Létbátorság

Lét, nemlét, szorongás, létbátorság

(Paul Tillich Létbátorság című könyve alapján)

A bátorság meghatározása

 

„A bátorság megmutatja nekünk, hogy mi a lét és lét megmutatja, hogy mi a bátorság.”

 

Olvashatjuk a könyvben a bátorság meghatározásánál. Hogy mit is jelent ez? A bátorságot akkor érthetjük meg, ha előbb megértjük az embert, az ember világát, a világ szerkezetét. Akkor tudhatjuk, hogy mire kell igent mondanunk és mit kell elutasítanunk, ha ismerjük mindezt.

A bátorságot általában úgy határozzák meg, hogy az egy döntés, ami az akaraterőnket arra használja, hogy szembenézzünk a fájdalommal, a veszéllyel, a bizonytalansággal, a szenvedéssel és a megaláztatással. A bátorságban tehát benne foglaltatik az „annak ellenére”, valamint az ember lényegi természetének igenlése. De mivel szemben kell bátornak lennünk?

Régebben a katona példájával, önmagunk életének feláldozásával azonosították, később a bátorság összekapcsolódott a bölcsességgel. Tehát eleinte a bátorság a férfiak talentumaihoz tartozott, a sztoikusok azonban megkülönböztetik a vakmerőséget a bölcs bátorságtól. 

Platón szerint a bátorság a legfőbb erény, mert ez teszi lehetővé a többi erény (igazságosság, mértékletesség, bölcsesség) tanúsítását, amikor azokra szükség van. Az erény pedig úgy definiálható, hogy az embernek hajlama és módja van a bűnre, mégsem vétkezik, tehát a jó cselekvésére való hajlam. Az erények pedig a szokásból fejlődnek ki, melyeket születésünkkor készen kapunk a társadalomtól. A bátorság ebben az aspektusban tehát az, hogy az ember azt cselekszi, ami helyes.

 

Arisztotelész az erény meghatározása helyett a cselekvés körülményeinek vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. Ha az ember erényesen cselekszik, akkor tudja mit teszt, csak akkor tarthatjuk felelősnek a tetteiért, ha tudja mit csinál. Kiemeli, hogy az erény mindig középen áll a hiány és a túlzás között. A bátorság ilyen értelemben a gyávaság és a vakmerőség középhatáraként értelmezhető, a félelem és a biztonság érzése között. Azonban a félelmet keltő dolgokban nem mindig beszélhetünk bátorságról. A legfélelmetesebb dolog a halál, nem nevezhető bátornak, aki ettől nem fél. „Vannak dolgok, amiktől kötelesség félni.”

 

Aquinói Tamás kiemelte, hogy a négy erény nem egyenlő. A bátorság és a bölcsesség egyesülve magában foglalja a mértékletességet (önmagunk irányában) és az igazságosságot (mások irányában). Itt felmerült a kérdés, hogy az értelemnek vagy az akaratnak van-e elsőbbsége az ember személyiségében?

Seneca szerint a meghalás bátorsága és az élet bátorsága kölcsönös függésben van, ahogyan a halálfélelem és az élettől való félelem is. Itt azokra utalt „akik nem akarnak élni és nem tudják hogyan haljanak meg.” A haláltól való félelem azok életét is meghatározza, akik már elveszítették élniakarásukat. A libido moriendi a freudi halálösztön latin megfelelője. Példának hozza fel az olyan embereket, akik életüket értelmetlennek érzik. Ez annak a következménye lehet, hogy elfogadják a gyönyör alapelvét, a „kellemes időtöltés elvét”. Ahogy a halálösztön a libidó soha ki nem elégíthető törekvésének a negatív oldala Freudnál, Senecánál a gyönyör-elv elfogadása az életcsömörhöz és a kétségbeeséshez vezet. Kiemeli, hogy az életigenlés nem jár együtt a halál elfogadásának képességével.

 

A sztoikusoknak nem azoknak javasolják az öngyilkosságot, akiket legyőzött az élet, hanem azoknak, akik legyőzték az életet és képesek szabadon választani élet és halál között. Az öngyilkosság, mint félelem diktálta menekülés, nem létbátorság.

A sztoikus bátorság a létbátorság, mely alapja az emberi ész által gyakorolt kontroll. Itt az ész nem a gondolkodás, nem a mindennapi logika, hanem a logosz, az értelem. Csupán a gondolkodás, mint korlátozott kognitív funkció, nem tud bátorságot teremteni, hiszen a szorongást nem lehet érveléssel eltávolítani. A szorongás az egyetemes ész hatalma által győzhető le. A félelem oka pedig maga a félelem. Az ember lényegi létének igenlése, a szorongások és a vágyak ellenére örömöt jelent. Az öröm annak a kifejezése, hogy a bátorsággal igent mondunk önmagunk igazi létére. Létbátorság igent mondani az ember eszes természetére azzal szemben, ami bennünk esetleges.

 Spinoza az önigenlést elemi ki, mint lényegi aktust. A törekvés teszi azzá a dolgokat, amik, tehát ha megszűnik a törekvés, megszűnik maga a dolog is. Nem lehet semmiféle erényt elképzelni, mely az az ember önnön léte megőrzésére való törekvését megelőzhetné. Az önigenlés, tehát erény, mely különbözik az önzéstől, sőt annak szöges ellentéte. Az önigenlés részesedés az isteni önigenlésben. Egyik érzelem csak egy másik érzelem által győzhető le, a szenvedély érzelmeit az elme érzelme győzheti le, tehát a léleknek a maga örökkévaló alapja iránti intellektuális szeretete. Ez az érzelem pedig részesedés az isteni önszeretetben.

Mit jelent az önigenlés, ha nincs én? Az önigenlésben benne foglaltatik valaminek a legyőzése, ami fenyegeti vagy tagadja az ént. Ide köthető Nietzsche a hatalom-akarás fogalma, mely nem akarat a szó pszichológiai értelmében és nem hatalom a szó szociológiai értelmében. Ez az akarás az önigenlést jelöli, az élet akarását, beleértve önmagunk megőrzését és a növekedést. Tehát nem valami olyan után törekszik, amivel még nem rendelkezik, valami rajta kívül álló tárgyra, hanem önmagát akarja megőrizni és meghaladni. Az önmagunk fölötti hatalom. Az önigenlés az élet igenlése, és igent mondás a halálra, ami az élethez tartozik.

Lét, nemlét, szorongás

A nemlét

 A bátorság tehát önigenlés annak ellenére, ami igyekszik megakadályozni az ént abban, hogy igent mondjon magára. De mi az, ami megakadályozza az ént az önigenlésben? Ha az élet a lét, akkor a nemlét is ugyanolyan alapvető, mint a nemlét. A nemlét kérdése az emberek, kultúrák egyik legalapvetőbb dilemmája, mely a költészetben is megmutatkozik: 

Hiszen a valóság alapszerkezete az én-világ korreláció, ha megszűnik a világ, megszűnik az én is. Az alapvető szorongás a nemlét miatt nem szüntethető meg teljesen, hozzátartozik a létezéshez.

 

A félelem és a szorongás megkülönböztetése

 

A félelemnek meghatározott tárgya van, mellyel szembe lehet nézni, elemzés alá lehet vetni, támadni lehet és el lehet viselni. A félelem mindig valamitől való félelmet jelent, ami lehet a szenvedés, valakinek vagy valaminek az elvesztése, a meghalás pillanata vagy személyi vagy közösségi elutasítás. A félelem tárgya bevonható a cselekvés körébe, és ezáltal részesedni lehet benne, harcolni is lehet ellene. Tehát az önigenlésünk részévé tehető. Tud hajtóerővé válni, meg lehet szelídíteni.

 

A szorongásnak ezzel szemben nincs tárgya, az egyetlen objektum maga a fenyegetés, de nincs forrása, hiszen a forrása a semmi. A szorongás állapota a céltalanság, irányvesztettség, bizonytalanság, az értelem elvesztése, a segítség nélkül lenni érzése. Úgy is meghatározhatjuk, mint a nemlét egzisztenciális tudatosulása, tehát egy olyan állapot, amikor a létező ráébred a lehetséges nemlétére. A bennünk szüntelenül meglévő rejtett tudat, hogy életünk véges, szorongást vált ki. Az embernek ez természetes szorongása, de minden élőlényben megtalálható valamilyen módon. Mivel a szorongás egy jövőbe vetített megfoghatatlan félelem, ezért a félelem felé törekszik, hogy szembe tudjunk szállni vele, mert a félelem már szembesíthető a bátorsággal.

 

A halálfélelem addig félelem, amíg elővételezzük, hogy valamilyen baleset vagy betegség végez velünk és ezáltal elővételezzük mindennek az elvesztését. A halálszorongás tárgya pedig a halál utáni abszolút ismeretlen, a nemlét.

 

A létezéshez kapcsolható nem neurotikus szorongás típusok:

 

Szorongás a végzet és a halál miatt

„Nem mintha félnék meghalni, csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.”

/Woody Allen/

Ez a fajta szorongás a legáltalánosabb és elkerülhetetlen. A halál tejesen soha meg nem ismerhető, az életben át nem élhető, misztikusságának köszönhetően pedig az emberi kultúrák egyik legnagyobb dilemmája (Zana, 2009). Annak ellenére, hogy tabunak számít és az emberek nem szívesen beszélnek róla, minden kultúrában és korban foglalkoztatja az embereket. Megjelenik a tudományokban, történetekben, művészetben, a médiában. (Geiszbühl-Szimon, 2016).

 

„Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.”

/Wass Albert: Halál/

 

Szorongás az üresség és az értelmetlenség miatt

Az értelemvesztettség szorongató, mely a vasárnapi neurózis formájában is megmutatkozhat. Ha az ember nem tud tartalmat adni a napnak, ha nem tud teremtő módon létezni hatalmába keríti az értelmetlenség és az üresség érzése.

 

„Meghalni? Meghalni, nem olyan nagy dolog az. Sokszor elképzeltem, milyen lehet. Jól megnézem ezt az asztalt, meg ezt a szekrényt, meg azt a szobát… és aztán nem látom többé… (Szünet.) Te, különben még meggondolhatod… De hogy én mért is élek… azt nem tudom.”

/Füst Milán – Boldogtalanok/

Szorongás a vétek és a kárhoztatás miatt

Az ember önmagába bírája, felelős az önmaga létéért, tetteiért. A bűn fogalma szintén visszavezethető a társadalomhoz, az adott normákhoz, az erényekhez. Az önmagunkkal, lelkiismeretünkkel való elszámolás, a szembesítés szorongató. Hogyan éltem? Megfelel-e ez a társas normáknak? Összeegyeztethetőek-e a vágyaim a társas szabályokkal? Mi a bűn fogalma? Mettől meddig terjed a skála? Megbocsátható-e a bűnöm? Bűnös vagyok-e egyáltalán?

 

„Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.”

/József Attila – A bűn/

 

A létbátorság és a komfortzóna

 

A AL Ghaoui Hesna Félj bátran című könyve párhuzamba állítható a Létbátorsággal. A félelem és a szorongás megkülönböztetését, valamint a létbátorság fogalmát itt is felfedezhetjük.

A félelem jelen idejű veszélyeztetettség, a szorongásaink azonban a jövőben játszódnak és hatalmas adag fantáziaelemmel rendelkeznek. Elképesztő „Mi lenne, ha…” forgatókönyveket gyártunk, azonban ezek bekövetkezésére kevés az esély. Evolúciósan belénk van kódolva, hogy amit az agy sokat hall, azt tartja a leglehetségesebb forgatókönyvnek. A szorongásban a fantáziaelemeket táplálhatják múltbeli traumák vagy külső hatások. Táplálkozhatnak családi hitrendszerekből, belünk ültetett mantrákból, amiket sokszor hallottunk. Ezek tudat alatt korlátoznak minket, mivel észrevétlenül épülnek be az életünkbe. Ilyen például a következő mondat: „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Járt utat járatlanért el ne hagyj.” Ezek a mantrák arra bíztat minket, hogy maradjunk a komfortzónánkon belül, ne próbáljunk ki új dolgokat, mert, ha letérünk az útról csak sérülhetünk. A komfortzónán belül biztonságérzetünk van és azt gondoljuk, hogy mi irányítjuk a dolgokat. Ez azonba illúzió, ebben a mezsgyében sem tudjuk száz százalékosan kontrollálni életünket. A létbátorság arról is szól, hogy az ember teszteli a határait, ki mer lépni az addig ismeretlen zónába, nem riad vissza a kudarc lehetőségétől. „A létbátorság arról szól, hogy az ember elkezd merni élni.”

 

Létbátorság

A létbátorság meghatározására a könyvben a következők olvashatjuk: „az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével.”

 

A beadandó összefoglalójaként Woody Allentől szeretnék idézni, melyben megjelenik az üresség, az értelem, a halál és végzet miatti szorongás, majd mégis igent mond saját létére mindezen tényezők dacára.

 

„Úgy egy hónapja volt egy nap, az volt a mélypont. Úgy éreztem, hogy egy Isten nélküli világban nem akarok tovább élni. Véletlenül van egy puskám, a homlokomra szorítottam és arra gondolom, most megölöm magam. Aztán arra gondoltam, hogy mi van, ha mégis van Isten? Végül is, ki tudhatja biztosan. De aztán azt gondoltam, nem, a hátha nekem nem elég. Nekem bizonyosság kell. Tisztán emlékszem, ahogy hallottam az óra ketyegést, én meg rémültem ültem ott a homlokomra szorított puskával és azt latolgattam: Lőjek vagy ne lőjek? Véletlenül elsült a puska, izgalmamban az ujjam akaratlanul meghúzta a ravaszt. De annyira izzadtam, hogy a puskacső lecsúszott és a golyó nem engem talált el. Rohantam az ajtóhoz az ablakhoz és nem tudtam mit mondjak és azt se, hogy mit csináljak és a gondolataim szélvészként kergették egymást. Én csak abban voltam biztos, hogy el kell rohannom hazulról, ki a szabad levegőre, hogy kiszellőztessem a fejem. Mentem és mentem, erre is tisztán emlékszem, róttam az utcákat, nem tudom mit éreztem, mit gondoltam, csak olyan valószínűtlen volt az egész. Mászkáltam sokáig, órákon át, már-már sajgott a lábam és lüktetett a fejem és úgy éreztem, muszáj leülnöm. Bementem egy moziba, azt se tudom melyikbe vagy hogy mit játszottak. Pihenni akartam és kicsit összeszedni a gondolataimat, gondolkozni kellett logikusan és helyére tenni a világot a maga racionális keretein belül. Felmentem az erkélyre és leültem, olyan filmet játszottak, amit sokszor láttam gyerekkoromban meg azóta is és amit nagyon szerettem mindig. Ahogy ott ültem és néztem a figurákat a vásznon egyre jobban lekötött az egész és egyre határozottabban éreztem, hogy milyen őrültség lett volna megölni magam, kész hülyeség. Még ha beigazolódik is a legrosszabb, hogy nincs Isten és az ember egyszer él és kész, akkor nem okosabb részt venni az életben? Végül is nem csak gyötrelemből áll. Igazán kár tönkretenni az életemet azzal, hogy választ keresek kérdésekre, amikre úgy sincs válasz, inkább élvezni kellene, amíg tart. Utána pedig ki tudja, talán mégis van valami. Tudom nagyon törékeny ez a talán, ahhoz, hogy ráakasszuk az életünket, de ha egyszer nincs jobb. Kényelmesen hatra dőltem és élvezni kezdtem a mozit.”

/Woody Allen: Hannah és nővérei/

 

 

 

 

 

 

Hivatkozások

Béres, T. (2011). Bátorság és létbátorság. Vigilia. (76). 11-17.

Geiszbühl-Szimon, P. (2016). Beszélgessünk-e a halálról? A csoportos beszélgetés hatása a

halálfélelemre és a halál iránti attitűdre. Kharón Thanatológiai Szemle. 2016/3. 20-39.

Hesna, G.A.  (2019). Félj bátran. Bookline Kiadó.

Paul, T. (2000). Létbátorság. Budapest, Teológiai Irodalmi Egyesület.

Zana, Á. (2009). A halálkép alakulása és változása Magyarországon, a korosztályos értékítélet-különbségek és a lehetséges mérési módszerek vizsgálata. Tabu-e még a halál? Budapest. Semmelweis Egyetem.

 

Imre Dóra