Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Egyszer volt, hogy is volt

Kép forrása: Sogno e poesia: La mia stella

Le kell írnom, mert ….le kell és kész. Megérdemli.

Sosem hittem az emberi jóságban, igyekszem úgy élni, hogy soha ne érjen csalódás, hogy ne várjak az emberektől semmi újat, hiszen ” úgyis mindenkit csak saját maga érdekli.” Aztán több mint két évtized után megéltem ma valami felejthetetlent. Dolgozom, zárás idő, kapkodás , számolás , közben vásárlók , rutinos pultosom első napja a kasszában. Nap végi ellenőrzés . Nem stimmel. Nem lehet, nálam ilyen még nem volt. Biztosan a kassza mögött. Nincs. Többet utaltam bankba. Nem. Akkor talán valamit biztosan bankkártyára kellett volna ütni. Nem, az sem….

…. és telik az idő, s a 7.000 forintos hiány mosolyog az arcomba. Hihetetlen. Megtörtént , előfordul. Aztán egyszer csak jön a csoda. Fiatal anyuka érkezik a lányával . Igyekszem mutatni, minden rendben, kedves maradok, miközben belül kétségbeesetten keresem az okát miért nem ellenőriztem a kasszát , hiszen nem várható el első napos betanulótól, hogy minden hibátlan legyen. Nekem szegezi a kérdést: látom kedves, valami probléma van. Hogyan tudok segíteni? Válaszolok: nagyon kedves hölgyem, semmi komoly, egy könnyen orvosolható semmiség.

Nem adja fel, nem törődik könnyen bele, így „faggat” tovább:

– De mégis… ha nem vagyok indiszkrét, mégis mi lenne az?

Gyűjtöm az erőm, összeszedem a bátorságom és végül elhagyja a szám, szinte kiszalad rajta:

-Van némi hiányunk, tényleg apróság, előfordul, megoldjuk. Mosolygok.

Érkezik a válasz:

– Mégis mennyi az a bizonyos összeg?Megszeppenve, bátortalanul kimondom, talán inkább magamnak, semmint a kérdezőnek halkan, hogy szokja a szám , azt amit magam sem hiszek el: 7.000 forint.

Kérdezi:

– Eddig mennyi értékben vásároltam? –

6450 forintnál tart hölgyem -felelem- – Rendben , tudod kedves, csak az hibázik, aki dolgozik. Ne üsd ki nekem kérlek, pótold a hiányt a rendelésemmel.

Megdöbbenve , hitetlen nézek rá.

– Hálásan köszönöm a gesztust , de ezt nem tehetem, viszont bearanyozta a napom a szándék is. Kiütöm az összeget. Folytatom:

-6450 forintot szeretnék kérni , ha más nem lesz. 10.000 forintot kapok, így szól:

-7.000-ből kérek vissza.

Zavaromban már lehet megköszönni is elfelejtem. Elbúcsúzunk és már nem is érdekel a hiány, az impulzust még fel kell dolgozni. Teljes lelkemből köszönömöt kiáltok magamban az Istennek, hogy megtapasztalhattam egy idegen által, mi is az az önzetlenség….de nincs vége.

Eltelik két perc. Ismét jön vissza hozzàm ,újra kivárva a sorát. Odaér, s mondja:

– Nyújtsd a markod!

Lázadok, nem teszem, nem akarom. Félek pénzt ad.

Megszólal:

– A lányom küldött vissza. Azt mondta a megtakarított zsebpénze pont 7.000 forint. Mindene megvan, nem tudja mire költeni, ragaszkodik hozzá, hogy elfogadd.

/ tiszta a tekintete, tele van jósággal…. ha ez a két hölgy képes lenne magához ölelni ezt a rideg világot, lángba borulna az egész attól a tűztől , ami bennük ég. Bámulok magam elé, megállt az élet , csak álmodom. Képzeletben megcsípem magam, visszarántom gondolataim a földre , de a hölgy tényleg ott van, kezében lánya pénzével és a tenyerembe akarja erőszakolni. Tudatosul bennem, EZ A VALÓSÁG./ Ráemelem bizonytalan tekintetem és azon töprengek, mit láttak azok a szemek (amik ilyenkor már ki tudja mennyi ideje az enyémbe néznek)eddig ebben az életben , mi van a lelkében, milyen tapasztalat áll egy olyan személyiség mögött, aki ilyen módon segít egy idegennek, akinek 26 évéből evilágon még csak jóindulattal is két percet lopva láthatott. Összeszedem magam, s végre megszólalok, már-már majdnem könnyek között :

– Szó sem lehet róla! Minden tiszteletem a tiétek, de ha ezt a pénzt elfogadnám , napokig nem tudnék aludni. Kérlek szépen, tartsátok ezt tiszteletben. /Közben arra gondolok, az emberek , akik visszajáróként többet fogadtak el korábban , milyen szegények….. mennyire szánom , hogy többet ér nekik néhány forintért a becsületük./

Aztán folytatom:

– Elmondhatatlan boldogság és valami megmagyarázhatatlan fogott el. Nem találok szavakat arra, milyen hálás vagyok Neked, hogy visszaadtad a hitem az emberi jóságban és hogy lehetőségem lett volna visszakapni az élettől azt , amit megannyiszor adtam önzetlenül másoknak . Erre neveltek a drága jó szüleim….. s őszinte leszek, már áldásnak tartom, hogy hiányzott az az összeg a nap végére. Ha ez nem történik meg, talán sosem hiszem el, hogy vannak ilyen EMBEREK még ebben az életnek nevezett „pokolban”, ahol mindenki a másik kárán nevet, áskálódik és tesz ott keresztbe ahol csak tud, ahol az a legnagyobb boldogság, ha egyre több megoldatlan problémád akad, ahol segítség helyett tőrt szúrnak a hátadba, ahol nincs bizalom, nincs megnyugvás, nincs tisztesség és a szó, hogy érzelmi intelligencia lassan tényleg nem jelent már semmit.

Látja ő is: bármennyire szeretne segíteni, makacsul tartom magam a kimondott szavaimhoz. Nem fogadom el a pénzt.

Végezetül még hozzáfűztem:

– Lélekben gazdagabb lettem és már boldogan teszem be a saját fizetésemből azt az összeget. Ismét könnyű a lelkem.

…Aztán csak néztem őket, ahogy távolodnak . Eszembe jut , milyen büszke lehet a lányára és magára, hogy EMBERT nevelt és képes is volt az maradni egy olyan században, amibe kénytelen volt születni és ami ontja magából a kegyetlenséget ebbe az eltorzult társadalomba.

…. és hirtelen bevillan: ez az a család, amire a „mindent jelentő” nagyérdemű csak annyit súg: túl jó erre a földre.

Milyen elkeserítő gondolat. Ahelyett, hogy példát vennénk. Ha jobb sors jutott azért, ha rosszabb, azért. Elgondolkoztál már valaha is azon, milyen lenne inkább azért kitűnni a tömegből, mert képes vagy a saját önzéseden és kényelmeden túltenni, csak azért , hogy valakit mosolyra bírj? Szerezni néhány örök emlékké váló pillanatot…. na és ha idegen? Akkor idegen! Napjainkban nem inkább a saját környezetedben élő árul el? Akkor tulajdonképpen kit nevezünk annak?

Szeretni születtünk ide, semmi mást nem vihetünk magunkkal odaát….és a végén el kell számolnunk valakinek, aki talán jobb, ha nem a lelkiismeretünk lesz.

Igyekezzünk minden nap egy kicsit jobbak lenni. A történtek csak nyomatékosította bennem, hogy megérte annyiszor becsületesnek maradnom és hinnem, hogy egyszercsak váratlanul megérkezik az a valami, amit úgy nevezünk: karma. Egy kedves szó, egy mosoly, egy tekintet már képes megváltoztatni bárki napját. Ne sajnáld osztogatni. Talán így beköszöntene egy tisztább világ , amiben valóban ajándék élni.

7.000 forint ellenében kaptam a minap valami olyat , amit eddig a percig sem sikerült felfognom, megemésztenem.

Megérte ?

MEG!

Köszönöm. Köszönlek világ. Időnként okozol még meglepetést….. milyen ambivalens, milyen kiszámíthatatlan és szeszélyes vagy. Elképesztő, csodálatos, lenyűgöző.

Erki Gabriella Léna