Péri Györgyi: Bújdokló

„Bagatell.” Még most is ezt gondolta, mikor megindították a versenyt. Nevetségesen egyszerű. Ilyen önbizalmat még soha nem érzett magában. Itt volt a nagy alkalom, hogy megmutassa, benne is van erő, kitartás. Mikor először látta meg a felhívást, szinte felkuncogott, annyira gyerekesnek találta:

 

 

Mer az emberek szemébe nézni?

PRÓBÁLJA KI ÖNMAGÁT!

Aki a legtovább bírja, értékes ajándékra számíthat!    

Jelentkezni… stb.…., stb.…..

 

 

Hát igen. Mint a gyerekkori farkasszemnézések. Abban ugyanis ő volt a legjobb. Az egyetlen dolog, amiben a legjobb lehetett, hisz volt egy trükkje. Az álcamester.

„Bagatell” gondolta legyintve, s hazament.

Otthon azonban nem hagyta nyugodni a gondolat:

„Jelentkezni fogok!” határozta el végül mosolyogva, mire végre sikerült elaludnia.

 

Másnap, mikor belépett a terembe, elbizonytalanodott egy kicsit. Zavarba jött a sok jelentkező láttán, kicsit furcsának és idegennek találta a kopár falakat, a hatalmas helyiséget.

Izzadni kezdett a tenyere. Olyan feszült, és idegen volt minden, hogy kezdte meggondolni magát.

 

Ekkor azonban belépett három jólöltözött, mosolygós férfi, és betessékelte őket a terembe.

– Foglaljanak csak helyet! – szólt az egyikük. Megvárta, amíg a székek tologatásának hangjai abbamaradnak, majd folytatta: – Kérem, ne forgassák el felém a székeket. Amint látják, párosával egymásnak fordítottuk őket, így ahogy most leültek, véletlenszerűen ki is választották párjukat.

A feladat egyszerű. A társuk szemébe kell nézni nyugodtan, moccanatlan. Ásítani, tüsszenteni, vakarózni tilos, pislogni azonban még lehet. Mi hárman fogjuk ezt ebben a teremben felügyelni. Egy másik teremben ugyanígy folyik a verseny, a kiesők helyébe onnan hozunk majd új párt önöknek.

A tiszta idő számít. Egy napon belül maximum hat órát ülhetnek, és összesen három hibalehetőségük van…

 

A felügyelő halkuló szavait saját maga gondolatai váltották fel:

„Három lehetőség?” kongott a fejében, s teljesen megnyugodott. Ez több könnyítés volt, mint amire számított.

„Bagatell,” ismételte hát újra magában, amíg a felügyelő befejezte a szabályok felsorolását.

El is határozta, hogy maga számára kitűzi a hiba nélküli győzelmet. Ebben az elhatározásban nem volt lenézés, se nagyképűség… csak bizonyosság.

 

– Hát kezdjük! – helyezkedett el.

Kicsit kényelmetlennek érezte a széket, és a felügyelők tekintetét magán érezve felébredt benne valamiféle megfelelési vágy is, ami nem illett az előbbi nyugalmába, de a határozottsága nem csökkent.

Fészkelődött még egy keveset, míg a hangos másodpercmutató jelezte a visszaszámlálást, majd egy kellemes, lágy csengőszó után csend lett.

 

Nem mozdult. Mereven előre nézve csak ült, és várt.

Néha emlékképek suhantak el előtte, de attól félvén, hogy hatásukra ellazul és hibázik, igyekezett elhessegetni őket. Elégedett volt magával. Ült továbbra is befelé, önmagára figyelve, koncentrált, nehogy a felügyelők valamelyikének rá is rá kelljen szólnia.

Egy kis idő után elgémberedett izmai fájdalommal figyelmeztették feszes, összegubózott testtartására, válla közé húzott fejére. Még nem vették észre, mint másokat: „Ne feszítse magát, lazábban!”

Szép finoman, észrevétlenül lazítani kezdte izmait, párja felé sandítva, hogy ő észrevett-e valamit.

Annyira koncentrált, hogy bár arrafelé nézett, nem is látott el az alig egy méterre ülő versenytársáig.

Újra hallotta az egyik felügyelő hangját a terem közepe felől:
– Hiba, vakarózásért!

„Mégse olyan egyszerű” gondolta. „Még a végén engem is észrevesznek.… Na, nem! Ilyen könnyen nem kapnak rajta!” mosolyodott el magában, és elővette az álcamestert. Ő nevezte el így remekét.

Tulajdonképpen ez állandóan rajta volt, de nem mindig használta.

Nagyon esztétikus, fehér, teljes arcot takaró álarc volt. A zárt, telt ajak természetes piros, az arc vonalán és a fekete kihúzott szemöldökön fényes csillámok ragyogtak.

Egy velencei karneválról készített képen tetszett meg neki hajdanán, de azóta továbbfejlesztette. Sötétkék, lágy selyemmel vonta körbe, mely az álarca körül kifeszítve takarta az egész fejet. Mint egy lágy hajkorona.

Az arcának nyugalmat, szépséget kölcsönzött, melyből saját véleménye szerint igencsak szűkölködött.

Igen. Ez volt az ő igazi otthona.

Tágas, magas tér volt benne, ahol bármikor lepihenhetett.

 

Ült hát odakint a széken mozdulatlanul, odabenn meg kényelmesen ledőlt egy cseppet. Messze fent a szemkivágásból, mint távoli ablakokból beszűrődött a fény, s láttatni engedte a kinti világ részleteit.

Megfürdött a fényben kényesen – kéjenc kismacska gazdája ölében – és pihengetett, míg újra hallotta kintről a felügyelő hangját, ezúttal egészen közelről:

– Kezd összecsuklani. Üljön csak kényelmesen, ne erőlködjön!

Oly közel volt, hogy szinte a bőrén érezte a felügyelő jelenlétét, s elfogta az enyhe pánikszerű kétség:

„Nekem mondja? Megfeledkeztem volna magamról? De nem is erőlködtem. Az álcamester tökéletes… Kipróbált darab…”s felidézte az egyes alkalmakat, amikor valódi használatára kényszerült.

„Igen.” nyugodott meg végül, „Ezt nem nekem mondták.” hisz nem érintették meg annak jeléül, hogy ő hibázott.

Azt mondták, erre azért van szükség, hogy a többiek ne zökkenjenek ki, és a másnak adott figyelmeztetés miatt ne hibázzanak.

„De akkor kinek?” ébredt fel kíváncsisága.

 

Finoman belehajtotta arcát az álcájába. Most, hogy teljes érdeklődéssel, s figyelemmel nézett körül, észrevette, hogy a párján is hasonló álarc van, mint rajta.

Kicsit meglepődött. Azt hitte, ez kizárólag az ő találmánya. A tény, hogy ez ügyben tévedett, kissé ingerültté tette. Olyan „hogy meri” érzéssel vizsgálgatni kezdte, hátha talál egy hibát benne. De nem. Több csillám volt rajta, más színeket használt, és a selyem lágyan hullámzott a fej körül, nem volt kifeszítve.

Ezeket leszámítva olyan volt, akárha ő készítette volna, csak a szemgödör volt sötét.

„Ilyen lehetek, ha én is elbújok?” mélázott, mikor a párja megmozdult.

Érdeklődve figyelte, de mivel nem történt semmi, tovább elemezte érdeklődve a másik álarcát. Elnézte a bordó ívet a szemhéjon, a sárga, halvány bordós festékeket az arc csillámai alatt…

„Szép,” gondolta.” Majd én is átalakítom a magamét.”

 

Ahogy így nézegette, egyszer csak a sötét szemgödör megtelt párja élénkzöld színű szemeivel. Tiszta, átható tekintete lehetett, de most kissé riadt érdeklődéssel figyelt.

Már nem érezte párját idegennek. Magabiztossága visszatért:

„Na, most jöhet az igazi verseny!” s ezúttal teljes figyelmét rászegezte a párjára. De az el-elkalandozott. Nem nézett a szemébe, csak néhány pillanatig.

„Ejnye, mi lesz már! Most játszunk, vagy nem játszunk?” gondolta türelmetlenül, miközben egyre fürkészebben figyelte az előtte ülőt, hogy az arcát szinte teljesen belepréselte a maszkjába.

 

A társa meg elkezdett a széken imbolyogni. Először finoman, alig észrevehetően, aztán egyre jobban.

– Ez a második hibája.– tette társa vállára kezét az egyik felügyelő.

A szólított erre kissé összeszedte magát, újra elhelyezkedett, de mint akit megbabonáztak újra elkezdett imbolyogni. Látszott, hogy rosszul van, de igyekszik uralkodni magán. Szemei hol eltűntek, hol most már teljesen zavarossá válva újra megjelentek a szemkivágásban.

Egyszer csak hirtelen eltűnt újra, s abban, pillanatban társa lefordult a székről.

 

A rémülettől, s a döbbenettől teljesen megbénulva látta, ahogy a felügyelő odalép a szerencsétlenül járt, most már zokogó versenyzőhöz, s felsegíti.

– Ezt nem lehet, ezt nem lehet megcsinálni! – ismételgette társa el-elcsukló hangon.

A felügyelő kedvesen, a vállát átölelve lassan kivezette a teremből. Még hallotta, ahogy kinyílik az ajtó, (Nem, nem ezt nem lehet!) majd miután becsukódott mögöttük, csend lett.

 

„Hát, ez mi volt? Mit tettem? …Ezt én tettem?…Csak nem én voltam… Én nem tehettem!” kezdtek kavarogni a gondolatok a fejében. Csak ült moccanatlan, odabent azonban csak úgy vibrált körülötte a levegő. Kínjában fel alá járkált, mint egy ketrecbe zárt tigris. Aztán hirtelen megtorpant.” És ha mégis én voltam? Úristen! De hogyan? HOGYAN?!”

 

Aztán egy másik felügyelő hangját hallotta maga mellett, ahogy odahajolt, s a fülébe súgja – Folytassa csak! Nem Ön hibázott. A másik teremből hozunk önnek új párt.

 

Hirtelen odakapta a fejét. „Hát nem látnak ezek? Vakok, vagy mi? Itt egy ember egyik pillanatról a másikra összeesett! Hát nem látják ezek, mi történik itt?”

A felügyelő csak némán, megnyugtatóan a vállára tette a kezét, s rámosolygott. Döbbenten figyelte a nyugodt, békés arcot. „Mi történik itt?! Ez nem egy egyszerű verseny! Mi az isten folyik itt?!”

 

Egészen az álcamester hátsó sarkába húzódott, térdeit átfogva ringatózott előre-hátra, mintegy önmaga megnyugtatására, de hiába. A kérdések egyre ott pörögtek körülötte egyre veszettebb, egyre gyorsabb iramban.

Mikorra azonban fennhangon is előadhatta volna kételyeit, megérkezett az előbbi felügyelő, aki a társát kivezette:

– Bemutatom az új párját! Ismerje meg! Folytassák csak így tovább, ne törődjenek semmivel! Önök igazán remekül versenyeznek!

„Ne törődjek semmivel? Hogy a fenébe ne törődnék vele?! Méghogy verseny! Folytassa, aki akarja! Én ugyan nem! Ezt a napot még végigcsinálom… Nem fognak megalázni,…de aztán vége! Méghogy új pár! Hát nem látták?! … De most már nem húzhatnak újra csőbe! Ne törődjek, mi?! Hát igenis törődök…én törődök…”

 

Így füstölgött magában gubbasztva egy jó darabig. Aztán elunta. Nem történt semmi.

Lassan kinyújtóztatta tagjait, és figyelt. Nem hallott semmit. A fény sem mozdult a kis résen, mintha kint megállt volna az idő, vagy észrevétlenül kiürült volna körülötte a tér.

„Most mi van?” – gondolta. Azt tudta, hogy még nem lehet vége, hiszen az elején azt is elmondták, hogy az idő leteltét lágy zene fogja jelezni, hogy ezen se legyen a figyelmük.” Nem aludhattam el, hisz akkor biztosan hibáztam volna!”

A kíváncsisága egyre húzta, húzta, hogy nézzen csak ki, mert az nem lehet, hogy nem történt semmi…

„Csak egy kicsit kikandikálok, hogy mi van, aztán jövök vissza.” döntötte el végül. ”Abból nem lehet baj.”

Óvatosan odahajolt hát a szemnyíláshoz, s kifelé sandítva szétnézett. Nem látott változást.

Ahogy közelebb hajolt, hogy jobban lásson, a társára akadt a tekintete. Rajta nem volt álarc, de még a mások által oly népszerű festék nyomait se lehetett látni.

„Ez hihetetlen! Csupasz képpel ül itt ilyen nyugodtan?”

Olyannyira megdöbbentette a szemben ülő barna szemekből áradó nyíltság és nyugalom, hogy elfelejtve félelmét előrehajtotta fejét az álarcba.

„Semmi. tényleg nincs rajta semmi.” ismételgette magában, ahogy egyre jobban belefúrt arcát az álarcba. ”Biztos valami beképzelt fazon abból a ki, ha én nem típusból…” gondolta kicsit fellélegezve a tény szorításából.

A másik azonban csak nézte kedves, meleg tekintettel. Mintha simogatna a szemével.

„ Vajon tényleg lát? Talán csak felém néz, de nem is lát engem…Nem…

Határozottan engem néz!…”

Azon kapta magát, hogy oly erővel hajol a maszkba, hogy már fáj az arca és a halántéka, ahogy a széle megnyomta. A fájdalomtól felocsúdva levette a tekintetét a párjáról, próbált hátrálni egy lépést, hogy újra körülnézzen az egész termen, de nem tudott! Mintha az álarca ráragadt volna!

„Mi az isten!” rémült meg hirtelen, s ahogy újra mozdulni próbált, érezte még, ahogy a kifeszített selyem meglebben a tarkójánál, majd olyan erővel a fejére tapadt, hogy szinte húzta a bőrét.

Mozdulni se tudott. Dermesztő pánik fogta el. Homloka gyöngyözni kezdett, szemei égtek Csak egy hajszál választotta el, hogy ijedt, görcsös zokogásban törjön ki.

Az egyik felügyelő éppen őket nézte.

– Hagyja csak! Folytassa tovább a versenyt rendületlenül! Meglátja, majd elmúlik.

„Mi a francot akar ez tőlem?” kapta volna fel a fejét, ha meg tud mozdulni. ”Mi az, hogy elmúlik? Ő ezt honnan a rossebből tudja?! Talán az ő fejére tapadt rá ez az izé?! Ez kész őrület! Fáj! Ez nagyon fáj!…Ez meg csak itt magyaráz, hogy elmúlik!…Én ezt nem folytatom! Nem csinálom tovább!…”

Addig dühösködött, míg azt vette észre, hogy a fájdalom valóban enyhülni kezdett, s arcán, halántékán már csak enyhe bizsergést érez.

„Kész röhej ez az egész! Nem is tudom, mi a fenét keresek én itt!” füstölgött tovább ”Az a szerencsétlen is, akit kivezettek…Ez a csupaszem meg csak bámul itt rám rendületlenül…”

– Több szeretetet abba a nézésbe! – szólt rá újra a felügyelő.

„Több szeretetet? TÖBB szeretetet?! Hogy lehet egy nézésbe több szeretetet rakni?! Azt is elárulhatná, ha már ilyen nagyokos! Neki bezzeg megy.” nézett újra a szemben ülőre „Rá nem szólnak…Tényleg, ez most hiba volt?”

Úgy nézett a másikra, mintha belső gondolatatira tőle várná a választ. De a párja csak nézte tovább kedvesen, szelíden. Kicsit furcsa érzése támadt, ahogy abba a szempárba belenézett: mély volt, lágyan burkoló, mégis visszatükrözve képét egyszersmind távolságtartó is.

Ahogy így vizsgálgatta, úgy rémlett neki, mintha az előtte lévő szempár egyre közelebb, s közelebb került volna hozzá. Mintha észrevétlen, finoman egymás felé hajoltak volna.

Mikor azonban erről meg akart győződni, látnia kellett, hogy csak érzékcsalódás volt: egyikük sem mozdult egy fikarcnyit sem.

„Érdekes,” gondolta ”igen érdekes.” és elkezdett ezzel a helyzettel játszani. Közelebb húzta, majd eltávolította magától kissé az átható tekintetű szempárt, mintha enyhén ringatózna. Kezdett neki tetszeni a dolog.

– Ez az! – hallotta a másik felügyelőt, amint a halk zene megszólalt. – Mára ennyi! Gratulálok Önöknek! Holnap ugyanitt, ugyanekkor. Viszont látásra!

A párja rámosolygott, enyhén biccentett köszönésképpen, majd kinyújtóztatva elgémberedett tagjait lassan felállt. Valahogy úgy érezte, hogy ezt neki is viszonozni kell. El is felejtette, hogy mosolya az álarcától úgyse látszik.

Látta, ahogy a többi versenyző is nyújtózkodva, lassú mozdulatokkal készülődött. Itt-ott halk beszélgetés hangja vegyült az erősödő zene dallamába. Ő csak ült mosolyogva, míg az egész terem lassan ki nem ürült.

– Igen. Akkor holnap. – mormolta végül maga elé, és szép lassan, a térdére támaszkodva ő is felállt, s hazament.

 

Maszkjáról szinte teljesen megfeledkezett, csak otthon gondolkodott el, hogy mi is történhetett.

Az utcán ugyanis furcsa mód kissé könnyebbnek érezte magát, s bár estefelé járt már, mégis jobban, élesebben látott, mint reggel. Ebben biztos volt. Az okok után kutatva jutott csak újra eszébe a teremben történtek. Kissé félve kezdte keresni az álca szélét, ahogy rémületének emléke felvillant, de nem találta.

Gyorsan a tükör elé állt, s ekkor látta, hogy az már csak egy-két foltban van meg az arcán, s a csillámok többsége már csak a bőréről veri vissza a fényt. Lekopott róla, mint a régi, gazdátlan ház faláról a vakolat.

Teljesen összezavarodott. Izgatottan tett-vett a lakásban, de egyre sűrűbben kacsingatott a tükör felé.

Aztán rákényszeríttette magát, hogy egyen, majd ettől kissé megnyugodva lefürdött.

Mire újra a tükör elé állt, már nem volt rajta semmi. Egyetlen szín, folt sem. A selyem sem.

– Úristen! Meztelen vagyok! – állapította meg. Ebben azonban nem is inkább ijedtség, mint döbbenet volt.

Ebben az állapotban csak állt, és bámult a tükörképére. Mint egy idegen. Szinte kisgyerekkora óta nem nézett bele rendesen egyetlen tükörbe sem. Nem kellett. Egyáltalán nem volt ínyére, amit látott.

Közelebb hajolt, eltolta orrát jobbra, balra, fintorgott, majd kissé hátrább hajolva hangosan megállapította:

– Hát nem csoda, hogy el akartam rejteni! Hogy lehet ilyen orra valakinek! A bőröm is milyen sápatag, telelyuggatott… Nem gond. – húzogatta arcbőrét – Ha ilyen, hát ilyen. Majd készítek másik maszkot, és kész! Meddig tart? – egyenesedett ki végül a haját babrálva.

Aztán beleütközött saját tekintetébe. A tükörképe valami fásult szomorúsággal nézett vissza rá.

Már érezte is a torkában a jól ismert, feszülő érzést. Újra közelebb hajolt, s mélyen a tükörben lévő szempárba fúrta a tekintetét.

– Érdekes. – motyogta – Eddig észre se vettem azt a kis barna foltot a pupillám mellett… Öregszem. Rozsdásodik az acélkék szemem!

Ez tetszett neki, mosolyogva hátralépett, majd ismét látva tükörképe szomorkás tekintetét, a felügyelőt figurázva, csípőre tett kézzel kiadta magának az utasítást:

– Több szeretetet abba a nézésbe!

S lám, tükörképe lágyan elmosolyodott, s tekintete pajkossá vált.

– Ez az! – kiáltotta játékosan a tükörre nevetve, és elkezdett fintorokat vágva bohóckodni. Pörgött, forgott, ugrált.

–Meztelen vagyok, meztelen, meztelen, meztelen…– kántálta közben félig énekelve.

Majd, mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy mit is mond, kicsit hátrébb lépett, távolabbról is szemügyre vette magát. Néhány percig kissé hátra dőlve, félrefordított fejjel szemlélődött, majd nyugodt hangon megállapította:

–Hát igen. Meztelen vagyok. Valóban meztelen. Csupasz kukac. – mosolyodott el újra, és a szoba felé fordulva katonás léptekkel ismét énekelni kezdte: – Meztelen, meztelen, mezí-mezí-mezítelen…– aztán hirtelen sarkon fordult, pisztolyt formálva ujjaiból a tükörképre mutatott.

– MEZTELEN! – kiáltotta, és lőtt. Vigyorogva elfújta a képzeletbeli füstöt a mutatóujjáról, s huncut mosollyal belesuttogott a tükörbe:

– Meztelen…és szabad!