A rizses hús vidéki étel, bár az ördög tudja lehet, hogy városi.
A helyszín városi, nem szükségképpen Budapest, de városi, nincs benne jellegzetes hely vagy szobor, hegy vagy híd, de akár lehet is, nem baj ha felismerhető Budapest. Magas házak, három-négy emelet, szűk utcák, Keletitől, a Nyugatiig mondjuk, kicsit kopott, kicsit szegényesen felvágós, cselédszobásan büszke körfolyosósan hivalkodó, a kiégett neonjaival, tábláival, az utcák jobbára koszosak, a kapubejáratok büdösek, az aluljárók ugyancsak.
A házakba nem lehet bemenni, csengetni kell, zárva van minden, ami csak zárva akar lenni.
A város mozaikokban létezik, ezek a mozaikkockák régebben nagyobbak voltak, nem szükségszerűen szabályosak, de körülhatárolható terek, mint a Teleki tér szabálytalan sokszöge, ami belenyúlt a Diószegi utcába, a Népszínház utcába, vagy még tovább, a Tolnai, Vighbe, mint egy polip karjai, egy test volt, egy hely. Hasonló volt a terek köré szerveződött város több helyen, a Hunyadi, a Klauzál, a Dohány utca környéke, akik itt éltek, egy helyről valók voltak, közösség. Ezeket a helyeket belülről tagolták üres házhelyek, homokos, beton csúszdás játszóterek – ezért nem idegen a pesti embernek a Volt egyszer egy vadnyugat ördögtövist karikázó képsora, – kerítés nem volt, bokor se sok, fák alig. Akkoriban kutyaszar se volt ennyi – úgy, hogy kis zöld traktor kelljen az eltakarításhoz, pláne nem -, kinek volt itt igénye, pénze kutyát tartani. Egy-két éjjeliőr, vagy vidékről akkoriban felkerült család, fekete korcs kutyái ugatták a biciklis postás. Az egyes élettereket elválasztotta egymástól valami határozottabb jelenség, a Nagykörút, a Kossuth Lajos utca, a temető, a vásárcsarnok, a nagy templomok – mint pl a Rózsák terén – ezek voltak a természetes – vagy inkább adódó határok – a túloldalon másik közösség volt otthon. A városkép egységesen volt valamilyen, háború utáni felújított – akkor még nem annyira kopott, és teli volt neonnal éjszakánként, a közvilágítás – ahol volt, világított, lehetett könyvet olvasni, vagy sakkozni a fényénél, éjszaka is. Volt, akik meg is tették. Három sakkasztal volt jobbára egymáshoz közel a tereken, egy betonlap, rajta festett fekete kockák, a fehér a beton szürkéje volt. Kettőn sakkot játszottak, egyen ultit, vagy snapszert, vagy fájert, mikor mit.
Egy idő múlva a város átstrukturálódott, megváltoztak a helyek, elköltöztek az emberek, akiknek szavuk volt, meghaltak vagy elmentek, helyükre olyanok jöttek, akik nem itt laktak, hanem ki tudja hol, de nem voltak otthonosak, nem használták a várost csak birtokba vették erővel, erőszakkal. Nem érdekelte őket hol lakott Kodály, vagy Radics Béla, most sem érdekli. A kocsmák megszűntek, az éttermek átalakultak, a közösségi terek megváltoztak. Kinőtek a földből hosszú utcányi üveg épületek, tagolatlan tükrös üveg labirintus az ég felé.
A mozaikok egészen kicsiben, kisebben, mint a fentebb írtak, alig ötvenszer ötven méter, vagy még kisebb területen, kezdtek más képet ölteni. Bekerítették, lekövezték, fa játszótér lett, faforgáccsal felszórva, műgumi padlattal, külön is elkerítve hároméveseknek, meg a nyolcéveseknek, a hintában már csak valóban a kicsi gyerek fér bele, a pingpongasztal nem betonból van, ahol van, hanem hajlított fémlemezből. A tereket este tízkor zárják, a szegélye beton, magas, magasabb, mint a biciklipedál hajtókarja legmélyebb pontja.
A bokrok strukturáltak, közöttük fekte öntözőcső kígyózik, pontosan, szabályozottan, csepegtető rendszerrel, három négyzetméteren öt. A túloldal még nem ilyen, ott még csorba az útszegély. A mozaikkockák, most már határozottan szabályos tér- idomok, de nincs kapcsolódásuk, bár már látszik egyik a másikból, ha ott állsz. Mintha nem egy országban járnál, de lux és földutak váltakozó sora, ritmustalan. A kisboltok kimúltak, a cukrászdák ugyanazt árulják, piros és cukros, a kocsmák közül kettő, három maradt itt véletlenül, ahol még mérnek fröccsöt talpon-állóknak.
A mozaikok nem egyszerre épülnek, így folyamatosan öregszenek, és a technológia is más, évről évre, nem is nagyon hasonlítanak, csak talán a beton a szegély meg a kerítés szaggatja össze a város képét. Rend van. Jól van, hát rend van.
Itt a magamfajta csak botladozik, mi még megszoktuk az átjárást a város helyei között, nem akadt meg a lábunk a betonszegélyben, nem buktunk fel az öntözőcsövek kígyójában, és olykor még harminc évesen is felültünk felfordított láncos hintára éjszaka tizenkettőkor hazafelé, és azt mondtuk nem lesz ebből film barátom, megy az idő, száguld. Gyanakodni kellett volna, amikor a három hintából a középsőt leszerelték, mert veszélyes. Az élet veszélyes.
Na itt van a helyszín kb. A mozgás folyamatos, akadályos, de folyamatos, mit tehetsz mást, lépsz a XVIII. századból – Józsefváros külső -, a XXI. századba , a belvárosba, ahol talán holnap mozgójárda viszi körbe a szobrokat, csak a biztonság kedvéért. Nem is kell szürreálisabb hely, mint Budapest. Itt jár halottaskocsi, nyitott üveges, fekete limuzin, tűzoltóautó, csatornázási művek, egy utcasarkon feltűnik egy katona talpig bombaszedő tűzszerész öltözetben, a lépcsőn három koldus ül, alig van foguk, és énekelnek. Nem egyformát. Olykor felbukkan egy lovas rendőr, a Mosonyi felől, meg a Ligetben. Itt a színházaknak művészbejárója van, és a kocsmáknak is, és a mozik a hátsó utcákra nyílnak – amik még nyílnak -, baptista énekegyüttes, kecsua énekegyüttes, a jehova tanúi újsággal, néni fél lábbal, mankóval, bácsi térdből roggyantva műanyag palackból langyos bort iszik a Parlament előtt fényes nappal. Elég városi nem, elég szürreális? Főleg a lovas rendőrök. Itt mindenkinek volt története, valószínűleg most is van. De az egy másik mese.