50

Amikor közel ötven éves voltam, azt mondtam, az ember ötvenéves korára elhasználja minden gondolatát. Így lett. Miután évekig ugyanazt gondoltam egyre újra és újra, elhatároztam, hogy teszek néhány hajmeresztő gondolatkísérletet.
 
Íme az eredmény: Az emberi gondolkodás nem más, mint a túlszervezett biokémiai rendszer nem kívánatos mellékhatása.
 
Majd a következő: – A társadalmi jólétet a boldogság keresés és a szabadságvágy mértékben kell meghatározni, vagyis a gondolatunk, a lelkünk a legerősebb szervező erő, a materializmus a kapitalizmus tévedése, és szóhasználata amely nem alkalmas a valóság pontos leírására, ám mindezt vallás nélkül képzelem, a vallás az a kód, amellyel az emberek számára értelmezhetővé lehet tenni a gondolat rendszerező erejét, de csak eszköz, mint a papír a betűknek.
Eddig jó, nem?
 
Volt még egy sajátos gondolati nekifutásom, az emberi kapcsolatok erőssége vagy lazasága, távolsága a párkeresés koreográfiáján és hormoni működésén alapul, a szerelem konkrét és egyetlen értelmezhető célja nélkül.
 
Mindezt az elmúlt években gondoltam végig, miután elmúltam ötven. Vajon tévedtem -e amikor azt gondoltam, hogy elhasználtam annyi idősen minden gondolatomat, hogy használtam már minden szót, amelyet ismerek, és többet nem is fogok megismerni. Szerintem nem, nem tévedtem. Vajon más lenne -e ha közben mérnöknek vagy papnak tanultam volna, vagy csak a szókészlet lenne nagyobb a megismert tárgyi – technikai tudás, eszközrendszer. Alighanem így lenne, több szóból tudnám ugyanezt összeilleszteni, olykor elfordulhatnék a tárgyi világ szavai és szerkezetei felé, mechanikáról beszélhetnék, kötésekről és oldásokról.
 
A gondolataim mindig is e körül forogtak, csak nem szenteltem külön figyelmet ennek. Hol lettek volna? Búvó patak a tudatalattiból? Nincs ilyen fajta kapcsolat. Fuvallat a légből? Dehogy- eddig is ott volt mindez – csak azt bizonyítja, hogy egészen furcsa olykor kusza és semmibefutó gondolat-kapcsolatokká rendezhetőek a világról alkotott érzeteink szavakba formált sora. Mint egy gyermekjáték, egymásba illeszthető szavak, ragokkal és toldalékokkal, alannyal és állítmánnyal, amit így neveztünk el. Mint a lélek. Közmegegyezés tárgya ez. Úgy vélem abbahagyom az önreflexiót, megígérni nem tudom, de igyekszem felhagyni ezzel, hiszen ilyenje mindenkinek van, csakúgy, mint ara papagája, vagy ha nincs, szeretne, de ez nem jelenti azt hogy ne lenne ara papagáj, van, és nekem is van.
 
Versek következnek a reklám után.
 
Brunner Tamás

Jose

Nyelvlecke spanyolajkúaknak - néhány egyszerű mondat az ismert élethelyzetekből

José, az illegálisan Amerikába bevándorolt Puerto Rico-i család hatéves gyermeke, 1954-ben Daytonában, a városi pályaudvar szecessziós vastraverzei tövében, középosztálybeli fehér férfiak gojzervarrott barna és fekete bőrcipői ragyogó tükrösre pucolásából kereste meg, a maga és családja élelmezésének alig töredékére elég napi egy dollárt.


José, a bevándorolt, fekete bőrű Puerto Rico-i család negyedik gyermeke nagy bizalmatlansággal viseltetett minden középosztálybéli fehér férfival és a hozzátartozó fehér nővel, esetleg gyerekkel, továbbá a nem középosztálybeli fehér és színes bőrű férfiakkal és nőkkel, valamint gyermekekkel.

José, az Amerikába nagy reményekkel bevándorolt Puerto Rico-i család kistermetű, folyamatos éhezéstől és állandó munkától fátyolos tekintetű, és csont sovány kisfiának bizalmatlansága az imént leírt személyeken kívül kiterjedt a kutyákra, macskákra, énekes és néma madarakra, és kevés kivétellel a körülötte lévő, és az általa színesen elképzelt valóságos és nem valóságos tárgyakra is.

José bizalmát egyedül Pedro élvezte, aki ugyancsak bevándorolt Puerto Rico-i,  fekete bőrű család nagyfia volt, aki mindig mosolygott, hófehér és egészséges fogsorát kivillantva, és ugyancsak hófehér trikójából, mint hatalmas fekete tekegolyók fénylettek roppant bicepszei,  amelyeket – ahogyan José mindig gondolta – bátran és késedelem nélkül hajlandó lett volna, saját élete kockáztatása árán is harcba vetni, különösen, ha egy ugyancsak bevándorolt Puerto Rico-i család fekete bőrű, sorban negyedik gyermeke bajba kerül.

José Pedrot csak látásból ismerte.

José ezen a napon egy különösen ellenszenves negyven körüli fehér, középosztálybeli férfi barna félcipőjét tisztította addig, amíg a tükrösen fénylő bőrön meg nem csillant a Központi pályaudvarról elhúzó Bíbornyíl első osztályú, szinte csaknem fehéreknek fenntartott kocsija ablakában álló nő arany öngyújtójáról rávetülő napsugár.

 

A férfi felállt és rálépett a cipőtisztítókrémet tartó kis bádogdobozra és egyidejűleg José jobb kezére is, majd megfogta a fiú bal fülét, arcához húzta és égetettszesz-gomolyaggal a fülébe lehelte: – Koszos nigger fattyú!

Ekkor ért oda a hatalmas termetű Pedro, és elsötétítette az eget, árnyéka rávetült a férfi borostás arcára és kékesre festette.

A férfi felállt és a kijárat felé indult.

José remélte, hogy Pedro utána lép, megragadja a derekánál fogva és feldobja a vasútállomás tetején üldögélő két, kissé elnagyolt, zöld festékréteggel vastagon bevont, bágyadt griffmadárhoz, miután a férfi lábaiból perecet font, és idejétmúlt barna borsalino kalapja karimáját a nyaka köré húzta.

 

Ehelyett Pedro José vállát megragadta, és a fiú zsebéből egész aznapi keresetét, mind a negyvennyolc centet rettenetes méretű, padlizsánszín bal markába kaparintotta és eltüntette.

– Tacskó! – mondta Pedro.

Így van ez.

freez

Cinke

Ki tudja mennyi tartalék van kiben

Mennyi barnaság a hajában

Mennyi fény a szembogarában

Ki tudja, mennyi maradék van kiben

Két karéj vagy csak egy

Kis vajjal, egy fél szelet szalámi teával

Vagy lekvár egy csipet, szilva, vagy talán barack

Ősszel vasárnap reggel, ha deres a teraszkorlát

Ahol a cinke ült nyáron

Ki tudja mennyi idő marad ahhoz, hogy megbeszélhessem,

Hogy a holnapi napfelkeltét meg kell –e érnem

Ki tudja, ki mit akar még csinálni, ülni csak vagy nézni,

vagy ugrani egyet egy lépcsőről felfelé, hogy elérje azt, amire vágyott

Ki tudja ki mire nem vágyott tavaly, vagy tavalyelőtt

Talán csak fél karéj kenyér meg egy kis szalámi, ennyi maradt

Teraszkorlát fáján cinkenyom

Elég, már elég, hogy holnap mi lesz, számit e?

freez

Mered- e azt mondani beee?

Mered- e azt mondani beee?
Kiölteni nyelved a világra, nem törődve azzal mi lesz.
Mi lesz majd holnap, vagy délután, nyelvedre ütnek-e,
nem mézes bottal,
vagy megcsípik csipesszel, hogy
ne tudd másnap és másnak is mondani: beeeee!
Vagy nem mered.
Nem mered mert nem akarod,
Mert bölcs vagy és megfontolt, mindennek alapos tudósa
Ki mérlegel esélyt és latol papot, hitet, igét és ígéretet.
És hisz, feltétel nélkül és visszavonhatatlanul, rendíthetetlenül,
fekve, állva, térden és minden iszony- viszony között.
Vagy ígér maga is reményt, ’mivel elmúlik majd a fájdalom, a nehézség és a kő
mit ásód fordít ki a rögös földből arannyá vál’, ha eljön az idő,
hogy megjöjjön eszed és lásd, hogy arany, ő.
Nem mered,
mert nem szeretnéd, ha elvennék szavad,
hiszen a szóra szükség lesz még holnap is.
Őrizni kell, nem fecsérelhető, nem cserélhető,
adott és kapott szavak meg nem másíthatók.
Igy gondolkodsz azon, melyik a helyes idő,
amelyen éppen alkalmas lesz azt mondanod beeee.
Csak el nem szaladjon fürge lábán az alkalom
és pillanat, ami után csak botorkálhatsz vakon
és süketen, hiszen az idő kijátssza a gondolatot, elsuhan,
te meg maradsz és már eszedbe se jut mi is volt a szó mit elvettek előled,
mint megrakott tálat, gyümölccsel terhesen,
elfelejted mit is akartál ezzel az egésszel, míg a szőlőt szemezgetted,
valaki furcsán béget itt,
vagy ott.
Nem is akarod, miért mondanád, neked jó igy
nem érdemelsz egy rímet sem,
ha jó, hát jó.
Legyen neked.
Legyen majd holnap is, és azután és még egy nap, amig áll a világ,
Reméld, hogy igy marad, nem változik, megdermed,
Csontvázán a hús örök időkre megáll, és mosoly sem lesz törékeny foszló pókháló fonta
tegnapi, padlásjárta csorba tükör.
Reméld, mit tehetnél mást?
Kire nyelvem nyújtanám, nem kérdezem,
Nyelv nem nyelvelhet önmagával soha,
Bár egy kis elmélkedést megérdemel,
egy sóhajnyi idő rászánható,
hogy megfordulhatna- e a szó,
a környezet lehet e változó
vagy valóban igy telik el az életem
Nem mered, mert nem mered.
Mert gyáva vagy, mert három gyerek várja apját,
és a vacsorát.
Rád nem haragszom, a gyereknek enni kell.
Nem vagy gyáva, ha mondanák, mondanád te is.
Másnak lesz a dolga kezdeni.
Nem mered?
Hát nem mondhatom helyetted,
csak magam,
én mondhatom.
Tessék nesze:
-Beeeeeee!
 
freez

Hajnali vers

éjszaka, fél három felé

 

pozsgás ujjammal fúrok lyukat a földbe

nem jó szerszám, hajítófát sem ér

de nem bánom, csak túrok körbe-körbe

gyenge körmöm mellett kiserken a vér

 

harapás nyomom saját karomban sajog

és félek a haláltól gyakran percekig

egy lóval cserélnék zablát, min rághatok

de csak a kék neon mi idegemen perceg itt

 

hamvas és bársonyos szavakkal szám dadog

egy bányamély gondolat zaklat, háborít

ha kimondom százszor, vétkes nem vagyok

eltűnnek az álmok, és vérem nem veszik

 

freez

 

Hideg reggelek

Senki nem mondhatja, hogy a trombitaszó nem lenne elegendő ahhoz, hogy kipattanjon az ember szeme, felébredjen és felkeljen. Elegendő. Bár a lendület kissé megtörik, és ha az első kávé nem is de második már elég ahhoz, hogy kimenjen az utcára, a félsötét viharos hajnalba és elinduljon.

Az utcán a fergeteges hideg szél majd kifordítja a gyengécske piros esernyőt a kezéből. Nekidől a szélnek, és mint jégtörő vág át a jeges viharon a tér felé. A jégdarát szóró tavaszi szél április legjavát mutatva lehajlítja az ernyő külső merevítő vasát, és a kezéből is majd kitépi.

Csapkod a szél, jó hogy nem kalapban jött, már rég nem lenne meg, csak nézhetné ahogyan reménytelen egy lépés távolságra, vagy ötre lökdösi a vihar a lába előtt, elérhetetlenül.

A tér sarkán annyira erős a vihar, süvít, mint egy kürtőben, lehajtja az ernyőt a föld felé, mintegy zászlót hajt a támadásnak, megadja magát, de amikor a jeges cseppek az arcába csapnak mégis felemeli, nem büszkeség, csak védelem.

Az ernyő pereme mellett látja régi ismerőset, ott áll behúzott nyakkal az első szemetes mellett, a szemetesre akasztott hátizsákjától két lépésre. Fázósan álldogál, lép jobbra és balra, zöldes- fekete kötött sapkát a szemébe húzza, hátat fordít a szélnek, jobb kezét maga elé tartja, nem is kell látnia ki jön, mindenki ismeri.

Póni Frigyesnek hívjak, ezt ő döntötte el, még tavaly, amikor találkoztak és beszélgettek két térrel arrébb, az éjjel-nappal nyitva tartó bolt előtt. Nem volt nevetséges a név, egyáltalán.

– Az ember már nem forradalmár. Nem ugrál, csak él, ahogy lehet. De nem panaszkodom. Csak a kezem maradt így.

– Hol mosat?

– Van egy hely, oda járok hetente, és van egy haverom az vágja a hajam.

– Feleség? – Máris megbánja a kérdést.

– Á, nem érdekes. Megvan a ritmusom, reggel a téren vagyok, meg délután. Iszunk egy sört?

– Persze.

Ma meg itt a fagyban

– Tudtam, hogy eljön ünnepek előtt.

– Már elmúlt Húsvét.

– De jön Karácsony.

Kétszáz forintot ad, keze a jéghideg karomszerűen görbülő kézhez ér. Frigyes rákacsint, de nem bizalmaskodva, inkább cinkosan.

–Jó, hogy látom – mondja, és int.

Az ernyő elveszítette minden formáját, semmire se jó, de már itt van a végtelen hosszú mozgólépcső előtt három ellenőr, alig férni át.

– Jó reggel, jó utazást.

Majdnem mellé lép az első lépcsőnek:

– Igen, magának is – mondja, és visszabámul a lányra. Milyen szép szeme van.

A metró huzatot csinál a kürtőben amikor érkezik, először a huzat, majd a kabátos sálas emberek, a lépcsőn felfelé. Nincs ismerős. Néha van, néha nincs. Ma nincs.

Lenn az alagútban az órára pillant, négy perc harminc. Négy perc harminc eltékozolt idő. A várakozás ideje.

Egy srác megy el mellette, ránéz, mintha ismerne. Nem ismeri. Leül. Ő maga is leül. A srác egyel közelebb jön.

– Milyen jó a csizmája.

– Igen, nekem is tetszik, tavaly még magas szárút hordtam, de szúk lett vagy mi. Most meg ez, ez rövid szárú, fehér cipőkrémmel kenem … – és beszél, beszél, csak azért, hogy a másik ne kezdhesse el, ne mondhassa, ne történjen meg, aminek be kell következnie.

– Ok. – Mondja a srác, és elővesz egy medaliont, arany, benne Mária kép. Kábé húsz forint, vagy egy pálca a lövöldében.

– Magának adnom. Most találtam. Maga rendes ember.

– Nem.

– Csak valami

– Nem, ismerem ezt. nem akarok magának pénzt adni. Megértheti.

– Van három gyerekem.

– Nekem is.

– De segítsen.

– Nem tehetem, nem akarok magának pénzt adni.

Sokáig tartott ez. Jött a metró.

– Isten áldja, vigyázzon magára. Megyek a Délibe, hátha van melós felvétel.

Beszállnak, nem ugyanazon az ajtón. A srác már egy nénihez lép, közel hajolva mutat neki valamit.

A plakátokat nézi, az embereket nézi, minden lány, aki ül, keresztbe tett lábbal ül, hatból öt telefonál, ugyancsak hatból ötön nadrág, egyikükön szoknya. Az egyik nadrágos nem telefonál. Két férfi ül, három áll. Ezek fontos dolgok. Az egyik ő.

Leszáll, a mozgólépcsőn a metró okozta léghuzat támasztja a hátát. Minden második lépcsőn áll ember, csak a jobb oldalon. A lépcső zötyögve halad, a kétharmadánál, egy lány – nem látta a kocsiban – elment mellette, lépeget a mozgólépcsőn. Sportos, izmos, ahogyan látszik innen. Elkezdi számolni a másodperceket, egy elefánt, két elefánt, tizenkettő, húsz elefánt, ekkor tűnik el a lány a szeme elől, ekkor ér fel a lépcső tetejére. Húsz teljes másodperccel előbb jár az életben. Dehogy hiszen ő jár harminc évvel előbb az életben. Mindegy.

A kisföldalattinál a lány a szomszédos oszlopot támasztja. Szemben reklám, bármi átváltunk bármire, ugyanott zálogház. Bőrkabát igazi bőrből. Az ajtó ahogyan nyílik már hangzik is: – Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Beszáll, záródnak az ajtók. Egyik állomás a másik után.

– Nem tudja hol kell leszállni a lehel piachoz?

– De igen. Mindjárt, de még onnan trolival.

– Ó.

– Igen a 76-os trolival, pár megálló.

– És honnan indul.

– Hát felmegy és előre, meg fogja találni.

– Köszönöm.

Kérem vigyázzanak az ajtók záródnak. Férfi volt vagy nő? Nem tudja, nem figyelte. Furcsa. Inkább nő, de ezt csak a piacból gondolja. Lehetett nő. Végállomás, átszállás. Még pár megálló. A kórház II. kapujánál hosszú sor.

– Maga hányra jött?

– Kilencre.

– És maga?

– Én is.

– Maguk szerint beállhatok ide?

– Persze.

Ez férfi érkezik fekete kabátban.

– Maga hányra jött?

– Kilencre

– Akkor még megyek egy kicsit, én fél tízre.

Hideg van, de már nem esik. A munkásszálló ajtajában fekete jambósapkás fiú összehúzza magán a vékony dzsekit, és mint aki vízbe merül indul el fázósan az utcán háttal a szélnek, ráérősen halad.

Fél tíz. Katona igazítja el. Egyenesen, oda. Másik katonás személy, orvos lehet.

– Betegsége, anyja neve, bal vagy jobb.

Meghökken.

– Bal.

– Jó álljon a vonalhoz.

Vége. Üljön oda le. Ezt egy százados mutatja, nem mondja. Magas szikár, nagyon fáradt személy, kevés mozdulattal barátságosan, de ellentmondást nem tűrően vezényel. Látszik, hogy képes lenne leküzdeni bármilyen ellenállást, eredjen az bárhonnak. A katona az katona.

Ül, megy, teszi, amit mondanak jeleznek.

Vissza a villamossal, sok megálló átszállás, kisföldalatti. A feszesség megmaradt, nem ül le, a tönkrement piros esernyőt a lába mellett tartja, nem játszik vele, mint szokott, nem bökdösi a padlót. Elfáradt, pedig alig tett valamit. Áll, és várja, hogy visszaérjen a térre.

Póni Frigyes még ott van

– Hosszú műszak – mondja és nevet.

– Már adtam – szabadkozik.

– Persze, tudom, egy kávé jól jönne.

– Jó, adok egy kávéra. Kéri az ernyőm?

Átveszi megnézi, kinyitja, a szél majdnem elkapja a kezéből. Becsukja.

– Á, nem nekem jobb van.

– Jó, viszlát.

– Jó, hogy láttam – int, begörbült kezével, és mosolyog.

Freez

 

 

Fotó: Imre Dóra

Este lett megint

Senki sem tudja hová lesznek az emlékeink, senki sem tudja hová bújnak el, azt sem tudja senki, valóságosak-e, vagy csak az ingerület szikrázó villanásai keltette, soha sem volt képek. Emlékszel? Emlékszel? Nem, az nem úgy volt, és nem is ott.

Most hol vagyok, hol lehetek? Egy díszlet nélküli hely, egy címzés nélküli levél. Egy alany nélküli mondat.

És este lett megint
és reggel lett megint.

Keresem a házakat, a régi tereket
a buta szokásokat, reggeli ízeket,
az én hibám, az én hibám lehet
hogy sehol, sehol nincsenek

és este lett megint

az este búcsút int
az este búcsút int
a napot magad mögött hagyod,
mert majd uj nap érkezik

dehogy, dehogy, mitől lenne új, hát én a régi vagyok,
én a régi vagyok, csak nem találom a helyeket meg a szokásokat
amik voltak, vagy nem voltak,
csak azt hiszem, úgy emlékezem, hogy lehettek is volna akár

nem baj, nem baj

kérdésre kérdéssel felelsz
a vállad lustán megvonod,
nem érdekel, mit számít neked
de a sálad megint itt hagyod

aztán csak beszélsz, beszélsz
azt hiszed meghallgatom
és langyos bamba eső
csurog le a falakon

seszinü szürke napok
a kedvem se jó se rossz
fény nélküli rossz helyek
gondolattalan maradok

mondd meg most hol vagyok,
nem segíthetek neked
mondd csak meg hol vagyok
csak egy árnyék vagyok
 
freez

Tojásételek

Főtt tojás

Tegyünk egy megmosott tojást forró vízbe, majd főzzük öt percig. Ekkor kemény tojást kapunk – vagyis a fehérje és a sárgája teljesen összeáll, a tojás héj letisztítása után a tojás szeletelhető , felvágható lesz.

Ha három percig főzzük lágy-tojást kapunk, ekkor a fehérje megszilárdul a sárgája folyós marad.

A lágytojást ugy fogyasztjuk, hogy a tojást egy erre alkalmas tartóba, csészébe tesszük, a tetejét – a domborúbb  végét késsel levágjuk és a tojást kikanalazzuk a héjából.

Tükörtojás

A tojást feltörjük, és közvetlenéül a felhevített olajat tartalmazó serpenyőbe engedjük, óvatosan, hogy ne folyjék szét, ha szeretnénk szabályos alakú tükörtojást akkor erre a célra alkalmazott fém formákba is üthetjük.

Rántotta

A tojást leütjük, sóval elkeverjük és a forró serpenyőbe öntjük. nem verjük habosra, csak lendületesen összekeverjük, hogy a fehérje és a sárgája egyneművé váljon. A serpenyőben még megkeverjük, és akkor levesszük  tűzről amikor a tojás láthatóan kezd összeállni, nem várjuk meg míg megkeményszik. A  tűzről levéve még folytatódik a kémiai folyamat ami alatta  az állaga sürübb lesz, nem szabad hogy kiszáradjon, eltöredezzen nagyon.

Omlettek Külön keverjük el a sárgáját és a fehérjét, a fehérjét habbá verjük, a sárgájával összekeverjük. Serpenyőben sütjük,   a sütési idő felénél megforditjuk, és mindkét odalát aranybarnára sütjük. Fogyaszthatjuk önmagában, de feltéteket is tehetünk rá, salátát, kolbászt , sonkát, ízlés szerint.

Plasztérion

…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent? magának esetleg sikerült már? vannak helyeztek, az ember megy a városban, autóval, és lát dolgokat, mint egy gyorsvágású kép-pergetős moziban, egy- egy pillanatra kinéz az ablakon, és lát dolgokat, semmi szociológia, és nem is költészet , csak mondom, ahogy jön, néni az út mellett gurulós kosárral, nyolc sáv, ezer autó, nem egy elveszett futam igaz? fogadhatunk is, tétre, helyre befutóra, itt nincs hendikep, mindenki egyenlő esélyekkel, mint mindig, naná, persze, jó, tovább, buszmegállóban erős középkorú hölgy, nyári virágos ruhában, októberben, zenére táncol, a zenét csak ő hallja, a többiek nem nézik, tovább, a nap a szemembe süt, elvakít, a színeket kifakítja, csak sárga, meg valami poros szürke, volt ilyen már, jó, tovább, jobbra egy férfi egy vaskapunál könnyít magán, mehetne odább? hová mehetne odébb? ő már megtalálta önmagát? egy fedett féltető alatt rongykupac, az innenső oldalán két mezítlábas talp, egymáson, meztelen és rózsaszínű, mint egy gyereké, – kér egy valamit? egy gyomorkeserűt? – a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga, az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja – , egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csilingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amíg elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amíg látogatóban jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

Mindegy kinek

egy holló ült le a vállamon

hópehely billeg a sálamon

elmúlt a nyár csak várhatom,

hogy múljon majd el a bánatom

homokot szórt szemembe

a szél

ezt mondom majd

mindenkinek

hazudok, mint bárki, aki él

hazudunk csak, mindegy kinek

egy ital és a hajnali szél

hideg folyón száguldó vizek

majd a méreg a szívedig ér

mondanád még, de nincs

már kinek

bádogbögrében csorbult kanál

hátad mögött csak

kopasz falak

elmehetnél, itt semmi se vár

de várnod kell, hát

mégis maradsz

látod is már, ott jön kit vársz

kabátja gallérja felhajtva

csak ne mutasd nagyon,

hogy félsz talán majd elmegy és itt

hagy ma

freez

Október – November fordulója

Ha meg egyszer azt mondod, szabadíts meg a

gonosztól,

az udvaron kergetlek, mezítláb, és nem lesz baj, ha

sárba esel.

Ha kiabálod majd, hogy „elveszek, hát ments meg

magamtól”

bottal veszlek rá, hogy megtagadd a képmutatást és

szeress.

Ha feltételhez kötöm bármi cselekvésem,

felhatalmazlak rá, hogy leköpj,

Hogy visszavedd mindazt, amit

itt hagytál magadból tavaly,

meg tavalyelőtt

soha se sírj

soha se kérj

soha se fáj

soha se félj

Ha még egyszer, mégegyszer lesz, amikor számon

is kérhetsz majd engem,

Hogy miért hazudtam annyira gyakran, és miért is

éltem helyetted

ez itt a hely

ez itt az út,

ez lesz a szép

ez lesz a rút

Ha a csendben elvész a jó, és a ködben elhal a dal,

ami édeskés a fülnek, és émelyit a szó, és undorít a

hang,

a végtelen-kerengő, szabványos méretre vágott

hazugság,

nekem egyre megy, ha meggyújtod, vagy

nem gyújtod a gyertyát,

Neked nem.