A Maradok Duó-val készült interjúnk aprorója VOLTVANLESZ című versmegzenésítésük megjelenése, melyet alább olvashatnak! Gratulálunk a zenekarnak!
VOLTVANLESZ
Belém tört fényből rakom ki arcod. Összeáll a kép, mint afféle hit. Vágyak, könnyek, mosolyok, kudarcok, írják létbibliánk gyűrt lapjait. Fájó sikoly a test, néma kérdés. Morze jeleket küld felém szemed. Mi tegnap simított, mára sért, és féltő válaszom észre sem veszed.
Voltunk erősek, boldog hódítók, álmokra pecsétként parányi bók. Lettünk önzők, hit nélkül lázítók, közhely, egót romboló júdacsók.
Refr.:
Magányvírus tombol tűzként bennem, minden napomnak hiányláza van, rőzsét gyűjtök vágybokros szívemben, hogy meg ne fázz, én rád gyújtom magam.
*
A dalszöveg alapjául Ernst Ferenc versei szolgálnak, VOLTVANLESZ című szonettjét alapul véve készültek a verzék szövegrészei és RÁD GYÚJTOM című verséből ollózva a refrén.
A zenekarról:
A 2017 óta működő Maradok zenekar kortárs és klasszikus verseket, gyermekverseket, népdalokat, illetve saját szövegeket zenésít meg pop, rock, funky, jazz, alter, népzenei stíluselemeket keverve. A zenei adaptációk legtöbb esetben duós felállásban (Ének: Szinayné Víg Orsolya, Gitár: Szinay Balázs) készülnek el és szerepelnek élő előadások alkalmával, de több dalukból teljes hangszerelt verzió is készült. Ezidáig közel 75 dalt készítettek el, melyekből a legtöbbet bemutattak élőben is többek között könyvbemutatókon, kiállítás megnyitókon, irodalmi találkozókon, folyóirat lapszám bemutatókon, fesztiválokon Magyarország-szerte.
Milyen stílusban játszotok – választottátok vagy így alakult?
Pop, rock, funky, jazz, alter, népzenei stíluselemeket keverünk. Van olyan dal, ami szorosabban köthető egy-egy műfajhoz, de olyan is, amiben akár 3-4 műfajelem is felcsendül. Igyekszünk változatosságra törekedni és minden megzenésítésre kerülő szövegnek sajátos hangulatot teremteni. Mivel a zenei ízlésünk, érdeklődésünk elég sokszínű ezt igyekszünk átadni a saját dalaink által is egymás mellé rendelve akár olyan műfajokat is, melyek első ránézésre nem egymás édestestvérei, ugyanakkor, ha úgy érezzük, hogy egy dal „megköveteli” vagy legalábbis „megengedi” ezt a fajta sajátos elegyet, akkor kísérletezünk vele, és ha tetszik a végeredményt bátran vállaljuk.
Van-e előképzettségetek – zenészek vagytok-e vagy hogyan jött a zene az életetekbe?
Mindketten tanultunk néhány évig zenét (Víg Orsolya éneket, én pedig gitárt), de a felhasznált zenei hatások, elemek nagy részét autodidakta módon, zenekari tapasztalatok, önképzés révén sajátítottuk el.
Milyen verseket dolgoztatok már fel, és mit terveztek még?
A repertoárunk két harmadának elkészítéséhez pályázatot hirdettünk, melyre kortárs szerzők versszövegeit vártuk megzenésítés céljából, és a nyertes pályaműveket zenésítettük meg. Más dalokat egyéni megkeresés, felkérés alapján, vagy pályázatokra készítettünk el kortárs szerzők művei alapján. És voltak olyan szövegek, melyekkel kapcsolatban mi kerestük fel az adott szerzőt, hogy elkérjük a szövegét megzenésítésre. Ha klasszikus szerzők műveit zenésítjük meg a hozzánk közel álló szerzők műveiből választunk, mint például Weöres Sándor, Pilinszky János, József Attila, Szabó Lőrinc…
A saját szövegeknél a zene van meg hamarabb vagy a szöveg?
A legtöbb megzenésítésünkre igaz, hogy a szöveghez születik a zene. A folyamat első lépése, hogy leülök egy gitárral a szöveghez és elkezdek játszani az általa kiváltott hangulati, zenei benyomásokkal, alapvető énekdallamokkal. Ha született egy nagyjából vázlatszerűen használható dalszerkezet, megmutatom partneremnek, Orsolyának, akivel összejátsszuk és megnézzük, hol lehetne, kéne még módosítani. Ha hiányosságok érzünk, vagy bővítenénk a dalszerkezetet újra nekiülök és kiegészítem az első körös verziót. Esetenként pedig az is előfordult, hogy a felvételkészítés során toldok még részleteket egyes dalokhoz, ha valamit a visszahallgatás során hiányolok, vagy másként csinálnék.
Milyen hangszerek szólalnak meg a zenékben?
A dalok gitár+ének hangszerelésben készülnek, aminek az egyik gyakorlatias oka, hogy bárhol, bármilyen körülmények között elő tudjuk adni őket. E mellett készülnek olyan dalverziók is, amikben teljes hangszerelés szerepel, általában dob, basszus, gitár, zongora, cselló összetevőkkel. Ezeket felvétel formájában tesszük közzé. Mivel partneremmel, aki egyben a feleségem is néhány éve családot alapítottunk, illetve a pandémáiás helyzet okán is az elmúlt években a dalszerzésre és korábbi dalaink újrahangszerelésére, valamint az online térben való jelenlétre koncentráltunk. Tekintve, hogy ezidáig közel 75 dalt készítettünk el az újrahangszerelés egy hosszadalmasabb folyamatnak ígérkezik így prioritásban a személyes jelenléttel és az újabb dalok szerzésével szemben ez élvez nálunk most előnyt.
Erzsébet 1939 -ben T. faluban született földműves családban, édesanyja egyedül nevelte, édesapja a háborúban hősi halált halt. A falu jellegzetesen alföldi mezőgazdasággal foglalkozó helyiség, vasútvonal nem vezet oda, a fővárositól hetven kilométerre fekszik.
A helységben működött általános iskola, az iskolában volt könyvtár, volt orvosi rendelő, élelmiszer és vegyes bolt, ruházati üzlet – elsősorban nem konfekció ruhákat vásároltak az emberek, hanem szövetet, amit megvarrattak – volt mozi is. (most nincs ) .
Telefon csak a postán volt – hosszú évekig magánszemélyeknél alig vagy egyáltalán nem, vidéken még kevésbé.
Televízió még nem volt, a hírforrást a rádió szolgáltatta, az újság ami néhány házhoz járt – a Szabad Föld – és hírek, amiket az emberek egymástól kaptak – hoztak vittek. Külföldről, más városokból nem sok hír jutott el. Nem is tűnt fel a hiánya.
A faluban volt tanító, orvos, postás, agronómus, az üzletekben dolgozók és a pap, akik nem mezőgazdasággal foglalkozta. Ezek az emberek nem játszottak érezhetően vezető szerepet, nem adtak különösebb iránymutatást, végezték a saját munkájukat.
Teltház: Mennyire lehetett tervezni ott és akkor az életet, egy gyereknek, a családnak?
Erzsébet: Nem sok tervem volt, jártam iskolába, tanultam, mint a többiek, amikor nem volt iskola a mezőgazdasági munkákban vettem részt a földeken, mint mindenki más. A fiúk a nehezebb munkákba is hamar belekezdtek, belenőttek a gazdaságba. Szekérre ültek, traktorra ültek. Amíg az általános iskolába jártunk nem volt különösebb terv arra, hogy mi lesz az ember később. Nyolcadikban kérdezték, ki milyen pályát választana. A fiúk egy része Vácra jelentkezett – valamiféle gépszerelő szakközépiskola volt ott -, sokan elmentek, jónéhányan haza is jöttek, mielőtt elvégezték volna, beálltak dolgozni. Akkoriban még –ez 1952 körül volt – nem volt kötelező tovább tanulni, elég volt a nyolc osztály, de mégis megpróbálták többen. Volt azért közöttünk is olyan, aki továbbtanult, orvos lett, a családja taníttatta. Akkor ez annyi költséget jelentett, hogy a gyerek nem lakott otthon, nem dolgozott haza a családnak, meg kellett venni a könyveket, de az iskolában nem kellett fizetni. Én úgy gondoltam tanítóképzőre megyek, volt ilyen iskola Nagykőrösön meg Budapesten Cinkotán is. Én a cinkotait választottam, be is iratkoztam, egy évet elvégeztem, azután családi okából haza kellett mennem. Nem is tudom miért akartam tanító lenni. Tetszett, ahogyan az iskolában a tanító a gyerekekkel foglalkozott. És az is számított, hogy a földműveléssel nem akartam foglalkozni, tanulni szerettem volna. Akkoriban, aki tanítóként végzett azt beosztották oda, ahol kellett tanító, ez lehetett bárhol az országban, nem ott, ahol született. Ezt tudtam, és vállaltam volna, ha máshová kerülök. De végül is nem került erre sor. Ahogy mondtam hazakerültem. Nem is álltam be a gazdálkodásba, nemsokára megint Pestre mentem. Három műszakokban dolgoztam egy fonodában. A munka nehéz volt, de mégis szerettem ott. Egy leány szálláson laktunk úgy, hogy hárman laktunk egy szobába, de ez nem volt baj – korábban még a tanítóképzőben huszonnégyen voltunk egy hálóban – ez itt egy viszonylag szigorú hely volt, ahol laktunk, de nem volt barátságtalan, vigyáztak az itt lakó lányokra. Fiatalok voltunk mind, sok közülünk vidéki. kevésbé ismertük a várost. nem is nagyon mentünk messzire ahhoz a helyhez képest, ahol laktunk – ez Lőrincen volt – vasárnap néha elmentem egy kifőzdébe és ott ebédeltem, a mozi volt még szórakozás, de azt nem nagyon szeretem. TV később lett itt is a közösségi szobában, társalgóban, és otthon is a faluban. Akkor egy TV volt a művelődési házban egy forint volt a belépő, úgy lehetett nézni. Tervem itt sem volt különösebb, csak dolgoztam. örültem, hogy kiemeltek minőségellenőrnek – ez azért volt mert már volt valami végzettségem, a tanítóképző -. Amennyire emlékszem különösebb végzettségeket nem vártak le, amit az ember csinált és abban jól dolgozott, az akkoriban elég volt ahhoz, hogy előrébb jusson – magasabb fizetést kapjon, más beosztást. De ezek kis lépések voltak nagyon. Nem is nagyon terveztem itt hosszan lenni. Egy idő múlva ismét hazakerültem. Nemsokára férjhez mentem.
1961 Budapest. Telefon még mindig csak a hivatalos helyeken volt jellemzően, magánlakásokban kevésbé. Újságok voltak, a rádió ugyancsak. TV a családban a hatvanas évek közepére került. Egy nőnek akkoriban három pár cipője volt, egy téli, egy félcipő, egy szandál. A ruhákat varratták – jó varrónők voltak – de volt konfekció is. A lakókörnyezetekben – tíz háztömb, mondjuk – a napi szükségletekhez az ellátás mindenütt megvolt, gyalog elérhetően, üzletek, piacok, kenyérgyár. Voltak nagy piacok is Pesten ahová érdemes volt menni, a Garai téri, Hunyadi téri, a Nagycsarnok.
Teltház: És hogyan kezdődött a felnőtt élete, mi változott?
Erzsébet: Amikor férjhez mentem azt gondoltam, jó lenne, ha gyermekünk már Budapesten születne, valamiért ezt fontosnak tartottam, nagyobb lehetőséget láttam abban, ha ő itt születik, és tanul. Így is lett. Már akkor elgondoltam, hogy a gyerekünk tanuljon, ne szakmát, szóval nem fejezze be középiskolában, hanem tanuljon tovább, olyan végzettsége legyen, ami megbecsült dolog, tanár vagy jogász. És én is tanulni akartam. A hatvanas évek végén beiratkoztam az Eötvös Gimnáziumba, leérettségiztem. Akkor már megszületett a fiunk. Amíg a gimnáziumba jártam nem dolgoztam, csak a férjem, elég volt így is a jövedelem a család fenntartására. Akkor úgy gondoltam a képzettség kell ahhoz, hogy az ember olyan munkát tudjon vallani, ami jobb munka, nem három műszakos gyárbeli, gép melletti, hanem hivatali. Ezt sikerült is elérnem – a hetvenes évektől már hivatalnokként dolgoztam, gyárban a számviteli osztályon, majd később az OTP- ben.
Nem volt különösebb tervünk, hogy hogyan éljünk. Dolgoztunk, a gyerek iskolába járt, anyukám otthon volt, vezette a háztartást. Ő jött velünk T.-ből, ezzel meg is szakadtak a vidéki gyökerek, érdekes, de gyorsan elmúlt a kapcsolat a szülőfalummal. Öreg koromra kerestem meg ujra. Továbbtanulni már nem akartam, ekkorra már harminc éves el is múltam. Annyi tervezettség volt, persze, hogy amennyit lehet dolgozzunk és a jövedelemét tegyük félre, gazdálkodjunk vele, ha lehet vegyünk lakást, legyen kocsink.
Tudni kell az időszakról, hogy Budapesten nem volt könnyű tulajdonhoz jutni –életvitelszerű helyben lakás kellett hozzá öt év, akkoriban egy családnak egy ingatlana lehetett, egy lakása. Nyaraló az lehetett külön Az autóra elő kellett fizetni. Öt tíz évet lehetett várni a kocsira. Csak típust lehetett választani – öt hat típusból – szint már nem annyira, ahhoz már szerencse kellet.
Nekünk autón 1976 ban lett- előtte szereztük meg a jogosítványt – örültünk a kocsinak nagyon, ez egy akkor új típus a Dacia volt, és szerencsék volt a színben is. A tájékozódásra a TV, rádió elég volt, akkor is ha egy vagy két csatorna volt és a rádióban is egy két adó – Kossuth, Petőfi. Az egyszerűbb emberek kíváncsiságát kielégítetté az így kapott információ. Sokféle hírek volt, külföldről is tudósítottak, elégnek tűnt.
Telefonra mi az igénylést 1972-ben adtuk le, 1992-ben kaptunk telefont.
Az élet eltelt így, dolgoztunk napról napra, nagy terveket nem szőttünk. Nem tekintettünk évekre előre. Az akkor megszerzett tudás elég sokáig elegendő volt, mind a hivatali munkában, de a szakmunkákban is. Nem változott annyira a világ, hogy újra és újra kelljen tanulni a saját mesterséget, és a környezet sem indokolta, hogy váltani kelljen, más szakmát kelljen megtanulni. Ha valaki elkezdett egy foglalkozást sok esetben úgy is maradt, egész életére, akár egy munkahelyen. Ami továbbképzés kellett megkapta ott.
A 90-es évek után nagyon megváltozott a dolog. De akkor mi már nemsokára nyugdíjba mentünk, és csak látom, hogy kell követni a változásokat. felgyorsult minden, ahogyan látom, a technika, az hírek, rengeteg információ áramlik mindenhonnan. Nem könnyű a választás, meg annak a kiválasztása sem, hogy melyik hír igaz nem igaz fontos vagy nem fontos.
Bombicz Judit író vagyok. Főleg meseíró, bár a regényírásba is belekóstoltam már. Eddig két saját mesekönyvem jelent meg, az egyik (Csodák könyve) kétszer is, két különböző kiadónál. A másik mesekönyvem címe Mesék elalvás előtt. Az írás nálunk családi vonás. Két unokatestvérem is ír, emellett a lányom is örökölte az írói vénát. Jobban mondva neki inkább költői vénája van. Idén, 2021-ben készülök megjelentetni harmadik mesekönyvemet, ami remélem, még karácsony előtt sikerül. A harmadik könyv címe Mesevarázs lesz.
Jelenlegi kiadóm a NewLine Kiadó. Remélem, ez így is marad, mert úgy érzem, éppen jó helyen vagyok.
Érdekes kérdés, mert ezen még soha nem gondolkodtam. Talán fa lennék. Olyan fa, amelyik nagyon sokáig élhet, amelyik hosszú éveken át suttoghatja meséit az erdőbe látogatóknak. Talán valamilyen fenyőfajta. Közöttük van olyan, amelyik akár többezer évig is él, ha békén hagyják.
Melyik város lennél?
Sosem gondolkodtam még ezen sem, bár az egyik kedvenc városom Eger. Viszont a legkedvesebb helyem a Balaton környéke. Révfülöpöt bevállalnám, vagy a déli parton Fonyódot. Mindkettőt nagyon szeretem. Balatonfüred is versenybe kerülhetne, mivel szeretem a kisugárzását, az érzést, amit kelt bennem régi villáival.
Mikor írtál először verset, mesét?
Verset 15 évesen írtam először. Mi más is lehetett volna az oka, mint egy szerelem, ami megihletett. Ezután nagyon sokáig csak verseket írtam.
A mese az érdekes, mert az első meséimet nem írtam, hanem csak elmondtam. Méghozzá a kislányomnak, gyermekkorában. Aztán ő felnőtt, elmaradtak az esti vagy délutáni mesélések, meg is feledkeztem róluk. Lányom már a tizenéves korszakának végén járt, amikor újra beléptek a mesék az életembe, de most már olyan sürgető módon, hogy muszáj volt leírnom őket. Nos, így kezdődött a meseimádó íróvá válása.
Melyik a kedves versed? Magyar vagy külföldi?
Az egyik általam legkedveltebb vers külföldi. Johann Wolfgang von Goethe verse, A tündérkirály. Elvarázsolt, megfogott, amikor először olvastam és ez az érzés azóta is tart, ha újra olvasom. Természetesen több vers van, amit kedvelek, magyar és külföldi egyaránt.
A mese általában klasszikus szerkesztésű irodalmi mű, erős erkölcsi üzenettel vagy tanítással. Milyenek a te meséid?
Tetszik ez a megfogalmazás. Már csak azért is, mert a legtöbb mesém ezt az elvet követi. Igyekszem úgy megírni a történeteimet, hogy azok észrevétlenül tanítsák meg az emberi értékeket a kicsiknek. Gondolok itt a szeretetre, becsületességre, őszinteségre, barátságra, családra stb. Bízom benne, hogy sikerül ilyen meséket írnom és ezek által sikerül a kicsik lelki fejlődését pozitív irányba terelni, segíteni. Remélem, hozzá tudok járulni az írásaimmal ahhoz, hogy a felnövekvő emberpalántákból becsületes, emberséges emberek váljanak, akikre büszke lehet az egész társadalom. Tudom, ezek „nagy” szavak, de hiszem, hogy hozzá tudok tenni az általam megálmodott mesékkel, a szavaimmal a fejlődésükhöz.
Bombicz Judit
Bombicz Judit – Mesék elalvás előtt (fülszöveg)
Kiadó – ForArt Kiadó
Szeretettel ajánlom minden meserajongó gyermeknek és szüleiknek, Mesék elalvás előtt című könyvemet.
Olyan történeteket írtam, melyek hősei néha emberek, de főként emberi tulajdonságokkal felruházott állatok vagy tárgyak. Sok történetemben megjelennek a kisegerek, valamiért nagyon szeretem beleszőni őket a mesékbe.
Mindegyik történetnek van valamilyen rejtett tanulsága, így a kicsik észrevétlenül tanulnak meg olyasmit, amire szeretnénk felhívni a figyelmüket.
Úgy érzem, nincs szebb annál, mint amikor egy csöppség csillogó szemekkel hallgatja a felolvasott mesét és nem akarja, hogy véget érjen.
Végül, de nem utolsó sorban ott a sok szép illusztráció, ami színessé, szebbé teszi az egész kiadványt.
Mesék elalvás előtt
Bombicz Judit – Csodák Könyve (fülszöveg)
Kiadó – NewLine Kiadó
Elvarázsolt karácsonyfadísz? Más világokba repítő könyv? Netán egy tükör, ami olyan helyre visz, amiről nem is álmodtál? Ugye milyen hihetetlen dolgok? Mégis, ebben a mesekönyvben mindet megtalálod, ahogy a manókat, sellőket, tündéreket is. Olvass bele ezekbe a mesékbe, és kísérd el a szereplőket olyan világokba, amelyeket csak a képzelet, a fantázia mutathat meg neked!
Keresd meg Fannival és Péterrel a Mikulást vagy ússzatok együtt a tenger mélyén!
Induljatok együtt a mesék birodalmába…
Csodák könyve
Egy éppen aktuális mese, a Mesék elalvás előtt című mesekönyvből
Bombicz Judit – A húsvéti nyuszi
Kerekerdő közepén, hová ember még nem tette a lábát, élt egy népes nyúlcsalád.
Nyúlmama és Nyúlpapa nagy boldogságban, szeretetben nevelték csemetéiket. A nyúlgyerekek álló nap játszottak, szaladgáltak, jól érezték magukat, hiszen semmiféle veszély nem fenyegette őket.
Ebben az erdőben ugyanis békében éltek egymással az állatok. Soha nem bántották egymást, hanem boldogan éltek egymás mellett.
A szülők szívesen vigyáztak egymás gyermekeire, így a nyúlcsaládnál is sokszor kétszer annyi kicsi volt, mint amennyit sajátjuknak mondhattak.
A nyúlgyerekek között volt egy, a legkisebb, aki mindig csintalanságon törte a kis fejét, de soha nem tett rosszat. Nagyon szerette a testvéreit, és akkor érezte jól magát, ha sikerült megnevettetni, és alkalmakkor megajándékoznia őket. A neve Tóbiás volt, de mindenki csak Tóbikának hívta.
Egyszer, egy téli estén a szülők és a gyerekek lakásuk nappalijában töltötték az időt, a kandallóban pattogó tűz mellett. A kicsik kakaót iszogattak, répás süteményt majszoltak, amit anyukájuk készített.
Illusztráció a meséhez
Nyúlpapa egyszer csak letette a kezéből az újságot, amit olvasott, és a gyermekeire nézett. Először kicsit elgondolkodva, kicsit gondterhelten, de aztán feltett nekik egy egyszerű kérdést.
– Gyermekeim! Melyikőtök tudja megmondani nekem, hogy mi szeretne lenni, amikor felnő?
Nyúlmama is felkapta a fejét, hegyezte két hosszú fülét, hiszen kíváncsi volt, mit fognak válaszolni a kicsik.
Először döbbent csend ereszkedett közéjük, hiszen ilyet még soha nem kérdezett tőlük senki.
De néhány perc múlva iszonyú hangzavar vette át a csend helyét. Mindegyik nyúlgyerek elsőként szerette volna közölni, mi szeretne majd lenni.
Sokféle dolog elhangzott. A kislányok között sokan anyukák szerettek volna lenni, és olyan szép családra vágytak, mint amilyenben ők éltek, de volt, aki az állatkórházban dolgozott volna, vagy a postán, a boltban. A fiúk is sokféle munkát soroltak fel.
Aztán sor került Tóbikára is.
Gondolataiban elmerülve, fejét pici mancsára támasztva gondolkodott, hogy vajon mit is szeretne majd csinálni később.
Homlokát ráncolva járatta az agyát, és nem vette észre, hogy milyen nagy csend lett körülötte.
– Tóbikám, te mi szeretnél lenni felnőtt korodban? – kérdezte őt kedvesen édesapja.
Tóbiás, mintha álmából ébredt volna, meglepődve nézett körül, hiszen gondolataiban teljesen máshol járt, és nem az otthonában.
Aztán egyszer csak kibökte nagy büszkén, hogy mire is gondolt.
– Én szeretnék lenni a Húsvéti Nyuszi!
A bejelentést először döbbent csend fogadta, majd kitört a többiekből a nevetés.
Még szülei sem tudták megállni ezt mosolygás nélkül.
– De Tóbikám! Mégis milyen foglalkozás ez, hiszen ilyen nincs…
– De majd lesz, Papa! Bebizonyítom nektek, hogy szükség van a Húsvéti Nyuszira.
Mivel már elég későre járt, ennyiben maradt a dolog.
A szülők ágyba terelték a kicsiket, jó éjt kívántak, és lefeküdtek ők is a szobájukban aludni.
Hamar elfelejtették ezt az estét, és Tóbiás furcsa kijelentését.
Lassan elmúlt a hideg tél, és észrevétlenül megérkezett a tavasz. Kinyílt az első hóvirág, kezdett egyre melegebben sütni a nap, minden állat jobban érezte magát. Boldogabbak voltak. A madarak vidáman fütyültek a zöldellő faágakon. A fészkekbe új tojások kerültek, s nem csak a természet újult meg, hanem az állatok is. Vidáman sütkéreztek a napfényben, élvezték a természet újjászületését.
Aztán hamarosan eljött húsvét ünnepe is. Senkinek nem jutott eszébe Tóbika Húsvéti Nyuszi ötlete, de neki annál inkább.
Senki nem tudta, hogy attól kezdve, hogy kimondta, mi szeretne lenni, titokban azon dolgozott, hogy megmutassa mindenkinek, ez igenis nagyon jó ötlet.
Volt egy titkos helye az erdőben, amiről senki nem tudott, csak Csigu, egy kicsi csiga, aki a barátja volt, és aki ott lakott a barlang mellett, egy helyes gombaházban.
Tóbika naphosszat azon mesterkedett, hogy mindenkinek megfelelő ajándékot adhasson húsvétra.
Mindenkinek névre szóló kártyát készített az ajándékok mellé, Húsvéti Nyuszi aláírással.
Apró, tojás formájú kavicsokat gyűjtött, és Csigu segítségével színes mintákat festett rájuk.
Tudta, hogy melyik testvérének mi a kedvenc csemegéje, és minden tojás és kártya mellé beszerezte azt, csak hogy örömet szerezhessen vele.
Időben készen is lettek mindennel. De Csigunak is jutott a meglepetésekből. A megmaradt festékekkel Tóbika színesre pingálta a kicsi csiga kopott házacskáját, amit ezután Csigu sokkal büszkébben vitt a hátán, mint eddig. Nem kellett bujkálnia, szégyellnie és már messziről észrevette őt mindenki, így nem léptek rá, nem estek keresztül rajta az út közepén.
Húsvét vasárnap előtti szombat estén a nyúlcsemeték egytől-egyig már ágyban voltak. Csak halk, egyenletes szuszogásuk hallatszott a gyerekszobában.
A szülők is mélyen aludtak már, amikor Tóbiás halkan felkelt, és kiosont a házból.
Mert a meglepetés csak akkor meglepetés, ha nem tud róla az, akinek készül.
És Tóbika óriási meglepetést akart szerezni családjának.
Zöld fűből apró fészkeket készített, amit körben színes virágokkal díszített fel. A kis fészkek olyanok voltak, mintha valaki virágból és fűből font koszorúkat ejtett volna le a nyúl-lak elé.
Mindegyik fészekbe beletette az elkészített ajándékokat, és mellé a kártyákat, hogy mindenki tudja, melyik az övé.
Szüleinek egy nagyobb fészket rakott, amibe két, jóval nagyobb, megfestett kavics került, mellé egy olyan kártyával, amiben Tóbi köszönetet mond szüleinek a szeretetükért.
Mire mindennel végzett, teljesen elfáradt.
Visszalopakodott az ágyába, és boldog mosollyal az arcán aludt el.
Kora reggel hatalmas kiabálásra ébredt, ahogy a szülők is. Az egyik hugicája nézett ki az ablakon, és fedezte fel a sok-sok fészket és ajándékot.
Az egész család kitódult a ház elé. A nyuszik fészektől-fészekig rohantak, hogy megtalálják a saját ajándékukat.
A szülők boldogan nézték csemetéik örömét. Egyszer csak az egyik kisnyúl megállt, és megszólalt.
– Várjatok, valami nem stimmel! Tóbikának miért nincsen ajándéka?
Tóbiás elpirult fehér bundája alatt, és nem szólt egy szót sem.
De az apukája odament hozzá, karjába kapta, és így szólt.
– Emlékeztek arra az estére, amikor megkérdeztem, hogy ki mi akar lenni felnőtt korában?
– Igen, Papa! – mondták egyszerre a kicsik.
– Tóbikánk azt mondta, hogy bebizonyítja nekünk, szükség van a Húsvéti Nyuszira.
Igaza is lett. Az ajándékokat a Húsvéti Nyuszi hozta nektek. És ez a nyuszi nem más, mint a testvéretek, Tóbika!
– De Papa, te ezt honnan tudtad? – kérdezte megdöbbenve Tóbiás az apukáját.
– Tudtam, hogy mit csinálsz, mert láttalak. Azt is tudtam, hogy Csigu sokat segített neked, hogy sikerüljön a meglepetés. De ha szólok neked erről, akkor talán nem csinálod már ilyen szeretettel. És nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen önzetlen gyermekem van, mint amilyen te vagy.
Tóbika rengeteg puszit, ölelést kapott a testvéreitől, hiszen mindenkinek hatalmas örömet szerzett az ajándékaival. Neki az volt a legnagyobb ajándék, hogy látta, milyen boldog a családja.
De mivel apukája tudott a tervéről, neki is volt ajándék a szüleitől, így ő sem maradt ki semmiből.
Így esett, hogy ettől a naptól kezdve létezett és létezik a Húsvéti Nyuszi, és ez a foglalkozás apáról fiúra szállt ezután a nyúlcsaládban.
Hűha. Ábel Stella voltam, vagyok és remélem még leszek is. Idén diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színművész szakán. Jelenleg Liverpoolban élek.
Mikor tudatosult benned, hogy a színészettel szeretnél foglalkozni?
Amikor kicsi voltam, ha filmet néztem utána a fürdőszobában fogmosás közben mindig elképzeltem, eljátszottam, hogy én is ott vagyok a történetben. Érdekeltek a szereplők filmbeli foglalkozásai, csak aztán szép lassan rájöttem, hogy ennyi szakmát nem lehet megtanulni egyszerre, illetve, hogy a színészek is csak eljátsszák a filmben. Miért ne lehetnék akkor én is “filmszerepvész” (mert nem tudtam hogyan mondják a filmszínészt…)? Hiszen akkor annyi minden lehetek majd, hogy soha többé nem fogok unatkozni!
Fotó: Leo N. Pinter – @leonpinter
Egyenes út vezetett el idáig?
Hát ez az út minden csak nem egyenes. Inkább akkor már görbe. Louis Armstrongnak és Velma Middletonnak van a Saint Louis Blues c. száma. Abban találkoztam először a “bumpy road” kifejezéssel. Azt hiszem “bumpy road” vezetett el idáig, illetve továbbra is vezet.
Úgy is mondhatnám: minden egyes lehetőségért keményen megküzdöttem. Nem nagyon repültek a sült galambok. Ha repültek is, le kellett őket vadászni.
Mi a legmeghatározóbb élményed az egyetemi 5 év alatt?
Sokk-szerű boldogság a felvételi. Nem hiszed el, hogy éppen te, éppen akkor egyfajta kiváltságos helyzetbe kerülsz. Ezt persze ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint bármilyen más sokk-élményt.
Elvégezni sajnos most, a Covid alatt sikerült… Szerintem ezt nem kell bemutatni, hogy milyen. A diplomaosztó viszont szerencsére személyesen ment le a Vígszínházban. Pozitív energiákkal jöttem haza erre az alkalomra Angliából. Ez tudatosította bennem, hogy jelenleg jó helyen vagyok. Persze Marton László, osztályfőnököm, mesterem nélkül diplomázni a legfinomabban szólva is pocsék volt.
Az egyik legmeghatározóbb élmény számomra a Szegedi Szabadtéris Rómeó és Júlia utáni koncertünk a zenekarral (Márkos Berci féle R&J Band feat. a szegedi fúvós srácok, Miklós Szilveszter és mi négyen csajok az osztályból), ami az Ódry Színpadon, a Színházak éjszakáján volt megtartva. Akkor éreztem először, hogy lehet, hogy mégis tudok valamennyire énekelni. Vagyis megoldani “szineművészettel”. Szóval ahogy lejöttünk a színpadról, ugrottak az emberek a nyakunkba, mint a rocksztároknak.
Egy másik hasonló katarzis, a Kovács D. Dani rendezte Marat/Sade bemutató volt, amelyben Charlotte Corday-t játszottam, Dino Benjamin osztálytársam pedig Marat-ot. A Vas utca másik oldalán állt a kilométeres sor, rengetegen be sem jutottak az előadásra. Kíváncsiak voltak ránk és ez csodás! Szintén Színázak éjszakája, szintén Ódry.
Egy egyetemen kívüli legmeghatározóbb munka, pedig idén, Brazíliában volt, egy Rodrix nevű énekes videoklippjében én voltam a lány akiről énekel. Két hét Brazília. Pont, tök véletlenül a karnevál alatt. Úgy néz ki, hogy ez a meló még nem ért véget. Ha minden igaz akkor az első albumán én leszek az állandó szőke. Ha a covid is úgy akarja.
Fotó (werk): Andrew J. Nance
Mit gondolsz mi a legnehezebb a színházi hivatásban?
2020-ban szerintem ez a kérdés egy teljesen szokatlan, új választ követel. Túl nagy változáson megy most keresztül az egész világ, aminek sajnos minden művészeti ág az áldozatául esett, nem csak a színház. Azt érzem, hogy ebben a pillanatban, ebben az évben, ebben a jelenlegi helyzetben az embereknek sajnos a művészetekre van a legkisebb szükségük. Hónapok óta csak a Netflix volt az egyetlen fogalom amit az ismerőseimtől hallottam, ami művészetet tartalmaz. Ott is többnyire a “sorik” meg a “doksik”. Félelmetes belegondolni. Azt feldolgozni, hogy csak streamelve vagy maszkban ülve, mindenféle hülye covidbiztos módszerrel lehet színházat vagy filmet csinálni, nagyon nehéz. Az online…online…online…kiállításokról, maszkban énekelt koncertekről nem is beszélve…
Itt Liverpoolban, a napokban azon nevettünk, hogy a 2020-as filmek filmtörténeti jellemzője majd a ‘social distancing megoldás’ lesz, vagyis keresve sem találsz majd csók vagy szexjeleneteket. (Hihihihahaha.)
Egyébként hiányzik nagyon a valóság. Nem bírom tovább a képernyőt.
Fotó: Alessandro Nobili – @budapest_portraits
Melyik az a darab, amit a legjobban szerettél játszani és miért?
Hedda Gabler. Azt mondják, hogy nehézségében ez a “női Hamlet”. Egy hatalmas kihívás. Csak egyszer volt alkalmam eljátszani pont március elején, az utolsó pillanatban, a covid előtt. Muszáj, hogy Hedda még egyszer valamikor szembejöjjön velem.
Mit gondolsz a sok év színház hogyan hatott az önismeretedre?
És itt visszatérek a legnehezebb pontra. Csinálni, csinálni, soha nem feladni.
Fotó: Köő Adrien
Ösztöndíjat kaptál Angliába. Mik a terveid a jövőre nézve?
Azt éreztem, hogy a három év színész II. És az öt év egyetem után muszáj kimennem külföldre. Az angolt és a német nyelveket beszélem, ezért Anglia, eredetileg a Birmingham Conservatoire volt a terv szeptembertől, azonban az utolsó pillanatban kaptam meg az infót, hogy nem fogadnak külföldi hallgatókat az első szemeszterben. Így a liverpooli színész barátaim segítettek, hogy kijöhessek és dolgozhassak velük. Most a covid miatt ez ugye nehezen indult be, mert újra bezártak vagy ki se nyitottak a helyek… Viszont, a kiejtésemet folyamatosan csiszoljuk, hangosan olvasunk könyveket, illetve amint a helyzet engedi benne leszek majd két kisfilmben. Januártól pedig a Birmingham Conservatoire-ban folytatom.
Rengeteg önbizalmat ad egy ilyen típusú nyitott, egyéncentrikus kultúra. Sokat fejlődtem magabiztosságban, önértékelésben, a legpozitívabb értelemben.
Számít-e, hogy éjszaka van vagy nappal? Mikor tudsz produktívabban, kreatívabban alkotni?
A tavaszi karantén alatt, illetve jelenleg itt Liverpoolban is volt két hét a Magyarországról való visszautazás miatt, illetve most van egy újabb lockdown itt Észak-Angliában… Szóval, hogy az utóbbi hónapokban teljesen felborult a biológiai órám. Nem tudok aludni, nem bírok felkelni. Többnyire viszont megmaradt az éjjeli aktivitásom. Egész életemben érdekes módon rossz alvó voltam. Mindig éjszaka volt a legproduktívabb az agyam, sőt az egész testem. Számomra a reggel az émelygés, az éjszaka pedig az összes “világmegváltó gondolat”. (Megint hihihihahaha.)
Hogy iszod a kávét?
Ohh…Dupla eszpresszót. Kizárólag Feketén.
Hogyan jellemeznéd magad három szóban?
Ábel Stella leszek.
Fotó (werk): Andrea Afonso (Balról: Icaro N. Silva, Ábel Stella, Rodrix)
„A XXI. századot alapvetően kedvelem és úgy gondolom, hogy még sokra vihetjük együtt.”
Teltház : Fiatal aktív ügyvédnő Budapesten. Honnan érkezett?
Dr. Szála Tímea : Egy Győr-Moson-Sopron megyei kisvárosban, Kapuváron születtem és a közelében található Fertődön nőttem fel. Szüleim és anyai nagymamám most is ott élnek és én is gyakran, mondhatni kétheti rendszerességgel látogatok haza.
T.: Hogyan utazik, ha utazik (vonattal, busszal, autóval, repülővel)? Mit csinál hosszú utakon? Hová utazna, esetleg egy hétre vagy egy évre?
Dr. Szála Tímea: Bármilyen furcsa, még sosem ültem repülőn, de azt szokták mondani jobb később, mint soha. Van jogosítványom, de Budapesten mindig a tömegközlekedést használom, és gyakran utazok vonattal is. A hosszú út nagyon sok mindenre jó, egy mini társadalmi látlelet. Furcsa, de ritkábban olvasok, a figyelmem mindig a körülöttem lévő emberekre, illetve a tájra, vagyis az „útra” terelődik, nem az úti célra. A tiroli hegyekbe utaznék egy hétre és az Egyesült Államokba egy évre.
T.: Amikor volt iskolatársai megkérdik, hol voltál tegnap Tímea és azt mondja, hogy „börtönben”, mennyire látszanak hökkentnek?Milyen érzés volt először egy büntetés-végrehajtási intézetbe bemenni hivatása gyakorlása során? Milyen érzés most?
Dr. Szála Tímea: Volt iskolatársakkal nagyon ritkán találkozok sajnos, de kíváncsi ügyfeleimnek gyakran szoktam mesélni, hogy bizony büntetés-végrehajtási intézetbe is járok rendszeresen. Egy részük meglepődik –természetesen – de nincs ebben semmi misztikus vagy meghökkentő. Igyekszem kicsit közelebb hozni az érdeklődökhöz ezt a világot, mindig van 1-2 jó történetem. Bevallom egyáltalán nem emlékszem az első börtönlátogatásomra. Ma pedig már semmin sem lepődök meg.
T.: Figyeli-e azt, hogy amikor a bíró ítéletet hirdet büntetőügyben, akkor a szemébe néz-e a vádlottnak? Milyen bírói attitüdökkel találkozott eddig?
Dr. Szála Tímea: Szoktam figyelni mindenféle attitüdöt a tárgyalóteremben. Én azt tapasztalom, hogy az ítéletet hirdető bíró bizony a szemébe néz a vádlottnak, de ez alól egy-két kivétel is akadt. Az esetek nagyobb részében alapos indokolást hallok az ítélethirdetést követően.
T.: Amikor védőbeszédet mond, szabad ügyvédi beszédkent kezeli? Esetleg vázlatot ír vagy ennél részletesebben kidolgozza, amit mondani fog?
Dr. Szála Tímea: A védőbeszéd szerkezete, felépítése már jóval a konkrét beszéd előtt elkezd kialakulni bennem, először csak spontán. Sokat gondolkodok rajta, fontos, hogy minden bizonyíték értékelésre kerüljön, a logikai láncolat minden elemét számba vegyem, különös tekintettel arra, hogy az ember már előre készül az ügyészi perbeszédben elhangzó logikai összefüggések esetleges cáfolatára is. Például utcán vagy metróból jövet-menet kiválóan tudok a védőbeszédeken gondolkodni, ilyenkor szinte megszűnik számomra a külvilág.
T.: Védő ügyvédként kezdettől találkozik bűncselekmények gyanúsítottaival, olykor a családjukkal, jobban ismeri őket, mint az eljárás más szereplői. Érzelmileg involvált-e, egy-egy ügyben vagy el tudja választani az embert az ügytől, egyáltalán el akarja-e választani?
Dr. Szála Tímea: Ez egy összetett kérdés. Azt már megfigyeltem, hogy a külsőről történő megítélés nagyon félrevezető tud lenni, de ezt egyébként saját magamon is megtapasztaltam. Rólam az első találkozásnál feltehetőleg pusztán a külső alapján senki nem gondolná, hogy képes lennék érdemben eljárni és megfelelő eredményt elérni egy büntető ügyben. Tehát nagyon hasznos, ha az ember lehetőséget kap a megszólalásra. A megszólalásig viszont el kell jutni. A embert az ügytől nem akarom elválasztani, mert az adott ügyféllel az ügy miatt vagyok kapcsolatban, ügyfélből soha nem lesz barát. Érzelmileg legfeljebb akkor vagyok involvált, ha azt tapasztalom, hogy az eljárás egyéb résztvevői nem olyan intenzitással vagy alapossággal járnak el, mint ahogy az indokolt volna.
T.: Saját főnöke, saját beosztottja. Milyen főnöke önmagának?
Dr. Szála Tímea: Szigorú főnökként tekintek önmagamra, viszont a megfelelő és hatékony időbeosztás terén még van hova fejlődnöm.
T.: Szereti-e a XXI. századot? A kommunikáció állandó viharára gondolok, a rengeteg hatásra ami naponta éri az embert, hogyan kezeli az ezer probléma megoldását?
Dr. Szála Tímea: A XXI. századot alapvetően kedvelem és úgy gondolom, hogy még sokra vihetjük együtt. A tizennyolcadik születésnapomon kaptam meg az első mobiltelefonomat. A mobilnet például fényévekre volt akkoriban, ma pedig a mindennapi munkám része, ami nélkül a hatékony munkavégzés és ügykezelés számomra már elképzelhetetlen. Objektív kívülálló biztosan rávágná, hogy nagyon sokat telefonálok, tényleg, hiszen sokan keresnek, de ez a piaci változásokkal és az emberek technikai eszközökhöz, szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférési lehetőségeivel is összefüggésbe hozható. Ezt egészen jól szoktam viselni, de tudom hol van az információbeáramlásnak az a szintje, amikor szünetet kell tartani.
T.: Szereti a csokoládét?
Dr. Szála Tímea: Nagyon.
T.: Vidék vagy város?
Dr. Szála Tímea: Mindkettő.
T.: Tenger vagy tó?
Dr. Szála Tímea: Mindkettő.
T.: Ceruza vagy irógép?
Dr. Szála Tímea: Ceruza
T.: Tűsarkú vagy tornacipő?
Dr. Szála Tímea: Mindkettő
T.: Regény vagy dráma?
Dr. Szála Tímea: Mindkettő, de ha nagyon muszáj választani, akkor dráma.
T.: A polgári perek világa sem idegen a gyakorlatában. Ez az ügyszak nagyon sok írásbeli munkát igényel és ha lehet meg több felkészülést mint a büntető ügyszak. Hogyan kezd neki egy ügynek, hogyan halad benne előre, mennyire tart kapcsolatot az üggyel?
Dr. Szála Tímea: Ez bizony így van. Mielőtt egy polgári ügyben megbízást veszek fel, nagyon alaposan fel kell tárni az irányadó tényállást, azt, hogy a tényállást milyen, az ügyfél birtokában lévő vagy birtokában nem lévő, de rendelkezésre álló bizonyítékok támasztják alá, és mik a per kimenetelének esélyei. Ezt mindig őszintén meg szoktam beszélni az adott ügyféllel. A polgári ügyszak több írásbeli munkát igényel, de nem vagyok klasszikus peres ügyvéd, így amikor csak lehet, a békés megegyezést támogatom, ha nyitott mindkét fél. Az új polgári perrendtartás nagy hangsúlyt helyez a perkoncentráció elvére, így már a megbízás felvételénél számba kell venni a per lefolyását, magát a perfelvételi szakot és az érdemi tárgyalást.
T.: Van olyan elv,vagy cél, amit követ vagy elérni akar?
Dr. Szála Tímea: Seneca, a római filozófus mondása számomra örökérvényű: „Per spera ad astra.*
T.: Néhany könnyebb kérdés, de sokat elmondhat magáról. Kedvenc könyve? Kedves városa? Kedvenc pulóvere?
Dr. Szála Tímea: Nagyon sok kedvenc könyvem van, nehéz lenne egyet kiemelni, de az életrajzi könyveket különösen szeretem. Róma. Nincs kedvenc pulóverem, de a fekete színt kedvelem.
T.: Kedveli „Donkihótét” vagy éppen ellenkezőleg?
Dr. Szála Tímea: Realista vagyok, de ettől még kedveljük egymást.
* Göröngyös úton a csillagokig.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.Elfogadom
