Pruzsinszky Sándor
A nagy angol költő, John Milton (1608-1674) mondása, hogy a kultúra két oszlopának, az irodalomnak és a jognak kapcsolata hasonlatos a fogoly oroszlánnak a ketrecéhez való viszonyához, ami tökéletesen kifejezi a CENZÚRA lényegét.
A cenzúra – a gondolatrendőrség (lásd Orwell: 1984) többnyire hivatalszerű, az irodalomra specializált formája — köztudottan az írott történelem kezdete óta nélkülözhetetlen eszköze a politikai hatalomnak. Az ok az irodalom (és a „szabad” művészetek) úgynevezett „negativizáló” sajátosságában rejlik — és persze a hatalom örök természetében, amelyet a jognál világosan, hol felettébb manipulatív, álságos módon — tükröz.
A szabad gondolkodásnak nincs nagyobb ellenfele a tekintélynél, amely viszont minden –a társadalom egyedeitől elkülönült — hatalom gyakorlásának előfeltétele. (Másként, népiesen: „tetszik, nem tetszik, csak én mondhatom meg a tutit”). Ugyancsak Milton fejti ki Areopagitica-ában, mennyire képtelen és lehetetlen intézmény a cenzúra, amely egy vélemény-monopólium érdekében azt képzeli, hogy valamely írott gondolat megtiltásával vagy eltorzításával megóvhatja a jog által védett hatalom tekintélyét . Hiszen minden műalkotás, sőt: minden egyes gondolat sokkal bonyolultabb, titokzatosabb annál, hogy csupán egyetlen értelmezésre szorítható legyen!
Persze, a cenzúra mindig egy, a hatalom által magasabb rendűnek minősített jogtárgy (Isten, egyház, uralkodó, haza, közerkölcs, közrend és hasonlók) védelmének szükségességeként definiálta a saját működését. Azt a látszatot kellett őriznie, hogy a cenzor ilymód az egész társadalom – a „közjó” — érdekében lép fel s hogy e védendő jogtárgyaknak létezik egy „örökkévaló”, állandó mintája s az alkotó kötelessége, hogy ezt a mintát eljuttassa az alattvalók tudatába. Ezért a cenzúra célja, hogy olyan művek írására késztesse az írókat, amelyek a lehető legjobban követik a cenzor fejében levő (s a jogi normákból többnyire csak hiányosan kiolvasható) mintát.
Ez a működési modell magyarázza azokat az egyszerre mulatságos s egyben tragikus tévedéseket és rémtetteket, amelyeket a cenzúra például a klasszikus európai irodalom számos remekműve ellen elkövetett.
Nézzünk erre néhány példát:
A romantika korának egyik bécsi főcenzora, egy bizonyos Franz Karl Hägelin (1735-1809) 1795-ben egy úgynevezett Színházi katekizmusban foglalta össze a színházi bemutatókra vonatkozó tilalmi szabályokat, amelyeket császári rendelet tett kötelezővé a Habsburg birodalom minden színházi társulata számára. A tilalmak között pl. igen tanulságos, hogy tilos a színpadon minden „szélsőséges és túlzó”, különösen az uralkodót, az egyházat és vallást érintő állítás, vagy egyházi személy szerepeltetése. (Nyilván ennek volt köszönhető, hogy Schiller nagy sikerű első darabjában, a Haramiákan a cenzor a bemutatóra a főhős apját nagybácsivá írta át, hogy az engedetlenség bibliai tilalmával való szembeszegülés — negyedik parancsolat: „tiszteld apádat és anyádat” — súlyát némileg csökkentse.) Mi sem volt jellemzőbb az egykori intendáns-cenzor gondolkodására, mint az, hogy az eredeti schilleri szöveget: „Soha a törvény nem formált nagy embert, de a szabadság kolosszusokat és szélsőségeket teremt” (Déry Tibor fordítása), így torzította el: „Soha a béke nem formált nagy embert, de a háború kolosszusokat és hősöket teremt”… Mintha a cenzor még az uralkodónál is jobban félt volna a „szabadság” szótól! 1808-ban egy másik cenzor még ezen is túltett, amikor a Haramiák-beli Franz Moor, a gonoszlelkű testvér szerepén kiakadt: „Franznak hívják a gazembert? Ahogy a császárt? Betiltom! Hiszen bárki célzásnak vehetné, és őfelségét, Ferenc császárt érthetné alatta…” A negyedik parancsolattal Schiller másik korszakos darabjánál, az Ármány és szerelemnél is baj volt, ezért — az „erkölcsvédelem” okán — a darabbeli von Walter minisztert, az apai tilalommal szembe szegülő Ferdinánd apját ezúttal is nagybácsivá, Ferdinándot pedig unokaöccsé kellett degradálni…Az erkölcsvédelem okán a cenzor vörös irónja Lady Milford fejedelmi kegyencnő-jellegét is megszüntette, el kellett tűnnie a szövegből minden erre utaló jelenetnek és kitételnek („egy fejedelemnek nem lehetnek kitartottjai” — ez a vasszabály egészen 1848-ig megkerülhetetlen volt és von Walter is csak ekkor nyerhette vissza „apai jogait”) És a Don Carlos? Ezt a darabot Schiller bevallottan azért írta, hogy „az inkvizíció ábrázolásával az emberiség prostituálásáért” bosszút álljon és „szégyenfoltjait elrettentő módon kiteregesse”, ahogy egy barátjához intézett levelében említi.. Mondani se kell, hogy ebből a szándékból az 1787-es ősbemutatón semmi se látszott, akkora írtó munkát végzett rajta a cenzúra: teljes egészében kihúzta a szövegből a főinkvizítort és Domingót, a király cinikus gyóntatóját „Perez államtitkárként” .jelentéktelen udvaronccá írta át. A kulcsszereplő Pósa márkinak is eltörte máltai lovag-gerincét a rettegő cenzor, amikor hajlongó, élceket gyártó bohócot gyúrt belőle. A királyi udvarból száműzte az összes papot, autodaféról és az inkvizíció egyéb szörnyűségeiről , Istenről és pokolról nem esett egy szó sem többé a megcsonkított — meggyalázott! — szövegben. (A darabra tehát rá se lehetett ismerni – de a kiszolgáltatott színházi emberek között ki mert volna akárcsak pisszenni is? A források szerint még maga Schiller sem , hiszen Goethével folytatott levelezéséből tudjuk, többször is előfordult, hogy a hatóság „elfelejtette” őt értesíteni arról, hogy már nem egyedüli szerzője saját darabjának… )
A példasort hosszan lehetne folytatni: Schiller Stuart Máriá-jának, Orleansi Szűz-ének, Tell Vilmos-ának, Lessing Bölcs Náthán-jának, Goethe Egmont-jának és Faust-jának, Kleist Homburg hercegének megcsonkítása is nyilvánvalóan azt a célt követte, hogy a felvilágosodás első hullámának szellemétől átitatott európai drámairodalom ne kezdhesse ki azt a kezdetleges, egyoldalú képet, ami akkoriban a társadalom urainak fejében honolt az ember státusáról. S ez sajnos jórészt sikerült is, hiszen a korabeli közönség többnyire csak meghamísított szöveggel ismerhette meg a 18-19. század legjobb alkotásait…A jog megerőszakolta az irodalmat.
Kérdés, mit tudhattak az írók ezzel szembe szegezni?
(Folytatjuk)