Címke: brunnertamás

Beküldve:

Freez – Fúziós melegszendvicsek

Fúziós melegszendvics receptek:

Barna kenyeret használunk, bármilyen barna kenyeret.

Besamelmártás készítünk, hagyjuk kissé kihűlni. Ezzel megkenjük egyenként a kenyérszeleteket, gazdagon.

A szendvicshez – szendvicsekhez – a következő anyagokat használjuk fel.

– kemény tojás

– bolognai szósz, darált hússal, lehet maradék is ( ha lehet, kevés zsiradékkal készítsük )

– sült csirkemáj

– füstölt paprikás szalámi vagy kolbász – több féle- a nagyon száraz nem kifejezetten jó ehhez a szendvicshez

– mozzarella golyócskák

– sajt, többféle

– aszalt paradicsom (olajban eltett )

– olajbogyó ( olajban ) – lehet töltött

– sült gomba

– esetleg rántotta

A kenyereket megkenjük a besamelmártással, a kemény tojást felszeleteljük, nem baj ha a szeletek nem egyenletesek, vagy éppen törnek, a májat felszeleteljük, akár szélesebb csíkokra is vághatjuk, vagy éppen törhetjük is, a mozzarella sajt golyócskákat szétnyomjuk kézzel.

Elkészítjük a szendvicseket, tartsunk anyag azonosságot, legyen sajtos, kemény tojásos, májas, szalámis, – de a tojáson kívül az alapanyagokat nem keverjük, a tojást rátehetjük bármelyikre, jellemzően a mozzarella sajt darabokat is. Az elrendezés rusztikus .

A kész szendvicseket reszelt sajttal – többfélét használva , de jellemzően szendvicsenként egy legfeljebb két típust felhasználva – megszórjuk, nem túl gazdagon.

A tojásos, májas, és szalámis szendvicsre, a sajt tetejére rátesszük az aszalt – olajban eltett – paradicsomot, vagy az olivabogyót – ha töltött figyeljünk a töltelék ízére – nem lehet dominánsabb mint az alapanyag maga.

Ezután tepsibe tesszük, és sütőben egyszerre megsütjük.

Ízlés szerinti ideig sütjük – az alapanyagokat már nem kell sütni, hiszen készen vannak, csak felmelegíteni forróra , a figyelem a sajt folyósságán vagy sültségén van inkább. Egy személyre három szendvicset számolunk – három emberenként még egyet veszünk, salátával, öntetes salátával, vagy friss zöldséggel fogyaszthatjuk. Teát – fekete teát javaslok hozzá. A gyümölcstea túl dominás, és elviszi az ízeket a szendvicsről.

A melegszendvicseket akkor készítsük igy, ha sok vendéget várunk, hat nyolc embert legalább, különben pazarló lesz az anyag felhasználás.

A fenti receptet Elvira nagynéném tálaló szekrényében találtam, sok más recepttel és egyéb írással együtt, halála után, amikor átnéztük a dolgait.

Elvira néni magányosan halt meg. A recepteket saját kedvére írta, soha nem használta fel.

Brunner Tamás

Beküldve:

Brunner Tamás – Délután recitativo

Képzeljük el, hogy egy tükör előtt állunk, majd fogjuk meg óvatosan a tükör négy sarkát és hajlítsuk magunk felé mindaddig amíg egy gömbbé nem válik, aminek a közepében vagyunk. Képzeljük el hogy van benn világosság és látjuk magunkat a tükörben, ahogy a falhoz nyilván az ujjunk végtelenül nagyra nő, míg a háttérben maradó testünk összezsugorodik hangya méretűre. Képzeljük el, hogy a hátunk mögé is belátunk a gömbölyű – homorú – tükör segítségével, és egyszerre látjuk egy felületről önmagunkat elölről és hátulról. Most képzeljük el, hogy van nálunk egy másik tükör, egy gömbtükör , egy tükör felületű kis labda amelyet a kezünkbe fogunk, és helyezzük el ezt a tükröt önmagunk és a nagy gömb-tükör közé, úgy hogy egyszerre lássunk önmagunkat benne és a szemben lévő falon, egyidejűleg önmagunk hátát a szemben lévő falon, valamint a kezünkben lévő kis labda tőlünk távolabb eső oldalán ugyancsak a nagy tükörben. Képzeljük el, hogy nem vagyunk ebben a gömbben egyedül. Határozzuk meg a velünk lévő más személyek helyét a gömbön belül, majd képzeljük el, hogy minden személy kezében hasonló kisebb nagyobb tükör-labda van, amelyben mindaz az látszik amit az imént felsoroltam, természetesen mi magunk is. Mennyire érezzük magunkat elveszettnek, amikor azt tapasztaljuk, hogy ha elindulunk bármely irányba az a különböző nézőpontokból egyszerre látszik előre és hátra történő mozgásnak, valamint jobbra és balra valamint le és fel irányú mozgásnak. Mennyivel érezzük elveszettebbnek mint a világmindenség fekete ege előtt?

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Brunner Tamás – Egy délután

Fotó: Imre Dóra

A barna-vörös tollú tyúk ott feküdt összekötözött lábakkal a ház mellett a porban. Irén a konyhában állt, egy kést vett elő, szokásosan a hüvelykujjával megpróbálta az élét, megfelelőnek találta, az asztalra tette. Kicsit tanakodott, vigyen-e tányért a vérnek, de úgy döntött, ma nem fogja fel és süti meg, bár szerette a hagymás vért, de sok ennivaló volt a hűtőben, azt kell előbb megenni. Csengett a mobilja, felvette.

– Szia, vagyok, mondjad. A vállával a füléhez szorította a telefonját, egy pillantást vetett a forrásnak induló vízre a tűzhelyen. Minden rendben, itt a vájdling, a kés, az újságpapír a tollakhoz, a kisebb tál a húsnak. – Igen, jaj de aranyos lehet. Képzeld, a miénknek csak egy foga van most elől, a többi kiesett. Igen, szeptemberben, igen. Jól vannak, igen, mit mondjak, rendesek. És a tiéd?  – Amíg a válaszra vár, a tyúkhoz lépett, felvette a földről, hátrahajtotta a fejét, megszorította és néhány gyors vágással elmetszette a torkát. A madár próbált menekülni, de Irén erősen fogta. A vért a földre engedte. Mikor lefolyt az utolsó csepp is, a tyúkot a járdára, a kőre tette, bement a konyhába. – Nem, nem kéttannyelvű, felénk nincs olyan. A tiétek igen…tudom, hogy jövőre, de akkor igen? Nem lesz egyszerű a városba vinni minden reggel, gondolod, az Imre bírja majd? Hát nem nagyon tehet mást, az igaz. – A konyhából kihozta a hokedlit, rátette a vájdlingot, a tyúkot beletette az edénybe. Bement és kihozta a forró vizet és leforrázta az állatot. – Hát nem is tudom, nem költ egy kicsit sokat? – Megfogta a tyúkot a lábainál fogva, felemelte és gyors határozott mozdulatokkal kopasztani kezdte. Megpucolta, gyorsan végzett, sokszor csinálta már. Kezet mosott.   A tollat a hokedlire, az újságpapírra dobta. Megfogta a tyúkot a nyakánál, feltartotta, megforgatta, megnézte, hol lehet még rajta toll. – Hát nem is tudom, megvagyok, nem kell semmi. Mikor jöttök majd el erre, már régen voltatok. Igen tudom, hát nekem se könnyű a kórházban. Tudom persze, nem könnyű neked se. – Csengettek. Megtörölte a kezét a köpenyébe és a kertkapuhoz ment. A postás volt, az anyja nyugdíját hozta, még mindig idehozza, bár az anyja a rehabilitáción van két hónapja, amióta sztrókja volt. Ki tudja, ki jön-e még valaha. – Persze, tudom, megértem, neki se egyszerű. Te most a múltkor voltam benn a boltban és láttam egy anyagot, gondoltam is rád, hogy az jó lenne neked. Olyan sárgás volt, napsárga, na, és nem volt tiszta nylon. Gondoltam, veszek neked. – Közben elvette a pénzt, az aprót a postásnak adta, majd kis gondolkodás után megtoldotta egy ezressel. Végső soron nem kellene ide kijárnia, meg ha szólna a központban, lehet nem is hozhatná ki a pénzt. Intett, majd bement. Még nedves volt a keze a tolltépés után, a pénzt ledobta a konyhaasztalra. Fogta a kést és kiment, hogy fojtassa a munkát. A kis edénybe vizet töltött, a vájdlingból kivette az állatot. Felvágta a kloáka körül és egy mozdulattal kirántotta a belsőségeket. – Jó, hát nem kötelező, csak gondoltam. Én nem veszek semmit, kinek öltözzem. Nem azt mondtam, jó, hát, ha mindent félreértesz. Tudom én, hogy nem csalnád meg az urad. Tényleg, ott van még? Megvan az a hülye főnöke? Már nem? Hát? Hova lett? Amikor valamit csinálnia kellett, kérdezett és hallgatta mit mond a másik. A beleket ledobta a földre, ahová a vért engedte, a májat, szívet, zúzát külön vette, a zúzát kettévágta, kifordította, a vájdlingban a nagyját kimosta. Még tojás is volt a tyúk hasában. Jó lesz süteménybe holnap. Úgyis jönnek a Jutkáék. A tyúkot is nekik vágta. –   Na jó, akkor rendben vannak a dolgai? Nem, nem célzok semmire. A tyúkot feldarabolta,  a combokat egyben tartotta meg, a kaparókat levágta, a karmokat leszedte róla, a pikkelyeket lekaparta. – Na, jól van, majd beszélünk, menjél akkor,  szervusz mindenkinek. Jók legyetek. – Az edényben megmosta a felbontott részeket: melle, háta, szárnya, rendben. Még kitépett egy-két beleszakadt tokot, végső igazításként, már már feleslegesen. A vizet kilöttyentette, előtte megforgatta, hogy mozgásba jöjjön és kivigyen az edényből minden piszkot, tollat, maradékot. Az újságpapírt összegyűrte a vizes tollal és kidobta a kukába. Amikor visszaért, elhessentette a gyülekező legyeket a hús felül, bevitte, majd a konyhában letakarta az edényt egy tiszta konyharuhával és betette a hűtőbe.

 

Majd később szétosztja, combja, melle a gyerekeknek, a háta neki, meg a kaparó, nem érezte áldozatnak, ez mindig így volt, gyerekként ő kapta a combot, most az unoka kapja. Délutánra várat a szertőjét. Sose mondta másként, sose gondolt a férfira másként.  A hűtőben volt még tegnapi pörkölt egy kis nokedli, kovászos uborka. Volt disznósajt és két sör. Ez jó lesz. Délután öt felé járt már az idő. Rövidesen itt a busz.

 

 

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Eliza B. – Egy délután Józsefvárosban I. és II.

I. 

A kirakat üvegében önmagát bámulta Emma. A hajához nyúlt, megigazítani egy tincset. A mozdulat önkéntelen volt, halványan, elmósodottan látta önmagát az üvegben csak a körvonalait, de nem váltak el a vonásai, csakúgy a ruhája színé, és szabása sem volt kivehető. Az arc pírja sem volt látható, pedig lángot az az arccsont felett.

Emma az üvegen túlra nézett, de nem a kirakatban lévő fúrógépekre, fűrészekre, kalapácsokra, nem is a kirakat hátsó falán a rikító matricákra, nem is a bolt félhomályába, ahol árnyként surrantak az emberek, talán nem is a bolt hátsó falára, ahol a robosztus munkagépek függtek erős traverzeken, azon is túl nézett, vagy éppen sehová. Önmagába.

Egy férfi ütközött neki, és kibillentette egyensúlyából, lépett egyet a bejárat felé.

– Tessék – mondta a férfi és tartozta az ajtót. – Tessék – mondta ismét, sürgetően.

Emma belépett a boltba, orrát megcsapta a gépolaj és kencék csípős szaga. Nem volt kellemetlen, ismeretlen volt, de nem zavaró. Erőteljes illat ez, a gépzsír szaga, az olajozott gépek szaga keveredett a munkások izzadságszagával, testes már-már tárgyiasult elegyet alkotott, amit nem is lehet belélegezni, hanem bele kellett merülni, és átadnia magát az erős mélytengeri titkos áramlásnak, ami sodorta egészen a hátsó pultig.

A pultban egy barna köpenyes sovány, fiatal férfi állt, és ceruzává firkált valamit egy újságpapír szélére. Emma megállt a pultnál, fél kezét feltette a szegélyre kecsesen, nem támaszkodott, de egyensúlyt tartott, egy pillanatra megszédült, a szegélybe kapaszkodott, majd otthagyta a kezét. Nem szólt semmit. A barnaköpenyes férfi szeme sarkából felé nézett, eszelte a nő jelenlétét, de nem akart még felnézni teljesen, nem akart kérdésekre válaszolni.  Dolgozott.

Emma állt, nézte a férfi kezét, ahogyan a papírra ír, illetve rajzol. A vonal innen nézvést lehet, hogy számokat formált lehet, hogy szánkót. Most meglendült, és íveket rajzolt a papírra, ezek közül egyiket áthúzta a másikat kiegészítetté körré, majd egy kúpot rajzolt, ami mellé vonalakat rendelt, mint egy vonalzó milliméter beosztását. Az újságpapír felső széle betelt.

– Mi tetszik! – Majdnem kiáltott a férfi. Olyan hirtelenül bukkant fel a vonalak és idomok rejtekéből, hogy egészen meglepte Emmát, aki megriadt és elvette a kezét a pultról.

– Igen? – Kérdezte a lány.

– Azt kérdem mit szeretne! Hölgyem, nem érek rá egész nap! – Úgy tett, mint aki menni készül. A ceruzát beletette a felső zsebébe, a felső gombot a köpenyen begombolta, majd kigombolta. De nem indult el.

– Hát – mondta Emma, és körülnézett bizonytalanul.

Itt villanyvezetékek voltak, fali konnektorok, kicsit arrébb láncok feltekerve dobokra, mellettük erős acél szerszám a vágáshoz. A másik oldalon kézi szerszámok voltak, ezeket jobbára megismerte, otthon is volt pár szerszáma a férjének.

– Nos!

– Igen, egy csillag csavarhúzót kérek – mondta Emma.

– Igen, hányas méret?

– Hogy tetszik?

– Hányas méret.

– Nem tudom.

A férfi majdnem azt mondta, amatőr, de nem mondta.

– Mihez lesz?

– A kisrádióban, szeretnék – kezdett bele a lány, de nem tudta befejezni, ismét megszédült, és majdnem összeset. A férfi elkapta a karját, és megszorította, de a lány összecsuklott, a férfi nem bírta megtartani.

A lány a pult előtt feküdt a földön, kiskosztümje felcsúszott a térde fölé. A férfi letérdelt mellé – Hé, gyere már! – Kiáltott, senkinek nem címezve, csak úgy vaktában a többiek felé, a többiek, akik vele együtt dolgoztak itt a boltban, vagy erre járnak, egyáltalán az emberek felé címezve a kiáltását. Most nem volt itt senki közülük.

– Hé! – Kiáltott ismét. A szoknyát lehúzta a lány térdére, illetlennek találta, illetlennek találta azt is, hogy egy nő itt fekszik a pultja előtt a bolt mű márvány padlatán. Nem helyénvaló. Most felállt egy széket húzott elő pult mögül. A lány közben magához tért, de még feküdt a földön, nem mozdult, a szeme nyitva volt.

– Jöjjön – mondta a férfi, és tőle telhetően gyengéden megfogta a lány karját. Felsegítette a székre. – Üljön itt, hozok vizet.

– Köszönöm – mondta lány.

Az eladó elment vízért. Emma ült és várt. Lábát szorosan összezárta, kezét a térdére fektette. Úgy ült ott, mint aki hivatalos ügyben érkezett és a meghallgatásra várakozik. Egy másik eladó, kikukucskált a szemben lévő pult mögül. Emma ránézett – fiatal kölyök volt, talán tanuló – aki erre elkapta a pillantását, és visszahúzódott a polc mögé, zajt csapott, majd fájdalmasan felkiáltott. Ráesett valami. Nem bukkant fel ismét. A lány az újságpapírra nézett, a vonalak kúpok és körök most egy kövérkés férfit és egy nőt formáltak, egymásba gabalyodva. Emma megborzongott

A férfi visszaért kezében egy pohár vízzel.

– Tessék – mondta és átadta a lánynak.

– Köszönöm – belekortyolt, majd a poharat pultra tette, rá a rajzra.

Ült, a férfi előtte állt. nem hallatszott a boltban semmi zaj. Lehetett volna ez szokatlan, hiszen itt olykor kipróbálják a gépeket a vásárlók, fúró szólal meg, magas hangon sivít a flex. De most nem.

– Emma vagyok – mondta a lány.

– Illés – mondta a férfi, és sután nyújtotta kezét a lány felé, aki elfogadta és megszorította a felé nyújtott kezet.

– Elájult, de már jobban van – mondta a férfi.

– Igen elájultam, de már jobban vagyok – ismételte meg a lány, gépiesen, bele sem gondolva mit mond.

– Ülhet még itt, amíg jobban lesz – mondta férfi.

– Köszönöm, már megyek – mondta a lány és maradt ülve.

– Valami történt, beteg talán, hívjak mentőt? – kérdezte a férfi, kissé megkésve

– Nem, semmi. Nem vagyok beteg.

A férfi tétovázott, nem nagyon értett ezekhez a dolgokhoz, a szabvány méretű és a szabványon kívüli kéziszerszámok méretezése otthonosabb volt számára, száz és száz alkatrészt meg tudott nevezni és azonosítani, de egy ájult nő a boltban, ez elbizonytalanította. Egyszerre felcsillant a szeme.

– Biztosan valami trauma érte – mondta. Ahogyan kimondta tudta, hogy nem kellett volna, olyan hamisan szólt, mintha a vasárnapi matiné előadását idézte volna tévesen, aminek a tárgya pszichológia felnőtteknek.

– Ó, igen, alighanem – bólintott Emma, színtelen hangon. – Mondhatjuk.

felállt és az ajtó felé indult. – Esetleg elkísérne? Még kissé szédülök.

Illés nyújtotta a kezét, hogy a nőbe karoljon, de a nő volt az, aki őbelé karolt. Így együtt indultak a kijárat felé.

– Trauma, igen – mondta Emma ismét.

– Ha akarja elkísérhetem hazáig. – A férfi meghökkent saját mondatán, tolakodónak tűnt.

– Ha nem lakik messze, úgy értettem, ha nem kell busszal menni, vagy valami.

Megakadt.

Emma megállt, megdermedt. Ezt egészen pontosan érezte a férfi.

– Nem, haza egészen biztosan nem oda nem mehetek többé vissza! Ez egészen biztos.

– Úristen, csak nem, csak nem halt meg ott valaki?  – kérdezte ijedten Illés. Egy halottal végképp nem tudott volna mit kezdeni. Egy veritek csöpp indult el a haja vonalától, és siklott le a szemöldökéig.

– Dehogy, nem, semmi ilyesmi – mondta a lány. – Elkísérem, kicsit, vagy hívhatok valakit, aki magért jön. A férjét talán.

Emma nem szólt, csak megrázta a fejét, gyorsan, határozottan, száját összeszorította. Erősen belekarolt Illésbe és elindultak a kijárat felé. Lassan mentek, ünnepélyesen, mintha az ajtó egy új, egy másik világba vitte volna őket, őket kettőjüket, akik itt a boltban találkoztak, a sors furcsa játékából, akiknek most már majd együtt vezet az útjuk. Így mentek a kijáratig, Illés kinyitotta az ajtót, s ékléptek a napsütötte járdára.

– Köszönöm – mondta Emma, egy gyors puszit adott a férfi arcára, a busz érkezett, nekiiramodott, és felugrott a járműre.

A hátsó ablakból intett Illésnek, akik az utcán állva visszaintett neki.

Brunner Tamás

II.

A nő, mint egy cövek megállt. Nem épp a bolt közepén, de majdnem. Állt ott, mint egy néma felkiáltójel vagy totemoszlop, karjait maga mellett tartva, mintegy vigyázzban. Szürke, térdig érő pufidzseki volt rajta, talán tescos, az a fajta, amiből kettő szembejön veled egy BKV-út alatt.

A férfi először fel sem nézett, épp egy listán pipálgatott valamit a pulton. Sok dolga volt, egy nagyobb szállítmány árut várt, fontos volt, hogy minden flottul menjen, mert karácsony előtt mindenkire rájön a barkácsolhatnék, na meg a karácsonyfatörzs-befaragásokról is keringett annyi vicc, hogy a férfiak becsületbeli ügyet csináljanak belőle. Így a boltajtó csukódására pavlovi reflexszel csak egy „jó napot”-ot eresztett el, valódi érdeklődés nélkül.

A csend tűnt fel neki először. Nem a köszönés hiánya, inkább a nő hozta természetellenes csend. Felnézett, homlokára tolta a szemüvegét. Hókuszpók-kinézetű figura volt, nem is ráncokkal, inkább barázdákkal a homlokán. Meglepődött, amikor látta vigyázzban állni a nőt, a biztonság kedvéért köszönt még egyet, és még egy mosolyt is kipréselt. Végigmérte a nőt, látta a karót nyelt testtartást, de a nő kezében szorongatott, három betűs márka slusszkulcsát is.

Kinézett a bolt elé, és látta, hogy a bejárat előtti lebetonozott placcot teljes egészében elfoglalja egy hatalmas terepjáró. Ismét a slusszkulcsra nézett.

– Asszonyom, öné az a terepjáró? Itt az ajtó előtt…

– Nem.

A férfi homloka megnyúlt a nyilvánvaló hazugságra. Két perce, mikor a papírmunkát elkezdte, még egyetlen jármű sem állt a betonon, majd megjelenik ez a furcsa nő, ugyanolyan márka slusszkulcsát szorongatva, mint ami kint áll.

– Nézze. Árut várok, úgyhogy el kéne állnia onnan. Alapból nem zavarna, de ha ott hagyja a kocsiját, a teherautóm nem tud hová parkolni.

– Értem. Kromofágja van?

– Van. Hallotta, amit mondtam?

– Autófestékkel elbír?

A nő kipillantott az autóra, majd végre ránézett a férfira. Érdekes, világosbarna szeme volt, a férfi nem nagyon emlékezett rá, hogy ilyet látott volna valaha.

– Tudja, az érdekel, ha mondjuk ezt a maga kromofágját ráönteném arra ott – fejével az embermagas terepjáró felé bökött – akkor mi történne a festékkel? Felhólyagosodna? Leolvadna?

– Netán sérült valahol a festék, megkarcolták, és újra szeretné festetni? Megértem. Ha el akarja adni, a különleges műszeres vizsgálatokkal már ki tudják mutatni, milyen vastag a festék réteg, és ha újra volt festetve, az persze egyből levon az értékéből, pláne egy ilyen drága autónál. De azért azt gondolom, vannak szelídebb módszerek is, mint a kromofág.

– Tehát nem javasolja? Leoldja a festéket, vagy sem? Nincs sehol sérülés…

A férfi tanácstalanul nézett a nőre, nem értette, miért kell ilyen szürreális beszélgetésben részt vennie, holott nagyon-nagyon kellene sietnie, és még az a terepjáró is rossz helyen áll. A férfi egyik lábáról a másikra állt, majd megpróbált a nő értelmes énjére hatni.

– Nézze, nincs egy férfi, aki konkrét tanácsot tudna adni önnek? Nem hiszem, hogy erre én lennék a legalkalmasabb. Esetleg a férje – látva, hogy a nő arca megrándul, gyorsan folytatta – talán egy báty, vagy valaki a márkaszervízből?

– A férjem épp most csal meg a legjobb barátnőmmel. Legalábbis, negyedórával ezelőttig még ezt csinálta. Szóval nem, nem hiszem, hogy ebben ő tudna nekem segíteni.

A barkácsboltos homloka ismét megnyúlt, egy percen belül már másodjára. Ez meg milyen válasz? A nő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, a férfi kezdett gyanakodni, hogy egy kandikamerás átverés részese. Nem jutott eszébe a szó, amit az unokahúga mindig emlegetett, de azt tudta, hogy vannak emberek, akik szépen megélnek az általuk utcán, boltokban, szórakozóhelyeken készített videókból. Elkezdte a nő ruházatát fixírozni, de rejtett kamerának nyoma sem volt. Hogy adjon olyan választ, hogy ne tegye magát nevetségessé, de ne is legyen érzéketlen?

– Én… ezt nagyon sajnálom.

– Hát még én.

– Pokoli lehet… Nézze, nem akarok érzéketlennek tűnni, de még mindig rossz helyen áll. Nem tudna valakit felhívni, akivel ezt megbeszélhetné, talán az édesanyját, egy barát… – elharapta a mondat tervezett végét. A sötétben tapogatózás előbb sem jött be, és talán helyesebb, ha a barátnőt nem emlegeti. Jelen pillanatban azonban nem akart mást, mint szabadulni ettől a habókos nőtől és a problémájától.

– Nem a maga gondja. Viszont kérnék valamit. Vennék öntől egy ilyen… kromofágot. Segítsen nekem választani, a legerősebbet kérem. És én nem tudom, hogy kell használni. Szóval, ha kell hozzá maszk, kesztyű, ilyenek, azt is szeretnék venni. Utána még segít nekem egy kicsit, aztán már el is álltam az autóval a boltja elől. – a nő nem kért. Kijelentett.

A férfi tizedmásodperc alatt felfogta a helyzetet, és látta benne a szabadulás útját. Kicsit nyugtalanította, hogy miben fogja még a hölgy a segítségét kérni, de kétségeit igyekezett gyorsasággal ellensúlyozni, s kb. másfél perc múlva csinos szett állt a pulton: ecset, kesztyű, maszk, kromofág, minden, ami egy jó maratáshoz kell. A nő kifizette.

– Becsomagoljam?

– Arra nem lesz szükség. Megtenné, hogy kihozza őket?

A férfi kerített egy kosarat a vásárlóknak fenntartott kupacból, s mivel senki más nem volt a boltban, aggálymentesen hagyta ott a pultot. Követte a nőt. Mielőtt kiléptek volna a bolt ajtaján, a férfi esetlenül a nő után szólt.

– Még mielőtt elmegy… Szeretném, ha tudná, hogy szörnyűségnek tartom, ami önnel történt.

A nő a férfire pillantott. Bólintással vette tudomásul a közhelyet, ami adott körülmények között a legtöbb volt, ami a férfitől tellett és elvárható volt.

– Köszönöm!

Kiléptek a bolt ajtaján. A férfi arra számított, hogy a nő a központi zárral nyitja az ajtókat, és szolgálatkészen felé nyújtotta a kosarat, hogy ki tudjon majd belőle venni mindent. Ehelyett azt látta, hogy a nő a gépkocsi motorházteteje elé áll, s kinyújtja a karját. A férfi először nem tudta, mit művel, mivel az autó robosztus méretei miatt a nőnek egyáltalán nem kellett lehajolnia, s így a kabát pufiujja takarta a kezét. Karistoló hang ütötte meg a fülét, s ekkor tudatosodott benne, hogy a nő a kezében tartott slusszkulccsal karcolja a kocsi felszínét. A férfi önkéntelenül leeresztette a kosarat, és hitetlenkedve nézte a műveletet. A nő nagyon koncentrált, még a nyelve hegyét is kidugta a tökéletes eredményért. Mikor végzett, közel hajolt a motorháztetőhöz, és könnyedén lefújta a festékport a felszínről. Hátrébb lépett, és most már a férfi is látta munkája gyümölcsét: egy szívet karcolt a fehér festékrétegbe. Aránytalan lett, az egyik oldala nagyobb, mint a másik, és az alsó csücskénél az egyik vonal bőven túlszaladt a másikon – azonban kétségtelenül szív volt.

– Most maga jön. – fordult felé a nő.

– Jövök? Hová?

– Nem tudom ezt a kromofágot használni, a nevét sem tudom, honnan jutott eszembe. Maga férfi…- a nő látványosan végigmérte a másikat, azonban értékítélete eredménye belül maradt. – Megcsinálja nekem azt az alakot ott – a szívre bökött a kulcs hegyével – ezzel a cuccal. És én… felszabadítom a járdáját, elhúzok innen.

A férfi a szívre nézett, majd a nőre. Majd körbenézett. Az utcán minden járókelő sietett, és a saját dolgával foglalkozott, látszólag senkit sem érdekelt kettejük dolga. Visszafordult a nő felé.

– Nem! – mondta higgadtan.

– Miért nem?

– Miért nem? Miért? Mondjuk mert ez rongálás? Vagy mert semmi közöm magához? – megvetőnek szánta a hangsúlyt, hogy hangot adjon a benne folyamatosan gyülemlő felháborodásának, azonban szája széle megremegett és hangja megbicsaklott.

– Segítséget kérek öntől. Segítsen nekem.

– Ebben nem.

– De addig nem megyek el. Sajnálom. De ma innen csak úgy megyek el, ha az az átkozott szív ott lesz. Ez fontos nekem… az adott körülmények között. – mondta a nő, és birtoklóan a motorháztetőre könyökölt. Végülis ő ráért. A férfi az órájára nézett. Forgalomfüggő, de a szállítmánynak már rég itt kéne lennie. Másodperek alatt döntött. Lecsapta a kosarat a földre, majd kiemelte belőle a kromofágot. Valójában ő sem volt tisztában a szer pontos használatával, el kellett olvasnia. Dühösen forgatta a kör alakú flaskát, hogy megtudja a vegyszer használati módját, és ez a szürreális álom véget érjen.

Majd akkurátus mozdulatokkal nekiállt, a kosárban hagyva az összes védőfelszerelést. Kiöntött egy adagot a motorháztetőre, majd precízen, ecsettel szétkente.

– Vigyázzon a szemére… Nehogy belemenjen… – aggódott a nő. – Gondolom, nem lenne túl jó…

A férfi szó nélkül hagyta az aggódást, ehelyett még egy adagot löttyintett a felületre, és ismét precíz ecsetmozdulatok következtek. Dolga végeztével mindent visszapakolt a kosárba, anélkül, hogy az ecsetet letörölte volna.

– Várjon vele öt-tíz percet, annyi a hatóidő. Ahol majd akkor lesz, amikor ez letelik – mondta élesen – ott kaparja le ezzel! – felemelt egy spaklit, és úgy tartotta, mint védekezéskor a kést szokták.

A nő elégedetten bólintott. Megszólalni nem igazán akart, mikor ránézett a férfi dühtől torzult fejére. Valamit azért mégiscsak kéne mondani.

– Izé.. Köszönöm. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. – gyorsan felkapta a kosarat a cuccokkal, és elindult a kocsi felé.

– Tartsa meg a kosarat! – szólt utána a férfi.

A nő beszállt a kocsiba. Indított, majd hátramenetbe tette az autót, hogy Y-ban kikanyarodjon. Mielőtt nekiindult volna, még leengedte az ablakot, és kiszólt:

– Viszlát! – kis gondolkodás után hozzátette: – Mondtam, hogy nem az enyém az autó!

Eliza B.