Szeptemberben Varró Ilona Ágnes független dramaturggal, rendezővel beszélgettünk, aki a Keleti István Művészeti Iskola tanára, emellett angoltanítással is foglalkozik.
Ha jellemezned kellene magad 3 szóval, mi lenne az?
Érzékeny, nyitott, különc.
Mi a legjobb a rendezésben és a tanításban? Van-e a kettőnek közös metszete?
A rendezést leginkább azokért a pillanatokért szeretem, amikor az egész csapat valahogy rákapcsolódik ugyanarra az energiára, és percekig folyamatosan adjuk egymásnak az újabb és újabb inspiráló impulzusokat. Színészek egymásnak, én nekik, ők nekem. Mindenki behoz valami újat, valami friss nézőpontot, ami csak az övé, az ő saját aznapi ihletettségének a terméke. Ez mindig felráz, felpezsdít, és azt érzem ilyenkor, hogy a helyemen vagyok. Aztán ebben a pezsgő, vibráló állapotban ér engem a következő feladat: legyek szíves a most elhangzott, eljátszott, kipróbált százhúsz ötlet közül kiválasztani hármat, ami pont a megfelelő módon támogatja majd meg a koncepció egészét. Ezt is ugyanannyira szeretem. Ilyenkor megtisztelve érzem magam, amiért nekem van megengedve, hogy ilyen szép, kreatív kérdésben döntsek, ilyen sok lenyűgöző ötlet közül válasszak, plusz ilyenkor olyan részeit mozgathatom meg az agyamnak, amiket máskor nincs alkalmam. Kivéve, amikor valami nagyon komplex ételt főzök otthon. Koncepcióból. A rendezés és a főzés szerintem egy és ugyanaz. Ezért van az, hogy amikor – többször is – kényszerszünetet kellett tartanom rendezőileg, akkor rengeteget főztem kvázi terápiás jelleggel, hogy „szinten tartsam magam”. Most is szeretek, de nincs rá akkora szükségem, legalábbis nem naponta.
Hogy van-e a tanítással közös metszete? Több szempontból van, de mivel nekem a rendezésben pont azok a pillanatok a kedvenceim, amikor mindenki egyenrangú félként ötletel, azt kell mondanom, hogy ebben a tanítás alulmarad. Nem mintha olyan szigorú tanár lennék, de egy órára mégis másképp kell felkészülni otthon, kifejezetten strukturálni kell, hogy az anyag melyik részére hányadik percben térünk rá, satöbbi. Ha ezt nem tudom előre, azt a tanítványaim megérzik rajtam és csökken a belém vetett bizalmuk. Ugyanakkor a tanításnak több köze van a segítséghez, és nekem nagyon fontos, hogy segíteni tudjak embereknek.
Mi az a darab, amit mindenképpen meg szeretnél rendezni és miért?
Hú, több is van. Tom Stoppard darabja például, a Rosencrantz és Guildenstern halott egy régi vágyam. Tökéletesen kifejezi, hogyan érzem magam én a világban: mint aki belecsöppent egy színdarabba, amihez mindenki másnak van szövegkönyve, csak nekem nincs, úgyhogy kénytelen vagyok vaktában improvizálni valamit. Ez sokáig nyomasztott, most már inkább rettentően szórakoztat. Mert ha nincs konkrét forgatókönyv, akkor nincsenek szabályok sem – csak annyi, hogy improvizálás közben ne bántsak másokat. Ezen kívül azt csinálok, amit akarok.
Sokféle emberrel dolgozol, mindenkivel meg tudod találni a közös hangot, vagy volt olyan ahol nagyon elbeszéltetek egymás mellett és nem találtátok meg a közös nyelvet?
Sajnos előfordult már, hogy valakivel nagyon nem voltunk egy hullámhosszon. Színész kollégával, úgy értem. Az nagyon kínos tud lenni. Amikor nem születik meg az az inspirált állapot, ellenkezőleg, blokkoljuk egymást… Volt olyan, hogy nagyban dolgoztam egy jeleneten két lánnyal, nagyon jól is haladtunk, jók voltak az energiák, és megérkezett az a „bizonyos” kolléga, mert utána vele néztünk volna egy jelenetet. Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen ki cigizni, kap még tíz percet, addig mi ezt a jelenetet befejezzük. Ő meg mondta, hogy nem, ő inkább nézné, ahogy dolgozunk. Abban a pillanatban zavarba jöttem, elfelejtettem, hogy mit csináltam korábban, leblokkoltam, lefagyott az agyam, összecsaptam a jelenet végét – és akkor már tudtam, hogy nekem ezzel a színésszel egyszerűen nem szabad együtt dolgoznom. Pedig tehetséges volt. Nem vele volt a baj, hanem köztünk. Ehhez is kell egyfajta kémia. De újabban mintha egyre szerencsésebb lennék ilyen téren. Vagy csak egyre jobban kommunikálok? Vagy talán jobban hallgatok az intuíciómra, amikor el kell döntenem, hogy kivel fogok együtt dolgozni. Nem tudom.
Hogy látod, megtaláltad azt a foglalkozást, munkát, amiben ki tudsz teljesedni?
Igen, a rendezéssel kapcsolatban abszolút ez az érzésem. Mármint miközben csinálom. Amikor éppen nem csinálom, hanem mondjuk a villamoson utazom, akkor inkább úgy érzem, hogy rendezőileg még rengeteget kell tanulnom, és a dramaturgia az, ami ösztönösen jobban megy. Viszont amikor éppen egy szövegen dolgozom, akkor meg azt érzem, hogy ebben nem találok túl sok örömet, inkább teher, hogy át kell esni ezen a rengeteg kínszenvedésen, mielőtt eljutnék a valóban örömteli feladathoz, a rendezéshez. Szóval nem egyszerű, de ami igazán fontos nekem, az a fejlődés. Hogy minden előadásom jobb legyen, mint az előző volt, szövegileg és rendezésben is. És ha ezt a tendenciát látom, akkor nincs semmi baj, jó úton járok.
Szabad lennél inkább vagy boldog?
Szerintem a boldogság azt jelenti: birtokában lenni azoknak az „eszközöknek”, amik ahhoz szükségesek, hogy a mindennapokban fenn tudjuk tartani a saját boldogságunkat, például a jó viszonyt önmagunkkal és másokkal, a harmóniát, a derűt – tehát egyfajta biztonságérzetre gondolok. Az nem elég, hogy „ma jól érzem magam”. Az igazi boldogság nálam az, hogy „pontosan tudom, mit kell tennem azért, hogy holnap is jól érezzem magam”. Ehhez pedig a legfontosabb, hogy meglegyen az a szabadságunk, ami ahhoz szükséges, hogy ezeket az eszközöket rendszeresen használni, gyakorolni tudjuk. Tehát a boldogság valahol függ a szabadságtól. Mondok egy példát: ha valakinek napi szinten fontos lenne a meditáció, az elmélyülés, de sehogy sem tudja beilleszteni a napirendjébe, az az ember szerintem nem lehet igazán boldog. Úgyhogy a szabadságot választom. Az eszközeim már megvannak a boldogsághoz.
További sok sikert kívánunk a munkáidhoz Ágnes!
Az interjút készítette: Brunner Tamás, Imre Dóra