkább hármat, mint négyet. A világról azt tartotta, nem sok szeretni való van benne, az emberek meg buggyantak. Bob magányos volt, de nem volt keserű. Úgy vette a dolgokat, ahogyan voltak, de kereste bennük az értelmet, a maga módján. Néha meg is találta. Ezt a halált, saját halálát nem értette volna.

Volt egy játéka, ami szórakoztatta. Nem volt ez több mint egy kis játék, nem volt benne hátsó szándék, gonoszság, csak időtöltés. Ha találkozott valakivel,mindegy volt ismeri-e vagy sem, úgy tett mintha tudna valami titkot a paliról, vagy nőről, ahogy éppen. Úgy kezdte.: „Hallottam valamit”, vagy úgy, „Mondják hogy volt valami”. Majd elhallgatott és várt. Környezetében kevesen voltak, akiknek ne lettek volna titkai, nem ritkán egészen sötét és mocskos titkai. Zakkanttak ezek, gondolta olyankor Kicsi Bob.

És zakkantak is voltak. Idegesen gyürkélték az ingük úját, törülgették állandóan nedves orrukat. Nem tudtak nyugton ülni, valami mindig mozgott, kezük, lábuk, fejük. Valami. Pasiknak csajoknak egyformán. A kérdés után rámeredtek Kicsi Bobra, üveges tekintettel nézték, szemhéjuk vibrált. Aztán kibökték. Nem bírták a feszültséget. Kicsit se bírták. Elmondták, ’hát ja a csaj terhes lett”, meg „én csak egyet , egyet küldtem rá, „ meg hogy „, a pasim keménybe nyomja” és „ most mi van hát lenyúltam, akkor mi van”, esetelg „ meg kellett tennem anyám teljesen rátelepedett az életemre „ meg hogy „frankónak tűnt a csákó  ki gondolta volna”, és igy tovább. Kis szélhámosságok, piti szédelgések, olykor súlyosabb esetek. Amikor elmondták Kicsi Bob nevetett megértően, barátságosan, „gyere, igyunk egyet, majd rendbe jönnek a dolgok”. És rendbe is jöttek, jobbára. Néha meg nem. Egy sereg mindent tudott így a környéken mindenkiről.

A gyilkosa, aki most hagyta el a helyiséget, csak a lába emlékét hagyta az ajtó előtti szőnyegen. Vastag lába volt, farmeros, olyan, mint egy elefánt lába. Nem környékbeli volt. Korábban senki sem látta itt a csehónál, ahol összejöttek a tekergők, a reménytelenek, az átutazók, meg azok a pulóveres fiatal fickók, akik úgy tettek mintha ide tartoznának, de mindenki tudta, hogy a jobb környéken laknak, van hová haza menniük, és van miért hazamenniük. Ez itt nekik csak kaland. A vastaglábú elsöpört a metró felé, nagytermetű volt, nem csak a lába volt vastag. Ha látta volna valaki, ahogy lelép a környékről mondhatta volna, micsoda behemót. De nem látta. Később már nem tűnt fel, elnyelte a mozgó örvénylő tömeg.

Hat megállót ment keletre, majd átszállt egy másik járatra, és még nyolc megállót ment, túl a városközponton. Kiszállt, elgyalogolt négy utcát. Egy kávézóba lépett be, az egyik asztalnál egy huszonéves fiatalember ült, és az előtte lévő pohárral babrált.

– Vége. – mondta a behemót.

– Muszáj volt?

– Mindig sokat dumálsz.

– De akkor is.

– Most ne majrézz, nem lesz baj. – megbökte vaskos mutatóujjával a fiú mellkasát – Kéne egy ötös.

– Egy ötös? Azt mondtad…

– Kell egy ötös.

– Jó megszerzem.

– Naná. Majd jövök.

– Hívlak.

– Eszedbe ne jusson. Majd jövök.

A gyilkos lelépett, a fiú maradt. A rohadt életbe, a mocskos rohadt életbe.

Felállt, felvette a pulóverét, olyan sárgás kötött pulóver volt. Sétált néhány utcát, metróra szállt, nyolc megállót ment, majd a másik járattal hatot. A klubnál ott állt a rendőrség, villogtak a lámpák. Nyomták a süketet egymásnak a népek. Hogy „így úgy kábszer, csajok, fegyver, mindig tudtuk”.

A srác állt és nézte Kicsi Bobot ahogy kockás ingében, farmerjában kicibálják a gitárja alól és berakják egy hullaszállítóba. Senki nem veszkődött azzal, hogy lecsukja  a szemét.

Fotó: Imre Dóra

A feladat

A feladat Egy férfi, sárga színű, felfújható gumicsónakban húzott egy fókát a jégen. A fóka élt, jól érezte magát, a csónak farában feküdt, és abba az irányba nézett, ahonnan jöttek. Hideg volt, látszott a lehelet, a férfi bajszára jégkristályok ültek. A fóka néha nehézkesen mozdult a csónakban. Órák óta mentek így a végeláthatatlan jégmezőn, csak a lépések ropogása hallatszott a hóban, és a műanyag csónak surrogása. A fóka nehéz volt, de a férfi nem állt meg hogy pihenjen, rendületlenül húzta a csónakot. Délután, három körül feltűnt egy alak a jégen, állt, várta a férfit a csónakkal. 
– Helló – köszönt, amikor mellé ért. 
– Jó napot! – köszönt a férfi, megállt, megtörölte a homlokát. 
– Messziről jönnek? 
– Mit számít ez? – kérdezte a férfi. 
– Nem is tudom. Segíthetek húzni? 
– Persze. 
Mentek tovább, most már ketten húzták a gumicsónakot, benne a fókával. 
– És hová tartanak? 
– Megyünk nyolc óráig, akkor megállunk, éjszakai tábort készítünk, vacsorázunk, alszunk reggel hatig, majd tovább megyünk. 
– Igen, de meddig? 
– Mindig így lesz, itt soha nem megy le a nap nyáron – mondta a férfi. 
Húzták tovább a csónakot.
– Miért van a fóka a csónakban? Zsákmány? 
– Nem, nem zsákmány, feladat. Nem érti? 
– Nem. 
– Mindenkinek van egy feladata, nekem a fóka, magának más. Az ember odaáll és végrehajtja. 
– Meddig? 
– Ameddig tart a feladat, vagy amíg meg nem hal, vagy amíg valaki más át nem veszi. 
Mentek tovább. Látszott a lehelet, hideg volt. Egy terepszínű, sárga barna dzsip érkezett jobbról, nyitott, sivatagi jármű. Két katona ült benne, egy férfi és egy nő. A nő vezetett. Erős fékezéstől megcsúszva, pár centire álltak meg a két férfi előtt a jégen. A fóka hátrafordította a fejét, nézte a két katonát, a bajsza izgatottan mozgott le fel. 
– Melyikük? – kérdezte a nő a társától. 
– Mindegy – mondta a másik katona, és rágyújtott. Ők maguk is terepszínű egyenruhában voltak, sivatagi ruhában, de nem látszott, hogy fáznának. 
– Mindegy – mondta ismét a katona. 
A férfi, aki kezdetben egyedül húzta a csónakot, megdörzsölte az orrát. 
– OK – mondta, és a másikra nézett – Nevem Tom, Tom Clancy. Nos? 
– Hát persze – mondta a másik férfi. – Kell tudnom valamit a fókáról? 
– Nem, csak egy fóka. 
– Rendben. 
Tom Clancy felugrott a dzsipre, a hátsó ülésbe. A nő gázt adott, és szó nélkül elhajtottak, egyenesen tovább. 
A másik férfi megfogta a kötelet, a fókára nézett, majd elindult, a csónakot húzva a jégmezőn tovább. 
(freez)