Pszichológiai módszerek: Logoterápia és szimbólumterápia

Míg tapasztalatom szerint az autogén tréning elsősorban a testi és a lelki dimenzióval, a szimbólumterápia módszertana a szellemi dimenzióval dolgozik, mely segít abban, hogy a személy tudjon saját magára, élményeire, belső képei reflektálni és ezáltal meghaladja a pszichofizikumot, a térben és időben történő determinációt. A meditáció során a szellemiben történő szabadságot is megéli a kliens, hiszen korlátok nélkül fedezhetjük fel belső világunkat és a későbbi alkalmak során szabadon alakíthatunk is rajtuk, átdolgozhatjuk őket. Az öntranszcendencia (önmagunk meghaladása) aspektusa a szimbólumterápia szellemiségében szintén megtalálható.

A relaxáció szó középkori francia nyelven azt jelentette, hogy „elengedni a rabot”. A rabot, aki magunk vagyunk, sokszor a fizikai, sokszor a lelki dimenzió által meghatározva, megkötve. A mindennapos élményekkel, eseményekkel, stresszel hajlamosak lehetünk megkötni magunkat, rabja lenni a saját életünknek, körülményeinknek és nem „kiengedi a rabot”, azaz túllátni saját magunkon, hiszen ez igazán emberivé tesz minket. A meditációban az instrukció szerint a léleknek adunk teret arra, hogy megmutassa magát nekünk egy-egy hívószóra, ám én úgy gondolom, hogy amit itt léleknek neveznek az a szellemi dimenziónak a megmutatkozása.

„A szenvedés, mint teljesítmény” koncepciója szintén megtalálható a szimbólumterápia módszertanában is. A logoterápia úgy fogalmazza meg, hogy ezek tesznek minket igazán láthatóvá, hiszen fájdalmaink igazgyöngyök, amikben az alkotás lehetősége rejlik. A szimbólumterápiában fájdalmainkkal, szenvedésünkkel, élményeinkkel először a rálátással, “letakarítással” dolgozunk, majd azon gondolkozunk, hogy ezekből hogyan lehet kincs a saját életünkben? Hogyan tudunk belőle építkezni? A folyamat során belső kincseket keresünk, ami lehet először negatív vagy pozitív számunkra, mégis kinccsé, értékké tudjuk formálni.

Kinek ajánlottak ezek a módszerek? Indikáció – kontraindikáció szempontjából hasonlónak tartom azt, hogy egyik módszert sem ajánlott alkalmazni, amikor a szellemi dimenzió nem hozzáférhető. A szimbólumterápia nem működik, ha a személy túlságosan beszűkült pszichés állapotban van, tehát nem hozzáférhető a szellemi dimenziója. A logoterápiához hasonlóan a szimbólumterápia elméletében is megtalálhatjuk, hogy van az emberben egy olyan dimenzió (szellemi), ami ép és nem tud megbetegedni. A szimbólumterápia megfogalmazásában is olvasható, hogy minden illető egészséges részéhez szól, amihez megpróbál hozzáférni a képhívások alkalmával. A nem verbális jellege miatt is tartom nagyon erős módszernek, hiszen, amire nincsenek szavaink, könnyebben megtalálhatjuk őket belső képekben, az alkotás során.

A logoterápiás szemlélet egyik alapvetése, mi szerint az önismeret megszerzése nem végcél, hanem az „önmagunkkal való bánásmód” megtanulása az, amit kitűzhetünk célul. A szimbólumterápia elmélete hasonlóan közelíti meg ezt a kérdést, itt a cél, magának a meditációnak, tehát a „lélek nyelvének” a megtanulása és későbbi folyamatos alkalmazása. Hiszen, ahogy Szőnyi Magdától tanultam, nyelvtanfolyamra sem azért megy el az ember, hogy egyszerűen kipipálja, hogy ott volt, hanem azért, hogy megtanulja a nyelvet, amit a későbbiekben használni tud és saját magán tud dolgozni általa. Mindkét módszer bármikor alkalmazható, az eljövendő élethelyezetek során bármikor visszanyúlhatunk belső képeinkhez vagy éppen az értelemkeresés lépéseihez.

A szeretet retorikája, mint a logoterápiás beszélgetés formája, a szimbólumterápia módszertanában számomra szintén felfedezhető. A személy felértékelése, elfogadása, értékeinek meglátása szimbólumterápia szemléletében és a módszertanában is jelen van. A képekkel való dolgozás hozzájárul a tisztánlátáshoz, hiszen a letisztítással, az értelemadással sokat foglalkozunk az élménymegbeszélés során. A további alkalmak során a képekkel való munkában alternatívákkal dolgozunk és lehetőséget hagyunk, hogy ezeket a kliens szabadon alakítsa (Pl. Mi történik az útkereszteződés képnél, ha jobbra, balra vagy középre indulok el? Mit találok? Ki vár engem ott? Hogyan jelenik ez meg az életemben?). Az értelem kipuhatolása pedig egy-egy szakasz végén történik meg, olyan kérdésekkel, mint „Mit üzen nekem ez a kép?, Mire világít rá a saját életemben? Mit fedeztem fel, mire láttam rá általa?”. Ezután átnézzük, hogy mit érdemes megőriznünk belőle, mitől kell megszabadulnunk vagy mit kell átkereteznünk, új szintre emelnünk, letakarítanunk, hogy kinccsé vagy belső erőforrássá válhasson.

A paradox intenció módszere szintén is megtalálható a meditációban, hiszen sokszor olyan anyagokat, tulajdonságokat, élményeket élünk át általa, amiktől esetenként félhetünk, viszont így a félelem helyébe a vágy léphet (Pl. Belépni azon az ajtón, ami félelemmel tölt el és már oly régóta be van zárva vagy keresztül megyek a barlangon, ami a traumafeldolgozás egyik jelentős hívóképe. Az egyik kliensünk a tanfolyamon gyermekkori abúzus áldozata volt és nagyon félt egy bizonyos ajtónak a kinyitásától, ahova saját gyermekkori énjét zárta be holtan. Egy alkalommal úgy döntött, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót, ami mögött ezúttal a kislány élő volt és mosolygott.). A dereflexió és a beállítódás-moduláció is felfedezhető a képekben, hiszen akár külső történések belső lejátszásával, módosításával, új nézőpontokból, értelemmel ruházhatjuk fel a történteket (Pl. A bennünk megjelenő éles kardot, hogyan tudjuk úgy használni, hogy az ne sebezzen, csupán a személyes biztonságunkat őrizze). Önmagában az átalakítja a gondolkodást és egy új nézőpontra világít rá, ha szimbólumot segítségével fogalmazzuk meg az élményeinket. (Pl. Az egyik kliens a tréningen karácsonykor egy számára nehéz képről számolt be nekünk, a képben a karácsonyfát egyedül tartotta a kezével, mivel imbolygott és bármelyik percben fel tudott volna borulni, kiabált a családtagjainak, de senki nem jött oda segíteni. Ez megterhelő volt számára, kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek érezte magát, majd, amikor újra hívta ugyanazt a képet, teljesen más érzés kerítette hatalmába. Erőt érzett magában és büszke volt, hogy egyedül is a hátán tudta vinni az ünnepet, felfedezte az értéket saját magában.)

A logoterápiában az értelem észlelési tréning során „ÉÉT”, elemezzük a problémát, a szabad cselekvési teret, a választási lehetőségeket, majd kiválasztjuk a legértelmesebbet és eldöntjük, hogy meg akarjuk valósítani. A szimbólumterápiában a külső és belső valóság összeegyeztetésére alkalmaznak kérdéssort, ilyen a jelentésadás és a jelentéskeresés, amikor felvázoljuk a tényeket, a lehetőségeket, az összefüggéseket és végül összeillesztjük. Maga a szimbólum szó is görög eredetű, ami egybevetést, összeillesztést jelent. A záróalkalommal megbeszélendő célformula a legértelmesebb cselekvés kiválasztása és annak megvalósítására tett szándék összefoglalása egy mondatban.

A logoterápiás megközelítéshez hasonlóan a szimbólumterápia is az embert összetettségében, háromdimenziós (testi, lelki, szellemi) egységként kezeli, hogy elkerülve a redukcionizmust, a személyt egy szabad, felelősségteljes és önmagát meghaladó egészként értelmezze. A szimbólumterápiában fontos az összeillesztés, hogy a látszólag szakaszos és darabos életterületeket, dimenziókat a személy egységessé és teljessé tudja tenni.

A szimbólumterápiában sem elsődlegesen a múlt feltárása a cél, azonban a hívószavak által megjelent képekkel való foglalkozásban feljöhetnek olyan múltbeli traumatikus események, amelyek erre irányíthatják a lelki munka fókuszát, azonban ilyenkor is értelemkereső jelleggel.

A két módszer szabadságot és értelemkeresési lehetőséget biztosít a kliensek számára, hiszen bármennyire is determináltak bizonyos körülmények, helyzetek az életünkben, mégis szabadon dönthetünk arról, hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan gondolunk rájuk, hogyan viszonyulunk, milyen beállítódást veszünk fel ezekkel szemben vagy adott esetben milyen belső képet hívunk rájuk. Így a személy valóban önmegvalósítóvá és saját életének alkotójává válhat.

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Bence