A cenzor lélektana
A rovat legutóbbi folytatásában említettük az úgynevezett „cenzorpszichózist”. Ez a kevéssé ismert diszciplína azt írja le, hogy a történeti irodalomból név szerint ismert cenzorok — alkatuknál, emberi habitusuknál fogva hogyan reagálták le a foglalkozásukkal járó stresszhelyzeteket. Általában beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.
Csak természetes: minél műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte. Két, egymásnak feszülő erő dolgozott bennük: a hivatalukkal járó hatalmi elvárás (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és „igazi” énjük (a gondolkodás szabadságának tisztelete). Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik. A „két fejük” folyton vitába szállt egymással. A pszichológia elmélete az úgynevezett kognitív disszonancia fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom- és művészettörténet nem kevés megmentett (cenzorszempontból kötelességszegéssel a nyilvánosság elé engedett) remekműve köszönheti fennmaradását. Cserébe gyakran hivatalvesztés járt a „mulasztó” cenzornak…
A hivatalnok-lelkű cenzorra (Houben szavával a „szent Bürokráciuszra”) egy alapvetően álnok habitus a jellemző: feladata az ira et studium — vagyis a szélsőségek keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával.. A szent bürokráciuszok általában a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban ugyanis a hatalmi pozíció szülte gyanakvás működik, az a rögeszme, hogy a műnek van valami szavakon túli rejtett értelme, az államra — s így a cenzori létre — veszélyes eszméje, amelyet csak ő nem tud megfejteni. (Grano, a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például olykor a gyermekverseket és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros plajbászával odaírva a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én nem értem-”) A nehézfejű gondolatőr nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását azért tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy a kígyó mögött nem rejlik-e „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.
Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma a kötelességteljesítés alázatának (a belső, szolgálati viszonyban) és a tekintélynek (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely a hivatalos működésnek egy szilárd eszmei alap látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít ki, mely azt sugallja: a cenzori munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb láncszeme, rajta áll vagy bukik az állam biztonságos működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által propagált aktuális ideológiából táplálkozik, azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett megaláztatások, alkati problémák következtében idővel gyakorta roncsolódik és a cenzorok „hibáznak”: olykor váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy működése kockázatát minimálisra csökkentse, egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre veszély leselkedik. pusztán preventív célzattal kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich Houben, a klasszikus cenzori intézmény nagy szakértője. Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza, az állam és a vallás nimbusza stb) veszélyeztetését látta.
Lássunk néhány illusztris példát minderre.
A katona nimbusza. A napoleoni háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.
Másik példa: egy korabeli drámában a szerzői utasítás szerint az ördögnek vörös nadrágban kellett színre lépnie. Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös nadrágot viseltek. (Az egyenruha nimbuszát Ausztriában egy 1825-ös rendőrminiszteri rendelkezés közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)
Az állam nimbusza. Egy 1828-ban kiadott reklámbrosúrát Ausztriában azért tiltottak be, mert a brosurában reklámozott nyakkendő egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok: Riego tábornok volt az 1820-ban kitört Habsburg-ellenes spanyolországi felkelés vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még egy divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az állam biztonságára!
(Folytatjuk)
Pruzsinszky Sándor