Tudom, hogy a szavak
Tudom, hogy a szavak földre hullnak és hamuvá égnek
a te varázs akaratú,
égig lobogó jelenléted előtt.
Kimondom mégis: szeretlek.
Szemeim meg ragyognak, mint nyáréjszakák csillagai
a tenger tükrében
és erős lesz testem, akár a tengerparti fenyő,
melynek árnyékát hullámok simogatják.
És dobogó léptekkel járkálok a világ szívében,
mint király a palotájában.
Szépséges vagy, akár a holddal felékszerezett magasság.
Amikor reád nézek és csodállak téged,
a csönd görbe botjára támaszkodó zöld vadon
és a tavaszköszöntő ünnepre gyülekező vándormadarak
eggyé válnak véled,
és a sivatag karjaival átölelt folyók
és a láthatáron gomolygó felhők felé futó szarvasok
jelenlétedbe olvadnak.
És te leszel minden.
Szivárványos kezeiddel szemvillanás alatt
átformálsz,
mintha lágy márvány lennék,
mintha nedves, tengeri homok lennék.
Teremtményedé teszel.
Megalkotsz engem,
hogy vágyakkal elemésztess.
Hogy selyem-könnyeiddel és szíved dobd zenéjével
és véred lüktetésével feltámassz aztán ismét
és hódolj előttem
– halotti hamvaiból életre keltett előtt.
Ha erőm lenne,
éles kardpenge alá hajtanám fejemet
és azt mondanám:
„Úgy ölj meg, hogy örökre megszabaduljak
a szerelem kínjaitól!”
De már érintésedtől is megsemmisülök,
ujjaid korall-ágai között
szétfoszlok, mint a tengeri hab,
olyan leszek ölelésedtől, mint a tavaszi virágpor,
olyan, mint a remegő villám,
és úgy kívánlak téged,
mint kiszáradt föld az esőt
augusztus forró havában.