Quasim Mahdi- vers

Tudom, hogy a szavak

Tudom, hogy a szavak földre hullnak és hamuvá égnek

a te varázs akaratú,

égig lobogó jelenléted előtt.

Kimondom mégis: szeretlek.

Szemeim meg ragyognak, mint nyáréjszakák csillagai

a tenger tükrében

és erős lesz testem, akár a tengerparti fenyő,

melynek árnyékát hullámok simogatják.

És dobogó léptekkel járkálok a világ szívében,

mint király a palotájában.

Szépséges vagy, akár a holddal felékszerezett magasság.

Amikor reád nézek és csodállak téged,

a csönd görbe botjára támaszkodó zöld vadon

és a tavaszköszöntő ünnepre gyülekező vándormadarak

eggyé válnak véled,

és a sivatag karjaival átölelt folyók

és a láthatáron gomolygó felhők felé futó szarvasok

jelenlétedbe olvadnak.

És te leszel minden.

Szivárványos kezeiddel szemvillanás alatt

átformálsz,

mintha lágy márvány lennék,

mintha nedves, tengeri homok lennék.

Teremtményedé teszel.

Megalkotsz engem,

hogy vágyakkal elemésztess.

Hogy selyem-könnyeiddel és szíved dobd zenéjével

és véred lüktetésével feltámassz aztán ismét

és hódolj előttem

– halotti hamvaiból életre keltett előtt.

Ha erőm lenne,

éles kardpenge alá hajtanám fejemet

és azt mondanám:

„Úgy ölj meg, hogy örökre megszabaduljak

a szerelem kínjaitól!”

De már érintésedtől is megsemmisülök,

ujjaid korall-ágai között

szétfoszlok, mint a tengeri hab,

olyan leszek ölelésedtől, mint a tavaszi virágpor,

olyan, mint a remegő villám,

és úgy kívánlak téged,

mint kiszáradt föld az esőt

augusztus forró havában.