Tuzio – A fa alatt

Uhh! – nyögött fel Elemér, miután kivárta, hogy a lámpa zöldre vált, tempósan átballagott a többiekkel a zebrán és megállt, hogy kiválassza, melyik gyalogúton menjen a parkon át. Uhh! – nyögött fel megint, mert váratlanul félhomályra alkonyodott, a környezetében a szemétláda és a transzformátorszekrény porózussá, de meglepően részletgazdaggá vált, és mintha egy doboz kavicsot ráztak volna folyamatosan a közelében, miközben valami nagy és erős benyúlt a mellkasába, belemarkolt és megpróbálta megemelni.

Érezte, ahogy valahol alul sebesen folyik ki belőle az erő, és ahol már nem volt, deres hideg követte és telepedett a helyére. Úgy tűnt, bár nem volt biztos benne, hogy áll. Lépni próbált, de a dermedt lábak bizonytalanná váltak, nem érezte őket, nem az történt, amit kívánt, másfelé, tétován és remegve indultak el. Kinézte magának a fatörzset, és imbolyogva leküzdötte azt a néhány métert. Hálás volt a kezének, aminek nem érzékelte a jelenlétét, ugyanakkor látta, hogy az széttárt ujjakkal a törzs felé nyúl, és érezte, hogy megtámasztja bizonytalan testét.

„Kicsit állunk” – gondolta, de a lábai tovább önállósodtak, lassan hajlott a térde. „Jó, akkor kicsit ülünk” – próbált alkalmazkodni az eseményekhez; ahogy a törzs mentén ereszkedett lefelé eszébe villant, hogy a szövetnadrág mocskos lesz, talán ki is lyukad, de csak nem lyukad ki, és majd kitisztíttatom. Leért a feneke, a háta a törzsnek támaszkodott, és annak ellenére, hogy a valami a mellkasát markolva továbbra is próbálta felrángatni, jóval nagyobb biztonságban érezte magát.

„Kicsit pihenek, amíg alább hagy ez a hülyeség” – gondolta már összeszedettebben, a fejét is a törzsnek támasztotta, és próbált egyenletesen lélegezni.

Elegáns idősödő úr, gondolta a negyvenes, ősz hajú, testes férfi, aki egy kissé idejétmúlt, de jó állapotú aktatáskával a kezében érkezett. Vajon miért ül ott, azzal a borzasztó tekintettel, amiről azonnal apámé jut eszembe, az utolsó hetei, amikor már tudtuk, hogy vége, hogy gyorsan elmegy, megmondta az orvos, de ő is és mi is úgy tettünk, mintha semmi nem változna, persze változott, egy idő után nem tudott felkelni az ágyból, a vége felé már a kezét sem emelte, csak nézett, át a szobán, a falon, mintha olyat látott volna, amit mi nem. Mi meg úgy beszélgettünk vele, mintha válaszolt volna, mintha most is az a kedélyes, határozott családapa lenne, mert így volt a legegyszerűbb, mert azt gondoltuk, neki is így a legjobb, pedig nekünk volt így jobb, mert amiről nem veszünk tudomást, az nincs, és aztán úgy ment el, hogy biztosan magával vitt sok olyan dolgot, amit el kellett volna mondania és meg kellett volna beszélnünk, de mi nem segítettünk neki felkészülni.

Csirkefogó, gondolta az erőteljes testalkatú, nyugdíj felé járó férfi. Lopnak, átvernek másokat, mások kárán szereznek pénzt, biztos az öltöny is abból van, de soha nem jutnak előbbre, legalább haszna lenne, hogy másoktól elvesznek, de nem, könnyen jön, könnyen megy, ha pénz van, irány a kocsma, mindenki a vendégem, addig iszom, amíg fér, aztán kezdődik elölről. Én meg tisztességgel végigdolgoztam az életem, és majdnem ott tartok, ahol kezdtem. Lehet, hogy mégis neki van igaza.

Szerencse, hogy így be van rúgva, gondolta a takaros külsejű idősödő nő, addig legalább nem veszélyes másokra. Emlékezett arra, amikor egy este, amint munkából ment hazafelé, egy piszkos, büdös, nagy darab férfi megragadta és behúzta a kapualjba, iszonyú erős volt, próbált, de nem tudott ellenállni, a szájából dőlt az alkohol és a fokhagyma áporodott bűze, a falnak szorította és durván megmarkolta, hogy fájt, az undor és a rettegés adott neki erőt, megpróbálta ellökni, az elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett, ő meg futott, nem nézett hátra, ott maradt a táskája, de nem ment vissza érte, nem gondol rá azóta sem, de néha rátör a fokhagymabűz és a kiszolgáltatott tehetetlenség, és érzi a durva marok fájdalmas szorítását.

Jól öltözött ember, és azt sem tudja, hol van, állapította meg a mutatós, harmincas nő. Ez a tekintet mint Gáboré volt, aki majdnem a férje lett, kedves, okos, jó humorú ember, jó volt vele, össze is költöztek. Mindketten sokat dolgoztak, Gábor egyre gyakrabban maradt távol, egyre később jött haza, aztán szétszórt volt és lassú, egyre fáradtabb, egyre kevesebbet foglalkozott vele, mondta ő neki, hogy tönkreteszi magát, de Gábor nem reagált, csak ült, ezzel a tekintettel nézett maga elé vagy aludt, ahol éppen volt. Egyre aggasztóbb volt, hogy folyton távol van vagy otthon élőhalott, aztán megtalálta a gyógyszert a kabátzsebében, beteg vagy, kérdezte, nem, válaszolta az, hagyjál, és többet meg sem szólalt, még az anyját is megkérdezte, pedig annak sosem tetszett Gábor, mondta is, hogy biztos valami erős diligyógyszer, beteg az agya, látta ő azt rajta rögtön. Próbált komolyan beszélni vele, hosszan kérlelte vagy magyarázott neki, fenyegette vagy könyörgött, de az mindig ugyanúgy nézett maga elé, sosem tudta, eljutott-e valami a tudatáig. Aztán egy késő este a padlón a saját mocskában találta, először azt hitte, meghalt, hívta a mentőket és ment utána a kórházba, ahol az orvos azzal várta, hogy kimosták a gyomrát, a tablettás probléma elmúlt, de valamit be is szúrt magának, azt meg kell várni, amíg kiürül. Ő csak döbbenten állt és hallgatott, az orvos pedig megkérdezte: régóta drogos? Nem tudja, miket szed? Mióta lövi is magát? Előbb kellett volna foglalkozni vele. Akkor hazament, összepakolt és elköltözött. Két nap múlva bement Gáborhoz, aki feküdt, csorgott a karjába valami átlátszó lé, csendben nyögött és visszataszítóan nézett ki, elmondta neki, hogy elmegy, ha megváltozott, talán megkeresheti. Többet nem is kereste. Néha eszébe jutott, hogy felbukkan és visszakéri a helyét mellette. Olyankor mindig elborzadt, mert mi van, ha nem javult, hanem romlott, és segítségért esedezik, és ő nem tud nemet mondani neki, de nincs kiút, és újra tönkreteszi az életét. És örült, hogy nem került elő többé, és hálás volt a sorsnak, hogy véletlenül sem botlott bele sehol.

Tessék, ez is tökrészeg fényes nappal, szitkozódott magában a koros nagymama, addig isznak, amíg elvesztik minden eszüket, mint az apja, aki kedves, jó ember volt, de gyakran részegen jött haza, olyankor hangos volt, durva és kötekedő, és otthon mindenki rettegett, vajon aznap melyik ember lép be az ajtón. Ilyen lett a nagyobbik fia is, se rendes munkája, se pénze, a családja otthagyta, egy piás nővel van együtt, mind a ketten folyton részegek, utálja, ha megjelenik nála, úgyis csak pénzt kérni jön és megrémíti az otthoniakat, be sem szokta engedni, a múltkor bevizelt, úgy jelent meg, undorító volt, becsukta az orra előtt az ajtót és elküldte. Hogy engedje ki az unokáját az utcára, ahol ezektől kell tartani?

Nocsak, megfáradtunk, lepihentünk, vigyorgott a fiatal férfi. Nem csöves, normálisan öltözött, nem is fiatal, találkozhatott egy régi haverral, megünnepelték, kicsit túlfutott a feles, hazafelé bekábult, nem szokott az iváshoz, kipiheni magát, aztán hazaballag. Jó neked, fater!

A szatyrot cipelő középkorú nő tekintetében sajnálat bujkált, szegény ember, nem látszik sem betegnek, sem részegnek, és olyan szép a tekintete, a lelke sérülhetett meg, elhagyták vagy becsapták, vagy csak összegyűlt a sok bántó gyötrelem, és ülepednie kell, hadd tisztázza magában a dolgokat, ha enyhül a bánat, majd sóhajt egy nagyot, feltápászkodik és hazamegy.

Ennyi tartás sincs az emberekben, tükrözte az öregember megvető pillantása. Leül a kutyahúgyba, a ruháját sem kíméli, ezek krákognak és köpködnek, trágárul hangoskodnak, a nyílt utcán a falra pisálnak, pedig ülhetett volna padra is, vagy az orrát is fújhatná, ha lenne zsebkendője, de arra sincs igénye, na meg pad sincs, amire leüljön, pedig az igazán lehetne egy ilyen parkban, amire ő is leülhetne, igazán gondolhatnának erre is.

Milyen szelíden ül itt, lassított kissé a szürkekabátos férfi, mintha csak egy hajdani emléken merengene, nem csavargó, látszik a ruháján. Nem olyan, mintha rosszul lenne, megkérdezhetném, de egyszer hívtam mentőt egy földön heverő férfihez, azok meg velem ordítoztak, hogy a mocskos részeg disznó miatt nem egy sztrókoshoz mentek, máskor egy másik megütött, mert szerinte megzavartam, többet nem teszem ki magam ilyennek, töprengjen csak, amíg jól esik neki.

Egyre többen vannak ezek a semmirekellők, öntötte el a harag a négyéves-forma gyerek kezét fogó anya gondolatait, nem dolgoznak, mert nem is akarnak, nappal ellébecolnak, mint ez is, este elmennek a szállásra, ahol kapnak enni is ingyen, én mit kapok ingyen, mikor lesz nekem ilyen ruhám, mint ennek a munkakerülő ingyenélőnek, még hogy szegény nyomorultak, övék a világ.

Ilyeneket gondoltak az emberek az utca másik oldalát néző Elemér előtt elhaladtukban, amíg arra nem járt egy közteres, és erélyesen rá nem szólt, hogy húzzon el onnan. Miután nem reagált, rendőrrel fenyegetőzött és kicsit meg is rugdosta; így derült ki, hogy már nem él.

 

Tuzio

Borítókép: Imre Dóra