Még hárman szuszogtak mellette az ágyban, amikor felriadt. Nem volt még reggel, csak a kelő nap gyenge vöröses fénye derengett be az ablakon, ritmustalan ismétlődéssel világítva meg a szobát, ahogyan a szél megmozdította az újságpapírt az ablakkereten. Ilona felkelt, kiment, visszajött fázósan, magára terített egy barna pokrócot az ágy végéből. Hideg volt kinn, csípős tavaszi hajnal. Nem feküdt vissza, leült a kihűlt kályha mellé. Öntött a kannából egy kis vizet, megitta. A lavórban tegnapi víz, az edény szélére kiült a szappan szürkés csíkja, a víz zavaros volt, de még nem koszos. Felállt, megmosta az arcát, kendőt kötött, kiment megint. A három gyerek még az ágyban aludt tovább, örülve a nagyobb helynek. A Géza fiú majdnem teljesen keresztbe fordult, de a másik kettő észre se vette, aludtak tovább. Ilona száraz venyigét hozott, betömködte a kályhába, egy rongyot megöntött petróleummal, rádobta a tüzelőre és meggyújtotta a tüzet. A gyufával még cigarettára gyújtott. Leült, szívta a füstöt. A kis szobában füst és petróleum szag terjengett, de kályha huzata jó volt, kivitte a felkapó lángok füstjét. A semmi kis tüzelő elégett hamar, de a szobában mégis melegebb lett egy kicsit.
– Na, keljetek, keljetek! – noszogatta a gyerekeket, megrángatva a takarót.
Azok még fázósan bújtak volna vissza, de nem lehetett már aludni, reggel lett.
– Ferike, te elmész vízért, nektek itt a reggeli, nesze! Nesze neked is.
Három szelet kenyér volt, mindegyiken egy szelet parizer. Kettőt a két kicsi már ette is, a harmadikat Ferike nézte.
– Majd ha meghozod a vizet, megvár! – mondta Ilona.
Ferike felkapott egy nadrágot, inget, egy felnőtt férfi-pulóvert, az ujját felhajtotta. Odakinn zörgött már a vödörrel, elment. Fél óra – gondolta Ilona– amíg leér, meg amíg a víz belecsepeg a vödörbe. Egy vízvételi hely volt a telepen, ilyen korán még nem lehetnek sokan, talán egy két gyerek, de Ferike elég erős, majd igyekszik. A két kicsi megette a reggelit. Az ágyban játszottak tovább. Ilona egy-egy ruhadarabot húzott rájuk, ne fázzanak. Leült, várta a vizet. Ferike megérkezett, megkapta a kenyeret, megette.
– Mész iskolába?
– Nem megyek, fáj a torkom.
– Fáj mi? – nevette el magát Ilona. Emlékezett, hogy ő is félt néha iskolába menni. – Biztos dolgozat lesz, na szedd össze magad, és indulás!
Ferike elment.
Ilona nem evett semmit. Tegnap délután óta nem evett. Még van egy kis száraz kenyér, esetleg lesz majd hozzá tojás, később, azt megebédelik a kicsikkel. Délután meg lesz valami más. A lavórból a vizet nem öntötte ki, szappannal kimosott benne két gyerekzoknit, meg egy ingecskét. Azokat kivitte, kiterítette a kis ház meg a kiszáradt körtefa közötti madzagra. Leült, rágyújtott a ház előtt a hokedlin. A gyereke benn visongtak, Ilona odafülelt, de abbahagyták, nem lehetett bajuk semmi. Egy órát ült itt. Ketten jöttek erre: Mari hat házzal feljebb lakik, a kúthoz indult, meg Károly, őt nem látta már régen Ilona.
– Szerbusz Ilon – köszönt is neki.
– Szerbusz.
A férfi megállt egy percre, a zsebében kotorászott, de nem talált semmit, elment.
A gyámügyesek tíz óra körül értek oda.
– A gyerekek?
– Láthatják.
– Ferenc?
– Iskolában.
– Sokat hiányzik.
– Nem tudom, gyakran fáj a torka.
– El kell járni az iskolába, mert ha nem akkor elvész a családi, tudja!
– Gyakran beteg, nem tehet róla.
– Akkor vigye el orvoshoz.
– Elviszem.
– És a két kicsi?
– Láthatja.
Ilona ült, rágyújtott, de meggondolta – neheztelnek ezért -, elnyomta a cigarettát, de úgy a lába szélével, hogy csak a parázs aludjon ki a dohány ne menjen tönkre, később jó lesz még.
– Már nem dohányzom – mondta Ilona.
– Férje?
– Tudhatják, ha maguk a hatóság.
– Tudjuk is. Nem is kínál hellyel?
Ilona ott a hokedlin ültében körbemutatott, mintha az egész világ a vendégsége lenne: – Csak tessék! Nem volt más ülőhely.
– No, figyeljen. Hoztunk egy kis segélyt. Nem sok, de valami. A hónap végéig kitart.
– Köszönöm – mondta Ilona, és szúrósan nézett az idősebb gyámügyes nőre.
– Itt írja alá! Aztán tudja mire költi!
Ilona felpattant, mondott volna valamit, de mégse mondott. A két gyámügyes elég gyorsan ment el. A telep szélén egy fekete kutya megugatta, megkergette őket.
– Jók legyetek, bemegyek a városba, a boltba – mondta a kicsiknek, amíg a szebbik kendőjét felkötötte, megigazította a ruháját, a haja nem látszott ki a kendő alól. Ahogy elment a telepről, odaszólt egy kislánykának: – Nézz rá a kicsikre, hozok neked nyalókát! – mondta.
A kislány egy darab madzagon húzogatott egy kerék nélküli kisautót. Szó nélkül bólintott, és el is indult Ilona háza felé, nem is a nyalókáért. Szerette a kicsiket, eljátszott volna velük, egész délután is.
Ilona bement a városba, gyalog ment, nem járt busszal. Nem szerette, ha túl közel voltak hozzá más emberek. Nem szerette, ha nézik. Tej, kenyér, kolbász, egy kiló zsír, liszt, tészta, két narancsot is, ha lesz – sorolta magában – vagy hármat na, hát a Ferike is hazaér akkorra. Beért a városba, kicsit elfáradt, megállt egy sarkon. A bolt a következő utcában lesz. Nem szeretett odajárni sem, a kiszolgálónő sose köszönt, csak odavetette a dolgokat elé, még csak el se mosolyodott soha. Ilona a másik utca felé nézett. Arra két háztömb és már a belváros van.
Bemegyek – gondolta –, bemegyek.
Elindult. A főtérnél megállt megint, egy háznál volt egy kő ülőke, oda leült, de csak féloldalasan, hátha gyorsan menni kell. Nézte az embereket, a várost, a kirakatokat. Felállt elindult, tej, kenyér, itt is lesz bolt – gondolta–, majd itt veszek, vagy bemegyek a nagyáruházba, ott veszek mindent. Bement, és körülnézett. Szédült kicsit, sok volt az ember, három hete már nem látott senkit csak a szomszédjait, az meg afféle lassított film volt, ehhez képest. Nézet az edényeket, a ruhákat, a színes terítőket, kabátokat fényes cipőket. Egy férfi, a biztonsági őr, méregette. Visszanézett hetykén, de azén félre fordult, tudta, hogyha nagyon szúrósan néz, akkor azt hiszik, hogy nem fél, aki nem fél, rosszban jár. Lehajtotta fejét, arrébb ment. A játékosztályra került. Az a nagy kócos mackó tekintete nyomban megigézte, ránézett, ő meg vissza és annyira megtetszett neki, olyan szép volt, nagy erős, és mégis bársonyúan puha. Megsimogatta. Elment, visszajött, elment megint. Megfogta a játékmackót és a pénztárhoz vitte. Kifizette, kapott hozzá egy zacskót abban vitte.
Soha nem volt ilyen játéka, neki se gyerekkorában, a gyerekeinek se, senkinek a környéken.
Olyan gyönyörű érzéssel ment sietett az utcán, azt hitte mindenki őt nézi, ahogy viszi a medvét, és irigylik az emberek.
Ahogy visszaért az ismerős bolt felé, jutott eszébe: – Tej, tojás, liszt jaj! Egy fél kenyér, húsz deka parizer, egy kis szalonna. Erre futotta. Tudta a botos hitelt nem ad, nem is kért.
Hazaért a telepre, a gyerekek sikongva kapták kezük közé a hatalmas játékmackót: – Brumi!, Brumi! – kiáltozza Géza.
– Bjumi, bjumi, utánozta Ilka, alig két éves még. – Add ide, nekem add!
Ferike is otthon volt már, közelebb húzódott ő is az ágyhoz meg a macihoz.
– No, hát itt a medve! Mi nem jött el hozzánk! – Leült, nézte a gyerekeket, és elsírta magát.
Nemsokára megtörölte a szemét, arcát, aztán kiment, összeszedte a megszáradt zoknikat, hozott megint venyigét, begyújtott kicsit, hogy ne legyen olyan hideg estére.
Horst Kronauer-Brunner von Galsbach