Képzeljük el, hogy egy tükör előtt állunk, majd fogjuk meg óvatosan a tükör négy sarkát és hajlítsuk magunk felé mindaddig amíg egy gömbbé nem válik, aminek a közepében vagyunk. Képzeljük el hogy van benn világosság és látjuk magunkat a tükörben, ahogy a falhoz nyilván az ujjunk végtelenül nagyra nő, míg a háttérben maradó testünk összezsugorodik hangya méretűre. Képzeljük el, hogy a hátunk mögé is belátunk a gömbölyű – homorú – tükör segítségével, és egyszerre látjuk egy felületről önmagunkat elölről és hátulról. Most képzeljük el, hogy van nálunk egy másik tükör, egy gömbtükör , egy tükör felületű kis labda amelyet a kezünkbe fogunk, és helyezzük el ezt a tükröt önmagunk és a nagy gömb-tükör közé, úgy hogy egyszerre lássunk önmagunkat benne és a szemben lévő falon, egyidejűleg önmagunk hátát a szemben lévő falon, valamint a kezünkben lévő kis labda tőlünk távolabb eső oldalán ugyancsak a nagy tükörben. Képzeljük el, hogy nem vagyunk ebben a gömbben egyedül. Határozzuk meg a velünk lévő más személyek helyét a gömbön belül, majd képzeljük el, hogy minden személy kezében hasonló kisebb nagyobb tükör-labda van, amelyben mindaz az látszik amit az imént felsoroltam, természetesen mi magunk is. Mennyire érezzük magunkat elveszettnek, amikor azt tapasztaljuk, hogy ha elindulunk bármely irányba az a különböző nézőpontokból egyszerre látszik előre és hátra történő mozgásnak, valamint jobbra és balra valamint le és fel irányú mozgásnak. Mennyivel érezzük elveszettebbnek mint a világmindenség fekete ege előtt?
Fotó: Imre Dóra