Jelzők

Kowalsky, hozza ide a vödröt! – Ez volt az utolsó vezényszó, amit hallott, amikor a hang elért hozzá már a laktanya kerítése felé futott a sötétség leple alatt, felugrott a kerítés tetejére, a szögesdrótra rádobta a magával hozott takarót és átfordult hasmánt az akadályon. 

Keressünk jelzőket. Harsány vezényszó, dühös hang, városvégi laktanya, magas kerítés mély sötét, szögesdróttal fonott teteje, éles szögesdrót, barna takaró, magas akadály. Leírjuk?

Ez volt az utolsó harsány vezényszó, amit hallott, amikor a dühös hang elért hozzá már a városvégi laktanya magas kerítése felé futott a mély sötétség leple alatt, felugrott a kerítés szögesdróttal font tetejére, az éles szögesdrótra rádobta a magával hozott barna takarót és átfordult hasmánt a magas akadályon.

Hát nem tudom. Lehet két jelző?

Ez volt az utolsó harsány csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott laktanya magas és csámpás kerítése felé futott a mély éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres kerítés fénylő szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas takarót és átfordult hasmánt a magas embert próbáló akadályon.

Esetleg három?

Ez volt az utolsó  harsány és rekedtes csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló reszelős hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott üresen álló laktanya  magas és csámpás téglakerítése felé futott a mély süppedős éjszakai sötétség leple alatt,  felugrott a kétméteres hámló vakolatú kerítés fénylő és gonosz szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj nagy hullámokat vető szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas kincstári takarót és átfordult hasmánt az útjában álló embert próbáló akadályon.

Négy?

Ez volt az utolsó,  harsány és rekedtes, csontig hatoló és parancsoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös, rikácsoló, reszelős alig emberi hang elért hozzá már a városvégi, ködbe burkolózott, üresen álló magára hagyott laktanya, magas, csámpás, töredezett szélű téglakerítése felé futott a mély, süppedős, bársonyos éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres, hámló vakolatú, vöröses  kerítés fénylő, gonosz éles pengéjű szögesdróttal font tetejére, a sebző vadonatúj nagy hullámokat vető alattomos szögesdrótra rádobta a magával hozott barna, kopottas, foltos kincstári takarót  és átfordult hasmánt a útjában álló embert próbáló akadályon.

Kowalsky megszökött.

Elég lenne ennyi nem:

Persze. Persze, hogy elég. Sokszor egy szó éppen elég lenne.

 

Brunner Tamás

A tenisz-hajpánt többcélú felhasználása

Kézikönyv haladóknak

 

Bármely szó jelenti egyidejűleg önmagát és ellentét is: ez egy asztal, ez nem egy asztal. A tárgyaknál egyszerű tagadással, ám a fogalmaknál, önmagában is lehetséges. A szeretlek egyidejűleg jelenti azt, hogy szeretlek és azt, hogy nem, csak közben az ujjunknak csuriban kell lennie – tudják, ami semlegesíti a kijelentés értelmét, a mutatóujj és a középső ujj egymásba kulcsolása által.

 

Az FB emoji-k vitték a tökéletességig el a fogalmak tartalmának összefoglalását és egy sárga vigyorgó fejbe való sűrítését. Ez a fej mindenre alkalmas, kifejezi az egyetértés, az egyet nem értést, a támogatást, az elnéző mosolyt, a lenéző mosolyt, a gúnyt, az iróniát, az álságos szerénységet és a dölyfös elbizakodottságot is.

 

Az emberi gondolat nem képes megismerni a világot, különös feltételezésekbe bocsátkozik arról, hogy valahol kell lennie egy tökéletes világnak, ahol egyértelmű a szavak, a fogalmak jelentése, ahol olyan szavak is létezhetnek, amiket nem ismer, és így megérteni sem tud, az sem biztos, hogy ezek szavak. Ezt a tökéletességet állítja maga elé, el nem érhető célként, ez egy helyes törekvés, különben sárban fetrengő malacok lennénk, sekélyes és folyamatosan változó érzelmi zűrzavarunk kiszolgáltatott játékszerei.

 

Az el nem érhető, de emberi cél önmagunk elé állítása minden valamire való irodalmi műnek is sajátja, de ez mellékszál.

 

És az Úr megteremtette a Földet, elválasztotta a sötétséget a világosságtól, megteremtette a földnek állatait, a levegőnek a madarait és halait a vizeknek.

 

Én azt gondolom, hogy a teremtés végbement, a teremtés az, amikor az ember tudatára, öntudatára ébredt, amikor önmagára ismert.

 

Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, a tudattalanról levált egy vékonyka selyemszövet, ami alig több mint egy sóhaj, ami már nem anyag, még nem lélek, és a gondolatok addig rejtett tengerében felbukkant egy kicsi zaj vagy zörej talán, ami megfogalmazta önmagát.

 

És az ember különbséget tudott tenni – mert felismerte és nevet adott neki – most már az éjszaka és a nappal, a föld és az ég között, ahogyan megismerte maga körül a világot, egyenként elnevezte az élőlényeket, fákat, állatokat, majd felismerte önmagát, és a közösségét más emberekkel, és most már fontosságot tulajdonított ennek. Most már tudja honnan érkezett és hová tart.

 

És az ugyancsak vékonyan csörgedező gondolat fonál gombolyaggá nőtt, és megteremtette a környező világra adott válaszainkat, a kultúrát, a társas együttlét szabályait, a viselkedést – megteremtette a rossz és a jó emberi fogalmát, és a képességet, hogy ennek megfelelően tudjunk cselekedni. Ez nem kevés.

 

Ebből következően a fejpántnak számos és eddig még ki sem használt felhasználási módja lehetséges, csak hogy hűségesek maradjunk valamelyest a dolgozat tárgyához. Minden másképpen van.

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Egy fáradt korridor

Nem tudom mi a háború, csak filmeken láttam. Nem tudom mi a félelem akkor, ha fegyver szegeződik rám. Nem tudom, mit tennék, ha mennem kellene. Nem tudom. Elég keskeny az ösvény élet és halál között, elég szűk a hely. Egyszer vagy, egyszer nem. Valószínűleg a halál nem fáj. Az odavezető út fájhat. A félelem fáj, a torokszorító dermesztő félelem fáj, amíg ülsz a sötétben egy fal mögé lapulva, dideregsz a hidegtől, a fogad összekoccan, és nem melegít semmi. Roham! Akkor vége a félelemnek.

Hová mennél vissza gyermekkorod helyszíneiből, ahol szerettél lenni, vagy ami fontos volt neked?  Százados utcai lakótelep széles utcája – ez a nyolcadik kerületben van, akkoriban elég csöndes hely volt, nem messze a Népstadiontól, az MTK pályától és a Főtaxi telephelyétől, körülbelül ezek összekötésének metszés pontjában -. Ott tanultam biciklizni, apám fogta a seprűnyelet, és futott mögöttem. A szomszéd néni mindig a ház sarkánál ült. Amikor már tudtam biciklizni, és nem volt körülöttem senki más, mindig kiabáltam neki: – Pajer néni néz?! –  Pajer néni néz?!

Nem nézett persze. Akkoriban lehetett hetvenéves, vagyis még a múlt században, nem a múltban, hanem a múlt-múltban született. Két háború, hogy mást ne mondjak. Lehunyt szemmel ült, sovány kis öregasszony volt, lehunyt szemmel ült egy széken a napsütésben, és nem nézett. Befelé nézett, ha egyáltalán nézett valahová. Már értem.

Mentem, megálltam, mentem kicsit a napon, a napos oldalon az utcában, felnéztem egy másik házra, ami ismerős volt, ahol gyermekkoromban laktam. Felnéztem, a homlokzatot az éles szögben beeső napsugarak fekete-fehér stráfokra, rombuszokra és háromszögekre, csíkokra és szegletekre szabdalták. A ház két másik épület közé ékelődött, utcai ablaka csak hat lakásnak van, a többi udvari. Egy szobás lakások, nem gazdag ház. Akkor sem volt az. Egy kirándulásról egy osztálytársam egy szürke kötött sapkában egy egeret hozott haza Egerből, a kazamatában fogta. Most jutott eszembe, ki tudja miért, talán a szürke járdáról a ház előtt elfutó járdáról, talán csak az érzékeny idegrendszerem ma.

Nem nagyon köt már ezekhez a helyekhez semmi, ez már nem az az idő, már nem emlékszem, csak kitaláltam. Az egyik művelődési házban nem messze innen, talán a Fáklya klubban, népi táncot mutattunk be, utána szendvicset kaptunk. Jó volt. Hazafelé vettem egy Donald rágót a trafikban.

Jobb, ha hazamegyek, bár eléggé elfáradtam ma, talán leülhetnék kicsit itt, de nincs se pad, se más. A járdaszegélyre ülhetek le, és nézhetem a spanyol turistákat ahogyan fényképezkednek az Aradi utca 26 -os számú házzal, ahol gyerek voltam. De erről nem tudnak semmit, én meg hogyan mondhatnám el.

Ki tudja mi lesz azon a vékony folyosón, azon keskeny fáradt korridoron – ott a magas házak felett, át a felhőkön, el egészen a Napig – amin még áthaladok, amíg élek. Ki tudja mi lesz? Nem számít, ami volt, volt, ami lesz, lesz. Mit tehetnék?

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Reggel lesz megint

A vágy nem a halállal ér véget. A halál túlságosan végleges, egyébként is irracionálisan nem létező, ahhoz különösen, hogy ehhez kössünk bármilyen emberi cselekvést vagy érzelmet.

A vágyak hamarabb halnak meg. Amikor már nincsen felébredő sóhaj sem, a vágy tárgyát illetően. Az életnek nem lesz vége.

Mondjuk, írjunk naplót, az enyémet vagy másét, mondjuk, írjuk le mindazt, amit gondolunk, ki tudja hány barátot, ellenséget szereznénk, ha kimondanánk azt, amit szeretnénk. És vajon számit –e? Hány ember van, aki fontos, akinek adsz a véleményére, még inkább számítasz rá, nem lehet sok. A tömeg nem fontos, lehúzott sapkák, nagy fülhallgatók, maszkok mögé bujt kapucnis emberáradat a metrón, a járdán. Tömeg. Ámbár félelmetes. Akkor mégis számít.

Árnyakba bújnak emberek, zenébe, zajba, magába a tömegbe – feloldódnak, egyé válnak, ők maguk lesznek a tömeg. De a kapcsolódás időleges, nincs közös gondolat csak sodródás van, egyfajta hömpölygés, ami visz, mit korhadt ágat – vagy kitépett facsemetét – a zavaros víz áradáskor, tavasszal.

Egyszer csak személyiségekre bomlik, akik véleményt formálnak rólad, a másikról, a harmadikról, a tömegről. Előítélettel, ránézésre. Nem ítélet csak zsigeri vélemény, agyonüt, szagos, szeretem, fuss, üss. Ilyesmi véleményt elsőre, amíg nem ismernek meg. Hogyan ismernének meg, hiszen maszkot viselsz.

A gyerekek most úgy nőnek fel, hogy azt gondolják, az felnőttek nyolctól ötig nem hordják az arcukat. Öttől nyolcig hordják vajon, a gyerekek ezt még nem értik. Majd később.

Hány barátom-ellenségem lesz? Ki tudja. Számit? A tett számít, vagy a gondolat már elég. Lehet e morálisan nehéz egy helyes döntés? Vagy a kérdés rossz. A kérdés rossz. Beléd bújik, a bőröd alá, és nem menekülhetsz, csak hazudhatsz.

Írjunk naplót, A történetnek nincs eleje közepe, vége, illetve van, csak nem ebben a sorrendben.

Ma reggel feleltem azzal az elhatározással, hogy …No nem ennyire azért nem egyszerű. Mire az elhatározás megérik kétszer leveszem az arcom, mire megérik. Mire reggel lesz. Ki hogyan ébredt ma? Éjszaka moccant valami a bejárati ajtó felől. Megdermedtem, és vártam, hogy mi lesz. Nem lett semmi. Mikor kezdőik egy történet. Este, éjjel, az ajtónál, vagy bennem.

Lehetett volna ott egy ember kalapban és azt mondta volna: – Kelj fel, megyünk. És mentünk volna, bele az éjszakába. És a Mázsa téren leszálltunk volna a villamosról, odamentünk volna Bajuszhoz a régi jasszhoz, hogy hát vinne el megmutatni az éjszakát kőbányán. – Hö –hö – hö – nevetett volna, két foggal és nagy mosollyal – Hát gyertek, itt engem mindenki ismer. – Adj egy dinnyét – mondtuk volna neki – Mire? – Taxira. – Jó – mondta volna, és kezünkben két zöld héjú szagos dinnyével elindultunk volna a Pataki felé, ahol a ház előtt egy ember – aki úgy nézett ki majdnem, de éppen csak majdnem, mint a nagybátyám – szaxofonon játszotta az Akácos utat. – Aha – Minden történetem zsák történet, csak eleje van. Jessz – mondta volna látszat nagybátyám, és tökmagot ropogtatott volna. Jó kis éjszaka kerekedett, ahogyan ott a holdfényben két dinnyével mi hárman lépegettünk a sanzon ritmusára, balra – jobbra- balra – jobbra, balra jobbra-.

Brunner Tamás

Fotó: Imre Dóra

Maradok Duó – Interjú

A Maradok Duó-val készült interjúnk aprorója VOLTVANLESZ című versmegzenésítésük megjelenése, melyet alább olvashatnak! Gratulálunk a zenekarnak!

VOLTVANLESZ

Belém tört fényből rakom ki arcod.
Összeáll a kép, mint afféle hit.
Vágyak, könnyek, mosolyok, kudarcok,
írják létbibliánk gyűrt lapjait.
Fájó sikoly a test, néma kérdés.
Morze jeleket küld felém szemed.
Mi tegnap simított, mára sért, és
féltő válaszom észre sem veszed.

Csináltuk úgy. Szeretve. Rendesen.
Templomok.Hívők nélkül.Csendesen.

Voltunk erősek, boldog hódítók,
álmokra pecsétként parányi bók.
Lettünk önzők, hit nélkül lázítók,
közhely, egót romboló júdacsók.

Refr.:

Magányvírus tombol tűzként bennem,
minden napomnak hiányláza van,
rőzsét gyűjtök vágybokros szívemben,
hogy meg ne fázz, én rád gyújtom magam.

*

A dalszöveg alapjául Ernst Ferenc versei szolgálnak, VOLTVANLESZ című szonettjét alapul véve készültek a verzék szövegrészei és RÁD GYÚJTOM című verséből ollózva a refrén.

A zenekarról:

A 2017 óta működő Maradok zenekar kortárs és klasszikus verseket, gyermekverseket, népdalokat, illetve saját szövegeket zenésít meg pop, rock, funky, jazz, alter, népzenei stíluselemeket keverve.
A zenei adaptációk legtöbb esetben duós felállásban (Ének: Szinayné Víg Orsolya, Gitár: Szinay Balázs) készülnek el és szerepelnek élő előadások alkalmával, de több dalukból teljes hangszerelt verzió is készült.
Ezidáig közel 75 dalt készítettek el, melyekből a legtöbbet bemutattak élőben is többek között könyvbemutatókon, kiállítás megnyitókon, irodalmi találkozókon, folyóirat lapszám bemutatókon, fesztiválokon Magyarország-szerte.

Milyen stílusban játszotok – választottátok vagy így alakult?
Pop, rock, funky, jazz, alter, népzenei stíluselemeket keverünk. Van olyan dal, ami szorosabban köthető egy-egy műfajhoz, de olyan is, amiben akár 3-4 műfajelem is felcsendül. Igyekszünk változatosságra törekedni és minden megzenésítésre kerülő szövegnek sajátos hangulatot teremteni. Mivel a zenei ízlésünk, érdeklődésünk elég sokszínű ezt igyekszünk átadni a saját dalaink által is egymás mellé rendelve akár olyan műfajokat is, melyek első ránézésre nem egymás édestestvérei, ugyanakkor, ha úgy érezzük, hogy egy dal “megköveteli” vagy legalábbis “megengedi” ezt a fajta sajátos elegyet, akkor kísérletezünk vele, és ha tetszik a végeredményt bátran vállaljuk. 
 
Van-e előképzettségetek – zenészek vagytok-e vagy  hogyan jött a zene az életetekbe?
Mindketten tanultunk néhány évig zenét (Víg Orsolya éneket, én pedig gitárt), de a felhasznált zenei hatások, elemek nagy részét autodidakta módon, zenekari tapasztalatok, önképzés révén sajátítottuk el.
 
Milyen verseket dolgoztatok már fel, és mit terveztek még? 
A repertoárunk két harmadának elkészítéséhez pályázatot hirdettünk, melyre kortárs szerzők versszövegeit vártuk megzenésítés céljából, és a nyertes pályaműveket zenésítettük meg. Más dalokat egyéni megkeresés, felkérés alapján, vagy pályázatokra készítettünk el kortárs szerzők művei alapján. És voltak olyan szövegek, melyekkel kapcsolatban mi kerestük fel az adott szerzőt, hogy elkérjük a szövegét megzenésítésre. Ha klasszikus szerzők műveit zenésítjük meg a hozzánk közel álló szerzők műveiből választunk, mint például Weöres Sándor, Pilinszky János, József Attila, Szabó Lőrinc…
 
A saját szövegeknél a zene van meg hamarabb vagy a szöveg?
A legtöbb megzenésítésünkre igaz, hogy a szöveghez születik a zene. A folyamat első lépése, hogy leülök egy gitárral a szöveghez és elkezdek játszani az általa kiváltott hangulati, zenei benyomásokkal, alapvető énekdallamokkal. Ha született egy nagyjából vázlatszerűen használható dalszerkezet, megmutatom partneremnek, Orsolyának, akivel összejátsszuk és megnézzük, hol lehetne, kéne még módosítani. Ha hiányosságok érzünk, vagy bővítenénk a dalszerkezetet újra nekiülök és kiegészítem az első körös verziót. Esetenként pedig az is előfordult, hogy a felvételkészítés során toldok még részleteket egyes dalokhoz, ha valamit a visszahallgatás során hiányolok, vagy másként csinálnék. 
 
Milyen hangszerek szólalnak meg a zenékben?
A dalok gitár+ének hangszerelésben készülnek, aminek az egyik gyakorlatias oka, hogy bárhol, bármilyen körülmények között elő tudjuk adni őket. E mellett készülnek olyan dalverziók is, amikben teljes hangszerelés szerepel, általában dob, basszus, gitár, zongora, cselló összetevőkkel. Ezeket felvétel formájában tesszük közzé.
Mivel partneremmel, aki egyben a feleségem is néhány éve családot alapítottunk, illetve a pandémáiás helyzet okán is az elmúlt években a dalszerzésre és korábbi dalaink újrahangszerelésére, valamint az online térben való jelenlétre koncentráltunk. 
Tekintve, hogy ezidáig közel 75 dalt készítettünk el az újrahangszerelés egy hosszadalmasabb folyamatnak ígérkezik így prioritásban a személyes jelenléttel és az újabb dalok szerzésével szemben ez élvez nálunk most előnyt. 

Brunner Tamás – Kedd

Mennyi a még hasznos és már haszontalan gondolat. A “nem hasznos” gondolat kifejezése lehet-e művészet – vers, kép, szobor formájában? A hasznos gondolat a létezést segítő gondolat , a napi rutin, felkelek, elmegyek majd közértbe, elviszem előtte a gyereket iskolába, a munkahelyen ezt meg ezt fogom csinálni, az ebéd ma egy barátommal lesz, estére viszek haza krémest. U.s.w. A napi cselekvéseink – legyen kézzelfogható megjelenése, mint az ács asztalos, vagy gondolati – mint például egy perbeszéd , vagy keresetlevél – a hasznos gondolataink körében megtanult végtelen – kb 10.000 – séma megfelelő, alkalmas időben és módon való használata. A haszontalan gondolat: miért piros a rózsa? Van különbség, vagy ez már haszontalan kérdés? A művészet a valóság lehetséges megjelenéseinek megrajzolása, így voltaképpen a mindennapi életben segít eligazodni annak aki érti vagy csinálja, esetleg hagyja magát. Mi kell ahhoz, hogy letérne bárki a praktikusság kikövezett utcájáról, hogy kicsit kinyissa a látószöget, hogy érdeklődjön, hogy kockáztasson – még ha oly ingoványos is ez az út. Nem tudom mi kell. A sok megtanult séma – kb. 10.000 – bőven elég egy életre – ennek megtanulása úgy húsz huszonöt éves korig tart, ami utána van ahhoz elegendő ez, ha új dolgot tanulunk akkor is könnyebb, mert sok séma illeszkedik a másik tárgyhoz is, így nem elérhetetlen más praktikus, vagy elméleti tudás megszerzése. De az még ugyanaz az út. Biztonságos. Igen elég biztonságos. Igen, ma csütörtök van.

 

Hatszáz szóval magyarul

Bizonyára emlékeznek, amikor arról beszéltem, hogy beiratkoztam egy tanfolyamra. Az volt a neve, hogy: Hatszáz szóval magyarul, magyaroknak. Szerintem sok. Kevesebb is elég.
Nekem bevált.
Sokat tanultam.
Főleg emberileg.
Meg az életről.
Meg a rokonaimról is megtudtam ezt azt. Ez később volt. Bár sohasem késő. Igen, anyámról is.
Összejöttünk vagy húszan.
Az IQ 130.
Nem egyenként.
Engem nem számítva.
Bár a végére már…
Nem tudom, a többieknek mire kellett a tanfolyam.
Utóbb rájöttem.
Láttam őket a TV-ben. Kit itt, kit ott. Ne gondolják, hogy csak a mikrofon rosszabbik végén. Nem ám.
Elöl frontálisan egy magas szőke. Azt hiszem, férfi, de nem biztos. Nem is fontos.
Tanított minket. Ittuk a szavait. Szavakat mondott, ezt utána kellett mondani. Az első szót nem mondtam utána, a következő hetet sem. Pedig szerepelt benne Isten is, meg valakinek a mamája.
Kiderült, nem is kellett még, ez nem a lecke, csak belerúgott a szék lábába.
Azért jól megjegyeztem, fakultative, később még hasznát veszem.

A szőke lehiggadt, és sorolta: szék, citrom, kutya, macska, pulyka, árnyék, ló.
Fog ez menni, mondtam utána: lócitrom, árnyék-szék, macska-jaj.

Mondta tovább: foglal, reked, tart, tojás, fazék
Remek: székfoglaló, sőt, árnyékszékfoglaló.

Az egyik celebképzős rám mordult. Kuss!
Ez dánul van – mondom neki,- azt jelenti, szűz vagyok.
Kiesett a xanax a szájából…
A szőke nem hagyja abba: szent, tol, húz, ház, harap.
Nekem sem kell több. Az osztálytársaim szóismétlő morajába magam is beleduruzsoltam. Imígyen:

Lócitrompótló,
árnyékszékrekedés,
pulykatojástartó,
tiszti-kaszinó-tojás,
huzatol, tolltartó, tartótiszt, tiszttartó, szék-ház-tartás, tartótiszt-harapás, kutyaszőr, szőrmentén, ló-zung, zu(n)g-a Volga,
szentfazék-tartó-tok,

Ez az, tudom már, ez lehetne kolostori cella is, laticellel, vagy a nélkül! Lati-cella!

A szomszédom elővett egy pillangókést. Ekkor történt említés a mamáról is.

Azért se hagytam abba, én nem félek, csakazértis Dongó!

Erre járt Latic Ella,
nála volt laticelje,
szerettem Latic Ellát,
használtuk laticeljét.

Már sokan rosszallóan néztek, a pillangókéses szeme résnyire szűkült. Gondoltam, kitágítom a látószögét.
Belevágtam, mielőtt belém vágott volna.

Egy pulykatojás ábrázatú szentfazék
Olykor szőrmentén tiszti kaszinóba járt
Ott csuháját ledobva táncolt és énekelt,
Tonet-szék-rekedését így indítva meg

A kés kiesett a padtársam kezéből, és sírni kezdett. Több sem kellett nekem. Egy kis történelmi leckével folytattam.

A Volga mentén a tartótiszt-harapást nem lehet szőrével gyógyítani,
a székházfoglaló után a tiéd csak a macska-jaj marad,
és másnap bizony lócitrompótlónak érzed majd magad.

A szőke ezt valamiért magára vette, és ajtót mutatott. „Fel is út le is út” mondta.

Ez a haladók leckéje – mondtam,- és elmentemben még döftem rajta egyet.

Jobb ma egy lózung, mint holnap egy tiszti-kaszinó-tojás.

A szomszédomnak leesett az álla. Én lehajoltam, majd emelt fővel távoztam.
Végem

BT