Erki Gabriella Léna: Végrendelet

Ablakod zártad akkor nyári reggelen,

Hűs szellő kísérte a fekete felhőit rég,

Az éjszaka árnyával érkeztek nesztelen,

S ahol megfordultak, utánuk vihar kélt.

 

Némán vette kezdetét az égi káosz

Hozta végtelen és nehéz könnyeit,

De ahogy lágysága múlni látszott,

Feltűnt, hogy máris üveged zörgeti.

 

Párkányodhoz csalogat ijesztő hangja,

Mintha szólni kívánna valamit feléd.

Gondolatod ekkor talán kissé csalfa,

Most mégis különös látvány tárul eléd.

 

Felnyitod hát újra kilincsed zárjait,

Hiszed, hogy tán szép mesét regél  

De hirtelen jött fuvallat szórja rád átkait 

S ifjú szíved többé már nem remél.

 

Mielőtt elillant gyorsan, kegyetlen

Fülembe zengte újra szavait a szél :

“Elszálltak már zsenge éveid feletted,

S most rokkád elé kényszerít az ég.”

 

Dermedve eszmélsz rá éltes korodra,

Már előtted van fogságod helyszíne ,

Könnyeid hada a küszöbre potyognak,

S nincs semmi, mi fájdalmad enyhítse.

 

Leülsz hát idegen pergőd öreg székébe,

Elfogadod rád kiszabott sorsod,

lassan rájössz mit jelent fonalad értéke

Mi majd elhozza számodra a poklot

 

Orsóra sodorva már a szálak hada,

Tekerni kezded rozoga kerekét ,

De megszakadt szívnek néma a hangja 

Ölteni azt hiába is kezdenéd.

 

Megcsodálod utoljára ábrázatod bájait 

Őrizted annak töretlen szépségét

Ám e cérnával összehúzod arcod ráncaid

Megtépázva annak hamvas épségét  

 

Ahogy hajtasz egyre szorgosabban

Érintésed selyme megfakulni látszik 

S ekkor intesz búcsút gondolatban 

Hisz tested egésze redőssé válik 

 

Aztán egyszer csak más alakot ölt arcod,

Múlni látszik egykori fénye,

S elárulják majd ráncaid minden harcod,

Mit őrizhet még lelked mélye 

 

Hamvas mivoltod néhány kép őrzi még,

Melyet ellepett a múló idő pora,

S felidézi ki is voltál valaha rég,

Mit elfeledni tán nem is lehet soha.

 

Elmerengsz hát némán magadban,

Üres szobád csendjét sem zavarva,

Arcodat végül  tenyeredbe takarva

Csak ti ketten a kimondatlan szavakkal,

Tűnődve, hogy nem ismersz már magadra

 

Elrejted örökre magad elől önmagad

Vissza abba a porlepte albumba , 

Hol elsárgult emléked képe megmaradt

 

Ő néz most vissza rád.

Ő, kinek vonását jól ismerted még.

 

Most gúnyosan néz vissza rád, ki egykor te voltál,

És vádol, mert látja tán, hogy bájunk elmúlt, tovaszállt .

Fotó: Imre Bence