IRODALOM  ÉS  JOG – A  KLASSZIKUS  CENZÚRA

                                               A  cenzor  lélektana

A  rovat legutóbbi  folytatásában  említettük  az úgynevezett  „cenzorpszichózist”.  Ez a kevéssé ismert  diszciplína  azt írja le, hogy  a történeti  irodalomból  név  szerint ismert cenzorok  — alkatuknál,  emberi  habitusuknál fogva hogyan reagálták le  a foglalkozásukkal  járó  stresszhelyzeteket.  Általában  beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.

Csak természetes: minél  műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte.  Két, egymásnak feszülő  erő dolgozott bennük: a hivatalukkal  járó hatalmi elvárás  (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és  „igazi” énjük  (a gondolkodás szabadságának tisztelete).  Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik.  A  „két fejük” folyton  vitába szállt  egymással. A  pszichológia elmélete  az úgynevezett  kognitív disszonancia  fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom-  és művészettörténet nem kevés  megmentett  (cenzorszempontból  kötelességszegéssel a nyilvánosság elé  engedett)  remekműve köszönheti  fennmaradását.  Cserébe gyakran hivatalvesztés  járt a  „mulasztó” cenzornak…

A hivatalnok-lelkű  cenzorra  (Houben  szavával  a „szent  Bürokráciuszra”)  egy alapvetően álnok habitus a jellemző:  feladata az  ira et studium  — vagyis a szélsőségek  keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával  leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával..  A  szent  bürokráciuszok  általában  a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban  ugyanis  a hatalmi pozíció szülte  gyanakvás  működik, az a rögeszme, hogy  a műnek van valami  szavakon túli rejtett értelme,  az államra  — s így a cenzori létre  — veszélyes eszméje, amelyet  csak ő nem tud megfejteni. (Grano,  a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például  olykor a gyermekverseket  és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros  plajbászával odaírva  a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én  nem értem-”)  A  nehézfejű  gondolatőr  nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe  zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását  azért  tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy  a kígyó mögött nem rejlik-e  „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.        

Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma  a  kötelességteljesítés alázatának  (a belső, szolgálati viszonyban)  és  a tekintélynek  (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely  a hivatalos működésnek egy szilárd  eszmei  alap  látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít  ki, mely   azt sugallja:  a cenzori  munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb  láncszeme, rajta áll vagy  bukik az állam  biztonságos  működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által  propagált aktuális ideológiából  táplálkozik,  azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett  megaláztatások, alkati  problémák  következtében  idővel  gyakorta  roncsolódik és a  cenzorok  „hibáznak”: olykor  váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes  túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy  működése kockázatát minimálisra csökkentse,  egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben  található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre  veszély leselkedik.  pusztán  preventív  célzattal  kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich  Houben, a klasszikus cenzori  intézmény  nagy  szakértője.    Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb  hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza,  az állam  és  a vallás nimbusza stb)   veszélyeztetését látta.

Lássunk néhány  illusztris példát  minderre.

A  katona nimbusza.   A napoleoni  háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok  visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.

Másik példa:  egy korabeli drámában a szerzői  utasítás szerint az ördögnek  vörös nadrágban kellett  színre lépnie.  Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert  az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös  nadrágot viseltek.  (Az  egyenruha  nimbuszát  Ausztriában  egy 1825-ös  rendőrminiszteri  rendelkezés  közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)

Az  állam nimbusza.   Egy  1828-ban kiadott reklámbrosúrát  Ausztriában  azért tiltottak be, mert  a brosurában  reklámozott nyakkendő  egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok:  Riego tábornok volt az  1820-ban kitört  Habsburg-ellenes  spanyolországi felkelés  vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még  egy  divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az  állam  biztonságára!

(Folytatjuk)

Pruzsinszky Sándor