Pruzsinszky Sándor – Húsevő

(Gyávaságom története)

Az egész  az 50-es villamoson  kezdődött.  Álmosan  ébredtem  aznap, nem tudok  aludni, ha melegfront  van.  S  persze, hogy  késve  indultam a  munkahelyemre, mely  a  bíróság  hátsó  traktusában  székelő  végrehajtói  iroda.  Megálltam  a nyikorgó  kocsiajtónál  és titkon a mellettem  álló  lány arcát  fürkésztem, úgy  téve,  mintha  a kinti  forgalmat  bámulnám .  Ismerősnek  tűnt  ez az arc. Hollófekete  haja széles folyamként ömlött  szét a vállán.  Magasan  ívelő,  Madonnás  szempillája  mintha  csodálkozást  fejezett volna ki:  A virágárus  lány,  ötlött fel bennem.  Akinek két  utcával  arrébb  van  a bódéja 

Éreztem,  hogy  gyorsabban  ver  a szívem.  Nehezemre  esett levenni  a szemem   róla,  amikor  az ellenőr  megbökött:  —  Láthatnám  a jegyét, uram? —    Hiába  turkáltam a zsebemben,  csak  a reggelim, a megnyomorgatott  szalámis  zsemle  került  elő. —  Otthon hagyta?  Remek!  Nyolcezer a  bírság!  Kifizeti  most  vagy  feljelentsem? —  Miért  vagyok  én  ilyen  szerencsétlen?  —  kérdeztem  volna  magamtól, amikor a lány hangját  hallottam:  —  Együtt  vagyunk!  Kifizetem én  helyette…–  S  kifizette,  szép szemével  csippentve   rám  cinkosan.  Aztán,  mielőtt  egy  szót  szólhattam volna,  leszállt.  Hálát éreztem,  meg, hogy  mennyire  lúzer  vagyok.  De  valami  büszkeségféle is  melegített, hogy  ez a  szépség  azt mondta:  együtt  vagyunk…Lendületből,  mielőtt  becsukódott volna  a csuklós ajtó,  mellette termettem.  Engem  is  meglepett  a  bátorságom!  Mert  amúgy  tényleg eléggé  félénkféle  vagyok.  —  Ez… Igazán…nagyon…–kezdtem  bele  valami  hálálkodás félébe, de  ő leintett: — Szót se érdemel…   – –  Azt  mondtad, együtt vagyunk  —  erősködtem  .  —  Azt  mondtam?  —  nevetett  ő,  oly kihívóan és kívánatosan, hogy  a hátamon is  bizsergett a bőr. Csak álltam  ott a sivár  megállóban, elnémulva. – Tetszik, ahogy  a lúzert  adod: mintha  béna  lennél, ez bejön nálam, ez a játék…Pedig  biztos  állod a sarat, ha  megszorítanak, igaz? De  bocsi, most  rohannom  kell! —  és eltűnt  a reggel  ködében.  De  már  nekem is igyekeznem  kellett, ha  nem akartam  elkésni  a munkahelyemről.  Kár  is  lenne  kockáztatni  a világ  legjobb  állását!  Apám,  a kisnyugdíjas,  fénylő  szemmel  néz  rám,  amikor  reggelente  a  tízóraimat  csomagolom s ő  ruházatomat  ellenőrzi:  elég  fényes-e a cipőm?  — Becsüld  meg  magad, fiam, remélem, tudod már,  milyen  menő  dolog  bírósági  végrehajtónak lenni?!  Válladon a törvény,  szavadban az erkölcs… —  A  főnököm  Berci  bácsi.  Mindenki  így  hívja a ragyásképű végrehajtót,  aki szerint  őmellette megfogtam az Isten lábát. Ha  megbecsülöm  magam,  szépen  megtollasodhatok… Én tehát  szorgalmasan dolgozom.  Alapos vagyok  és lelkiismeretes. Úgy  teszek,  mintha  sok értelmét  látnám a munkámnak.

Mégis,  kár  volt  ma annyira  sietnem:  Berci  bácsi  már  nincs  idebent.  Az íróasztalomon  ott fekszik  a mára  szóló  feladatom:   egy  végrehajtási  lap.   Ellenőriznem  kell  a  címet  és  a  tárgyak  listáját, amiket  majd  Berci  bácsi  elkoboz  a helyszínen és kiadja  árverésre.  Az adóst  és  a  rendőrséget  (oh,  a karhatalom!) már  értesítettük.  S egy  cédula, a főnök  szálkás betűivel:  „El ne  felejtsd  délben az ablakba  tenni a húsevőt!” 

Ez  a  húsevő  virág  Berci bácsi  kedvence.   Az asztalán  díszlik, várva, hogy szőrös, nedvedző  lapátlevelei  fojtogatón  összezárulhassanak  egy-egy  óvatlan  szúnyogon.  Berci bácsi  nap mint nap pucolgatja,  tápszerrel  öntözi.  Aztán  kiteszi  az  ablakba  —  ebből,  amelyik  adós  érteni akar,  megértheti,  mit  kell  a  levelek  alá  dugnia , ha  el szeretné odázni  a  dolgot …Azt  képzelem, egy  napon  majd, ahogy  a  Hivatal  fontossága  egyre nő, ember nagyságúvá  fejlődve,  lenyelnek   minket is  e  szőrös  levelek… Szemem  közben  fennakad  a   nyomtatványon:  „Végrehajtható  vagyontárgyak  felsorolása: egy  tengeri  kagylóhéj és a bútorzat”.  Csaknem  elnevetem  magam, hogy néha  milyen  vidám tud lenni  ez  a szakma…S a reggeli találkozás  azzal  a  meseszép  lánnyal, aki  felvállalt  engem, azt  hazudva:  együtt vagyunk!  Éreztem, hogy  e pillanatban  ő  is  rám gondol!  Én  meg itt tespedek, ezzel  a porszagú  papírral…Felpattantam,  székemet feldöntve. 

Futottam,  mintha  kergetne  valami.  Közben kifundáltam:  mint  a virágok  szakértőjét,  megkérdem  őt:  előfordulhat-e,  hogy  oly nagyra  nőjön  egy  húsevő?

A lány, akinek  még a nevét se tudtam,  éppen zárta  már  a  bódét.  Még  az ajtóban  csókolózni kezdtünk s én  a derengő,  őszi  fényben  bátornak, erősnek éreztem magam.  Még akkor is, amikor  beléptünk  kicsiny  panellakása  ajtaján.  Aztán, alig hogy  átöleltük egymást,  a legelső, ami  az asztalán  a szemembe  villant,  egy  termetes  tengeri  kagyló  volt.  —  Tedd a füledhez —  mondta ő  — Hallod  a  zúgást?   A  hullámok  hangját?  Emlékszik  a tengerre.  Száz év múlva is…  Hallottál  már ilyesmiről?

Erre  nem  válaszoltam  semmit.  Csak  úgy zúgtak  a hullámok  a fejemben, fenyegetően!  Gyorsan  elköszöntem,  iszkoltam  le  a lépcsőn.  

S  ahogy  visszanéztem,  még láttam  leparkolni  a ház  előtt Berci  bácsi  szolgálati  kocsiját.

Az  ég,  mintha  csak engem  figyelne,  titokzatosnak  és  megbocsátónak  látszott.    

   –

             

       

Fotó: Imre Dóra