Holecz Vivien – Létező és nemlétező

Létezik ott benn, túl az agyadban, kinn az eszedben

Valami, ami szunnyad, alszik, még nem ébred fel, sem rá

Márciusban nem jön tavasz, nem jön tavasz

És nem létezik júniusban a nyár

Szeptemberben nincsen ősz

Nem valósak a haldokló fák, amik

Ledobják a színes loboncot

Levél – frizurák

Levél – frizurák

Decemberben nem lesz tél se’

Nem létezik a hideg, a hó, a fagy

Hazugság a didergés az ereidben

Nincsen halál, hidd el, hogy nincsen halál

A hallgatásbéli létben

Ereszt gyökeret a méreg

És virágzik a csalán

Nem baj, ha még vársz, nem baj, ha még vársz

Nő a fű, szúr az ég, vihar jön, betakar, neheztel rád

Üvölts egyet, kérlek, hidd el, hogy attól jobb lesz tényleg,

Azt mondom én is, hogy nesze:

Itt egy kabát

Lángsugarakból lángsugarakba’

Fonta miattad a nyár

 

Amire azt mondtuk, hogy

Nem, soha nincsen

Azt már helyettünk

Mind kitalálták

Mind kitalálták

Tagadás

Létezik ott benn, létezik itt kinn

Szuszogva halkan mégis a Minden

Hogy találjunk valamit, ami még nincsen

 

És miközben nő az ég és zöldell

A rét meg egy apró, zsugorodó kék test

Ő vár, epedve téged

A Napokat miattad írta

Az itteni Isten, az itteni Isten

És az estéknek, amikor csillagokon nyugszol

Tétje nincsen, tudd, hogy tétje nincsen

Rab madár vagy a képzeletedben

Nálad a kulcsod, hajítsd fel egyszer

Magasra, magasra

Adj okot, hogy érdemes vagy

Az életedből a múltra

Mert az még ott van előtted

A jövőt ne kutasd, azt ne hidd

Ami véges, ne nézd meg

Dobd el

Mélyre, mélyre

És hogy meg ne találhasd

Indulj az ellenkezőbe’

Előtted a semmi

A hátad mögött minden

Ott egy meredek szakadék, megtart

Feküdj le

 

Amire azt mondtuk, hogy

Nem, soha nincsen

Azt már helyettünk

Mind kitalálták

Mind kitalálták

Tagadás

Létezik ott benn, létezik itt kinn

Szuszogva halkan mégis a Minden

Hogy találjunk valamit, ami még nincsen

Kép: Polgár Vera

Holecz Vivien – Lélek elvitelre

(Ezt a verset Siklósi Örsnek ajánlom. Köszönet mindenért, kiváltképp a Lelket vennék című dalért.)

Egy kora tavaszi délután

Sétálok egymagamban

Az égen felhők úsznak

Kinyújtom a kezem

Mi történne akkor, ha egyet

Megérintenék?

Szeretnék az égbe nyúlni én is

Érezni, ahogy a szél visz el

És az ég a szívemig ér

Talán akkor megszülethetnék

Csak céltalan megyek

A cipőm orrával

Kavicsokat rugdosok

Mellettem mennek el az emberek

És én fel se nézek

Árnyékká olvadnak emberek

Ugyanúgy csak megyek

Ez olyan jelentéktelen

Velük olvadok én is

A fülemnek oxigén a csend

Ahogy egy tizedmásodperce

Magam elé meredek, tudom hogy

Nincs úticélom, és mégis odaérek

A székre hajítom a kabátom

Csak úgy magam mögé

Be tudja burkolni a szőrme a bánatot

Vajon az megmelengetné?

Egy picit még szobor maradok

Szótlan, feszes, tömör

Kicsit magába húz

Ez a kőtömbség

Mikor felvenné a rendelést a pincér

Hogy menjek vagy maradjak ülve

Őszintén, tanácstalan vagyok

Mit mondjak akkor, hogyha

Érzem a null állapot

Fojtását a nyakamon

És kávét köhögök fel az étlapról

A legegyszerűbb döntés is nehéz

Mert nem tudom, merre induljak

Lehúz, maga alá temet egy

Agyra dobott papírnehezék

Hé te ott, te szőke lány

Akit nem ismerek

Te a szembe asztalnál

Meséld el, hogy mit szeretnék

A pincér türelmetlen

A tollát kattintgatja a kezében

Lehorgasztom a fejem

Életre éhezem

De ezért a vallomásomért

Mégis fejem venném

Nem tudom hangosan kinyögni

Hát csak éppen hallom még

Hogy egy lélek nélküli emberből

Ugyan mit teremthetnék?

Elvitelre kérek egy falat lelket

Ha elviszem magammal

Úgy lesz a legszebb

 

Szeretnék az égbe nyúlni én is

Érezni, ahogy a szél visz el

És az ég a szívemig ér

Talán akkor megszülethetnék

 

Egy lélek nélküli emberből

Ugyan mit teremthetnék?

 

Elvitelre kérek egy falat lelket

Ha elviszem magammal

Úgy lesz a legszebb

Fotó: Imre Dóra

Holecz Vivien: zen

várj egy kicsit, nem tudom

hogy hol vagyok

fonalakba foszlanak

vízióként a hiányzó

utcaképek meg a darabok, eltűntek a

retekkel telt beton tengerek

és nem úszkálnak benne

hullámzó kisemberek

innen indulni volt szép, de

megérkezni vajon lehet-e

A napot, a holdat, az eget lenyelem

ketté haraptam, a kezem

az Isten előtt a szívemre teszem

a mellkasom tövében nyílik

közben egy rózsakert

a fűben és a fában alszom

az lesz az én fekhelyem

érezni fogom, ahogy

a faunával lélegzem

oda fogok érni, ne aggódj

ha maradok egy helyben

 

én azt hiszem, hogy szerintem

az útnak talán

nem is a cél a lényege

mert mi van akkor, hogyha

a pillanatban létezhetsz

ez a keleti zen

és én vagyok benne az egyetlen

 

nyugodj meg, ne teperj

pihenj le

nem kell úticél, sem

iránytű az élethez

ne görcsölj, hé

felesleges

reggel a nappal kelj

de most pihenj le

meg ne ébredj

lazulj el

pihenj le

az este is pihen veled

 

a csontomon csámcsog

a szú, eszi a szívemet

érzem, hogy fából vagyok

mégis tele élettel

artériákon keresztül

fogyasztja el a lényegem

ezt a harcot, azt hiszem, hogy

megnyerem és én leszek

a természet fegyvere, ha

a terra majd magába nyel

megszületik egy Isten

a másik meg majd bottal ver

amiért a kezemet a szívemre

tettem előtte, de most majd

a hátam mögött megismer

és én majd azt mondom

hogy ez van, figyelj

quillotin alatt várt volna a REM

az orcámat fordítottam

a városnak a fejem kell szóval

becsomagoltam és elmentem

a város is az enyém, itt hordom

a szívem alatt a képet, hogy

rohad, szomorú vagyok ha a

kép a kezembe akad

elzárom magam, a természet

szabad és a létezés

indái mind körém fonódnak

 

nyugodj meg, ne teperj

pihenj le

nem kell úticél, sem

iránytű az élethez

ne görcsölj, hé

felesleges

reggel a nappal kelj

de most pihenj le

meg ne ébredj

lazulj el

pihenj le

az este is pihen veled

 

én azt hiszem, hogy szerintem

az útnak talán

nem is a cél a lényege

mert mi van akkor, hogyha

a pillanatban létezhetsz

ez a keleti zen

és én vagyok benne az egyetlen

ez a keleti zen

és én vagyok benne az egyetlen

Fotó: Brunner Tamás

Holecz Vivien – Alter tinisrác

a kocsma előtt állsz

benn alter zene szól, hallod a dallamát

nem tudod mire, de valamire vársz, amíg

szívod azt a szar, olcsó dohányt

végül leejted a kezedből azt a kibaszott cigit

rátaposol, majd döntesz, bemész

a zene már a  fejedbe szállt

dúdolni kezdesz, szereted a Kispált

a pultnál meglátsz egy csajt, kicsit kurvás

tizenkilenc vagy, és nem tudod mit vársz

de meghívod inni mer’ mér’ne

egy sörre, kettőre, hétre

anyád majd azt mondja úgyis

hogy igazán helyes kislány

apád meg az asztalnál megáld

és azt mondják, úristen, milyen szép pár

titokban az összes haver  irigy rád

igazán nem kell, hogy tudják

hogy végigment rajta a nyugatis bagázs

és hogy az eiffelen éjeket füveztek át

szerelmesek vagytok nagyon, eltelik négy hónap

becsúszik egy gyerek, te ott állsz sután

tizenkilenc vagy, és nem tudod mit vársz

a csajod azt mondja, csak téged imád

de tudod, mindez hiába

rajtad kívül még két másik srácnak is mondja

az egyik a haverod, a másik meg akit utálsz

elkap a hányinger, amikor rájössz

hogy az élet egy nagy hazugság

és nem létezik szép új világ

és akkor azt fogod hinni

hogy rajtad kívül itt mindenki gáz

csak éppen azt nem veszed észre

hogy mindent te választottál

legyen az egy ribanc vagy a

rengeteg, lecsúszott  barát

a drogmámorban átmulatott

búfelejtő éjszakák

most még azt se veszed észre

hogy hasonló a hasonlót vonzza

és kicsit változni kéne

mielőtt megint belemész a rosszba

a gyerekednek hiányozni fog valami

amikor majd felnő

de kicsi még, hogy értse

vajon mit fogsz mesélni, ha itt az idő

az apját csak hétvégén látja négy órát

az anyja meg koncertre jár

és minden napra más csávót talál

te meg esténként úgy mész be az ágyba

hogy nagy, de üres tér a szobád

pedig elmenekültél már, de úgy látszik mégse’

mer’ a múltad a jelenbe vág

talán neked is hiányzik valami más

mint amit eddig csináltál

húsz lettél, még mindig nem tudod, mit vársz

lehunyod a szemed, nagy levegő, a rivót bevetted

ugye, így nem is olyan üres tér a szobád

és nincs is sötét már

alter zene szól, hallod a dallamát…

 

Fotó: Imre Dóra