Régimódi történet

Régimódi történet

A kávézóban ültem délután, a nap féloldalasan sütött az utcában. Az üvegablakon tükröződött az arcom, néztem a járókelőket, gondolkodtam a dolgaimon, nem is vettem észre elsőre, hogy egy fiatalember ült le kéretlenül az asztalomhoz. Köhintett, a zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, megnézte hány szál van benne, majd ballonkabátja zsebébe tette, de meggondolta magát, kivette, és az ingzsebébe csúsztatta.

– Régimódi, ugye? Azt hiszem manapság már senki nem jár ilyen kabátban. Talán nevetséges is – mondta.

– Ó, ne gondolja, nézze csak, én milyen ruhát viselek. Számít -e ez?

– Apámé volt, tavalyelőtt halt meg. A lakásában rámoltunk, a használt ruhákat zsákba raktuk, és elvittem a vöröskeresztbe, de nem fogadták, azt mondták nagyon ócska.

– Értem.

– Apámmal nem voltunk jóba, húsz évig alig láttam, de sokat beszéltünk róla otthon anyámmal.

– Valóban? 

Úgy bonyolódtunk beszélgetésbe, hogy nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról semmit. Nem értettem, de nem bántam, nem idegen tőlem a beszélgetés. Olykor   kedvemre való, ha meghallgathatok történeteket, bár kifejezett kíváncsiság nem vezet, nem fürkészek titkokat, de az emberek érdeleknek.  Hagytam magam most is belesodorni a beszélgetésbe, aminek nem volt eleje, határvonala, szélesen hömpölygött, mint egy orosz folyó a síkságon, belekaptunk ebbe abba, nem volt egy tárgy ami körül forgott volna a szó.

– Írok- mondta a fiu – írok, verset novellát, regényt. Bár a vershez még nem vagyok elég érett, vagy nem vagyok elég őszinte, nem is tudom.

– Hány éves?

– Huszonhárom.

– Van aki ekkorra már felhagyott a költői mesterséggel.

– Persze, tudom, nem si gondolom, hogy valaha is nagy dolgokat írhatnék meg. De mégis, van egy belső késztetés, biztosan érti.

– Értem.

– Maga mivel foglalkozik?

– Tanár vagyok, bár most nem gyakorlom.

– Akkor mit csinál? 

– Ezt azt. – Nem akartam egyenesen megmondani, hogy mivel foglalkozom, nem szégyellem, de nem tartom annyira fontosnak az informatikát, annak ellenére hogy azt művelem.

– De mégis – erősködött.

– Nem fontos. És, megjelent már?

– Néha igen, inkább on-line, tudja hogy van ez.

– Tudom. Kér egy kávét?

– Inkább egy röviditalt. – Igy mondta, rövidital.

– Vodkát?

– Igen jó lesz.

A kávézóban sokan voltak, délután négy óra volt, az emberek bejöttek beszélgetni, találkozni, kávét inni, üldögélni. Az asztaloknál férfiak, nők, egymáshoz közel vagy éppen távolabb ülve. Három idős hölgy, barátnők, elegáns ruhában, alkalmilag találkoztak, gyors pillantásokkal mérték fel a közönséget, és rosszalló véleményt alkottak egy perc alatt, elitélőt de elnéző mosollyal, hiszen tudják ők, nagyon is. És hát a férfiak és nők, örök titkos találkozások kávéházakban, mozikban, pár szó, egy kézfogás, mosoly. Nem sokat változik a világ, azt hiszem. Én ma egyedül ültem itt, nem vártam senkit.

A fiú megitta vodkát, látszott nem ízlik neki, gyorsan lehajtotta és köhögött.

– És maga, maga mivel foglalkozik, amikor nem ír, persze? – kérdeztem.

– Ez komoly dolog, ne beszéljen róla lekicsinylően.

– Bocsánat. Nos? Mi a mestersége.

–  Nem fontos.

–  Azt mondanám egyetemista, ahogyan itt ül apja kabátjában, ami nagy magára, szürke pulóverben, farmerben kócosan. Mérnök lesz?

– Börtönben voltam, három hete szabadultam. – felnevetett – Jól jött apám kabátja. nem, ne ijedjen meg, nem volt annyira komoly, indulatból volt, szerelemből, tudja.

– Igen, értem.

Kortyoltam a kávét, most néztem meg jobban a fiút. Sápadt arc, fekete borosta, riadt zöldesszürke szem, bár ezt lehet, hogy csak én fantáziáltam hozzá, most, hogy tudtam, hogy börtönben volt. A fiú háttal ület az ablaknak, a kávézó belseje felé nézett. Most tűnt fel, hogy amig beszélgettünk nem is nézett rám, csak néha kapta el a tekintetét a helyiségről, hogy rám pillantson, majd ismét a vendégeket fürkéssze.

– Maga szerint mennyit kell adnia az embernek magából, hogy a másik elfogadja, értékelje.

– Nem hiszem, hogy ez mérhető, hogy dekázható. Mindent, gondolom. És miért vár elfogadást? Megerősítés végett?

– Nos, hát az kell, kell, hogy érezze az ember, hogy … – elakadt, talán még nem gondolta igy végig sohasem, csak érezte, hogy ez valamiért fontos lehet.

– Én nem hiszek benne, hogy ez fontos – mondtam, – ne mérlegeljen, éljen, legyen jelen. Kiről beszélünk, mondja csak?  

– Hogyan?

– Valakiről beszélünk, tudja, egy bizonyos személyről, vagy általában? Mert ahhoz képest lehet a kérdésre választ találni.

– Dehogy, miért lenne más a válasz?

Igaz, miért lenne. Csakugyan. Hallgattunk, a kirakaton néztem ismét az utcát. Késő délutánba hajlott már az idő, odakinn hűvös volt, fázósan húzták össze a kabátot az emberek magukon. Amikor visszanéztem a fiú nem volt sehol. El sem köszönt, eltűnt.

De nem, nem ment el. Pár asztallal odébb láttam, egy lánnyal ült ott, a székét közel húzta hozzá, beszélt és megpróbálta megfogni a lány kezét, aki nem engedte.  Zavarban volt, láthatóan nem örült, hogy a fiú megjelent az asztalnál. Nem emlékeztem, hogy láttam-e korábban a lányt, de talán ott volt, ott kellett lennie, hiszen miért ült volna a fiú itt velem, ha nem a lányt nézte volna, de hát miért az én asztalomtól nézte?

Egy férfi lépett az asztalhoz, idősebb, mint a fiú és a lány, tíz évvel is idősebb férfi. Jól öltözött, öltöny, nyakkendő, lábán barna bőrcipő, furcsa, hogy erre igy emlékszem, nem volt rajta semmi különös, de ez a barna bőrcipő valamiért megmaradt emlékezetemben.  Tíz év nem sok, de itt rengeteg, egy másik korosztály, egy másik közeg, más szavak, más kompromisszumok, hacsak nem éppen megalkuvások.

Némajátékként éltem át a drámát, a férfi a lány felé lépett, a lány elhúzódott a fiútól, aki erre a karja után nyúlt, beszélt, nem hallottam  mit mond, de a lány szemébe nézett. A férfi a lány vállára tette a kezét, a lány lerázta onnan. Nem utasította le, de nem biztatta, és nem tartott vele. A férfi a kijárat felé indult, a fiú végig a lányt nézte, a férfi visszafordult, a lány félig felemelkedett a szélről. 

Láttam, hogy a három idős hölgy is őket nézte, rájuk pillantottam, egyikük visszanézett, hunyorított a szemével felém, bíztatott és nyugtatott, miden rendben lesz, ezt súgta a pillantás. Honnan tudhatja?

Visszanéztem a színpadra, ahol a dráma végbement már, ketten ültek az asztalnál. A fiú és a lány. A barna bőrcipős férfi eltűnt. Ők ketten nem beszéltek, ültek egymás mellett, nem is nagyon közel.

Indulnom kellett, fizettem, felvettem a sálam, kabátom és a kijárat felé indultam. A fiú , amikor elmentem az asztala  mellett, kicsit megvonta a vállát amikor rám nézet, tenyerét kiforditotta, kételkedően, bizonytalanul „– Hát , ő. Ő lenne az „– mondat a mozdulat.

„-Igen, értem.” Mosolyogtam, férfias mosoly, rövid, tartózkodó nem bizalmas, biccentettem és kimentem a hűvös estébe. Összehúztam a kabátom magamon, és elindultam haza.

Szerintem nem is volt börtönben, nem hiszem.