Grízes tészta

Sok bennem az indulat nagyon. Feszültség, nagyfeszültség, rákiáltanék az ébren lévőkre, és az alvókra, rezzenjenek meg. Mondhatnám, hogy mivé válik így a rakendrol, és hová lettek a hajnalig tartó beszélgetések, a kétakkordos dalok gitáron, egyszerű szövegekkel, de mély érzésekkel, keves cinnel, kevés fénnyel és főleg flitter nélkül. De nem mondhatom, mert a város lakóinak hetven százalékával sem történelmi, sem kulturális közösségem nincs, mire hivatkoznék akkor? Ez jobbára életkori persze, öregebb vagyok mint a lakók fele. Mondhatom én, hogy Hobó, Mobil, Ricse, Edda – régi ” Slamós ” – Cseh, Örkény, Fejes, Sánta, és Sanatana, hallja valaki itt az Európát? Kinevetnének, vagy ki sem nevetnének. Kit érdekel, ha minden kocsma teljesen egyforma, meddig kell elmenni, hogy olyat találjak ahol van saját valami, nem is tudom, talán a blazírt pincér, aki kihozza a két zóna-pörköltet két sörrel, és fájós lábat pihenteti miközben számol, megy, nem megy. Kit érdekel, hogy a szivárványnak csak négy színe van már, a többi szürke, hogy a hozzáférések leszűkültek, és tényleg lehet hatszáz szóval magyarul. Ez a város nem a városom már. Mit tehetnék, bizonyára valaki másnak a városa, akit én nem értek, nem ismerek, és nem beszélünk egy nyelvet sem. Kiabáljak? Kinek? Ki hallja meg? És mit mondjak? Béke, szabadság, egyenlőség, barátság, szeretet? Ezt fogom mondani. Nem nagyon vált ez be feleim, nem nagyon vált be. És mégis ezt fogom mondani.Azért sem fogok belefulladni a másodtehetségek bugyborékoló rikoltozásába. Nem én! Szakállat növesztek, hajat növesztek, van még tiz jó évem. Meg öt rossz, na ja. Vagy késő lenne már? Letisztultan kellene, bölcsen ülnöm és szemlélődnöm, csak ugra bugra ez már, amúgy sem bírják a csontjaim soká? Azt mondjátok? Meglehet. Nagyon is meglehet. De nem biztos, a lendület még tart, és nem azért, mert lejtőn vagyok, a legkevésbé sem. Ha nem kellek a városnak nem kellek, el nem megyek az biztos, én, itt, lakom.