1.
Fény. Tömeg. Tér. Siker.
Az előadás megkezdődött. Borbás Barna motivációs tréner, a Pozitív szemlélet és a Te vagy az ász! című könyvek írója, lassan besétált a színpadra. Jóképű, magas férfi volt, negyven körül lehetett. Kifinomult eleganciával öltözött és a hátsó sorokban is érződött a karizmája. Körülnézett a teremben, mint aki energiát merít a közönség jelenlétéből. A mikrofonhoz lépett és megszólalt:
– Jó estét kívánok! Mindenkinek sikerült megtalálni a helyét? Igen? Mert ez a legfontosabb. Hogy megtaláljuk a helyünket. Ha megvan, nem vágyunk máshová, nem mocorgunk, nem feszengünk. Lényegesebb dolgokra koncentrálunk. Kérem a mobiltelefonokat kapcsoljuk ki. Legalábbis némítsuk le, ha nem tudunk meglenni a szellemi lélegeztető gépünk nélkül. Borbás Barna vagyok, de ezt bizonyára tudják, hiszen az én előadásomra jöttek. Természetesen nem az én személyem a fontos. Én csak egy eszköz vagyok, egy beszélő katalizátor. Ami igazán fontos azok önök. Önök, akik eljöttek ide. Megvették a belépőt és talán szkeptikusan, talán reménykedve, de itt vannak. Mert nem találták a helyüket. Vagy legalábbis, mintha ráültek volna valamire, kényelmetlenül érezték ott magukat. Az is lehet, úgy érzik, hogy a helyükön vannak, de egyre nehezebb onnan kimozdulni. Ne várjanak addig, míg úgy nem gondolják, hogy már tökéletesen meg tudja csinálni – csak kezdjen bele! Az ember életének alakulása attól függ, hogy milyen hatékonyan használja ki a lehetőségeit, és mennyire fogadja el a korlátait. Ebben is tudok segíteni. Megadni a lökést. A motivációlöketre szükségünk van, stimulálni magunkat. Hiszen fürödni is fürdünk, naponta, kétnaponta. Újra és újra. A motiváció a mi vizünk, én pedig a csap, amelyet megnyitottak azáltal, ahogy helyet foglaltak a székekben. A lelkünk is megérdemel annyit, hogy ne izzadjon, büdösödjön, pálljon be. Tisztítani kell, felfrissíteni, hogy újult erővel keressük a helyünket a nap alatt. Mindenki azt gondolja, hogy lehetetlen. Aztán jön egy hülye, aki ezt nem tudja. És megcsinálja. Így működik. Koncentrálj arra, mire vagy képes, és ne attól félj, amire nem. Most gondolhatják, hogy mit dumál ez a csávó, mit tud az életről. Vannak emberek, szellemi homeopaták, akik azzal hakniznak, hogy zigótából is egy esőverte papírdobozban fejlődtek ki és onnan indultak el és egy tv-dobozon át jutottak a mai luxusvillájukba. Nagyon mélyről feltörve, mint a kőolaj. Én nem hazudok. Aranykanállal a számban születtem. Azok az emberek akik hátrányokkal születnek, könnyebben indulnak el a lejtőn … De ez azokra is igaz, akik előnyökkel indulnak, mint én, aki 16 éves születésnapjára 3 milliós kocsit kapott és mindent egybevetve egy menő arc voltam…Megkaptam mindent amit akartam, kipróbáltam mindent, amit akartam, és azt is amit nem… Feljutni a csúcsra nehéz, de ott maradni még nehezebb. És a csúcson ritkább a levegő is. Mindannyian körbe vagyunk rajzolva a környezetünk, a társadalom által, és ezeket az általunk láthatatlan határvonalakat nem léphetjük át. Hogy mennyire szűk ez a vonal, az dönti el, hogy milyenek a génjeink, milyen családba születtünk, később az, mennyire vagyunk szerencsések, gazdagok bármiben tehetségesek. Ha óvatlanul átlépjük a vonalakat hamar sebesülten, megalázva, megtörve térünk vissza és húzzuk akár még rövidebbre a vonalakat magunk körül. Ebből kell kitörni. Nem könnyű, de meg kell tenni. Az én vonalaim mindig is túl végtelenek voltak és ez is fárasztó lehet. Hogy engem mi motivál? Egy ember, akit rég ismerek. A vele való találkozás, a beszélgetés, vagy csak hallgatni csendben. De elég volt belőlem, most pedig elmondom, hogy legújabb motivációs videóimat hol tudják elérni, illetve egy hihetetlen akcióval is készültem azoknak, akik Platina kártyásak, tehát legalább öt videómra előfizettek már….
Mintha letekernék a hangot, a férfi ajkai mozognak, a hangra már nincs is szükség, hiszen az ajkak mozgása, mind azt tornázzák: Vegyél, fizess, vegyél, fizess. Érthető az üzenet.
2.
Homály. Magány. Falak. Kudarc.
Szekszárdi Márk harmincas, szőkésbarna férfi. Kék-fehér mintás ruhában van. A napi testmozgás kezdődik. Nekiveselkedik és előbb felüléseket majd fekvőtámaszokat csinál, mintha csak valami belső feszültséget akarna kinyomni magából. Pontosan fél órán keresztül csinálja. Le és fel, le és fel, le és fel… Fél óra múlva abbahagyja, mert tudja, hogy itt a barátja. Nem sokára ott ülnek egymással szemben. Nézik egymást. Lassan egymás reciprokai. Márk töri meg csendet.
– Jó napod volt?
– A szokásos. Tartottam meghívásra egy motivációs előadást, természetesen telt ház volt. Zabálják az emberek, hogy azt mondom, amit hallani szeretnének, és hátha tényleg tudnak változtatni az életükön. Utána benéztem a céghez, hogy ott is motiváljam a többieket, hiszen tudod, ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek… – Borbás hátravetett fejjel nevet. Ki tudja, mennyire őszinte ez a nevetés –de nem cincogtak. Csak a sajt lebeg a szemük előtt. Haladnak, gályáznak lelkesen, pörög a mókuskerekük, utána teljesen elégedetten adtam egy interjút valami gazdasági lapnak, ami elég menő lett szerintem. (nevet)
-Milyen szempontból?
– Este randim lesz a kis újságírónővel. A szokásos.
– És a feleséged?
– Jótékonysági esten. – Barna legyint. – De úgyis tud mindent, ha tudni akar, hiszen tudod. Egy jó asszony mindent megbocsát, ahogy az énekes mondja. Na, és veled mi a helyzet?
– Rántott sajt volt ebédre krokettel, szóval ez már egy nagyon jó nap. Tudod, hogy imádom a rántott sajtot.
– Ha igaz lenne a mondás, hogy az, vagy amit megeszel, rántott sajt lennél.
– Milyen a belváros ma? Mesélnél róla?
– Sütött délelőtt kicsit a nap, de a levegő szmogos. Az emberek, akiket láttam a kocsimhoz menet, meg amikor jöttem ide, mind fásult, mosolytalan…
Csend áll be. Márk végig simít arcán, majd a kezét kezdi vizsgálgatni, mint egy idegen, szokatlan állatfajt. – Furcsa. Pedig sütött a nap. Szerinted érezték a gonoszt?
– A gonoszt?
– A mindannyiunkban megbújó, sejtjeinkben lappangó negatív erőt… – Márk hangja furcsán tompa- Tudod, van egy olyan elmélet -amit a könyvemben is idézek-, hogy fejben senki nem hős, senki nem gonosz, de ideális esetben mindenkinek vannak hozzá közel álló emberek az életében, akik őszintén megmondják, mit gondolnak a tetteinkről. Ha nincsenek ilyen emberek körülöttünk, akik megmondanák, hogy amit gondolsz, teszel, az nem helyes, akkor az egész csak duzzad – hisz a fejedben mindenki egyetért. Senki nem hiszi azt, hogy amit tesz, az gonosz lenne, az emberi agy mindent képes racionalizálni…és a tél végi depresszió előhozza belőlünk.
– Túlmisztifikálod. – teszi keresztbe lazán a lábát Barna – Egyszerűen fáradtak. Meg mi az, hogy gonosz? Nézőpont kérdése. Tudod mi a fura? Én reggel óta csak azt vártam, hogy találkozzunk és elmeséld mit olvastál és milyen gondolataid vannak róla, és hogy haladtál a regényeddel.
– Nem regény. – tiltakozik Márk -Önéletírás. Figyelmeztető kordokumentum. Írtam még egy fejezetet, de még csiszolom. Még nem mutatnám meg.
– Persze, persze. Szerintem megvárom, amíg megjelenik. Remélem azért azt a részt kihúztad, amelyikben azt ecseteled, hogy ütötted le azt az embert a kocsmában. Felesleges. Negatív színben tüntet fel téged, még akkor is, ha védelmemben tetted.
Márk kínban nevet: –Negatív színben… Ez jó. Kihúztam, amúgy se volt fontos sztori. Már nem sok hiányzik. Egy- két fejezet. Csak néha olyan nehéz pontosan visszaemlékezni. Mintha ennyi év után hályog telepedne az emlékekre, mintha gomolygó ködben bolyonganék. Egyébként is annyi minden nézőpont kérdése… Szóval nem könnyű, de már fejben minden megvan, hogy és mint fogom egymásra illeszteni, a ködben talált mohos emléktéglácskákat… Azt gondolod, most nagyon lírai vagyok. Ez amiatt van, mert mostanában sok verset olvasok. Azok kerültek sorra. Kortárs szövegek. A könyvben meg Regi is segít.
– Regi?! – Barna megütődve hajol előre.
– Ő. Megjelenik, jön, aztán újra játsszuk, ami volt, egészen addig, amíg ki nem élesedik számomra a homályos múlt. Együtt ráfókuszálunk. Nem haragszik, nem neheztel semmiért, sokat segít. De persze, te segítesz és segítettél a legtöbbet, drága barátom. Ahogy segítettél a kiadónál is a szerződéskötésben… Most látom, annyi év után, mennyire igazad volt mindenben. Én naiv hülye.
– Lájflonglörning – tagolja Barna – Tudod, fura dolog, de amikor itt vagyok veled, csak akkor érzem azt, hogy kimenőt kaptam a saját életem által nyújtott fogságból, a Sikeres Üzletember és Motivációs Tréner és a Laza Csávó megkövesedett szerepéből.
– Milyen ironikus. – bólogat Márk – De ez csak kimenő. Miért nem szöksz meg?
– Próbálok, de ez mindig csak kimenő lesz. Voltam országgyűlési képviselő és DJ, kocsmatulajdonos és tánctanár. De hiába. A thaiföldi körút, az ejtőernyős ugrások, a mélytengeri búvárkodás, a rallyzás, a tanácsadó iroda, vagy akár egy gruppen … mind csak egy séta a privát börtönöm udvarán. Talán a Marsra kellene még eljutnom. Ki akarok próbálni mindent. Mindent is.
Barna ismét hosszan kacag. Márk elismerően szólal meg.
– A boldog ember. Én meg csak arra várok, hogy kezembe foghassam a könyvem és érezzem a nyomdafesték illatát. Rövid, de konkrét cél. Néha nem kell sok ahhoz, hogy az ember boldogabb legyen.
– Így van. Látom, olvastad a legutóbbi könyvemet. Nagyon helyes. Az új lakótársad milyen?
– Hál istennek, elég csendes. Békén hagy engem a hülyeségeivel és akkor sem zargat… mondjuk, ha Regivel társalgok.
Barna az órájára néz. Mennie kell. Várható volt. Elbúcsúznak. A két barát napja külön folytatódik tovább.
III.
Emlék. Lét. Kettesben.
Két nap. Márk ír. Jegyzetel kézzel. Érzi, nincs egyedül. Körülbelül huszonöt éves vállig érő, sötét hajú lány áll mögötte. Turcsi orr, bájos pofi, szolid blúz, nyakában sál.
– Szia drága – köszön.
– Hát, szia Regi. Miért hívsz drágának? Sose tetted.
– Most teszem. Annak hívlak, aminek csak szeretnéd.
– Mindig tudtad mit szeretnék kedves.
– Hogy haladsz?
– Egész jól, csak nehéz pontosan leírni úgy a dolgokat, ahogy voltak. Ahogy pontosan voltak.
– Az soha nem fog sikerülni.
– Legalább megközelítőleg.
– Emlékszel, amikor először találkoztunk?
– Az egyetemi könyvtárban történt – Márk csukott szemmel idézi vissza azt a pillanatot- Könyvek közt böngésztél. Néztem egyszerre szelíd és komoly arcodat, persze nem feltűnően…
– Majd kiesett a szemed…
– Fekete harisnya volt rajtad, apró virágmintás szoknya meg sötét kardigán
– Az ruha volt, nem szoknya. – tesz helyreigazítást Regi.
– Közben én is az újságokat lapozgattam, nem akartalak feltűnően stírölni, aztán végül megkérdezted:
„Elnézést, hol találom a női Wc-t?” Őööö- mondtam – a földszinten mintha láttam volna egyet.
„Megfognád addig ezeket a könyveket?” – és már a kezembe is nyomtad. És rám sem néztél. Megfogtam. Megnéztem a címüket.
Regi is visszaemlékezett: „Te Thomas Hardyt olvasol? Kedvenc íróm – kérdezted őszinte lelkesedéssel.
– Gyanakvás villant a szemedben.
– Ez csak fel akar szedni – gondoltam – vajon őszinte?
– Aztán egy kávé mellett négy órán át vitatkoztunk azon, hogy Hardynak a Lidércfény a jobb regénye vagy az Egy tiszta nő.
– A lidércfény.
– Nem.
Nevetnek. Csak nevetnek.
– Emlékszel a kávénk ízére? – kérdi Márk lágyan
– Emlékszem. – Regi mosolyog.- Azóta sem ittam abszintos kávét. Jó volt.
– „Én alkalmazott nyelvész szeretnék lenni” – mondtad, miközben olyan gőgösen néztél rám, mint egy grófkisasszony – emlékezteti a férfi
– Erre te azt mondtad ” Én örülök, ha alkalmazott”
– Sose volt bennem sok ambíció- von vállat Márk – Aztán meg mikor kimerültünk az irodalmi vitában, nyelv újításkori szavakkal játszottunk, ki tud többet…
– Fiahordó górugrány!- Pénzcsűrnök!
– Nyaktekerészeti mellfekvenc!
– Egyen-billengészeti körduplány!
– Megkönnyebbülészeti körguggolda!
– Orrfuvolászati négyzetrongy!
– Macskabenzin!
– Az nem ér, az diák szleng. – szögezi le Regi- Utána mikor már a Marlenkát ettük és szar vicceket meséltél.
– Nevettél. Sokat nevettél.
– Jobb, mintha sírtam volna.
– Sírtál végül.
– A nevetéstől.
– Van egy zsebkendőd? Az Wc-ben elhasználtam az utolsót. – kérdezted kicsit zavarban.
– Dehogy voltam zavarban. Attól se jöttem zavarba, amikor ideadtad a zsebkendőt és véletlenül tíz másodpercig összeért a kezünk.
– Nem húztad el.
– Később sem… mikor elindultunk és megfogtad.
– Tudod, Regi… Más kezeknél volt, hogy nem stimmelt valami. Túl puha volt, túl kemény, túl karcsú vagy a bőr volt dörzsös tapintású. A tiednél azt éreztem tökéletesen illeszkedik az enyémbe.
– Ezt nem is mondtad soha… a hat év alatt. – a lány hirtelen elszomorodik.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld. Én se mondtam el mindent.
– Nem szabad mindent elmondani. A könyvből is emiatt húztam ki a verekedős részt. Barna szerint rossz fény vethet rám, hogy leütöttem azt a férfit.
– De hát megtámadta azt a barátodat…- Regi értetlennek látszik.
– Barnát. Hát igen, az volt az egyetlen eset tudtommal, amikor rajtavesztett. Tudod, azon hogy foglalt nőkre nyomuljon.
– De így őszinte lesz a könyved?
– Lehet egyáltalán őszintének lenni?
– Ne filozofálj! – szól rá Regi
– Hányszor mondtad ezt nekem. De nem így. Kicsit előre dőltél, ajkaddal csücsörítve formáltad a szavakat, miközben a félig begörbített mutatóujjadat ráztad felém.
Regi kicsit előredől, ajkával csücsörítve formálja a szavakat, miközben félig begörbített mutatóujjával rázza a férfi felé a mutatóujját. – Ne filozofálj!
– Nem változtál semmit.
Regi hirtelen elszomorodik.- Hogy is változhatnék.
– Ne, ezt most ne. Örülök, hogy itt vagy. Talán meg volt minden írva. A sors iróniája. Mindig éreztem, hogy te vagy a hiányzó láncszem az életemből, ami nélkül szétpattan minden. A hiányzó darabka személyiségem kirakósából. Te és senki más. – Márk hangja szinte simogat.
– Aztán széttúrtad az egész kirakóst.
– Szerintem nem bántam meg?
– Szerinted segít? – Regi nem vár választ – Most elmegyek.
– Ne menj… – Márk szinte csak maga elé mondja ezeket a szavakat. Aztán hanyatt veti magát az ágyon. Kattognak a fejében a fogaskerekek. Filozófia. Igen, lehet túl sokat agyalt. Azon, hogy mi a helyes és mi nem és kell-e tudni, mi az örök és mi az a számít. Mennyit óvta Barna: Ne tegyél fel mindent egy lapra, ne légy balfék, ne akarj senkit birtokolni. És csak kacagott rajta. Azok, akiknek elveik vannak, vesztenivalójuk van, mert szeretnek, sebezhetővé válnak. Milyen önhitten érvelt. Hitt. Pedig determinálva van, mint mindannyian. A genetika, a társadalmi helyzet, eldönt mindent, majdnem mindent. Igen, jobb ha most sem agyal, hanem inkább alszik.
– Jó éjt – mondja és magára húzza a takarót.
IV.
Siker. Gondolatok. Barátság. Elválás.
Megint ott ül egymással szemben a két barát. Borbás kezében egy színes borítójú könyv. Márk könyve. „ Egy gyilkos története” Márk örömmel látja, hogy Borbás tényleg lelkes.
– Gratulálok a könyvedhez! Nem volt könnyű hozzájutni, gondolom az alacsony példányszám miatt, de megvan. A borítója is hatásos. Meg jó volt visszaidézni a régi időket, retró hangulatom lett tőle. Tudod jól, hogy nem különösebben szeretek olvasni, csak krimiket, de a te könyvedet többször is el fogom majd olvasni, az biztos! A filozófia is pont megfelelő mennyiségű benne. És látom, mennyit merítettél az én gondolataimból. A világ igazságtalan, az élet egy aréna, és ha pár naiv fiatalt figyelmeztet a könyved, akkor elkerülhetik életük kisiklását. Semmi sem olyan veszélyes, mint egy naiv, ideáljaihoz ragaszkodó ember, aki nem érheti el soha a célját, mert nem tudja odatenni magát a megfelelő polcra, mellérendelni magát egy görög betűhöz. Ez a könyv majd segít az embereknek, hogy kiköpjék a kék pirulát. A világ változik és nekünk kell alkalmazkodni hozzá, mert a világ nem fog.
– Igen, eszembe jutottak, amiket mondtál nekem akkoriban. – Ismeri el Márk – Amikor még hittem a szerelemben, boldogságban és hogy mi irányítjuk a sorsunkat. Hatottál rám. De ez fordítva is igaz, barátom.
– Elismerem. Jó hatással vagy rám – Barna somolyog- Minden egyes alkalommal, feltöltődve megyek el tőled.
– Most eszembe jutnak a régi részeg beszélgetéseink – már amelyikre emlékszem, például ahogy bizonygattam neked, hogy én csak otthont akarok, egy lányt magam mellett, akivel együtt haladunk végig az életen, te nevettél és azt mondtad, hogy naiv vagyok. Meg közölted, hogy a megfelelő álarc kiválasztása a lényeg…
– Sem előttem, sem mögöttem – mindig mellettem, ezt mondtad folyton az ideális lányról. És a jól kiválasztott, helyzethez illő álarc igenis fontos.
-Én se tudom már melyik az igazi arcom. – Márk megint végigsimít az arcán- Néha úgy érzem, mintha csak körvonalaim lennének már. Egyébként… miért szoktál jönni?
– Mert a barátod vagyok.
– Igen, de a barátokat, ahogy öregszünk úgy veszítjük el, mint a hulló hajszálakat, különösen ha nem klappol minden, nem halad a szekér. Te miért tartasz ki? Néha nem értem. Hiszen már nem hiszek az önzetlenségben. a szeretet önmagáért való létében. Minden az önző érdekekről szól.
– Talán mégis van egy kis reménysugár – Barna most nagyon őszinte -Tudod, amikor megismerkedtünk tudom, hogy azt gondoltad rólam hogy egy beképzelt fasz vagyok, én meg rólad azt, hogy egy fillérbaszó bölcsész, egy naiv balek… aztán megismertük és talán megszerettük egymást. Nem kéne ennyit filozofálnod.
– Regi, is ezt mondja – nevet Márk – Szokott jönni. Ugyanolyan, mint volt. Megfoghatatlan, egyszerű, de zárt. Mint egy tiszta, áttetsző, kékes árnyalatú jégkocka, vagy egy frissítő hajnali harmatcsepp. Kár, hogy ti nem beszéltetek soha.
-Gondolom, azért alakult úgy, mert nem bíztál bennem. Jól tetted. – Barna mintha mégis sértett lenne- Biztos megdugtam volna. Mint az előző barátnődet.
– Ő úgysem volt az igazi.
– Meg úgyis tudom, hogy tudtad, hogy nem ellened irányul. Ha nem velem, mással csalt volna meg.
– Nem benned nem bíztam, magamban. És jogosan.
-Nem kellett volna egyedül hagynom téged akkor este.
– Igen, az ajtó csapódása utánad az utolsó, ami megvan.
– Lehet, kihagytam volna. Az alacsony lányok nem az eseteim. – Sűrű csönd áll be. Barna töri meg.
– Képzeld, holnap indulok Németországba. Hamburg és környéke a cél. Egy kis üzleti tárgyalás, egy kis pihenés. Úgyhogy vagy két hétig nem jövök. Most megyek is, mert még készülnöm kell a holnapi utazásra. Majd hozok neked meglepetést! Különösen, hogy nemsokára jön a nagy nap.
– Hát igen. Isten áldjon. – Márk valahogy egyre kedvetlenebbé válik.
V.
Zárt. Bűn. Bánat. Szerelem.
Ismét az ismerős szobában. – Regi, ugye itt vagy?
– Minek kérdezed, hiszen tudod.
– Sima társalgáskezdeményezésként, a mizu helyett.
– Miről társalognánk. Elég ha itt vagyok. Hisz mindig is ezt akartad, magadhoz kötni.
– Azt hittem, te is azt akarod.
– Összetapadni, mint a bodobácsok?
– Mint a bodobácsok.
– Tudod, miért csinálják?
– Kik?
– A bodobácsok, az összetapadást. A szexbogárkák. Tudod, az összeragadt állapot jóval a párzás után is fennmarad, a hím egyedek ugyanis ezzel a módszerrel próbálják elkerülni, hogy a nőstények más hímekkel is pározhassanak. – Regi szinte büszke tudására.
– Hát nah. És a bodobácslányok mit szólnak?
–Talán amit én. Ugyanarra vágytam kezdetben. Valami tartósra, nem instant neszkapcsolatra. Nem egyszer használatosra. Olyan könnyen kidobunk mindent. Az emberi lelkeket is. A látszat a fontos és így a zsákok nem találják meg a foltjukat, mert a lyukas zsákot is kidobják, mert inkább vesznek újat.- Regi bosszúsan csettint – Tudod, az a baj, a szerelem úgy működik, mint egy telefonbeszélgetés. Ha nincs a vonal végén a másik, akkor csak idegesítő és szánalmas az egész.
– Nem szerettél?
– Ez egy hülye kérdés.
– Tudom.
– Szerettelek. Aztán volt, hogy utáltalak. Utálva szerettelek. Imádtalak. Nem tudtam eldönteni, épp mit érzek. Közömbös sosem voltam irántad.
– És most?
– Most csak egy elolvadt jégkocka vagyok, egy felszívódott harmatcsepp, egy hajnali madár elhalt éneke, a lenyelt nutella utóíze, az a tekintet vagyok, amely a legutóbb a tiéddel találkozott…
– Konkrétabban?
– Az vagyok, amit nem dobtál ki. Egy emlék.
– Emlék. A legfontosabb hiányzik. Nem tudom eldönteni még ennyi év után se, hogy ez jó vagy rossz.
– Azért boldogok voltunk. Többnyire.
Ülnek az ágyon egymással szemben, nézik egymást. Egyre közelebbről. Márk szólal meg előbb.
– Senki se ropogtatta úgy a sós mogyorót, mint te. Mint egy fogfájós mókus.
-Senki nem tudta úgy a tv műsort fejben tartani, ha egyszer megnézte.
– Senki nem szuszogott olyan cukin a mellkasomon. És mindig rám folyt a nyálad és egy nagy nedves folt lett reggel a pólómon.
– Senki se tudta meginni a sörét olyan hamar és csak szelídeket böfögni utána.
– Senki nyelvéről nem tudtam leolvasni a nyelvemmel annyi mindent.
– Senki szaga nem konvertálódott bennem ilyen könnyen illattá.
– Senki más mosolyát nem láttam az általa sütött tükörtojásban.
– Senki mellett nem dobogott a szívem olyan nyugodtan.
– Emlékszem.
– A féltékenységi dolgaidra emlékszel te Othelló? – A lány hirtelen belebokszol a férfi mellkasába, az meg sem érzi – Gondolom, azokat szeretnéd elfelejteni… a hallgatásaidat, ahogy dúlt ábrázattal fújtattál meg néha jelenetet rendeztél…
– Azért neked is volt egy-kettő.
– Jól van, na… De azon a napon is, is azon vesztünk össze, hogy féltékenykedtél…- Regi mufurckodik- mert megint nélküled akartam menni, bulizni a lányokkal.
– „ Ha nem bízol bennem, az azt jelenti, nem tisztelsz. Ez nekem nem jó. Legyen akkor inkább vége.” Olyan csendesen, de hidegen mondtad, hogy megfagyott bennem a vér.
– Akkor azért is fagytál le, mikor mondtam, hogy tartsunk szünetet!
– Szünet… na persze! – Márk hangja dühödt- Tudtam mit jelent. Rögtön fel is hívtam Barnát, hogy megbeszéljük. Tudod, ő is azt mondta mindig, hogy ha találsz, jobbat úgy is el fogsz hagyni, ő mindig is nagyon értette, mi van a nők fejében.
– Jól megbeszéltétek. Ittatok.
– Igen, egy kocsmában. Aztán nálam folytattuk. Valahogy aznap minden szava, ellenkező hatást ért el nálam, azt mondta, keressek mást, mert egyik luk olyan, mint a másik, én annál inkább azt éreztem, hogy nincs más olyan, mint te, és nem veszíthetlek el. Érzem, most is azt a dühöt, miközben a dolgok kezdtek elmosódni… Aztán Barna feladta, elment dolgára. Becsapta az ajtót, és én szédelegve felálltam, hogy bezárjam, ez az utolsó emlékkép arról az estéről évek óta.
– Vajon direkt nem emlékszel? Tudat alatt elnyomva, azt hogy utána írtál egy SMS-t, hogy mindenképp menjek fel hozzád beszélni? Vagy ha nem megyek, megölöd magad?
– Bolond voltam!
-Vagy nagyon okos. Mivel ismerve téged, tudtam, hogy ez nem rád vall, rögtön rohantam hozzád. – Regi hirtelen leveszi a sálját, véres seb keresztben a torkán – És te megöltél. Gyűlöllek, te gyilkos. Bíztam benned, mint senki másban és te elvetted az életem.
Márk feláll és reszketve hátrál. – Én… igen… megöltelek… mert szerettelek… mert most is szeretlek… azért látlak most is, ebben a börtöncellában, miközben ott hortyog a legújabb lakótársam… Bocsáss meg… Nem teljesen én voltam… valami, ami bennem lakik… a düh… az alkohol… és kitört… a gonosz énem. Bocsáss meg…
– Én? – Regi szomorúan nézi, mintha a szeme is könnyes lenne – Neked kell magadnak, hisz minden, amit mondok, az a te agyadban születik.
– Igen… Mikor zúgó fejjel felébredtem a konyha padlóján feküdtem… kezemben a véres kés… te nem messze tőlem, félig az előszobában elvágott torokkal fekszel a vértócsában… és közte csak a sötétség. Azért is írtam meg ezt a könyvet, hátha akkor eszembe jut, kibányászom magamból, hogy mi volt hozzám az utolsó szavad, mi történt pontosan és miért. .De hiába.
– Legalább így jobban szenvedsz.
– Igy van… De nem sokára jön a nagy nap… szabadulok… csak 9 év börtön… hirtelen felindulás meg minden… De utána… utána is velem leszel szerelmem?
– Gyere, táncoljunk!
Márk megragadja Regi derekát. Milyen meleg, milyen valóságos. Igen, most már biztos, hogy megőrült.
A lány kuncog – Ha cellatársad felébred hülyének fog nézni.
– Megszokta.
– Mi lenne, ha te jönnél velem?
– Hová?
– Bárhová?
– Megbocsátasz?
– Gyere velem! Hallgassuk együtt a színeket!
Márk száját a lány szájára tapasztja. Csókolóznak. Ölelkeznek a nyelvek. Ha ilyen a halál csókja, nem bánja.
V.
Keresztek. Kövek. Fák. Virágok. Emberek feketében. Valaki beszél egy sírhoz. Borbás Barna.
-Becsaptál! Erre kell visszajönnöm? Hogy itt fekszel a földréteg alatt? Még adnod kellett volna az idődből. Azt mondják elrejtetted a párnád alá az altatókat… Még nem mondtam el… mi lesz most? Talán ott lent is hallasz és figyelsz… Talán most együtt vagy Regivel. Én odaát is egyedül leszek. Csak az üresség. Minden újabb nő és utazás után… lehettem akármilyen elviselték. Megtehettem bármit és meg is tettem. Egy dolgot kivéve, de azt is ki akartam próbálni. Tudni akartam milyen érzés… ölni… Aztán azon a februári napon megtettem. Két legyet egy csapásra: így bosszút is álltam rajtad. Mert nem az az igazi bosszú, ha megölünk valakit, hanem az, mikor azt vesszük el tőle, akit a legjobban szeret, méghozzá úgy, hogy elhitetjük vele, hogy ő a felelős az egészért. Felgerjeszteni a féltékenységedet, aztán lesni az alkalmat, nagyszerű móka volt… aztán nálad a borodba pottyantani némi kábítót… megszerezni a telefonod és üzenetet írni Reginek… mikor láttam, hogy kábulsz, elköszöntöm és belülről bevágtam az ajtót… a konyhában vártam, hogy elaludj. Aztán megjött Regi… beengedtem. Meglepett, milyen alacsony. Múltkor el is szóltam magam, hisz én nem tudhattam, hogy milyen magas… Míg vette le a kabátját, én felhúztam a kesztyűm, lefogtam és elvágtam a torkát a konyhakéssel. amit miután kihúztalak a konyhába a kezedbe nyomtam… Simán bekajáltad. És hogy miért akartam, hogy szenvedj? Miért volt kéjes gyönyörűség számomra hétről- hétre itt látni, ahogy elfonnyadsz és gyötör a bűntudat? Igen, ezért látogattalak. Hogy lássam. Mert te is láttál egyszer félrecsúszott álarccal, megalázottan… a félelemtől bevizelve. És megvédtél. Tudod, milyen érzés volt, hogy megment az erőszaktól valaki, akit én akkor lenéztem, és akiről tudtam, hogy elítél? És aki tudott szeretni egy nőt, ahogy én sohasem. Bűnhődnöd kellett. A halál nem lehetett volna elég büntetés. Így lettél az életem célja. . Még a könyved is engem szolgált… De most…Most mégis mi a fenét csináljak… barátom?
Felnéz. Mintha árnyakat látna, amelyek közelednek felé.
A szerzőről:
Somogyi Tibor Debrecenben él, magyar- és történelem tanárként dolgozik, novellákat, drámákat ír és slammel.