A kollektív irodalom haldoklása

Szabó Orsolya

A KOLLEKTÍV IRODALOM HALDOKLÁSA

„Nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék.”

Az irodalom szerepe ma is az, ami régen volt: a lelkünk és gondolkodásunk formálása. Ez a szerep, most a 21. században, a szubjektív narratívák korában égetően fontossá vált. Olga Tokarczuk így fogalmazott az irodalmi Nobel-díj átvétele alkalmából mondott beszédében:

„Évszázadokig élt az a vélekedés, hogy minél többet tud egy ember a világról, azaz a tényekről és azok összefüggéseiről, annál boldogabb, egészségesebb és gazdagabb lesz, és ha a sok ember válik műveltté, akkor az egész társadalom jobbá válik. Annyi párhuzamos, szubjektív narratíva érkezik most már az emberek felé, hogy kiveszőben van az univerzális látásmód, nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék, amelyeknek ismeretei érthetővé tették eddig a történeteket. Nincsenek érvényes hivatkozási pontok, példák, amelyek ugyanazt jelentik mindenkinek. Az élet események sorozatából áll össze, és ha ezeket az eseményeket nem lehet érvényesen elmesélni, akkor azokat megérteni sem lehet”

Elemzésem során megpróbálok rávilágítani, hogyan haladunk a kollektív élettől az egyéni lét felé és hogyan hagyjuk magunk mögött közös meséinket.

 

A modern társadalom értelmezése

Számos tudományos diskurzus folyik az átalakuló rendszerekről, a digitalizált világról, globalizációról, de nincs átfogó képünk arról, hogy mi is történik magával a társadalommal. Az emberi együttélés változó szabályait és motivációt tanúságos lehet közelebbről megvizsgálni, hiszen kapcsolataink minősége határozza meg életünk és végső soron a társadalom egészének minőségét.

A premodern kori állam, funkcionálisan differenciált társadalommá vált, melynek következményeként teljesen átalakultak az évszázados együttélés szabályok valamint személyes emberi viszonyok is.

Azt is fontos látnunk, hogy a közszféra és a magánszféra kapcsolata történetileg a média közvetítésével alakul és formálódik. „Az új elterjesztő médiumok által szárba szökött nyilvános diskurzus épp a piedesztálra állított pártatlansággal szemben meglehetősen egyoldalú világlátást képviselt.” ( Bognár 2015: 25)

Történelmi háttér/ Paradigmaváltás

A történelmi távlat az, amire szükség van, ha meg akarjuk érteni melyek azok a nagy társadalmi és kulturális változások, amelyek ebben a pillanatban közvetlenül érintenek bennünket, ha meg akarjuk érteni jelenkori társadalmunk összetevőit és határait.

 A családmodell átalakulása

A modern társadalomban létrejön a polgári magán autonómia és a gazdasági átalakulás eredményeként az új család. Ebben a modellben ugyan a tagok gazdasági tevékenységen kívül is gondoskodnak egymásról (ifjúkori szocializáció, öregkori ellátás), azonban a család elveszti a korábbi: nevelés, védelem, gondviselés, irányítás, alapvető tradíció és orientációs funkcióit. Az emberek, kiváltképpen a gyermekek szocializációs folyamatára pedig egyre nagyobb hatást gyakorol a tömegkommunikáció.

 A tömegkommunikáció hatásai

A tömegkommunikáció története valójában a polgárság megerősödésével indul. A modern gazdasági növekedés által felgyorsul az urbanizáció, a térbeli és strukturális mobilitás. A magánhoz fűződő viszony átalakul és megjelenik a magántulajdon fogalma, valamint a hírközlő média szerepe is változik, megerősödik.  „A történetmesélés iparosítása a gőzgép feltalálásával kezdődött. Nem volt szükség személyes találkozásra ahhoz, hogy hasonló módon gondolkozzunk a világról, elég volt ugyanazt olvasni hozzá.” (Andok 2015:114) A polgárságnak új igényei jelennek meg: információrögzítés, tárolás, és továbbítás, valamint a technika fejlődése is felgyorsul. „A modernizálódó és rétegződő társadalomban a média valóságos csoportos együttlétet helyettesítő funkcionális elem, mert már lehetetlenné vált, hogy „mindenki egyszerre jelen legyen” egy találkozáson” (Alexander 2007:150)

Míg korábban az egyén számára a család jelentette az emocionális központot és látta el a kontrol szerepét, addig az új társadalmi rendszerünkben a média tölti be ezt a szerepet    ̶  állítja Sherry Turkle Reclaiming Conversation kötet szerzőnője (Turkle 2015). Ebben az új típusú rendszerben a család, mint elsődleges közösség egyre szükségtelenebbé válik és maguk a közösség tagjai is lemondanak erről a tevékenységükről.

„A problémát a szociológus Stuart Hall abban látja, hogy egyrészt a posztmodern kor a szubjektum átalakítása során elveszi azokat a támpontokat, amelyek a modernitásban kulturális rögzítettséget, biztos sarokpontokat jelentettek az identitás kialakításában, másrészt a globalizáció eltávolít azoktól a kulturális elemektől, amelyek hagyományosan meghatározták az egyén szociális kötődéseit, a család, a csoportok és a nemzet szintjén egyaránt. „ (Lehmann 2017: 375). Ugyan a gyermekeket az első szociális hatások még mindig a családban érik, de mi történik akkor, ha már a szülők is széttöredezett identitásokból alakították ki a maguk identitását, és a gyermeki szubjektum ezt képezi le?

„A gyerekek ma olyan családokban születnek, ahol napi több órán át be van kapcsolva a televízió (Magyarországon kicsivel több, mint napi négy, az USA-ban napi hét órán át). A televízió szolgáltatja számunkra a mindennapi szimbolikus környezetet. A belőle áradó történetek nem a családtól, iskolától, egyháztól vagy a szomszédtól származnak, hanem idegenektől, azaz:

  1. Nem is a saját kultúránk.
  2. Valamit el akarnak nekünk adni.

A történetek egyre jobban hasonlítanak egymásra, mert a jól bejáratott formulákat működtetik. Ezek a formulák pedig azokat a hatalmi viszonyokat tükrözik, amelyek létrehozták őket, és arra szolgálnak, hogy ezek a viszonyok érintetlenek maradjanak. Vagyis a kultúra fő árama totális ellenőrzés alá került. A kultúra sokszínűsége illúzió. Például a kereskedelmi médiában nincs helyük a szegényeknek, kivéve, ha a velük kapcsolatos esemény a bűnhöz, a droghoz vagy az erőszakhoz köthető.” ( Andok 2015: 114)

 Az elmagányosodó ember

„Korábban a rétegzett társadalom rendi tagozódásán túl a kommunikáció stabil hierarchiáját biztosította a vallásos világképben kifejeződő egységes világlátás is. (Istennek tetsző vagy nem tetsző megkülönböztetés)” (Bognár 2015: 22) Az uralkodó elit az egyház nevében szabályozta az élet minden területét. Az emberek könnyen hozták meg „nagy” döntéseiket, azt kellet tenniük, amit a szüleik tettek annak idején. Engedelmességük és hűségükért cserébe viszont megkapták az állandóság és tartozni valahová érzését, valamint az identitás tudatunkat. Ugyan kevés szabadsággal rendelkezett a korabeli ember, de soha sem volt egyedül.

Idővel a polgárság elkezdi kivonni magát a társadalmi szakralitás viszonyrendszeréből és saját gazdasági potenciálja alapján kezdi el definiálni magát. Ennek következményeként Isten központi szerepét az ember veszi át, szakralitást megjelenítő struktúra meggyengül és a társadalmi kommunikáció kimozdul az egysíkúságból. Az emberek óriási szabadságot kaptak, de egyúttal megtapasztalták a magányos létezés fogalmát. A kollektív élettől való eltávolodás eredményeként, (a történelem során először) az ember a romantikus kapcsolatotok és a média felé fordul, annak érdekében, hogy enyhítsen egzisztenciális magányán.

Óriási változást okozott a huszadik században a korábbi médiumok mellett megjelenő internet, a hálózati kommunikáció. Míg a premodern korban a legtöbb felmerülő szükségletek elsődleges kielégítésére  a korabeli ember a falu teljes közösségét, addig a mai fiatal generáció már a  közösségi médiát választja (Andok 2015).

Herbert Macuse, a modern médiakutatás egyik neomarxista kutatója szerint így könnyen egydimenziós emberekké sorvadunk. Úgy véli a média a társadalmi kontroll hatékony eszközévé vált. A tömegmédia olyan szükségleteket generál, mely hátráltatják az emberek autonómiását, magát az emberré válás folyamatát.  A média elhiteti befogadóival, hogy bizonyos tárgyak birtoklásával válnak teljes értékű emberré. Ez rendkívül komoly anyagi erőfeszítést igényel. A reklámok által generált vágyálom nem eredendő emberi szükséglet. Modern rabszolgákká, fogyasztói lényekké válunk. Ez persze jót tesz a fennálló rendszer logikájának, hiszen kevesebbet művelődünk, érintkezünk művészetekkel, olvasunk, így nem gondolkozunk el azon, hogy ki és mi korlátoz. A modern társadalmi helyzetet ezzel megerősítjük. Elválaszt attól, hogy saját autonómiából érdemben reflektáljunk a világra.  Ki vagyok én? Mi az én dolgom? Miért vagyok én? Ahelyett, hogy ezekről a dolgokról elmélkednénk, önmagunkkal találkoznánk,  a reklámok hatására az anyagai javak megszerzése vált fontossá. Marcuse szerint nem válaszoljuk meg életünk nagy kérdéseit, így emberi komplexitásunk megszűnik (Marcuse 1990).

Sikeresen újjáépítettük a falvainkat digitális térben, azonban a személyes érintkezés hiánya és az állandó online jelenlét döntő változásokat eredményezett.  Korábban minden emberi konfliktusról és együttlétről tudtak az egy közösségben élő emberek, ma senki sem tudja, hogy ténylegesen mi történik mások életében. Ez az izoláció és fizikai magány azonban megterheli, a több ezer éves kollektív élethez szokott ember tudatát.

Lelki és mentális szükségleteink nem feltétlenül alakulnak a társadalmi szerkezet átrendeződésével. Az élet értelmének keresése az ember szakrálisan végtelenül nyitott természetének egyik alapvető tulajdonsága maradt függetlenül a társadalmat érintő változásoktól. Ezért is nehéz egy szekularizált, a racionalitás keretei által lezárt, véges világban élnünk, ahol már nem kapunk egységes, szent és sérthetetlen választ életünk célját és értelmét illetően. Korunk és hétköznapjaink legtöbb feszültsége leginkább abból ered, hogy saját tapasztalataink és belátásunk alapján kell választ találnunk bizonyos kérdésekre, „az emberi szenvedés nyomasztó terhére – a betegségre, a rokkantságra, a gyászra, az öregedésre és a halálra”, amelyekre az általános felfogás szerint „minden kornak megvolt a maga elképzelhető válasza” (Anderson, 2006: 24).

 

 Összegzés

A modern társadalomban megszűnik az a világ, ahol a születéstől kijelölt pozíció alakítja a dolgokhoz való viszonyunkat és ebben a vonatkozásban jelenik meg az egyén. Szálakra bontjuk a régi hierarchikus rendszert, és egy új világot teremtünk mely tele van véleményekkel és választásokkal.

Ady óta tudjuk, hogy minden Egész eltörött, a kerek, elejétől a végéig tartó történet is már a múlté. Azonban az ember alapvető késztetést érez arra, hogy a világot egyben lássa. Vajon meddig mehetünk el a történetlenségben? Maximálisan egyetértek Tokarczukkal abban, hogy szükségünk van a lezárt, kerek mesékre és az érvényes hivatkozási pontokra, melyek legalább kísérletet tesznek arra, hogy elhitessék, a világunkban van valamiféle rend, amely megismerhető és fenntartható.  Eddig ember által még soha nem tapasztalt szabadságot kaptunk, de ennek eredményeként időről időre igenis újra kell tárgyalnunk mindent.

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált szakirodalom

 

Andok Mónika 2015. Médiahatások. In: Aczél Petra (szerk.):  Műveljük a Médiát! Budapest: Wolters Kluwer Kft. 114.

Alexander, Jeffrey 2007. A tömegmédia rendszerszemlélete történelmi és összehasonlító nézőpontból. In: Angelusz Róbert  ̶ Tardos Róbert  ̶ Terestyéni Tamás (szerk.):  Média  ̶  Nyilvánosság  ̶  Közvélemény. Budapest: Gondolat. 149-151.

Bognár Bulcsú 2015. A könyvnyomtatás és a nyilvánosság szerepe a modern társadalom kialakulásában. Replika. 6: 22-25.

Turkle, Sherry 2015. Reclaiming Conversation. The Power of Talk in a Digital Age. New York: Penguin.

Lehmann Miklós 2017.  Kulturális identitás a mobilkorban. In: Karlovitz János Tibor (szerk.): Válogatott tanulmányok a pedagógiai elmélet és szakmódszertanok köréből. Komarno: International Research Institute. 375.

Marcuse, Herbert 1990. Az ​egydimenziós ember. Budapest: Kossuth.

Anderson, Benedict 2006. Elképzelt közösségek. Budapest: L’Harmattan & Atelier. 24.

https://444.hu/2019/12/08/a-21-szazad-uralkodo-mufaja-mar-a-filmsorozat-mondta-az-irodalmi-nobel-dij-atvetelekor-tokarczuk (Részlet  Olga Tokarczuk beszédéből.)